|
II. Fórumsztori
|
|
| Smaragd | Dátum: Hétfő, 2012-08-27, 13:04 | Üzenet # 1 |
 Inspektor
Csoport: Adminisztrátorok
Üzenetek: 458
Állapot: Offline
| Sziasztok!
Elérkezett a Fórumsztori II. megnyitásának az ideje.
Nagyon örülünk neki, hogy ilyen sokan kíséritek figyelemmel a történet alakulását és még írtok is bele, de még mielőtt mindenki rávetné magát a nyitórészletre, egy pár szó a fórum karbantartóitól, vagyis tőlünk 
Nem áll szándékunkban senkit sem üldözni a helyesírása miatt, pláne, mert a mienk is hagy maga után némi kivetnivalót. De! Legalább az alapvető és mindenki számára nyilvánvaló szabályokat tartsuk be. Pl.: a szóköz használata, a nevek nagybetűvel írása, mondatkezdő nagybetűk használata… Apró kis hibák, melyek egy kis odafigyeléssel kiküszöbölhetőek.
A feltett részletet módotokban áll javítani két napig, de a tartalmi részen ne változtassatok, csak akkor, ha az nem igazodik az előttetek írt részlethez/részletekhez.
Remélhetőleg a fórum most már nem fogja feldarabolni a hosszabb hozzászólásokat, így lehetőség lesz azt egyben feltenni. Ez azoknak jó hír, akik szövegszerkesztőben dolgoznak, és onnan másolják be a megírt részletüket.
Köszönjük a figyelmet, jó szórakozást kívánunk mindenkinek!
KristineHolt, mzperx és Smaragd
|
| |
| |
| Smaragd | Dátum: Kedd, 2012-08-28, 10:00 | Üzenet # 2 |
|
Inspektor
Csoport: Adminisztrátorok
Üzenetek: 458
Állapot: Offline
| Íme a kezdő részlet, melyet mzperx és én alkottunk egy szó szerint viharos éjszakán
Zöld = mzperx
Kék = Smaragd
***
A Denem kúria sötét esőfelhőbe burkolózott, a komor épület termeit csak az ég egyre félelmetesebb dörgése, és a pincéből felszűrődő halálsikolyok verték fel. Ám a felhők jótékony esőkönnyeikkel minden ember okozta szennyet lemosnak a föld színéről, még a vért is!
A rabok adrenalintól dübörgő szíve, egy ritmusra dobogott a kinti esővel. Kopp. Kopp. Kopp. Vajon én leszek a következő? Kopp. Kopp. Kopp. Értem jönnek legközelebb?
Ahogy a villámok szakították ketté az eget kint, bent úgy hasított a levegőbe a megkínzottak sikolya. A természet eme tombolása, jótékonyan fedte az alatta zajló borzalmakat. Ebben az időben, senki ember fia nem merészkedett volna ki.
A korbács egyenletes csattogását egyre halkabban követte az áldozatok fájdalomüvöltése, az ég moraja mintha megszelídítette volna az emberi gyötrelmet is, és halk hörgéssé csillapította. Mikor pedig, az eső elállt, a föld alá temetettek könnyei öntözték tovább az anyaföldet...
Egyvalaki dacolt csak az elemekkel, sokak szerint, már nem is ember. Elszántan lépkedett a célja felé, nem állíthatta meg senki, és semmi. Határozottan lökte be az ódon kapuszárnyakat, és a felszálló sikolyokat követve, megindult a pince felé.
Szelleme felülemelkedett az emberi léten, mint a villám, mely nem nézi hova csap be, kit talál el...
Fekete ruhája, léptei ütemére lobogott utána, amit határozottan haladt a célja felé.
A lépcső durva köve ütemesen dübörgött léptei alatt, alakja kitöltötte a sötétséget és az ürességet, hisz ő maga volt a sötétség, lépte a felhők dörgése, hangja az ég moraja, szeme villanása, pedig az eget átszelő vakító villanás.
„Inkább írj Önmagadnak közönség nélkül, minthogy a közönségnek írj, és elveszítsd magad.”
Ciryl Vernon Conolly
|
| |
| |
| KristineHolt | Dátum: Kedd, 2012-08-28, 10:29 | Üzenet # 3 |
 Főinspektor
Csoport: Adminisztrátorok
Üzenetek: 507
Állapot: Offline
| - Addig nem leltek nyugalmat, amíg meg nem mondjátok hol rejtegeti az a vén csődtömeg Pottert! - szelte ketté a dohos pince levegőjét Voldemort rettegett hangja. Még a csatlósai kezében is megálltak az átkokat szóró pálcák.
A pincében a rabok maradék reménye is elszállt - eddig reménykedtek, talán, ha némán tűrik a kínokat, akkor hamar elragadhatja őket a megváltó halál. De, ez a pár szó ez is elvette tőlük. Voldemort, Harry Pottert akarja - Ezért képes volt a Rend oszlopos tagjait is elraboltatni.
Sirius Black a falhoz feszítve szenvedett - már alig volt magánál, az átkok okozta felszakadt sebeken keresztül lassan elfolydogált belőle az élet. Alastor Mordon az egyik sarokban kuporgott, a napok óta tartó kínzások és a nyirkos, levegő megtették a hatásukat - láza lassan az egekbe szökött. A többiek még bírták, de a jelek arra mutattak, hogy most ők következnek.
A férfi belépett a valaha nappalinak nevezett helyiségbe, majd tévedhetetlenül folytatta az útját a pincébe vezető lépcső felé. Az ura hívatta ma ide! Apró kis szívességet kért tőle - meg kell tudnia néhány titkot -, ez jó. Szeretett mások elméjében turkálni, olyan dolgokat tudhatott így meg, amilyeneket rajta kívül senki sem.
Belépett a nyirkos pincébe.
A látvány megdöbbentette - Dumbledore legerősebb emberei hevertek a pincében -, néhányan már a végüket járták...
"Az ihlet, a lusta írók kifogása"
"Nem voltam szar ember - még ha szarokat írtam is..." by: Két arc: Bűnösök imája
|
| |
| |
| Smaragd | Dátum: Kedd, 2012-08-28, 10:52 | Üzenet # 4 |
|
Inspektor
Csoport: Adminisztrátorok
Üzenetek: 458
Állapot: Offline
| - Piton! - köpött felé gyűlölettel az auror. - Mindig is tudtam, hogy Albus kígyót melenget a keblén!
A sötét alak megvetően horkantott fel.
- Kevés vagy te ehhez, Mordon. Elnyertem a vén bolond bizalmát és ügyelek rá, hogy meg is tartsam - azzal Voldemort felé fordult. - Nagyuram - hajolt meg elegánsan -, rendelkezz velem.
- Perselus - sziszegte a Sötét Nagyúr -, legkedvesebb kígyóm, azért hívattalak, hogy tanúja legyél, mikor ezek az alávaló férgek elárulják nekem, hogy bujkál James és Lily Potter.
- Köszönöm, Nagyuram, hogy megosztod velem érdemtelen szolgáddal, ezt a diadalod.
„Inkább írj Önmagadnak közönség nélkül, minthogy a közönségnek írj, és elveszítsd magad.”
Ciryl Vernon Conolly
|
| |
| |
| mzperx | Dátum: Kedd, 2012-08-28, 20:10 | Üzenet # 5 |
 Írástudó
Csoport: Moderátorok
Üzenetek: 276
Állapot: Offline
| - Ne szerénykedj, Perselus! Elvégre, nélküled a jóslatról se szerezhettem volna tudomást.
- Azért cserébe már nekem ígérted a jutalmamat, uram.
- Nem szükséges, hogy emlékeztess rá. A jutalmad biztonságban van tőlem, és mindenki mástól is. Amikor eljön az idő, megkapod őt magadnak. De most itt az ideje, hogy a többi szolgálatod is viszonzást kapjon: a bájitalaid, az információid, s legfőképpen, hogy értem vállalod Dumbledore bosszantó jelenlétét is. Válassz hát, én sötét kígyóm, melyikkel akarod kezdeni? Tudom, épp elég megbosszulni valód akad, hogy ne legyen könnyű a döntés.
- Megtisztelsz, uram. Valóban, életem legszebb pillanata, hogy ezeket a férgeket itt láthatom - mondta Piton, miközben tekintetét végighordozta a négy fogjon. - Hmmm, a bosszúm már csak akkor lehetne teljesebb, ha Potter is köztük lenne...
- Pipogyusz! Te aljas, zsíroshajú csúszómászó - próbált nekirontani Sirius, de mindhiába, a láncok visszatartották -, ezért kitekerem a...
- Cö, cö, cö, kicsi griffendéles. Alastor bácsi annak idején nem tanított meg, hogy nem érdemes előre felbosszantani a vallatónkat? - élvezkedett a Nagyúr foglyai tehetetlenségén, s főleg a bájitalmestere szemében megjelenő egyre viharosabb indulatok láttán.
Piton csak ura engedélyére várt, majd mikor megkapta azt egy bólintás képében, végigsétált áldozatai előtt, kiélvezve a pszichológiai kínzás minden pillanatát.
- Remus Lupin, Frank Longbottom, Sirius Black - ejtette ki a neveket szándékolt lassúsággal -, és Alastor "Rémszem" Mordon...
Piton pálcája villámgyorsan mozdult, s a következő pillanatban az auror sosem hallott sötét átkoktól ordítozott fájdalmában. Voldemort pedig, mint aki jól végezte dolgát, visszasétált egy külön neki felállított székhez, és csak várta, hogy hűséges követője végre a kellemessel elegyíthesse a hasznosat.
Órák, vagy még inkább napszakok teltek el, mire a fekete hajú férfi végül utolsó áldozatához érkezett. Sirius Black ezúttal már aligha tudta volna megjátszani a griffendéles fenegyereket. Már az is teljesen kikészítette az idegeit, hogy ki tudja, mióta kellett végigasszisztálnia barátai módszeres kínzását. S az, hogy Piton eddig felé sem nézett, egyáltalán nem nyugtatta meg, sőt! Soha nem félt eddig tőle, de most azzal az őrült csillogással a szemében, még magánál Voldemortnál is félelmetesebbnek tűnt. Rettegve próbált közelebb húzódni a falhoz, minél távolabb ettől a szörnyetegtől.
- Na lám, ki maradt a végére? Most nem vagy olyan nagyszájú, igaz, Black, hogy nem számíthatsz a másik három cimborádra? Most csak mi ketten maradtunk.
- Öhm, öhm - köszörülte meg valaki a torkát a háttérben.
- Bocsáss meg, Nagyuram. Teljesen megfeledkeztem rólad.
- Semmi baj, csodásan szórakozom itt a háttérben, csak tudatni akartam veled, hogy ezúttal nem vagy egyedül.
- Akkor talán tartanék egy kis bemutatót, uram, hogy annak idején milyen leleményesek is voltak ezek a Tekergők. Levicorpus, Suvickus... Na, ki akarja levenni a blöki nadrágját? Egek, a sikítozásod édesebb a legjobb évjáratú jégbornál is. Már tudom, mit esznek rajtad a csajok. Crucio! - Aztán Piton egyre bedurvult, s mire betört a földön fekvő férfi elméjébe, az már alig tudott bármit is a külvilágról. - Legilimens.
Voldemort ekkor felállt és közelebb sétált, de nem akarta megzavarni kedvencét a koncentrálásban, inkább feszülten figyelte annak minden rezdülését. Néhány perc múlva egy ördögi kacagás hangzott fel, melybe még a kastély falai is belereszkettek, miközben Sirius csupán élettelen hangon hajtogatta ugyanazt a szót:
- Ne... Ne... Ne...
Végül Piton abbahagyta a röhögést, és diadalmas arccal fordult urához.
- Mester, arany tálcán kapod meg Potteréket! Ez az ostoba bolhás korcs rábeszélte őket, hogy Pettigrew-t válasszák titokgazdájuknak.
|
| |
| |
| Smaragd | Dátum: Kedd, 2012-08-28, 21:51 | Üzenet # 6 |
|
Inspektor
Csoport: Adminisztrátorok
Üzenetek: 458
Állapot: Offline
| - Hozzátok elém, Pettigrew-t! - parancsolta a hívásra megjelent halálfalóinak. - Perselus, maradj! - szólt a kifelé igyekvő bájitalmester után. - Elégedett vagyok veled, jó látni, hogy Dumbledore nem tudott megrontani a mézes-mázos beszédével. Gyere, menjünk fel a bálterembe.
- Én hozzád vagyok hűséges, Nagyuram - jelentette ki Perselus, miközben mélyen Voldemort szemébe nézett és hagyta, hogy legilimentálja.
Voldemort meggyőződött kéme őszinteségéről és elkötelezettségéről.
- Jutalmul te kérdezheted ki Pettigrew-t. Az a mamlasz csatlakozni akar hozzám, most majd kiderül, hogy mennyire gondolja komolyan.
- Köszönöm a nagylelkűségedet uram - csókolta meg Perselus, Voldemort talárjának szegélyét. - Ígérem, hogy nem fogsz bennem csalódni.
- Tudom kis fekete kígyóm, tudom - veregette meg a térdeplő fejét. - Míg várunk, foglalj helyet mellettem - mutatott a magas támlás, csicsás ülőalkalmatosság alá terített vastag vörös, szőnyegre.
Voldemort mellett senki nem ülhetett, csak az akinek ő megengedte, bizony kiváltság volt ez a javából!
Perselus méltóságteljesen helyet foglalt az ura mellett, mellkasa feszült a büszkeségtől és alig várta, hogy ismét kiérdemelhesse a Nagyúr dicséretét. Mikor ura magához rendelte nem is sejtette, hogy ekkora elégtételben lesz része. Régi vágya teljesült, hogy eljátszadozhatott a kutyával és a házi farkasával. Sőt, ha így halad, akkor ura ma tálcán nyújtja át neki a Tekergőket és még Lilyt is visszaszerezheti.
Elmélkedéséből az érkezők zaja zökkentette ki. Karjánál fogva hozták a vonakodó Pettigrew-t.
- A tied, én viperám - intett Voldemort.
Perselus felpattant és lendületes léptekkel közelítette meg a vonakodó alakot.
- Én... Én... - dadogta Peter.
- Crució! - repült az átok, mint a villám. A Pettigrew-t kísérő halálfalóknak esélyük sem volt elengedni foglyukat, vele együtt hanyatlottak a fényes márványlapokra. A körülöttük állók harsány röhögésre fakadtak és a pórul jártak alázatosan iszkoltak a helyükre a körben. Voldemort tapssal jutalmazta ifjú követője lelkesedését, és elégedetten figyelte munkálkodását.
- Hol bujkál az a nyavalyás Potter? - sziszegte Perselus megrémített áldozata arcába.
- Tudom... hol - nyöszörögte Peter.
- Melyik házban? - nézett mereven a könnyektől fényes szemekbe, cseppet sem sajnálta ezt a szánalmas férget.
- Én... Én vagyok a titokgazda - lihegte az elkeseredetten.
- Tudjuk. Crució! - lendült újra a pálca -, hogy gyorsabban dalolj - rándult mosolyra Perselus szája. - Írd le! - lökött elé egy tollat és pergament.
Peter remegő kezébe vette a lúdtollat, és kacskaringós betűkkel papírra vetette a szavakat:
God...ric's Hollow... a falu...végi utolsó... ház
- Jutalmat érdemelsz - jelentetti ki Perselus közönyösen a rángatózó alaknak. - Stupor! - dermesztette meg. - Most legalább már nem remegsz - vigyorgott az arcába, majd ura felé fordult. - Tessék, Nagyuram - nyújtotta át a pergament diadalmasan.
„Inkább írj Önmagadnak közönség nélkül, minthogy a közönségnek írj, és elveszítsd magad.”
Ciryl Vernon Conolly
|
| |
| |
| KristineHolt | Dátum: Szerda, 2012-08-29, 06:18 | Üzenet # 7 |
|
Főinspektor
Csoport: Adminisztrátorok
Üzenetek: 507
Állapot: Offline
| Dumbledore már-már tébolyultan kereste őket.
A ház felső szintje majdnem teljesen megsemmisült - még reménykedett benne, hogy a lépcsőt elborító törmelék alatt rájuk lelhet. Ha nem, akkor a tragédia még a szörnyűnél is szörnyűbbnek ígérkezik.
James testét megtalálták - nem mesze a bejárati ajtótól feküdt, kicsavarodva, számtalan átok nyomát viselve. Láthatóan rettenetes halála volt.
De sehol nem lelték Lily és a kicsi Harry tetemét.
Dumbledore-ban ijesztő gondolatok motoszkáltak - azonnal beszélnie kell Perselussal.
- Nagyuram! - hajtotta meg magát Piton, a mozdulat tisztelettudó volt, mégsem látszott benne semmilyen alárendeltség. - A feladat végrehajtva. James Potter halott. Lily Potter és a kölyke pedig biztos helyen van. Az engedélyeddel magam vettem a kezembe a dolgokat.
- Helyes, méregkeverőm, helyes - válaszolt a Nagyúr anélkül, hogy a lábai előtt heverő nőről felemelte volna a tekintetét. - Menj, gondoskodj az ajándékodról, majd hívatlak, ha kellesz!
Perselus Piton belépett a kúria ajtaján - de még nem ment le a pincébe. Gondolkozott - vajon meghagyja-e Lily emlékeit, vagy elvegye őket tőle. Arra a megállapításra jutott, hogy ő nem egy jó szamaritánus, had rágódjon a múltján a nő...
"Az ihlet, a lusta írók kifogása"
"Nem voltam szar ember - még ha szarokat írtam is..." by: Két arc: Bűnösök imája
|
| |
| |
| mzperx | Dátum: Szerda, 2012-08-29, 07:54 | Üzenet # 8 |
|
Írástudó
Csoport: Moderátorok
Üzenetek: 276
Állapot: Offline
| Lily egy sötét kis szobában kuporgott a sarokban. Karjaival szorosan magához ölelte az alig egy éves kisfiát, aki régen álomba sírta magát. Szerencsére őt nem szakították el tőle. Még. Pedig szörnyen rettegett, hogy James után majd az ő halálát kell végignéznie.
Alig tudta még felfogni a történteket, és legfőképpen nem értett semmit.
Olyan biztonságban hitték magukat. Dumbledore biztosította őket, hogy a Fideliust nem lehet feltörni. És akkor egyszer csak a nappalijukban megjelent egy sötét alak. Majd az arcukon megjelent döbbent rémületre hátborzongató, diadalittas kacagást hallatva levette ezüstmaszkját...
Jamesnek nem volt esélye ellene, egyetlen pillanatra sem volt ellenfél a halálfalónak. Hiába volt az a sokéves aurorképzés. Csődöt mondott a vele szemben álló izzó gyűlölet ellen, s hamarosan az átkok már csak egyoldalúan röpködtek. Mire végzett vele a támadójuk, nem sok minden maradt a hajdan oly délceg fiatalemberből. Aztán feléjük fordult, s akkor Lily azt hitte, itt a vég. A sokktól fogalma sem volt, egyáltalán hogy kerültek ide.
Mert az a kegyetlen gyilkos nem volt más, mint a mindig félénk, visszahúzódó gyerekkori barátja, aki úgy csüngött rajta, mintha egyetlen mentsvára lett volna: Perselus Piton.
Miért?
|
| |
| |
| Aremeh | Dátum: Szerda, 2012-08-29, 08:25 | Üzenet # 9 |
 Harmadéves
Csoport: Felhasználók
Üzenetek: 83
Állapot: Offline
| - Hogy miért? - érkezett a kérdés jéghideg, metsző hangon. Bár az ajtó vetette árnyéktól nem látta az érkező arcát, a hangja elárulta kilétét. - Hiszen csak egy fiú volt, aki az egyetlen mentsvárának látott téged - folytatta Piton gúnyos hangon.
Lily azonnal megpróbálta elméjét lezárni, de védekezése falait oly könnyedén törte át a férfi, mintha csupán tollpihékből állt volna. - Hogy tehette ezt a férjemmel? - folytatta a varázsló, mintha a nő helyett beszélne, kényszerítve őt, hogy újra és újra végigélje férje szenvedéseinek perceit, majd percek múltán befejezve kis játékát, mely annyira jóleső volt, előlépett az árnyékból, becsukva az ajtót, az előtte remegő boszorkányra vetette éjsötét pillantását.
Lilynek csak arra volt ideje, hogy már ébren lévő és remegő gyermekét a háta mögé rejtse.
Piton metsző nevetése hasított végig korbácsként a testén.
- Nem érdekel a fattyad, ő a Nagyúré lesz! - Lassú léptekkel közeledett Lily felé, minden egyes lépéssel növelve a nő félelmét, majd hirtelen felrántotta a földről a rettegő boszorkányt és a fülébe suttogta - Nekem csak te kellesz!
Lily a legrosszabbtól tartva utolsó erejével megpróbálta védeni a testét, de Piton erejével szemben gyenge nádszál volt csupán, melyet egy erősebb fuvallat derékba tör.
- Nem foglak erőszakkal a magamévá tenni - szólalt meg a mágus azon a csendes mégis mindennél fenyegetőbb hangon. - Te fogsz könyörögni, hogy az enyém lehess...
Álmodni szoktam. Néha úgy érzem, az az egyetlen helyes cselekvés. Álmodni, az álmok világában élni (...).
Az üzenetet módosította: Aremeh - Szerda, 2012-08-29, 08:26 |
| |
| |
| Tinn | Dátum: Szerda, 2012-08-29, 13:03 | Üzenet # 10 |
 Elsőéves
Csoport: Felhasználók
Üzenetek: 30
Állapot: Offline
| Pinton felkapta a gyereket Lily háta mögül és kiviharzott. Gyors léptekkel közeledett a Nagyúr által elfoglalt szoba felé, majd magabiztosan bekopogott. Mikor meghallotta a beleegyezést azonnal benyitott.
- Nagyuram, meghoztam a kölyköt - hajolt meg kezében az ijedt gyerekkel.
- Add ide! - utasította hűséges szolgáját.
Amint az ijedt Harry a Nagyúr kezébe került, egyből jobban érezte magát és rámosolygott Voldemortra.
- Ez meg minek vigyorog? - kérdezte meghökkenten Piton.
- Mert megérezte, hogy én vagyok a lelke másik fele - nyögte elégedetten Voldemort. - Tűnj el! - utasította hű szolgáját, aki megrökönyödve meghajolt és távozott.
"Ki nem állhatom mások társaságát. Csak magamat bírom elviselni, s olykor még ebben is szünetet tartok!"
Vavyan Fable
|
| |
| |
| KristineHolt | Dátum: Szerda, 2012-08-29, 13:49 | Üzenet # 11 |
|
Főinspektor
Csoport: Adminisztrátorok
Üzenetek: 507
Állapot: Offline
| Voldemort elmerengve nézte a kezeiben tartott apró varázslópalántát - ebben a nyivákoló kölyökben rejtezett a jövője. Piton ostoba - nem értheti mit jelentenek a szavak, melyeket az imént mondott neki. Pedig tökéletesen fedték a valóságot, a kölyök az ő másik fele, a lelkének a tükörképe, a jövő, amit majd egyszer helyette fog élni.
Visszagondolt arra a több, mint egy évvel ezelőtti kora tavaszi estére - az izgatottság, amit akkor érzett, most is úrrá lett rajta.
Egyszerű kiábrándító bűbájjal leplezte a jelenlétét - nézte, amit a szerelmesek lassan elpakolják a kertben tartott, egyszerű piknik maradékát. Még most is emlékszik, hogy mennyire émelyítően undorítónak találta azt a bájolgást, amit azok ketten egymással műveltek.
Figyelt - a szavaikból tudta, hogy Lily ezen az estén egyszer még elhagyja a házat, csak ki kellett várnia, hogy a boszorkány egyedül is megjelenjen.
Attól a perctől tervezte mindezt, amióta a varázsvilágban elterjedt a hír, hogy Lily Potter gyermeket vár.
Az ok rémesen egyszerű volt. Évek óta figyelte a családokat és azok utódait - kereste a gyermeket, akire tökéletesen ráillik a régi jóslat minden szava.
Tőle szokatlanul még el is húzta a száját - amit ő maga mosolynak vélt -, amikor rádöbbent, hogy James Potter és Lily Potter utódja az a gyerek, akire tökéletesen illik a leírás. Hiszen a szülei háromszor is szembeszálltak vele, s a hetedik hónap halála szülte.
Így hát ott várt a kicsiny ház kerítésénél, és várta, hogy a kis vörös ismét felbukkanjon. Eljött az ideje, hogy a még meg sem született gyereket maga mellé emelje...
A ház ajtaja halkan megnyikordult - kilépett rajta a már láthatóan állapotos Lily.
Voldemort nem késlekedett - apró metszést ejtett a tenyerén, majd a kiserkenő véréhez érintette a pálcáját. Bonyolult - hónapokig fejlesztett varázsigébe kezdett. Mire végigmondta az ősi, de átalakított szavakat, a nő éppen visszaindult a házba - gondolkodás nélkül emelte rá a pálcáját, és már-már eszelős indulattal folytatta a varázslatot.
Lily egy pillanatra megtántorodott - de ez fel sem tűnt neki, hiszen viselős volt a fiával. Voldemort ellenben rettenetes fejfájással küzdött attól a pillanattól, hogy kimondta a varázslat utolsó szavát is. De nem bánta - ez az egy bizonyítéka volt arról, hogy a születendő Harry Pottert örökre magához láncolta.
"Az ihlet, a lusta írók kifogása"
"Nem voltam szar ember - még ha szarokat írtam is..." by: Két arc: Bűnösök imája
|
| |
| |
| Aremeh | Dátum: Szerda, 2012-08-29, 14:59 | Üzenet # 12 |
|
Harmadéves
Csoport: Felhasználók
Üzenetek: 83
Állapot: Offline
| Piton úton visszafelé a fogvatartotthoz, megállás nélkül gondolkodott. "Mert megérezte, hogy én vagyok a lelke másik fele" Mit jelenthez ez? Milyen kapcsolat lehet Potter kölyke és a Nagyúr között? Mi lehet az a nagy titok, amit sem az a bolond Dumbeldore, sem pedig ő, a Nagyúr leghűségesebb szolgája nem tud?! Azonban gondolatmenete nem érhetett a végére, hiszen a cella ajtóhoz érve, ezen kérdések helyét kíméletlenül átvette egyetlen szó: bosszú.
- Hol van a fiam?! Mit tettél vele?! - a boszorkány olyan erővel támadt rá, és Pitont oly váratlanul érte, hogy sikerült kibillentenie a férfit az egyensúlyából, azonban arra nem számított, hogy az megragadva őt magával húzza a földre. A varázslónak, félelmetes reflexeinek köszönhetően, sikerült úgy érkeznie, hogy a boszorkányt maga alá utasította. Így előnybe került a kétségbeeséstől és a féltéstől megduplázódott erejű Lilyhez képest. Lilyt új érzelem öntötte el, a félelem. Akárhogy rúgkapálózott, csípett és karmolt a férfi nem engedte el, sőt teljes súlyával ránehezedett.
- Miért teszed ezt velem, Perselus? Hiszen barátok voltunk. - Piton mostanáig élvezte ezt a kis dulakodást, de az utolsó mondat hallatán elöntötte elméjét a lila köd.
- Barátok?! - kérdezte olyan halkan, hogy Lily alig hallhatta, de mégis libabőrös lett, ebben az egy szóban megbúvó fenyegetés hatására. - Hol voltál barátnőm - köpte a szavakat -, amikor a hajdani férjed és a barátai cukkoltak, és kínoztak nap, nap után?! Hova tetted a barátságunkat, amikor bocsánatot kértem azért mert sárvérűnek neveztelek? Mondd csak, egy barátnak nem az lett volna a dolga, hogy kiálljon mellettem, azokkal a tanárokkal szemben, akiknek a két korcs, az agancsos meg a patkány iránt érzett csodálatuk és áhítatuk olyannyira elhatalmasodott, hogy miután a gyengélkedőre kerültem az ő kis csínyjük miatt, engem büntettek meg? Ott voltál minden egyes igazságtalan büntetésél, minden egyes megaláztatásomnál és soha nem tettél semmit! Hol volt akkor a barátság Potter?!
- Én szerettelek - sírta a boszorkány, félig a fájdalomtól, félig a félelemtől -, de egy szörnyeteg lettél.
- Te tettél azzá - suttogta a lány fülébe, majd felállva magával rántva a nőt és folytatta -, most jött el az idő, hogy szembenézz az alkotásoddal. Minden sérelmet, minden csalódást, minden árulást, minden fájdalmat, minden szenvedés, kínt és gyászt ugyan úgy át fogsz élni, mint ahogyan az én átéltem. Azt hiszed a történtek után, hogy tudod mi az a szenvedés? Meg fogom mutatni neked, hogy hogy végeztem a két korcs döggel. Végig nézheted, ahogyan a drágalátos kis férjecskéd az életéért könyörög, felajánlva téged és a fiadat az életéért cserébe. Majd pedig - csak hogy nagylelkűségemről tanúbizonyosságot tehessek - szemtanúja lehetsz, ahogyan a fiad meghal a Nagyúr keze által, vagy ki tudja, talán neked nagyobb szenvedés lenne, ha maga mellé venné és fiaként nevelné fel. És mindeközben el fogom érni, hogy ne akarj mást ebben a mocskos életben csak engem. Szeretni fogsz - Lily szeme egyre nagyobbak lettek a félelemtől -, kívánni fogsz, könyörögi fogsz miközben minden nap emlékeztetni foglak az árulásodra, amit velem szemben követtél el! Ez az amit akarok Lily Potter! Az enyém vagy, mindörökre! - mondta ki az utolsó mondatot a boszorkány szemeibe nézve, majd sarkon fordult, s éjsötét talárja lobogásával kísérve távozott.
Álmodni szoktam. Néha úgy érzem, az az egyetlen helyes cselekvés. Álmodni, az álmok világában élni (...).
Az üzenetet módosította: Aremeh - Szerda, 2012-08-29, 15:02 |
| |
| |
| Hotaru | Dátum: Szerda, 2012-08-29, 17:20 | Üzenet # 13 |
 Írástudó
Csoport: Szerzők
Üzenetek: 67
Állapot: Offline
| Lily reszketve nézett a volt barátja után becsukódó ajtóra. Perselus szavai mélyen megérintették, s elöntötte a bűntudat. A férfinak igaza volt, mikor azzal vádolta, hogy cserbenhagyta, mikor igenis szüksége lett volna az ő segítségére. Mennyire rosszul eshetett a mardekárosnak, hogy sosem állt ki mellette, pedig hány, de hány alkalma lett volna rá! Hiszen Jamesék mennyit bántották az iskolában, és a tanárok mindig a griffendéles fiúk pártjára álltak, és még ő maga is. Pedig a barátjának tartotta Perselust.
Komolyan megrémült attól az embertől, aki a valaha volt kedves és törődő fiú helyébe lépett. Ez a férfi erőszakos volt, tele gyűlölettel, megvetéssel, hidegséggel és keserűséggel. Valami nagyon rossz történt Perselusszal... Ha pedig hinni lehetett annak, amit az imént mondott neki, az egész az ő, Lily hibája volt. Nem is hibája, inkább bűne. Az ő bűne, hogy magára hagyta a fekete hajú fiút.
Félt Perselus szavaitól. Nem akarta elhinni, hogy James tényleg elárulta őt a halála előtt. Nem, az a James Potter, akit ő ismert, sosem könyörgött volna, és sosem lökte volna oda a családját. Soha.
Viszont a fiatal halálfaló viselkedéséből kitűnt, hogy szerette őt. Hiszen egyébként nem fordult volna ki ennyire önmagából. És persze nem akarná most Lilyt magához láncolni. Pedig a nő is érzett valamit Perselus iránt. Valamikor régen, mikor még az a kedves fiú volt. De most már képtelen szeretni ezt az őrültet, akivé vált.
Legjobban a fiát féltette. Bele sem mert gondolni, hogy mit csinálhat most vele a Sötét Nagyúr. Vajon tényleg megöli a kicsit? De hiszen még olyan apró, mit árthatna a gonosz mágusnak? Viszont nem tudta, hogy mennyivel lenne jobb, ha Voldemort életben hagyná a kis Harryt, és sötét varázslót nevelne belőle. Az ő fiából.
Lily Potter zokogva borult a térdeire.
Voldemort Nagyúr elmélyülten tanulmányozta a karjaiban tartott kisgyereket. Elégedetten nyugtázta, hogy remek munkát végzett azzal a varázslattal, amit akkor a vörös hajú édesanyára bocsátott. Megérezte a fiúban rejlő hatalmas mágiát, mely a jövőben majd az ő oldalát fogja erősíteni.
De nem csupán a varázsereje nyűgözte le a sötét mágust. Harry Potter rettentően hasonlított őrá, legalábbis arra a kisfiúra, aki valaha volt. Sápadt bőr, fekete haj, hasonló vonások. Voldemort jókedvűen elvigyorodott. Minden a tervei szerint alakult.
|
| |
| |
| mzperx | Dátum: Szerda, 2012-08-29, 18:15 | Üzenet # 14 |
|
Írástudó
Csoport: Moderátorok
Üzenetek: 276
Állapot: Offline
| - Nagyuram, hívattál? - Lépett be tétován néhány órával később Piton ismét a gazdájához. A Potter ivadék az egyik fotelben szunyókált, míg Voldemort fel-le mászkált a szobában.
- Perselus, gyere bátran! Nem szándékoztam úgy rád csattanni a múltkor, de meglepett a felfedezésem.
- Szabad érdeklődnöm, hogy mire jöttél rá, uram? Kapcsolatba van a kölyökkel?
- Szabad, és igen, de ennél többet egyelőre nem kell tudnod. Még neked se! - Piton engedelmesen hajtotta meg a fejét. - De nem emiatt kérettelek most ide. Gondolkodtam. A kölyökkel mégsem fogok végezni, és ahhoz túl erős, túl értékes, hogy csak úgy elvesztegethetném. A sajátomként fogom felneveltetni, hogy mellettem álljon, és utódom legyen, mikor leszámoltunk Dumbledore-ékkal. Ez bosszant talán téged, hűséges kígyóm? Látom az arcodon. - Piton fintorgott egyet.
- Senki vagyok ahhoz, uram, hogy meg merjem kérdőjelezni döntésedet, de bevallom, nem tetszik, hogy ilyen magasra helyezed Potter fattyát.
- Hahaha, mindig őszinte, ugye, kedves Perselusom. Ezt becsülöm benned! Hűséged nem akadályoz meg abban, hogy kimondd, amit gondolsz. Nem kell aggódnod, helyedet a jobbomon már rég bebiztosítottad, és ha tervem beválik, a fiú előtt is nagy tekintélyed lesz.
- Egy Potter előtt?
- Nem lesz akkor már Potter. A segítségemre leszel a felnevelésében és a kitaníttatásában. Nekem nincs időm pólyásokra vesztegetni a türelmemet, tőled pedig, hogy úgy mondjam biztosan meg fogja kapni a kellő atyai szigort akkor is, mikor én nem lehetek jelen. A cafka anyja meg majd gondoskodik a többi kellemetlenségről. Még hálás is lesz neked! Jut eszembe, hogy tetszik az ajándékod?
- Igazi vadmacska.
- Akkor jobb lesz mielőbb hatásosan magadhoz kötni valamilyen bájitallal, hogy ne menekülhessen.
- Ne aggódj, uram, már tervbe van véve a megszelídítése. Uram... Hamarosan vissza kell térnem Dumbledore-hoz. Már keres egy ideje.
- Ha most így visszamész, azonnal gyanakodni fog rád - vonta össze elegáns barna szemöldökét a Nagyúr.
- Tudom, uram. Már kiterveltem a meggyőző visszatérésemet, de szükségem van hozzá a segítségedre. - Piton hangja a végére elhalt és igen csak nagyot nyelt, ami nem kerülte el a másik figyelmét.
- Mire gondolsz, hűséges hívem?
- Ha kellőképpen összetörten és megbüntetve térek vissza, az öreg bolond szíve azonnal megesik rajtam, és nem fog kételkedni a szándékomban. Azt mondom majd neki, hogy eléd vetettem magam, hogy kegyelmet kérjek Lilynek és esetleg a kicsinek, mire te haragra gyúltál, végeztél előttem a szeretett nővel, aztán engem is megbüntettél.
- Hatásos, de merész terv. És nem csekély fájdalommal fog járni a számodra.
- A lelki kínjaimról, engedelmeddel, majd én gondoskodok uram. Neked csak a kellő mértékű fizikai kínokról kellene gondoskodnod, és persze az elborzasztó kinézetről.
- Ehhez talán menjünk át a pincébe...
|
| |
| |
| Smaragd | Dátum: Szerda, 2012-08-29, 19:06 | Üzenet # 15 |
|
Inspektor
Csoport: Adminisztrátorok
Üzenetek: 458
Állapot: Offline
| Peselus a vadkanos kapu elé hoppanált. Fogait összeszorítva oldotta fel a védelmet és erejét megfeszítve nyitotta ki a nehéz vaskapu szárnyát - az nyikorogva engedelmeskedett. Tudta ő jól, hogy mire vállalkozik, de a fájdalomra nem lehet felkészülni, bármennyire is erős akarattal rendelkezik, a Nagyúr pedig gondoskodott arról, hogy hiteles legyen a fájdalma.
Tántorogva indult meg a kastély felé, és magában Merlin segítségét kérte, hogy fennakadás nélkül eljusson Dumbledore irodájába. A hajnali órának köszönhetően az iskola még aludt, de ő tudta, hogy az igazgató ébren várja az érkezését.
A fal mellett osonva, meg-meg tántorodva igyekezett az igazgatói iroda felé. A cruciátus alattomos egy átok. Az áldozat sokáig azt hiszi, hogy már túl van a legrosszabbon, és mikor fellélegezne, jönnek a görcsök - azt nem lehet kibírni épp ésszel, csak az Élőhalál-eszencia használatával.
A kőszörny mozgólépcsőjén felérve nekitántorodott az ajtónak, és az súlyánál fogva kinyílt. Görcsösen kapaszkodott a kilincsbe, hogy el ne essen, miközben egy fájdalmas nyögés hagyta el összeszorított ajkait.
Az igazgató egyből felpattant és a segítségére sietett:
- Perselus! Már úgy aggódtam érted, fiam, látom nem alaptalanul. Gyere, karolj belém - mondta miközben a kandalló melletti kanapé felé terelgette.
Piton hagyta, hogy az öreg támogassa, a fájdalomtól már nem nagyon volt magánál. De még nem volt itt az ideje, hogy hagyja a gyengeséget maga fölé kerekedni!
- Baj... van - préselte ki a szavakat. - A Nagyúr megtudta, hogy hol tartózkodnak Potterék... Lily...
- Nyugalom, Perselus... - csitítgatta Albus. - Hívom Poppyt.
- Nem... Nincs idő! Azonnal... Azonnal menni kell - próbálkozott a felállással.
- Hagyd, hogy Poppy ellásson - mondta, és néhány szót suttogott a karjára repült főnixnek, majd az egy látványos villanás kíséretében eltűnt.
Perselus beleegyezően bólintott - most ez is elég lesz.
A javasasszony az igazgató hívásának engedelmeskedve sietett összeszedni a gyors elsősegélyt nyújtó bájitalokat - keze remegett és már előre rettegett, hogy milyen állapotban fogja találni Perselust. Az a bolond fiú az egészségét nem kímélve szolgáltatta az információt a rendnek, és ő rettegett minden egyes küldetésekor.
Hop-port dobott a kandallóba és már Albus irodájában is volt.
Apró kis sikkantás jelezte az érkezését - nem tudta megállni, hogy fel ne sikoltson a véresen remegő bájitalmestert meglátva. Azonnal mellette termett, és lefuttatta a szokásos diagnosztikai varázslatokat.
- Nagyon rossz állapotban van - közölte az igazgatóval. - Azonnal meg kell vele itatni az esszenciát, különben nem garantálom, hogy az elméje éppen marad.
Dumpledore bólintott és segített szétfeszíteni a már félig eszméletlen bájitalmestere száját. Poppy gyorsan beleöntötte a fiola tartalmát és egy pokrócba csavarta Perselus testét.
- A gyengélkedőre viszem. Szólók, ha magához térhet.
Albus ajkát egy fájdalmas sóhaj hagyta el.
- Köszönöm, Poppy.
„Inkább írj Önmagadnak közönség nélkül, minthogy a közönségnek írj, és elveszítsd magad.”
Ciryl Vernon Conolly
|
| |
| |
| Tinn | Dátum: Szerda, 2012-08-29, 19:24 | Üzenet # 16 |
|
Elsőéves
Csoport: Felhasználók
Üzenetek: 30
Állapot: Offline
| Hiába volt Piton Voldemort legkedvesebb embere, akkor is rettenetesen élvezte a kínzását, és ahogy látta, a Potter kölyköt sem hagyta hidegen, akit persze nem hagyhatott egyedül a lakosztályában. Mikor végezett a kínzással, és a bájitalmester elvonszolta magát a Roxfortba, ő visszatért a lakosztályába, karjában az ismételten alvó gyerekkel. Csak ekkor döbbent rá, hogy nem tudja, mit kezdjen a kölyökkel, ezért hívatta az egyik halálfalóját.
- Nott! Vidd a kölyköt az egyik szobába, és ügyelj rá! – adta át az alvó gyereket. Az erre egyből elkezdett bömbölni, és nyújtogatta a kezét Voldemort felé.
- Nagyuram, szerintem önnél szeretne maradni – mondta Nott kissé félénken.
- Badarság. Vidd a szemem elől! – mondta, majd elégedetten figyelte, ahogy eltűnik a szobából az az átkozott kölyök.
Már pár órája lepihent, mikor is egy bátortalan kopogást hallott az ajtaja felől.
- Mi van? – kiáltotta ki bosszúsan.
- Nagyuram... – hajolt meg Nott mélyen.
- Mit akarsz?
- A gyerek nem akar elhallgatni mióta elvittem tőled – mondta még mindig meghajolva. Voldemor bosszúsan sóhajtott.
- Hozd ide! – parancsolta, majd leült a fotelbe, és várt míg szolgája visszért a bömbölő gyerekkel a karjai között. Amint a gyerek ismét a kezei között volt, elhallgatott és nyugodtan elszunnyadt.
- Ez így nem lesz jó – bosszankodott.
"Ki nem állhatom mások társaságát. Csak magamat bírom elviselni, s olykor még ebben is szünetet tartok!"
Vavyan Fable
|
| |
| |
| Hotaru | Dátum: Szerda, 2012-08-29, 19:45 | Üzenet # 17 |
|
Írástudó
Csoport: Szerzők
Üzenetek: 67
Állapot: Offline
| - Elviselhetetlen kis szörnyeteg vagy, ugye tudod? - nézett Voldemort megvetően az ölében összegömbölyödött csöppségre.
A sötét úr csodálkozva szemlélte a kisfiú nyugodt arcocskáját, amin apró mosoly húzódott, pedig pár perce még teljes hangerőn bömbölt. Keze önkéntelenül simított végig a kicsi rakoncátlan, éjsötét tincsein.
Ekkor vette észre, hogy Nott még mindig az ajtóban áll, s félmosollyal szemléli az eseményeket.
- Te még mindig itt vagy? - üvöltött rá a szolgájára, aki erre ugrott egyet. - Crucio!
A férfi fájdalmasan felordított, miközben összeesett a küszöbön. Voldemort egy pillanatra kiélvezte annak gyötrelmét, majd elengedte az átok alól.
- Most pedig azonnal takarodj!
A Roxfort igazgatói irodájában eközben Dumbledore fel-alá járkált, miután a javasasszony elszállította a sérült bájitalmestert a gyengélkedőre. Nagyon nem tetszett neki a dolgok jelenlegi állása. Hiába küzdött annyit ebben a háborúban, Tom mindig keresztülhúzta a számításait, s most pillanatok alatt minden kártyavárként omlott össze.
A Rend, amit annyi nehézség árán hozott létre, kezd széthullani. James meghalt, így elveszített egy jól képzett aurort és egy hűséges embert. És ha ez még nem lett volna elég, Remus, Sirius és Peter is eltűntek, valamint Rémszemet és Franket sem látta már napok óta. Vajon a Tekergőknek ezzel befellegzett? Mi lehet a bajtársaival? Talán őket is elkapta Voldemort, és végzett is velük...
De legkülönösebb az volt az egészben, hogy nem találta meg sem Lilyt, sem pedig a kis Harryt. Hát hiába vette védelem alá a családot... Nem tudta, hogy élnek-e még. Erre egyedül csak Perselus tudhatja a választ, ő pedig a gyengélkedőn fekszik. Az az őrült félvér rendesen helyben hagyta a fiatal férfit. Viszont amint felébred, muszáj lesz beszélnie vele, hisz tudnia kell, mi történt.
|
| |
| |
| mzperx | Dátum: Szerda, 2012-08-29, 21:13 | Üzenet # 18 |
|
Írástudó
Csoport: Moderátorok
Üzenetek: 276
Állapot: Offline
| Lily teljes kétségbeesésben vergődött már jó ideje a sötét helyiségben. Igazából számára úgy tűnt, már napok óta van bezárva ide, miközben semmit sem tud arról, hogy mi történik odakint. Nem értette, miért nem jött már vissza eddig Piton, miért hagyta egyedül szenvedni.
Ez a csend... összezárva a saját nyomasztóbbnál nyomasztóbb gondolataival, mindennél borzalmasabb volt. Fölé kerekedett, maga alá temette és elemésztette józanságának utolsó maradékait is. Néha, mikor elgyengült a félelemtől, azt kívánta, bárcsak visszajönne a másik és fenyegetné, gúnyolódna rajta. Bármit, csak ne hagyja itt egyedül. Egyedül, a fia nélkül. Vajon hová vitte? Mit tett vele? Behunyta a szemét és szorosan a testéhez préselte a térdeit. Talán már meg is ölte, vagy odaadta annak a szörnyeteg mesterének, hogy kedvére gyötörje kicsiny testét. Vagy még ennél is nagyobb borzalmak várnak rá? Végignézeti vele, ahogyan Harry apró szíve is megszűnik lassan dobogni, csak hogy minél teljesebb lehessen a bosszúja?
Lily csak egyet tudott, egyet akart: hogy jöjjön vissza Perselus, és mondja meg neki, mi történt a fiával, csak hogy láthassa még egyszer utoljára. Akkor, ott elhatározta, ha egy csöppnyi kis reménysugár is adódik a számára, ő bármit megtesz majd, hogy legalább a fiát életben tartsa, bármit is kérjen a fogvatartója tőle...
|
| |
| |
| Smaragd | Dátum: Szerda, 2012-08-29, 23:20 | Üzenet # 19 |
|
Inspektor
Csoport: Adminisztrátorok
Üzenetek: 458
Állapot: Offline
| Poppy, Perselus ágya mellett virrasztott. Jobbjával megemelte a bájitalmester kézfejét és gyengéden a markába zárta, miközben a hüvelykujjával cirógatta azt. Csak ilyenkor engedhette meg magának, hogy kimutassa az érzelmeit a mogorva, zárkózott fekete alak felé. Nem, nem romantikus érzelmeket táplált az irányába - Perselus volt számára az a fiú, aki neki nem adatott meg.
Már az idekerülésekor feltűnt neki az intelligens kisgyerek, akit a társai pont a tudása miatt rekesztettek ki. Tehetetlenül nézte végig, ahogy egyre visszahúzódóbbá válik, és végül már senkit nem tűr meg maga mellett. Igyekezett védelmezni azt a kisfiút, de persze nem kivételezhetett vele nyíltan. Boldogsággal töltötte el, hogy érdeklik a gyógynövények és a bájitalok. Még most is maga előtt látta a kíváncsiságtól csillogó szemeket, ahogy kérdezte tőle, hogy melyik bájital, miként fejti ki a hatását alkalmazáskor.
Azt hitte, hogy gyógyító lesz, de Perselus a sérelmeinek köszönhetően nem szerette az embereket, empátia nélkül pedig nehéz az orvoslás. A bájitalfőzést választotta és ő titkon rendkívül büszke volt rá, mikor előrehozott vizsgát tett. Dumbledore is felfigyelt rá, és fiatal kora ellenére alkalmazta őt. Bár ne tette volna...
Hamar világos lett a számára, hogy Perselus körül nincs valami rendben. Eleinte csak a kialvatlansága tűnt fel neki, majd mikor figyelni kezdte azt is észrevette, hogy gyakran távozik az iskolából éjnek idején. Szinte éjszakékat kimaradt és csak hajnaltájban keveredett vissza. Azt hitte, hogy valami nő van a dologban, de rá kellett ébrednie, hogy a rejtélyes távozások mindig összefüggésben vannak a másnapi szalagcímekkel.
Teljesen kétségbeesett, mikor rájött, hogy az ő Perselusa halálfaló lett. Nem tudta, hogy mi tévő legyen.
Elhatározta, hogy számon kéri Perseluson az igazat. Mikor legközelebb elhagyta a kastélyt, ő virrasztott és letámadta a Nagykapun befelé igyekvő bájitalmestert. Perselus persze mindent tagadott, ő pedig addig nyaggatta, míg a fekete talárja átázott és a vére a márványra nem csöpögött. Ellentmondást nem tűrően utasította a gyengélkedőbe és hívta az igazgatót, aki cseppent sem lepődött meg a történéseken. Ekkor ébredt rá arra, hogy Perselus, Dumbledore számára kémkedik, és hogy abból az aranyos kisfiúból egy kemény és rettenthetetlen férfi vált.
A bájitalmester ujja megrezzent és Poppy azonnal elengedte a kezét, hiába a tetszhalott állapot, a görcsöket még az esszencia sem képes teljesen elfedni. Felpattant a helyéről és a bájitalos szekrényben izomlazító után kezdett kutatni. Már volt ideje kitapasztalni, hogy a használatával nagyban csökken a gyógyulási idő. Kidugaszolta a fiolát és a tartalmát megitatta Perselusszal, majd gondosan megigazgatta a takaróját és visszaült a székébe.
„Inkább írj Önmagadnak közönség nélkül, minthogy a közönségnek írj, és elveszítsd magad.”
Ciryl Vernon Conolly
|
| |
| |
| KristineHolt | Dátum: Csütörtök, 2012-08-30, 07:16 | Üzenet # 20 |
|
Főinspektor
Csoport: Adminisztrátorok
Üzenetek: 507
Állapot: Offline
| ... Perselus furcsán zsibbadtnak érezte magát - hol ólomsúllyal nehezedett rá a testét uraló fájdalom, hol végtelenül könnyű testtel lebegett a sűrű, homályos semmiben.
Valahol mélyen tudta, hogy a roxfortban van - a gomolygó ködön átszivárgó illatok alapján azt is feltételezte, hogy a gyengélkedőn, de mindez olyan távolinak tűnt neki.
Felváltva jelent meg a szemei előtt a múlt és a jelen, és olykor homályosan valamiféle távoli jövőkép.
Volt hogy kisgyermekként látta magát a Fonó sori ház konyhaasztala alatt - amint a fülére tapasztott kezeivel próbálta távol tartani magától az apja borgőzős ordítozását. Sikertelenül.
De még mielőtt a szidalmak elértek volna hozzá - változott a kép. Már a kastély évszázados fái között próbálta meghúzni magát, reménykedve, hogy aznap a Tekergők nem találnak rá, nem lesz újból a kegyetlen játékaik céltáblája.
Újabb jelenet - ezúttal Lily Evans oldalán sétált a tó partján. Tisztán érezte az orrába tolakodó illatot. A lány minden porcikájáért, a hangjáért, az illatáért is rajongott. Életében először bízott valakiben - jobban mint a saját anyjában, hiszen annak idején még ő sem tudta megvédeni. De Lily más. Ő mindenkiért kiáll!
Majd szinte azonnal összeszorítja a torkát a fájdalom és a csalódottság dühe - még soha nem tévedett ekkorát.
A következő pillanatban már egy sötét, félelemmel átitatott helyiségben állt, reszkető térdekkel.
- Öld meg ezt a nőt! - hangzik a fenyegetésnek is beillő parancs. - Öld meg és magam mellé emellek. Mindent megkaphatsz ha mellém állsz, de előtte bizonyítanod kell!
Érzi amint megremeg egy pillanatra a pálcája a kezében - de a bosszúvágy erősebb nála, már röppen is az átok és a kínzásoktól elgyötört asszony holtan rogy a hideg, véres kövezetre.
Az újabb kép emléke fájdalommal borzolja az idegeit - sokadszorra éli át a Nagyúr haragját, hol okkal, hol ok nélkül, de rendszeresen elszenvedi Voldemort átkait. Az átkokat, melyek csontig hatoló fájdalmat, sohasem múló hegeket, és lassan de biztosan lelket mérgező fásultságot hagynak maguk után.
A pillanatról-pillanatra változó képek között lassan valami - talán egy érzés -, állandósulni látszik.
Újra és újra felbukkan Lily arca.
Nem ez a furcsa, hiszen amióta először meglátta állandóan eszébe jut.
De még ebben a fél éber állapotban is meglepi, hogy a nő nincsen egyedül - mindig vele van a fattya is.
James Potter gyereke ugyanúgy uralja a képzeletét akár Lily.
A gondolatai, az érzései vissza-visszatérnek a kölyökhöz.
A kezdeti, ráirányított gyűlölete lassan átalakul - nem tudja biztosan, csak motoszkál benne az érzés, hogy az a folyamat, mely nemrégiben kezdődött, nem arra halad, amerre haladnia kellene....
"Az ihlet, a lusta írók kifogása"
"Nem voltam szar ember - még ha szarokat írtam is..." by: Két arc: Bűnösök imája
|
| |
| |
