|
II. Fórumsztori
|
|
| Smaragd | Dátum: Hétfő, 2012-08-27, 13:04 | Üzenet # 1 |
 Inspektor
Csoport: Adminisztrátorok
Üzenetek: 458
Állapot: Offline
| Sziasztok!
Elérkezett a Fórumsztori II. megnyitásának az ideje.
Nagyon örülünk neki, hogy ilyen sokan kíséritek figyelemmel a történet alakulását és még írtok is bele, de még mielőtt mindenki rávetné magát a nyitórészletre, egy pár szó a fórum karbantartóitól, vagyis tőlünk 
Nem áll szándékunkban senkit sem üldözni a helyesírása miatt, pláne, mert a mienk is hagy maga után némi kivetnivalót. De! Legalább az alapvető és mindenki számára nyilvánvaló szabályokat tartsuk be. Pl.: a szóköz használata, a nevek nagybetűvel írása, mondatkezdő nagybetűk használata… Apró kis hibák, melyek egy kis odafigyeléssel kiküszöbölhetőek.
A feltett részletet módotokban áll javítani két napig, de a tartalmi részen ne változtassatok, csak akkor, ha az nem igazodik az előttetek írt részlethez/részletekhez.
Remélhetőleg a fórum most már nem fogja feldarabolni a hosszabb hozzászólásokat, így lehetőség lesz azt egyben feltenni. Ez azoknak jó hír, akik szövegszerkesztőben dolgoznak, és onnan másolják be a megírt részletüket.
Köszönjük a figyelmet, jó szórakozást kívánunk mindenkinek!
KristineHolt, mzperx és Smaragd
|
| |
| |
| Tinn | Dátum: Vasárnap, 2012-09-02, 19:05 | Üzenet # 41 |
 Elsőéves
Csoport: Felhasználók
Üzenetek: 30
Állapot: Offline
| Voldemort, elhagyva szolgája szobáját, visszaindult a laborba. Amint beért, azonnal kivette az elkerített részből a sírdogáló gyereket.
- Megint ketten maradtunk, te kis szörnyeteg - mondta neki szinte szeretettel, amivel saját magát is meglepte.
"Ki nem állhatom mások társaságát. Csak magamat bírom elviselni, s olykor még ebben is szünetet tartok!"
Vavyan Fable
|
| |
| |
| Smaragd | Dátum: Vasárnap, 2012-09-02, 23:41 | Üzenet # 42 |
|
Inspektor
Csoport: Adminisztrátorok
Üzenetek: 458
Állapot: Offline
| - Neee! Hagyjatok!
Lily csapkodásra és kiabálásra ébredt. Elaludt Perselus ágyának dőlve! Ijedten rezzent össze az újabb kiáltásra.
- Eresszetek! Nem vagyok gonosz, nem vagyok sötét, hagyjatok!
A nyugtalan varázsló homlokára tette a kezét, de az továbbra is hadonászott:
- Hagyj békén, Black... Ne... Ne, Potter... - dobálta magát a varázsló lázasan. - Ezt még megkeserülitek... Sötétet akartok? Gonoszat? Hát majd teszek róla, hogy megkapjátok, amit akartok!
Lily igyekezett lefogni a hadonászó kezeket, de csak még nagyobb ellenállásba ütközött.
- Hagyj... Kérlek, hagyj - váltott most könyörgőre a bájitalmester hangja. - Azt hiszed, mert te vagy a hős, Potter, neked már mindent szabad?
A boszorkány döbbenten ült le az ágyra. Perselus a Tekergőkkel hadakozik lázálmában! Szívet tépő volt hallgatni is, pláne, hogy tanúja volt néhány alkalommal Perselus piszkálásának, de nem gondolta volna, hogy így eldurvult a helyzet, miután ők összevesztek.
- Szolgálni akarlak, uram... - suttogta a bájitalmester. - Nekem már nincs senkim, csak te. Taníts engem, és ígérem, én leszek a legfeketébb kígyód...
Lily könnyekkel a szemében hallgatta Perselus szavait.
- Öljem meg? Parancsodra, uram! Most megfizet azért, amit az anyámmal tett! Adava...
Perselus továbbra is dobálta magát, de mintha már kevésbé hevesen. Lily újra megpróbálkozott a karjai leszorításával.
- A karom... Ez éget. - A boszorkány azonnal eleresztette a lekényszerített kezeket, miközben így tett az ingujj felcsúszott, és ő megpillantotta a sötét jegyet. Még sosem látta senki karján, megrettenve figyelte a koponyában tekergőző kígyót.
- Köszönöm, Nagyuram... Köszönöm, az új családom.
A boszorkány az öklébe harapott, hogy fel ne sikítson tehetetlenségében, könnyei némán peregtek a szemeiből, az igazság mindennél fájdalmasabb volt.
James hazudott neki...
„Inkább írj Önmagadnak közönség nélkül, minthogy a közönségnek írj, és elveszítsd magad.”
Ciryl Vernon Conolly
|
| |
| |
| mzperx | Dátum: Hétfő, 2012-09-03, 21:06 | Üzenet # 43 |
 Írástudó
Csoport: Moderátorok
Üzenetek: 276
Állapot: Offline
| Poppy kora hajnalba kelt, hogy rendbe rakja a gyengélkedő készleteit, és egy kicsit szorítson időt a kedvenc tevékenységére is, amire ezek mellett a lurkó diákok mellett nem nagyon maradt ideje. Folyton ellátták valami munkával... Szóval épp a papírjai fölé görnyedve tervezgette az ír tengerpart egy sziklásabb részénél elképzelt álomotthonát, és annak minden egyes berendezési tárgyát, ahova majd nyugdíjas éveire visszavonulhat, amikor itt már véglegesen leharcolták az elhivatott gyógyítani vágyását, midőn meghallotta a kis ezüstcsengővel ellátott készülék vészjelzését.
Csak egyetlen személy életjeleihez volt csatlakoztatva ez a csodás kis szerkentyű, melyet igazából az öngyilkos hajlammal rendelkező betegek megfigyelésére szoktak alkalmazni. Ám ezúttal Poppy sokkal jobb hasznát vette egy mentálisan egészséges ember megfigyeléséhez - bár ezt ő maga is gyakran vitatta -, hogy már előre felkészülhessen azokra a vészhelyzetekre, amikor a türelmét leginkább 'leharcoló' páciensét kell összetákolnia egyik óráról a másikra.
A csengő azonban ezúttal csaknem négy órán át jelezte az életveszélyes állapotot. Hogy az a jó szagú Merlin százéves gatyapőcére! Mi a jó csudát művelnek azok a barbárok azzal a szegény fiúval már megint? Marad egyáltalán belőle még valami, mire ide kerül, amit összefoltozhat?
A jelzés végül elállt, és akkor kezdődött meg az ezzel a konok gyerekkel kapcsolatos második legnehezebb foglalatoskodása: várt. És Poppy csak várt és várt és várt... Két óra elteltével még mindig semmi. A javasasszony pedig ekkor döntötte el, hogy álomház helyett neki valójában egy titkos menedékre lesz szüksége, mert úgy éljen, még ebben a szent órában végezni fog azzal az öntelt vén marhával...
***
Albus Dumbledore magához képest rendkívül szokatlan tevékenységet űzött Piton távozása óta. Nem csinált semmit. Illetve csinált, de annak semmi köze sem volt a 'nagyobb jóhoz'. Módszeresen elkezdte leinni magát a sárga földig, a Minerva ajándékaiból az eddigi 13 év alatt felhalmozott skót whisky készlete segítségével.
Sajnos még nem jutott túl messzire - ugyanis nem bírta az alkohol fémes ízét, ezért félóránként körülbelül csak egyet kortyolt -, amikor az igen csak dühös Poppy rátörte az irodaajtaját - hogy a kőszörny ez idő alatt mit csinált, azt senki se kérdezze -, egy gyors mozdulattal kikapta kezéből a félig teli poharat, és az arcába locsolta annak tartalmát.
- Mondd meg nekem, Albus Dumbledore! Mondd meg! Mit műveltél már megint azzal a szerencsétlen gyermekkel? Miféle pokolba küldted ezúttal?
*****
Lilynek nem maradt ideje, hogy védekezzen. Egy kéz durván megragadta a hajánál fogva, és hátrarántotta, el, messze az ágytól, ő pedig elterült a padlón. Amikor felnézett a támadójára, a végtelenül dühös Voldemort pálcájával találta magát szemben.
- Crucio! - suttogta halkan, mégis teljes dühvel a férfi, az asszony pedig sikítani szeretett volna, de nem tudott, mert a fekete mágus még ebben is megakadályozta egy átokkal. - Mit műveltél te ostoba sárvérű? Nem megmondtam, ha baja esik...
- Ne... nem! Ne bántson, könyörgök! Nem csináltam semmi! Esküszöm! Én vigyáztam rá! Csak rosszat álmodott!
- Crucio! Ha rosszak az álmai, annak is te vagy az oka! - Lily pedig néma sikolya közben mélyen egyetértett vele...
|
| |
| |
| aena | Dátum: Szombat, 2012-09-08, 22:17 | Üzenet # 44 |
 Harmadéves
Csoport: Barátok
Üzenetek: 81
Állapot: Offline
| A Nagyúr ezek után vissza tért szobájába, ahol már egy igencsak nyugtalan gyermekkel találta szembe magát.
A gyerekhez érve lehajolt és az ujjaival lassan végig simította annak arcát. A kölyök a szemeibe nézett és elmosolyodott. Mikor aztán a karjaiba vette, lassan ringatni kezdte s egészen addig csinálta míg a kölyök el nem aludt a karjaiban. Hosszú ideig állt ott az alvó gyermekkel a karján, amikor is egy apró sziszegő hang vonta magára a figyelmét
"Vannak pillanatok, amikor az élet bizonyos embereket elválaszt egymástól azért, hogy megértsék, milyen sokat jelentettek egymásnak."
|
| |
| |
| mzperx | Dátum: Vasárnap, 2012-09-09, 08:01 | Üzenet # 45 |
|
Írástudó
Csoport: Moderátorok
Üzenetek: 276
Állapot: Offline
| Perselus már közel harminc órán át feküdt gyógyító alvásban, mikor végül a tudatosság első jelei megjelentek rajta. Még nem nyitotta ki a szemeit, de a jobb oldala felől folyamatosan tompa, nyöszörgő hangok zavarták nyugalmát. Pedig szívesen feküdt volna még egy kicsit csak lustálkodva itt, elvégre igazán kiérdemelte maga számára a békét. Boldog megelégedéssel próbálta magában felidézni az elmúlt hónapok eseményeit, a sikeres felemelkedését ura mellett, és annak egyre gyarapodó kegynyilvánításait, de ez a folyamatos nyivákolás borzasztóan idegesítette. Nagyot sóhajtott. Nincs béke a gonoszok számára. Ez a gondolat arra késztette, hogy arcát gúnyos mosolyra húzza.
Komótosan ülő helyzetbe tornászta magát. Rögtön látta, hogy a Nagyúr által neki ajándékozott új lakosztályában van. Mestere igazán kitett magáért, a szobát még az a sznob Malfoy is megirigyelhette volna. Épp ki akart kelni az ágyból, mikor meglátta ágya mellett a földön elterülve nyugalmának megzavaróját. Az az átkozott szuka! Nem igaz, hogy minden boldog pillanatomat ennek a boszorkánynak kell megmérgeznie. Újkelekű dühvel pattant ki, és bár elsőre kicsit megtántorodott, hamar a nő fölött tornyosult, akinek eleddig fel sem tűnt a borzasztó szenvedések közepette, hogy a másik felébredt. Ám hamar a dolgok tudatára jött, mikor egy kemény kéz a hajánál fogva térdelő pozícióba rántotta.
- Egy percre se tudsz elhallgatni? Folyton csak rinyálsz - mordult rá hidegen.
- Én...én... - Lily rettenetében a férfi gyűlöletbe torzult arca láttán minden gondolatát elfeledte.
- Nem megparancsoltam, hogy maradj a sarokban?
- I...igen, de...
- És te mégsem engedelmeskedtél nekem. - A férfi arcán megjelent gúnyos, ugyanakkor diadalittas mosolytól még az asszony szívverése is kihagyott. Ezerszer inkább állt volna most Voldemort pálcája előtt.... - Ej, ej, a mindig eminens, tökéletes kis Miss Lily Evans ezúttal úgy döntött, hogy kicsi griffendélest játszik és áthágja a szabályokat.
- Nem! Nem, én nem akartam. Volde... - ezúttal egy kemény pofon volt az, ami félbeszakította a mentegetőzését.
- Beszélj tisztelettel a Nagyúrról te undorító kis sárvérű! - Lily szeméből kibuggyantak az első könnycseppek, aminek láttán a sötét varázsló undorodó grimaszt vágott.
- A... a... a Nagyúr parancsolta, hogy go... gondozzalak.
- Igazán kedves a mesteremtől a törődése, de te az ÉN tulajdonom vagy, nekem kell engedelmeskedned! Megértetted? Halljam!
- I... igen, értem. Bocsáss meg... - zokogta Lily. Piton arcán ezúttal elégedett mosoly jelent meg, majd a nő mellett a földre nézett.
- Látom végül is magadtól is megtaláltad a jövőbeli fekhelyedet az ágyam mellett. Ezentúl, ha jól viseled magad, akkor jutalmul megengedem majd néha, hogy mellettem feküdj a szőnyegen. Ellenkező esetben kénytelen leszek éjszakára bezárni valahová, mint egy engedetlen kutyát.
- Kérlek, ne...
- Dehogynem. Azt hiszed, te még dönthetsz itt valamiről is, sárvérű? Azt hiszed, van jogod kérni tőlem? Itt az ideje, hogy megtanuld, a hozzád hasonlóknak az egyetlen haszna, hogy szolgálhatnak minket. Most takarodj! Hozz nekem friss, tiszta ruhát!
Perselus élvezettel figyelte, ahogy a boszorkány szélsebesen átsietett a másik szobába, hogy teljesítse a parancsát. Hamarosan meg is jelent egy készlet fekete ruhával. És bizonytalanul ácsorgott előtte.
- Mire vársz? Segíts felöltöznöm!
Lily remegő kezekkel adta rá fogva tartójára a tiszta inget, mellényt és a kabátot. Aztán elé térdelt, hogy felsegítse a csizmáit is.
- Ez az, így szeretlek én látni! Előttem térdelve, ez a te helyed boszorka. Gyere közelebb!
Lily lassan közelebb csúszott hozzá. Piton felemelte a kezét, és ő rettegve hunyta be a szemét várva a biztosnak vélt következő pofont. E helyett azonban csak egy szelíd kezet érzett, amint az arcát cirógatja. Kinyitotta a szemét és Perselus lángoló tekintetével találta szemben magát. Hirtelen megfagyott gondolattól és felkavarodott a gyomra a tudattól, hogy ki is ér hozzá éppen. A férje gyilkosa. El kellett volna hátrálnia, távolra menekülni ennek a kegyetlen embernek a közeléből. De nem tudott, s ez mindennél jobban megbetegítette. Napok óta tartó bántalmazás, kegyetlenség és fájdalom után ez volt az első emberi gesztus, az első kedvesség, amit kapott. A lelke pedig úgy vágyott a szelídségre, a vigasztalásra, mint a lepke a lámpafényre. Undorodott magától, amiért belesimul a másik érintésébe, mégse tudott ellene tenni. Hálás volt minden kis haladékért, ami megszakította ezt az állandósult borzalmat.
- Ugye tudod, boszorka, hogy ma nagyon rosszul viselkedtél? - kérdezte Piton lágy, kedves hangon, miközben még mindig a számára valaha kedves arcot simogatta, a nő pedig erre bólintott egyet. - Engedetlen voltál, és felébresztettél a siránkozásoddal. Rossz kislány voltál, nemde?
- Igen - érkezett a félelemmel teli válasz.
- Halljam!
- Rossz kislány voltam - suttogta Lily behunyt szemmel.
- Valóban. A rossz kislányok pedig büntetést érdemelnek, nem igaz kicsim?
- De igen, Perselus - válaszolta ezúttal öntudatlanul is a nő, magában remélve, hogy meghosszabbíthatja ezt a békés pillanatot.
Ám a kéz hirtelen eltűnt az arcáról, a férfi pedig egyetlen pillanat alatt a háta mögött termett és a fülébe suttogott.
- Most itt maradsz, térdelve, amíg engedélyt nem adok, hogy megmozdulj, és gondolkodj el azon, hogy ezt az egészet csak magadnak köszönheted, Lily Evans! - Azzal a férfi kiviharzott a lakosztályából.
|
| |
| |
| Smaragd | Dátum: Vasárnap, 2012-09-09, 20:49 | Üzenet # 46 |
|
Inspektor
Csoport: Adminisztrátorok
Üzenetek: 458
Állapot: Offline
| Elégedetten vonult végig a folyosón. Most jól megadta a szukának! Határozottan élvezetes napok elé néz, nem is gondolta volna, hogy ekkora örömét fogja lelni az idomításában. A kanyarban egy házimanóba ütközött.
- Takarodj az utamból, te féreg! - rúgott hatalmasat a megrémült jószágba. A manó visítva szánkázott be a legelső nyitott ajtón.
- Mi ez a hangzavar? - lépett ki rajta a Nagyúr a kis förmedvénnyel a kezében. - Á, Perselus! Egy kicsit halkabban fenyítsd azt a manót, Harry végre elaludt.
- Uram - hajolt meg, miközben egy tartózkodó pillantást vetett a gyerekre. - Elvinném a kölyköt az anyjához, nyilván vannak még szükségletei, amit csak tőle kaphat meg.
- Miféle szükségletre gondolsz? Én mindent megadok neki.
- Persze uram, ez csak természetes - visszakozott gyorsan -, de én az anyatejes táplálására gondoltam.
Voldemort elgondolkodva nézett a gyerekre, majd Perselus karjába lökte.
- Nesze, vidd az anyjához, de ne maradj soká, mert beszédem van veled.
- Nagyuram, azonnal visszajövök.
A lehető legmesszebb tartva a gyereket - jelen esetben, karnyújtásnyira -, vitte. Lábával berúgta a lakosztálya ajtaját majd a térdelő nő kezébe nyomta a fiát.
- Etesd meg a kölköd, de ne örülj neki túlságosan. Negyedóra múlva küldök érte valakit.
Lily a viszontlátás örömében meg sem hallotta a szavait, csak arra eszmélt, hogy durván kiragadják a karjaiból Harryt.
- Azt mondtam, hogy ne örülj neki annyira, tíz perc és küldök érte valakit! - lökte vissza a gyereket, majd kisietett az ajtón.
„Inkább írj Önmagadnak közönség nélkül, minthogy a közönségnek írj, és elveszítsd magad.”
Ciryl Vernon Conolly
|
| |
| |
| Tinn | Dátum: Kedd, 2012-09-11, 09:20 | Üzenet # 47 |
|
Elsőéves
Csoport: Felhasználók
Üzenetek: 30
Állapot: Offline
| Lily boldogon ringatta fiát a kezében, miután ellenőrizte, hogy semmi baja nincsen. Harry békésen gügyögött, miközben élvezte édesanyja közelségét és szeretetét.
- Kiviszlek innen kicsikém. - mondta a nő elszántsággal a hangjában.
- Ne is álmodj róla! - hallotta meg az ajtó felől jövő morózus hangot. Mikor odafordította a fejét még a vér is kifutott az ereiből. Voldemort állt a ajtóban rettentő dühös arccal.
- Látom botorság volt ideengednem a gyereket. A kis szörnyeteg az enyém! - mondta Voldemort, majd kikapta a rémült nő kezéből a gyereket és elvonult.
"Ki nem állhatom mások társaságát. Csak magamat bírom elviselni, s olykor még ebben is szünetet tartok!"
Vavyan Fable
|
| |
| |
| Smaragd | Dátum: Péntek, 2012-09-14, 22:38 | Üzenet # 48 |
|
Inspektor
Csoport: Adminisztrátorok
Üzenetek: 458
Állapot: Offline
| Lily a félelemtől megdermedten nézett utána. Az imént még a fiát ölelő karjai üresen tátongtak, és ott ahol még az ő kis melege volt, most nem volt más csak üresség. Anyai szívébe belehasított a fájdalom és legszívesebben sikoltott volna tehetetlenségében, de helyette csak az öklébe harapott és csendesen zokogott. Annyira el volt foglalva a fájdalmával, hogy nem vette észre az újra kinyíló ajtót, majd annak csukódását.
Perselus nekidőlt az imént becsukott ajtónak. Akarta, hogy Lily szenvedjen, de látni a fájdalmát, megérintett benne valamit. Valami régen elfeledettet. Kezei ökölbe szorultak, térdei megroggyantak és az ajtó mentén lecsúszott a földre, fejét az ajtónak döntötte és hallgatta az onnan kiszűrődő sírás hangját.
„Inkább írj Önmagadnak közönség nélkül, minthogy a közönségnek írj, és elveszítsd magad.”
Ciryl Vernon Conolly
|
| |
| |
| mzperx | Dátum: Csütörtök, 2012-09-20, 21:10 | Üzenet # 49 |
|
Írástudó
Csoport: Moderátorok
Üzenetek: 276
Állapot: Offline
| Jó néhány órába beletelt Perselusnak, míg lelki nyugalmát végleg visszanyerte, s tekintve, hogy ezt nem tehette meg a saját lakosztálya előtt a hideg kövön kuporogva, így egy annál sokkal alkalmasabb helyet választott arra, hogy emlékeztesse magát, miért is vágott bele ebbe a rémálomba, és mi is mindezzel a célja. Egyszóval, bevette magát a pincebörtönbe, és módszeresen végigkínozta az összes még életben lévő rabot, aki valaha is csak ferdén nézett rá. Tekintve saját személyét, ezen szerencsétlen áldozatok számát cseppet sem lehetett csekélynek nevezni.
Megnyugodva, és immáron lelkét minden emberi gyengeség és érzelem ellen felpáncélozva megindult a lakosztálya felé. Arra azonban nem számított, hogy mikor benyit, még mindig a földön szánalmasan kuporgó és nyöszörgő Lily Evans képe fogja fogadni. Egek, mit rinyál ez ennyit azon az undorító kis patkányon? Már legalább három órája, hogy a Nagyúr érte jött és elvitte!
Bosszúsan ereszkedett bele a kandalló előtt álló egyik fotelbe, és kezdte el olvasni az egyik, számára odakészített tudományos folyóiratot. Jó fél óra is eltelhetett, mire felnézett az újságból, és elmélyülten szemlélte a fal mellett kuporgó nőt, aki legalább már a nyöszörgéssel felhagyott, mégis annyira reménytelennek és összetörtnek tűnt. Perselust sokban emlékeztette rég elhunyt édesanyjára, aki hasonlóképpen kuporgott sokszor konyhájuk egyik sarkában, miután apja kitöltötte mérgét őrajta, anyja pedig semmit se tehetett, hogy megmentse fiát a kegyetlen bántalmazástól.
- Gyere ide, Lily! - szólalt meg feltűnően kedves hangon. A nő megrettent a férfi hangjából kiszüremlő együttérzéstől. Nem tudta, ezúttal miféle kegyetlen játékot fog űzni vele, csak azt, hogy még csak eszébe se juthat ellenállni, mert azért a fia fog fizetni, méghozzá keservesen.
- Itt vagyok, Perselus - mászott oda a varázsló lábaihoz.
A férfi felemelte kezét, és lágyan végigcirógatta az asszony könnyáztatta arcát. Még így is, több órányi sírás után is gyönyörűnek találta. Sötét szemei összetalálkoztak az asszony rémült tekintetével. Óh, Merlin! Mennyire szerette volna, ha ez a félelemmel teli tekintet szerelemmel és imádattal eltelve nézett volna fel rá. Vagy ha ő hódolhatott volna a zöldszemű édes démonnak szíve utolsó dobbanásával is. Kilenc éves kora óta, mióta először bizonyosodott meg arról, hogy a magáénak tudhatja a szomszéd kis boszorka barátságát, másról se álmodozott, mint, hogy miként fogja meghódítani, elcsábítani... Hogyan fog örök szerelmet vallani neki, és felépíteni a közös életüket, mely elhozhatja számára az oly régen áhított boldogságot. Ehelyett most itt voltak egymás előtt, mint örök ellenségek. Úr és szolga, kutya és macska. A közük lévő, őket összekötő egyetlen érzelem pedig csak a gyűlölet volt. Annak kellett lennie. Perselus szorosan behunyta a szemét és nagyot sóhajtott.
- Itt az ideje, hogy nyugodni térjünk. Menj, fürödj meg! Bűzlesz a mocsoktól - mondta fáradtan, aztán felállt és hátrahagyta az asszonyt, hogy tegyen, amit akar.
***
Jó fél óra is eltelt, és Piton még mindig ébren feküdt díszes ágyában, mikor meghallotta a motoszkáló hangokat. A nyitott ajtó még szélesebbre tárult és belopakodott Ő. Óvatosan, lassan, minden lépést megfontolva, aztán megállt. Csak állt ott, mozdulatlanul, és nézte őt azokkal a nagy, zöld szemeivel az ágy végéből. Perselus felmordult. Mit képzel ez a kis bestia? Hogy inzultálhatja őt, ŐT a puszta tekintetével?
- Feküdj le! - parancsolta kemény hangon. - Holnap embert próbáló napod lesz! - Azzal lehunyta a szemeit, hogy végre pihenhessen egy kicsit, de percekig nem tudott szabadulni még a szőnyeg felől hallatszódó mocorgás zajától.
- Hogy a Merlin verte átkozott nadrágszárát! Tessék, fogd! - nyomta a kezébe az egyik párnáját és az egyik feleslegessé vált takaróját. - És most aztán egy hangot se! Aludj! - morogta türelmetlenül.
- Köszönöm, Perselus - hallotta még a halkan elrebegett mondatot, mielőtt végkép az álmok birodalmába lépett volna.
***
Másnap Perselus, miután megtárgyalta a Nagyúrral a Dumbledore-hoz való visszatérésének a részleteit, s hogy miféle fedőtörténettel vigye magával a kölyköt - na és persze utóbbi tervmódosítás után a semmirekellő anyját is -, nekilátott, hogy megtegye a kellő előkészületeket. Néhány alsóbbrendű halálfalóval előhozatta a Griffendél ház fejének holttestét, hogy azt is magával vihesse bizonyítékként. Miután mindent kedve szerint elrendezett a Nagyúr érdekében, itt volt az ideje, hogy a saját háza tájékán is elsöprögessen. Gonosz vigyor kíséretében nyúlt bele a zsebébe, hogy megszoríthassa a Voldemorttól kapott legújabb ajándékát. Lily legújabb "eljegyzési gyűrűjét".
A boszorkányra a hálószobája szőnyegén talált rá. Pontosan ott, ahol hagyta, azzal a különbséggel, hogy most szorosan magához ölelte azt az idegesítő kis porontyot, aki legalább már nem viselte többé arrogáns apja markáns vonásait.
- Ááá, hát itt vagy - mondta, mintha nem magától értetődő lenne, hogy a kikötözött kutya az ajtóban várja gazdája visszatértét. - Jó hírem van a számodra - vigyorodott el. - Ma a kis Hadriannal visszatérünk a Roxfortba.
- Ha... Hadrian? - kérdezte értetlenül a fiát ringató anya.
- Óh, csak nem elfelejtettem említeni? A fattyadnak új nevet adott a Nagyúr. Méltóbbat, elegánsabbat, ami jobban illik egy tisztavérű varázslóhoz. Elvégre, az én fiamként fog visszatérni a világba.
- Mi? Ne, oh, ne! Perselus, kérlek! Könyörgöm, ne szakíts el tőle! Ne megint, azt nem bírnám ki! - csimpaszkodott a megrémült asszony a varázsló nadrágszárába. - Könyörgöm, megteszek bármit... - Piton arcára diadalmas mosoly ült ki, ahogy zsebéből elővonta a mágikus nyakörvet.
- Nos, erről is lehet szó. Ki mondta, hogy néha napján nem vagyok irgalmas kedvemben...
|
| |
| |
| Smaragd | Dátum: Szombat, 2012-09-22, 11:00 | Üzenet # 50 |
|
Inspektor
Csoport: Adminisztrátorok
Üzenetek: 458
Állapot: Offline
| - Indulás – adta ki a parancsot a házimanónak.
A halványzöld rondaság apró lábain odakacsázott a gyerekhez és magához ölelte azt. Perselus pedig az előre áttraszfigurált testet vette magához. Még sem sétálhat be a Roxfortba fényes nappal a griffendéles professzor holttestét maga előtt lebegtetve. Gonosz mosolyra húzódott a szája, ahogy elképzelte a diákok rémületét és a gyengébb idegzetűek sikolyait. Az lenne ám a szép nap! De sajnos nem teheti meg, mert ügyelnie kell a látszatra.
Bosszúsan fújt egyet, majd a dühét a manón töltötte ki:
- Azt mondtam, indulás! – A legszívesebben bele is rúgott volna, de a kölyök a kezében volt, és inkább nem kockáztatta meg a Nagyúr haragját, ha a drága kis porontynak valami baja esne. A kicsi meztelen talpak csattogtak a kövön, ahogy a manó megindult kifelé a folyosón, Perselus pedig követte. – A kandallóhoz – lendített egyet a jószágon. Miután mindketten beléptek, bemondta az úticélt: - Roxfort, Dumbledore irodája!
Szédítő pörgés után enyhén imbolyogva lépett ki a túloldalon, Dumbledore pedig, hol máshol, mint az íróasztala mögött tartózkodott.
- Perselus! – ugrott fel, amit meglátta, hogy ki érkezett. – Már úgy aggódtam érted! Minden rendben van?
- Nem – sóhajtott Piton, és Oscar díjas alakítást nyújtva a lehető legletörtebb ábrázatát vette magára. Az öregnél ez mindig bevált, ezt használta akkor is, mikor segítséget kérve először felkereste.
- Gyere, ülj le fiam. Biztosan kimerült vagy, nem lett volna szabad olyan hamar visszaengednelek téged.
Perselus hagyta, hogy az öreg a díványhoz támogassa.
- Beszélnünk kell, Albus – nézett fel az igazgatóra. – Rossz hírem van.
- Mi történt? – kérdezte az igazgató elfehéredett ajkakkal.
- Minerva…
- Merlinre! Éreztem, de nem mertem a legrosszabbra gondolni.
- Sajnálom. Vissza tudtam magammal hozni a testét, a Nagyúr megengedte, mert tudta, hogy ezzel is csak fájdalmat okozna mindenkinek, aki szerette.
- Köszönöm, fiam, hogy nem hagytad, hogy meggyalázzák Minerva testét, és hogy így illő módon fogunk tudni elbúcsúzni tőle.
- Sajnálom, hogy csak ennyit tehettem érte – hajtotta le a fejét bűnbánóan a bájitalmester.
A beállt csendet gyereknyöszörgés szakította félbe, a rémült manó igyekezett ringatással csitítgatni a gyereket, de nem sikerült.
- Add ide! – intette Perselus magához, és átvette tőle a fiút. Amint a kezei közé került, Hadiran abbahagyta a sírást, és megnyugodva bújt hozzá.
- Hát ő meg? – kérdezte Dumbledore meglehetősen zavartan.
- Ő a fiam.
- Fiad? – érkezett a döbbent kérdés.
- Hát… Szóval nem vagyok rá büszke, de néha az álcázásom érdekében nekem is részt kellett vennem bizonyos halálfaló szórakozásokban… Az anyja a szülés után meghalt, a fiúról meg kiderült, hogy az enyém.
- Értem – bólogatott az igazgató. – Szép tőled, hogy gondoskodsz a fiadról, még ha ily módon fogant is.
- A véremről gondoskodom – jelentette ki Perselus. – Neki nem lesz olyan gyerekkora, mint nekem volt.
Dumbledore értően bólogatott. A számára is fájó pont volt Perselus múltja, de egyben sokat is köszönhetett is neki.
- Engedelmeddel, most lemennék a lakosztályomba és eligazítanám a manómat.
Albus csak most nézte meg figyelmesebben a manólányt. Meglehetősen törékenynek tűnt, és a színe is szokatlanul halvány volt, de ami a legfeltűnőbb volt rajta az a nyakában lévő díszes, ezüst nyakörv volt.
- Hogy hívnak? – kérdezte a házimanót.
- Nem fog válaszolni – szólt közbe Piton. – Néma, ezért is elviselhető a számomra, nem kell egész nap a sipítozását hallgatnom. Egyébként Lily a neve, a Nagyúrtól kaptam, és ő rendkívül viccesnek érezte, hogy ezt a nevet adja neki. – A manó Perselus szavaira a gazdájára nézett. – Szerencséje, hogy néma, különben már nem élne.
- Perselus – szólt az igazgató a kandallóba lépő bájitalmester után. – Minerva…
- Itt van – vette elő a talárja zsebéből a kis fekete dobozkát. – Diszkrétebbnek tartottam így elhozni.
- Köszönöm, Perselus – vette át Dumbledore a kis dobozkát. – A gyengélkedőn leszek, Poppynál.
„Inkább írj Önmagadnak közönség nélkül, minthogy a közönségnek írj, és elveszítsd magad.”
Ciryl Vernon Conolly
|
| |
| |
| mzperx | Dátum: Szombat, 2012-09-22, 18:07 | Üzenet # 51 |
|
Írástudó
Csoport: Moderátorok
Üzenetek: 276
Állapot: Offline
| Lily manótestbe zárt meggyötört lelke valóságos sokkos állapotba került, ahogy figyelte az előtte kibontakozó jelenetet. Egy pillanatra még a karjaiban tartott gyerekről is megfelejtkezett, miközben tányér nagyságúvá tágult pupillákkal figyelte ezt a... ezt a szörnyeteget. Abban a pillanatban, mikor a varázsló a kandallóba taszította és ő meghallotta a bekiabált úticéljukat, szívét elöntötte a határtalan megkönnyebbülés. Biztos volt benne, TUDTA, hogy Dumbledore majd keresztül fog látni ezen az egész színjátékon, hogy át fog látni az ő álcáján, és meg fogja menteni őket. Végre véget ér ez a borzalom és ők kiszabadulnak ennek a bosszúálló lelketlen kreatúrának a markából. De tévedett. Dumbledore, a hatalmas és legyőzhetetlennek hitt Dumbledore, akinek a kezébe letették a maguk életét és az egész világuk sorsát, tehetetlen és védtelen volt egy alig húsz éves fiatalember, egy ismert halálfaló ármánykodásával szemben.
A férfi olyan ügyesen játszott, olyan ügyesen manipulálta a tényeket, a fél igazságokat... Nem volt kétség, Lily szemében Perselus Piton abban a pillanatban maga volt a Sátán, a Nagy Manipulátor, Lucifer földi megtestesülése, aki akaratának élő ember nem állhat útjában. Mindvégig tévedett, nem Voldemort volt a fő ellensége, nem tőle kellett rettegnie, ő csak az életük fölött rendelkezhetett, de Piton ismerte őt, mint a tenyerét. Ő képes volt egyetlen csapással elpusztítani a lelkét, és senki se volt, aki látta volna, hogy miféle kegyetlen, érzelemmentes férfivá változott az egykor visszafogott és bánatos kisfiú. S akkor, mikor mindezt végül felfogta, akkor elhagyta minden remény és megadta magát a sorsának.
***
- Na, tetszett az alakításom? - kérdezte vidáman a bájitalmester, mikor megérkeztek a lakosztálya nappalijába. - Simán kenterbe vertem volna a filmiparba a te nagy, hősszerelmesedet. Mi is volt a neve? valami Pet, vagy Peck? Gregory Peck, ez az! Hahaha - kacagott jókedvűen, miközben ledobta magát a heverőre és lábait felrakta az előtte álló kis asztalkára, majd karjait keresztbe fonta a feje mögött és csillogó szemekkel nézte az előtte toporgó kis lényt. - Na mi az? Megnémultál? Hahaha, persze el is felejtettem, hisz tényleg néma vagy. - Lily belseje kővé vált, ahogy ezt az örült vidámságot figyelte. Vajon Perselus tényleg megtébolyodott volna a sok fájdalom és keserűség nyomására? Az legalább azt jelentené, hogy nem velejéig gonosz, vagy legalább is, hogy nem volt mindig az... Nagyot nyelt.
- Hmmm, hozd csak ide a gyereket! Azt hiszem játszunk egy kicsit Hadriannal, amíg te előkészíted a gyerekszobát a vendégszoba helyén, és aztán jobban tennéd, ha a vacsoráról is gondoskodnál. Hmmm, mit szólsz fiam, mi addig meglátogatjuk a bájitallaboromat. Perselus papának van egy rakat érdekes kis üvegcséje, tele színes folyadékkal, amikkel eljátszogathatnánk - mondta kedves hangon, de a tekintet, amellyel közben a manóra nézett nem ígért semmi jót, csak fenyegetést, halálos fenyegetést.
***
Lilynek majd két órába telt, míg hozzászokva az új mágiájához minden megbízását el tudta látni, de közben végig rettegett, hogy a nehéz faajtó mögött vajon mi történhet Harryval. A férfi bizonyára nem...
Piton mintha pontosan tudta volna, hogy mikor végzett. Az ajtó, az a rettenetes és félelmetes ajtó pont akkor nyílt ki, mikor az utolsó evőeszközt is elhelyezte az asztalon. Az asszony szíve pedig hatalmasat dobbant, mikor meglátta a halálfaló karján békésen szunnyadó gyermeket. Az ő gyermekét, a mindenségit is neki! Legalább magában nem fogja másként hívni. A férfi az új gyerekszobába sétált vele, a manó pedig az ajtónyílásból figyelte, ahogy Perselus lefekteti, majd betakarja a gyereket és egyetlen pillantást sem vetve tovább rá körbekémleli a szobát. Rettentően megijedt. Mi van, ha nem nyeri el a tetszését? Biztosan megbüntet, de hogyan?
A férfi arcáról semmit se lehetett leolvasni, mikor kilépett a szobából, s az étkezőbe sétált, ahol helyet foglalt az asztalnál. Lily remegve követte és állt meg a széke mögött. Piton komótosan szétbontotta a szalvétát majd az ölébe helyezte, s csak ezután szólalt meg.
- A kis Hadriann igazán ügyesnek és érdeklődőnek mutatkozik a bájitalok terén. Egyszer még nagyon büszkévé fogja tenni az apját - jegyezte meg mintegy mellékesen, de Lily szívébe tőrként döfődött minden egyes szava. James, James mindig is azt akarta, hogy a fia kviddicsezzen. Milyen büszke lett volna, ha a kis Harry a roxforti csapatba bekerülve fogóként játszott volna... - Gyere ide, elém! - hallotta meg a férfi hívását és félelme, ha ez lehetséges, még inkább nőtt. Rettegte már ezt a két szót: Gyere ide!
- Igazán jó munkát végeztél ma, kicsim, elégedett vagyok veled. - Azzal Piton egyetlen intésével leoldotta a nyakörvet az asszony nyakából és az asztalra lebegtette azt. A manó pedig nyomban visszaváltozott az ismerős vöröshajú boszorkánnyá. - Jutalmul megengedem, hogy velem egyél. Ülj le! - parancsolt rá, miközben a széke mellé varázsolt egy kis sámlit és megduplázva a tányérját szedett rá neki egy kevéske sült krumplit és pár csíknyi sertéshúst. Lily hálásan vette el a tányért. Egy csöppet se zavarta, hogy nem kapott mellé villát és kézzel kell ennie, azonnal nekiesett az ételnek, de egy felülről érkezett morgás megállította. Rémülten nézett fel az őt összevont szemekkel méregető férfira.
- Bo... bocsánat - dadogta, miközben megpróbált rájönni, hogy mit is vétett. - Megengeded... Szabad ennem?
- Hát persze. Amint illőn megköszönted! - Az asszony egy pillanatig zavarosan nézett rá, aztán észrevette a férfi teste mellett lelógó jobbját, és megértette. Szégyenkezve emelte a szájához a másik kezét, de képtelen volt most harcolni ellene. Kimerült volt fizikailag és érzelmileg is. És éhes volt. Annyira nagyon éhes...
- Jó étvágyat! - mosolyodott el a férfi, majd átadta neki az eddig a baljában tartott poharat, mely félig még teli volt töklével. - Látod, ha engedelmes vagy, nem is lesz olyan rossz sorod, ellenben, ha nem... - És ez a befejezetlen mondat annyi fenyegetést rejtegetett magában, hogy Lily egészen biztos volt benne, mindent el fog követni azért, hogy ne kelljen megtudnia. Soha!
|
| |
| |
| Smaragd | Dátum: Szombat, 2012-09-22, 20:00 | Üzenet # 52 |
|
Inspektor
Csoport: Adminisztrátorok
Üzenetek: 458
Állapot: Offline
| Albus Dumbledore kezében a fekete dobozkával, arcán végtelen fájdalommal lépett a gyengélkedő sokat látott falai közé. Poppy sietett elé aggódva, és kezeit a szájára szorítva, némán fohászkodott, hogy ne legyen igaz a sejtése.
Albus egyenesen a ravatalozó szoba felé tartott, és a javasasszony némán követte. Az igazgató kifejezéstelen arccal tette le a kis dobozkát a márványpulpitusra, és kimondta a visszatranszfiguráló varázsigét. A dobozka remegni kezdett, és visszaalakult a professzor asszony meggyötört testévé.
Poppy meglátta a testet, és szégyenszemre egy megkönnyebbült sóhaj hagyta el a száját, szerette Minervát, de megkönnyebbülve vette tudomásul, hogy Albus nem Perselus testét hozta be.
Némán látott neki a test rendbetételének, és tüntette el a Minerva életében bizonyára fájdalmas sebeket. Dumbledore némán segített neki, és addig nem is hagyta el a szobát, míg meg nem győződött róla, hogy a boszorkány a lehető legjobb ellátásban részesült. A javasasszony követte és feltette az őt izgató kérdést:
- Perselus... Vele mi van?
- Épségben visszatért, sőt, lesz egy meglepetése is számodra - engedett meg egy halvány mosolyt Albus magának.
„Inkább írj Önmagadnak közönség nélkül, minthogy a közönségnek írj, és elveszítsd magad.”
Ciryl Vernon Conolly
|
| |
| |
| mzperx | Dátum: Szombat, 2012-09-22, 21:20 | Üzenet # 53 |
|
Írástudó
Csoport: Moderátorok
Üzenetek: 276
Állapot: Offline
| Vacsora után Perselus visszavette terjedelmes talárját, majd Lily nyaka köré is visszahelyezte a mágikus nyakörvet. Egyelőre nem tervezte megengedni az asszonynak, hogy saját formájában találkozzon Hadriannal. Csakis akkor fogja eltávolítani, ha kettesben vannak itt vagy a hálószobájában. Ezzel nem csak a véletlen lebukás esélyét csökkenthette - az kéne még csak, hogy a jövőben a fiú elszólja magát -, de lehetősége volt meggyengíteni a köteléket is anya és fia között. Éppen elég lesz, ha a hétvégenként találkozik a kölyök az anyjával. Talán, néha-néha, ha kiérdemli - vigyorodott el a férfi. Lily Evans csakis az övé lesz! Ebből nem enged.
Miután a manójának kiadta az esti tennivalóit, benézett a gyerekhez is, és megkönnyebbülten látta, hogy annak nyitva vannak a szemei.
- Szia, Hadriann, remélem jól aludtál? - A gyerek rögtön elvigyorodott, mikor meglátta, és kicsi kezecskéjét nyújtogatni kezdte, hogy a férfi felvegye. Piton óvatosan emelte fel, sose lehet tudni, alvás közbe nem-e alkotott a kis szörny valami igazán borzalmasat, ami még egy bájitalmester gyomrát is felforgatná. - Huh, látom igyekszel nem rossz fát tenni a tűzre nálam. Igazán méltányolom, még ha soha nem is áll szándékomban tisztába tennem téged, te kis kolonc. Arra ott az any... izé, a manóm. Na gyere, kis szörny, meglátogatunk egy kedves barátot.
***
Poppy izgatottan sietett ki a ravatalozóból, mikor hallotta a külső ajtó nyitódását. Nagyon remélte, hogy Perselus az. Az igazgató ugyan bizonygatta, hogy ezúttal nem esett baja, de a saját szemével akarta látni. A felét se hitte annak, amit néha az a vén szamár összehordott. A vak is láthatta, hogy annak a szerencsétlen fiúnak támogatásra van szüksége az életében. Merlinre, hisz épp most halt meg élete szerelme - nem mintha az a leányzó megérdemelte volna -, és akkor neki rendre vissza kell járnia ahhoz a szörnyhöz...
- Perselus! - kiáltott fel boldogan, mikor meglátta a feketébe burkolódzott férfi hátát, amint épp az ajtót csukta be maga után. - Merlinnek hála! annyira aggódtam érted, kedvesem. Mondd, nem ese... - Poppynak egy pillanatra elakadt a szava, amikor meglátta, hogy mit, vagy inkább kit tart óvóan a köpenyébe csomagolva a férfi. Piton kihasználta az alkalmat és egy apró torokköszörülés után átvette a szót.
- Madam Pomfrey - hajtotta meg a fejét üdvözlésképpen. - Hálás vagyok az aggodalmáért, de teljességgel jól vagyok. - a javasasszony erre hitetlenkedve horkantott egyet. - Viszont szeretném, ha megvizsgálná ezt a kis lurkót. Csak a biztonság kedvéért.
- Enyje Perselus, ne hidd, hogy megtéveszthetsz! Ki nem teszed a lábad innen, amíg meg nem vizsgáltalak tetőtől-talpig. És hányszor kértelek már, hogy szólíts Poppynak, drágám? Most már te is professzor vagy elvégre - dorgálta meg szigorúan a férfit, majd megenyhülve a gyermekre kezdett összpontosítani. - És ki ez a kis legény? Hogyan került hozzád? Egek! - borzadt el egy pillanatra a nő. - Csak nem egy támadás áldozata? Árva lettél szegény kicsim?
- Nem egészen, Poppy - válaszolta Piton, miközben az egyik ágyra fektette a gyereket. - Bár nem tagadom, a halálfalóknak is van köze hozzá, hogy most itt van, illetve nekem... Öhm... ő a fiam.
- A fiad? - a másik csak bólintott, látszott rajta, hogy össze van zavarodva, és hogy szörnyen kényelmetlenül érzi magát. - De hisz neked nincs is fiad! - erősködött az asszony rémülten, mert szörnyű balsejtelem lett úrrá rajta.
- Eddig nem is volt, nem tudtam... - válaszolta halkan, szégyenkezve. - De jó néhány hónapja az egyik fogoly, egy rabnő gyermeket hozott világra a Sötét Kúriában, és kiderült róla, hogy az enyém.
- Perselus, ugye nem...
- De igen. Nekem... nekem meg kellett erőszakolnom azt a nőt. Muszáj volt, különben megölt volna és más teszi meg helyettem. - Poppy halálra vált arccal hallgatta a kétségbeesetten magyarázkodó férfit. Merlinre, szegény gyermek! Micsoda szörnyű helyzet, hogyan is választhatott volna helyesen? Ez is Albus lelkén szárad, nem lett volna szabad belekényszeríteni ebbe a fiút. Mi lesz így a lelkével? Hisz még csak 21 éves.
- És az anyja? - kérdezte, bár sejtette már a választ.
- Meghalt, nem bírta tovább az állandó tortúrát. Még a nevét se tudtam - suttogta a bájitalmester és arcát a kezeibe temette.
- Egek, Perselus, annyira sajnálom, drágám - szorította meg együtt érzően Poppy a vállát.
- Ő... ő itt Hadrian, a fiam - mutatta be a gyereket egy piciny, büszke apai mosoly kíséretében a gyógyítónak, és gyengéden megsimogatta a puha fekete haját.
- Nagyon aranyos gyermek.
- Megvizsgálnád?
- Hát persze. Így ni, készen is vagyunk. Makk egészséges a kicsi - mosolygott fel a férfire az asszony. - Tudod, hogyan kell a gondját viselned? Hogy mit eszik, meg ilyesmi? - Piton arca elbizonytalanodott.
- Nem, fogalmam sincs. Én nem terveztem, sose akartam gyereket, csak... csak nem hagyhattam ott. De kaptam egy manót. A Nagyúrtól. Azt mondta, Lily már több aranyvérű gyerekét gondozta sikerrel.
- Lily?
- Igen, ez a manó neve - hajtotta le szomorúan a fejét Perselus.
- Oh, drágám! - Poppy nem tudta tovább visszatartani magát, a másik mellé ült az ágyon és szorosan átölelte az érintése alatt megfeszülő testet. De nem érdekelte, nem akarta elengedni. Most nem. - Nem lesz semmi baj. Meglátod, minden rendbe jön. Csak erősnek kell maradnod, és... Meglásd, Perselus, ez a csöpp teremtés még annyi jót fog hozni az életedbe, annyi boldogságot. Nem leszel egyedül soha többé! És ha segítségre van szükséged, bármikor bármiben, én itt vagyok. Hozzám mindig fordulhatsz.
- Köszönöm, ez sokat jelent nekem! - bontakozott ki egy szégyenlős mosoly kíséretében az ölelésből, és magához vette Hadriannt. Poppy látta, hogy furcsán csillognak azok az éjfekete szemek. Piton soha be nem ismerte volna. Nem ezer cruciatus után sem, de az asszony szívből jövő, őszinte törődése és szeretete megérintette még az ő sötét lelkét is. Soha nem volt felé még senki ennyire önzetlen vagy elnéző. Poppy azután se taszította el, hogy elmondta neki mit is cselekedett, legalábbis elméletben. Mégis, jobb, ha gyorsan távozik. Még mielőtt eszébe jutna, hogy őt is meg akarta vizsgálni. Még csak az kéne, lehet ki se engedné innen egy hétig. A fizikai állapota hagyott némi kívánnivalót maga után az utóbbi időben.
Gyorsan megindult a kijárat felé, amikor Hadriann felől fura hangot hallott, az orrát pedig megcsapta valami förtelmes szag. Gyorsan messze tartotta magától, miközben méltatlankodva felkiáltott.
- Ó, hogy az a jó...
|
| |
| |
| Smaragd | Dátum: Vasárnap, 2012-09-23, 09:46 | Üzenet # 54 |
|
Inspektor
Csoport: Adminisztrátorok
Üzenetek: 458
Állapot: Offline
| Poppy megsajnálta a férfit, és aznap először szívből jövően elmosolyodott.
- Add ide, majd én tisztába teszem.
- Köszönöm – sóhajtott fel Perselus. – Néha olyan aranyos tud lenni, de aztán mindig csinál valamit, mint most ezt. Nem is tudom, hogy a nők ezt, hogy tudják elviselni – nézett sandán a kölyökre.
- Óh, drágám, gyereket szülni a szeretett férfinak, minden nő vágya, ez egy olyan kötelék, mely örökre összeköti őket, és ahányszor a gyermekére néz az apja is ott van vele.
Perselus elkomorodott a hallottakra. Hát, már sosem fog megszabadulni attól a nyavalyás James Pottertől? Amíg a kölyök él addig Lilyt is emlékezteti rá. Hm… talán… - morfondírozott magában –, esetleg megmérgezhetné. Ezek a kicsi gyerekek úgy is mindig megfáznak, és még a Nagyúr is könnyedén elhinné ezt a mesét.
- Biztos, hogy teljesen egészséges? – kérdezte a boszorkányt, aggodalmat színlelve.
- Minden rendben van a fiaddal, teljesen egészséges – simított végig a javasasszony a kisfiú csupasz pocakján, miközben Perselus bosszús sóhaját megkönnyebbülésként értelmezte. – Ne aggódj, bármikor felkereshetsz, ha segítségre, vagy tanácsra lenne szükséged.
- Köszönöm, Poppy – mondta, miközben igyekezett hálásnak látszani. Átvette az immár tisztába tett gyereket, és sietve készült elhagyni a gyengélkedőt.
- Perselus – szólt utána a javasasszony. – Nem felejtettél el valamit?
- Én… Nem.
- Mars vissza az ágyra, téged még nem vizsgáltalak meg.
- Én jól vagyok, erre igazán nincs szükség.
- Nincs apelláta, megmondtam, hogy téged is megvizsgállak!
Perselus kényszerű sóhajjal fordult meg, és hősiesen tűrte, hogy a javasasszony tegye a dolgát.
Poppy néha gondterhelten összeráncolta a szemöldökét, és bosszúsan fújtatott, tekintete semmi jót nem ígért, mikor befejezte a vizsgálatokat.
- Felnőtt ember létedre, fel nem foghatom, hogy ennyire felelőtlen vagy! – dorgálta meg. – A szervezeted teljesen ki van merülve, ha sürgősen nem fejezed ezt be, annak beláthatatlan következményei lesznek!
- Mit kéne befejeznem? – kérdezett rá Perselus támadólag. – Nem kéne segítenem a Rendet? Esetleg nem kéne tanítanom a Roxfortban? Vagy csak ne főzzek bájitalokat? Ja, nem is, megvan! Talán menjek az Azkabanba, mert úgy is odavaló vagyok, és ha már ott vagyok, életem végéig ki tudom pihenni magam!
- Perselus! Én nem ezt mondtam.
- Dehogynem! Csináld ezt, csináld azt. Mindenki olyan jól meg tudja nekem mondani, hogy mit tegyek! De senki nincs az én helyemben, tehát senki sem tudja, hogy valójában mit meg nem teszek itt mindenkiért – mutatott körbe Perselus dühösen. – Néha már kimondott megkönnyebbülés a számomra visszatérni Voldemorthoz, mert ő legalább nem akar minden percem felett rendelkezi!
- Ne mondj ilyet… - fehéredett el a javasasszony szája.
- Sajnálom, tudom, hogy te csak jót akarsz nekem. A legjobb lesz, ha most elmegyünk – vette fel a fiút az ágyról.
A kis Hadrianus boldogan gügyögött, mikor Perselus a karjaiba vette, és a férfi azon kapta magát, hogy akaratlanul is elmosolyodik. – Lám van itt valaki, akinek így is megfelel.
„Inkább írj Önmagadnak közönség nélkül, minthogy a közönségnek írj, és elveszítsd magad.”
Ciryl Vernon Conolly
|
| |
| |
| mzperx | Dátum: Hétfő, 2012-09-24, 18:52 | Üzenet # 55 |
|
Írástudó
Csoport: Moderátorok
Üzenetek: 276
Állapot: Offline
| Perselus iszonyúan dühösen érkezett meg a lakosztálya ajtajához. Az egyetlen dolog, ami visszatartotta a kitöréstől, hogy tudta, Poppy tényleg szereti őt. Na igen, de meddig? Amint kiderül a nő számára, hogy az utóbbi év minden megnyilvánulása csupán egy tökéletesen kialakított színdarab része volt, ő is meggyűlöli majd azonnal. Kicsit fájt neki, hogy át kell vernie ezt az egyszerű, ám annál kedvesebb teremtést. Miért? Miért nem tudta valaki így szeretni őt korábban, amikor még élt a szívében a remény, amikor még nem csak a bosszú éltette, amikor még vágyott valami többre az emberiségtől? Feltétel nélküli szeretet, egyszer így nevezte ezt a furcsa dolgot a javasasszony, nos hamarosan kiderül, mennyire is terjednek ki ennek a határai.
A szobába érve Lilyt a nappaliban találta, amint éppen a kandallóját igyekezett működőkepés állapotba hozni. Szerencsétlen apró jószág csupa korom volt. A nagy munkában észre se vette, hogy megjött a gazdája. Piton dühösen morrant egyet. Hogy adja a kezébe így a kölyköt?
A manó ijedten huppant a fenekére, mikor megütötte a tisztító varázslat.
- Lily, gyere, vigyázz Hadrianra, míg én bájitalokat főzök. - Perselus ezek után késlekedés nélkül bevette magát a laborjába, Lily pedig fájdalmas de mégis ujjongó szívvel töltött néhány órát a gyermekével, még ha a fiúcska félt is a csúf lénytől. Ám ahogy egyre fáradt, egyre kevésbé tudta elvonni a figyelmét mindenféle játékkal. Hamarosan lefelé kezdett görbülni a kicsi szája.
Perselus éktelen üvöltésre érkezett vissza a gyerekszobába.
- Jó ég, nő! Mit műveltél ezzel a gyerekkel, hogy így visít? - A manó bőszen rázta a fejét, hogy ő aztán nem tehet semmiről és minden pantonim tudását bevetette, hogy a varázsló tudtára adja, mit szeretne: visszaváltozni emberré, hogy megnyugtassa és elaltathassa a sírdogáló gyereket.
- Hmpf, még csak az kéne! A hozzá nem értésed már így is nyilvánvaló. - Lily erre dühösen toppantott egyet, miközben gyűlölködő szemekkel nézett a férfira. Tekintete szinte hangosan kiabálta néma üzenetét: Én vagyok az anyja! Jogom van hozzá!
- Te hálátlan szuka, térden állva kéne hálálkodnod, hogy egyáltalán lehetővé teszem neked, hogy lásd vagy megérintsd a kölyköt. Te csak a lábtörlőnek vagy jó itt, és jelen pillanatban még arra is haszontalan vagy. Várj rám a szobámba, míg én lerendezem a gyereket. - Azzal Perselus kikapta Hadriant a kezéből és kihajította Lilyt a szobából.
- Jól van, jól van, te kis vakarcs - mondta szelíd hangon a már csak hüppögő fiúcskának. - Csak nem megijedtél attól a csúf manótól? Na várj csak, tudom én mire bukik itt a kis legény. - Azzal Perselus mélyen zengő hangon kezdett el olvasni egy unalmas bájitaltan esszét neki, miközben igyekezett minél komikusabban artikulálni és vicces beszólásokkal kritizálni az író hozzá nem értését. Persze a gyerek az egészből semmit se értett, de a férfi bohóckodásának azért meglett az eredménye. A kicsi megnyugodott és álomba szenderült, miközben egyik kezecskéjével Perselus mutatóujját szorongatta.
Mikor a bájitalmester végre a hálójába léphetett, meglepve látta, hogy a kis manó elszenderedett az ágya előtt rá várakozva. Egy pillanatig eltűnődött rajta, hogy ne ébressze-e fel egy jól irányzott rúgással, amiért az engedélye nélkül elaludt, de egy hirtelen támadt ötlettől vezérelve mégse tette, hanem csendben az ágyához osont, és végignyúlva rajta lebűvölte a lány nyakáról az övet. Hosszú időn keresztül csak csodálta a gyönyörű boszorkány hamvas bőrét, csillogó vörös haját, meg-meg rebbenő hosszú szempilláit. Arcának feszült vonásai lassacskán ellazultak, nyugodtá váltak, rég nem látott lágyság és szelídség uralta el a kifejezését. Vágyakozó tekintete szinte itta magába Lily minden porcikáját. Lassan kinyújtotta egyik kezét, hogy megérintse, beletúrjon dús hajába, az ujjaival fésülje át kusza tincseit. De az utolsó pillanatban visszafogta magát, és kezét ökölbe szorítva igyekezett kiölni magából a testi vágyat. Ha most nem áll le, aligha tudta volna visszatartani a vágyát, hogy a nőre ne vesse magát és végre magáévá ne tegye úgy, ahogy oly régóta vágyott rá. Ahogy gyerekkora óta álmodozott róla.
De neki nem ez volt a terve, nem ezt akarta. Az asszony bűnhődni fog, egyszer ő maga fog esedezni érte. Ő pedig kivárja, ha belepusztul is.
|
| |
| |
| Tinn | Dátum: Hétfő, 2012-10-01, 17:41 | Üzenet # 56 |
|
Elsőéves
Csoport: Felhasználók
Üzenetek: 30
Állapot: Offline
| Voldemort nem találta a helyét. Már hetek óta különös hiányérzet kínozza. Azt gondolta ha végre megszabadult attól a kis vacaktól, majd nyugta lesz és végre vissza tud térni a dolgaihoz, de a reményei szertefoszlottak már az első héten mikor a kölyköt elvitte magával Perselus.
"Ki nem állhatom mások társaságát. Csak magamat bírom elviselni, s olykor még ebben is szünetet tartok!"
Vavyan Fable
|
| |
| |
| Smaragd | Dátum: Szombat, 2012-10-06, 19:08 | Üzenet # 57 |
|
Inspektor
Csoport: Adminisztrátorok
Üzenetek: 458
Állapot: Offline
| Már majdnem két napja voltak a Roxfortban, de az igazgató kíváncsiskodását mindig elintézte egy-két keresetlen szóval. Ma viszont Albus annyira határozottan nézett rá a reggelinél, hogy érezte nincs menekvés. Délutánra várták a nevesebbnél-nevesebb vendégeket, McGalagony nagyszabású megemlékezésére, és sejtette, hogy ennek az egyik pontja a "mi is történt valójában?" lesz.
Mióta visszatértek, alig mozdult ki a lakosztályából, és ebben Poppy is remek szövetségese volt, aki túlzott féltésében annyira legyengültnek állította be az igazgató előtt, hogy még Perselus is meglepődött rajta, hogy miért nincs a gyengélkedő egyik ágyához kötözve. Természetesen nem tiltakozott, sőt örült is, mert elhatározta, hogy a legkönnyebben ennek segítségével fog megszabadulni a számára kellemetlen kérdésektől.
Jól sejtette. Az ártatlan teára invitálás kihallgatássá módosult. Jelen volt a Mágiaügyi miniszter személyesem, és az auror parancsnok is. Elhúzta a száját. Albus minden tekintetben igyekszik levédeni magát.
- Gyere csak, Perselus! Gyere - intett az igazgató vidáman. - Remélem nem haragszol, hogy hívtam vendégeket is.
Még ha csak azok lennének! Arcán közömbösséggel foglalt helyet a miniszter és az auror között elhelyezett egyetlen üres széken, és az Albus által felkínált tea felé nyúlt.
- Köszönöm - mondta, majd belekortyolt.
A két vendég várakozásteli pillantással figyelte, és Perselus tudta, hogy most nagyot hibázott. Eldobta a csészét és ráförmedt az igazgatóra:
- Ez meg mi akart lenni? Meg akar mérgezni?
- Sajnálom, fiam - ingatta a fejét Albus. - A miniszter úr...
- Ne magyarázkodjon egy gyanúsítottnak! - pattant fel a helyéről pálcát rántva az aurorparancsnok. - Éppen most tagadta meg, hogy elfogyassza a Veritaserumot.
- Még szép, hogy megtagadtam! Meg akarnak ölni?
- Ezt most nem értem... - vágott a vitába a miniszter hangja.
- Persze, hogy nem értik, korlátolt barmok! Talán nem ártott volna tájékozódni előtte! - förmedt rájuk Piton, és az auror pálcájára ügyet sem vetve a kandalló elé lépett. - Poppy! - kiáltotta be, miután egy marék hop-port szórt a tűzbe. - Lennél olyan kedves átfáradni az igazgatóiba?
A javasasszony meglepetten konstatálta, hogy milyen illusztris társaságba is csöppent, miután kilépett a kandallóból, de Perselus nem várta meg, hogy kicsodálkozza magát.
- Lennél oly szíves felvilágosítani a jelen lévőket, hogy miket is itatsz velem?
- Nos, elsősorban ginzengteát és mákonykivonatot.
Az igazgató döbbenten foglalt helyet, ő már tudta, hogy Perselus miről beszél.
- Köszönöm - biccentett a javasasszony felé Perselus. - Majd, ha nem akarnak eltenni láb alól, beszélhetünk.
- Megtudhatnám én is, hogy miről van szó? - kérdezte Poppy.
- Nem akarta meginni a Veritaserumot! - lóbálta a pálcáját felháborodottan az aurorparancsnok.
- Téved - tette hozzá Perselus fagyosan. - Ittam belőle, különben honnan tudnám, hogy a teámba tették?
- Micsoda?! - kiáltott fel Poppy. - Miféle eljárás ez? Meg is ölhették volna! Albus, nagyot csalódtam benned! - vágta még oda Poppy az igazgatónak. - Azok után, hogy ez a fiú még mindig az előző sérüléséből lábadozik, amit nagyja részt neked köszönhet! Irány a gyengélkedő! - parancsolt rá a bájitalmesterre, majd maga előtt tolva a kandallóba terelte.
- Ki volt ez? - kérdezte a döbbent auror.
- A hölgy Madam Pomfrey, a javasasszonyunk - mondta az igazgató.
- Ah... - fanyalgott az auror. - Így már értem.
- Én viszont nem - jelentette ki a miniszter.
- A ginzeng, és a mákonykivonat együtt nagyon veszélyes kombináció, és a Veritaserum elég hozzá, hogy ez mérgező is legyen.
- Azt ne mondja, hogy nem fogunk tőle vallomást kapni! - háborodott fel az aurorparancsnok.
- Nos, ha csak nem megölni akarja... - tárta szét a kezét Albus.
- Azt semmiképpen sem - állt fel a miniszter. - Itt az idő visszatérni a régi jól bevált módszerhez. Értesítse Alastor Mordont - fordult a parancsnok felé. - A kényszerszabadságának vége!
„Inkább írj Önmagadnak közönség nélkül, minthogy a közönségnek írj, és elveszítsd magad.”
Ciryl Vernon Conolly
|
| |
| |
| mzperx | Dátum: Szombat, 2012-10-06, 23:52 | Üzenet # 58 |
|
Írástudó
Csoport: Moderátorok
Üzenetek: 276
Állapot: Offline
| Mélyen, a Malfoy kastély szívében a ház úrnője, Narcissa undorodva mászott be karmos lábú kádjába, hogy lemossa magáról az éjszaka szennyét. Gyűlölte a férjét teljes szívéből, gyűlölte már első találkozásuk után, mikor apja elérkezettnek tartotta az időt, hogy a tíz éves lánynak bemutassa a néhány évvel idősebb, jövendőbéli jegyesét, és valószínűleg gyűlölni fogja halála pillanatában is. Ha nem lenne az a gyerek, egyik romlott éjszakájuk gyümölcse, valószínűleg már rég öngyilkosságba menekült volna, mert Lucius napról-napra egyre elviselhetetlenebbé, arrogánsabbá és kegyetlenebbé vált, ahogyan ura kegyeiben egyre mélyebbre csúszott, arról nem is beszélve, hogy csak a kastély rejtett szobáinak falai tudnák megmondani, hányszor gyalázta meg a nászi ágyukat a Sötét Nagyúr rabnőivel.
A sors iróniája, hogy az egyetlen vágyódásának a célja, ami még maradt az életében, az egyetlen ok, amiért nem adta fel a küzdelmet még, ugyan az a sötét hajú, sötét szemű varázsló volt, aki férje romlásának fő okozója volt. A férfi hihetetlen hatást gyakorolt rá már első találkozásuk alkalmával is, karizmája azonnal magával ragadta úgy, ahogy azóta egyetlen férfi se fészkelte be magát elméjébe. Imponált neki a büszke, tekintélyt parancsoló megjelenése, a mindig céltudatos, határozott fellépései, a hűvös udvariassága és az az ellenállhatatlanul csábító, mély bariton hangja, melytől mindig kellemes borzongás fogta el. Narcissa már hónapok óta csak úgy volt képes eltölteni az éjszakákat Lucius mellett, hogy a titokzatos félvér varázslót képzelte a helyébe. Hiába - mosolyodott el a fejét rázva, ahogy lassan beleereszkedett a forróvízbe -, menthetetlenül beleszeretett Perselus Pitonba, és mindent el fog követni, hogy a lelkét melengető édes fantáziák valósággá váljanak, s ő egy reggel ne Lucius kihűlt helye mellett ébredjen új napra, hanem az erős és hatalmas sötét varázsló szenvedélyes ölelésében. Elvégre ő, Narcissa Black jóval többet érdemelt ennél, és anyja úgy nevelte, hogy amit akar, azt meg is szerezze magának. Ő pedig Piton szerelmét akarta.
|
| |
| |
| Smaragd | Dátum: Vasárnap, 2012-10-07, 14:21 | Üzenet # 59 |
|
Inspektor
Csoport: Adminisztrátorok
Üzenetek: 458
Állapot: Offline
| Albus Dumbledore, miután vendégei távoztak gondterhelten felsóhajtott. Nem egészen így képzelte ő a történteket. Bizonyítani akarta a miniszternek és az aurorparancsnoknak, Perselus megbízhatóságát, de csak az ellenkezőjét sikerült. És ez még csak a legkissebb gond.
Belátta, hogy Poppynak igaza van, és már sajnálta, hogy kételkedett Perselusban. Bizonyára neki sem kellemes felidézni Minerva halálának körülményeit, ezért sem akart beszélni róla, ő meg aljas fondorlattal akarta szóra bírni!
Az igazgató határozottan felállt a székéből, és alakját nemsokára elnyelte a kandalló zöld lángja.
***
Perselus a sötét lakosztályában, a kandalló előtt üldögélt. Ölében, félig a mellkasára simulva Hadrian aludta békés, gyermeki álmát. Szórakozottan figyelte a lángokat, miközben önkéntelenül simogatta a kisfiú hátát. Volt a számára valami megnyugtató abban, hogy a fiú mellett nem kellett a gondolataira és a megnyilvánulásaira ügyelni, mellette az lehetett, aki. Talán ezért is szerette meg az utóbbi időben a kölyök társaságát.
A fiú valamilyen megmagyarázhatatlan módon ragaszkodni kezdett hozzá, és most is csak azért hagyta abba a sírást, mert vele lehetett.
Ebbe az idillikus csendbe vágódott be az igazgató a kandallón át.
Hadrian a hirtelen támadt zajra felriadt, és már sírásra görbült a szája, mikor Perselus csitítólag megveregette a hátát. A fiú apró kis kezeivel megmarkolta a bájitalmester talárját, és megnyugodva aludt vissza.
- Rosszkor jött - tekintett fel Perselus az igazgatóra.
„Inkább írj Önmagadnak közönség nélkül, minthogy a közönségnek írj, és elveszítsd magad.”
Ciryl Vernon Conolly
|
| |
| |
| mzperx | Dátum: Vasárnap, 2012-10-07, 19:13 | Üzenet # 60 |
|
Írástudó
Csoport: Moderátorok
Üzenetek: 276
Állapot: Offline
| - Perselus, édes fiam, én... Sajnálom, nem akartam megzavarni a kis Hadrian nyugalmát, de beszélnem kell veled. - Piton erre nagyot sóhajtott és fáradtan döntötte hátra a fejét a fotel támláján. Ennyit a csendes nyugalomról, valahogy legbékésebb pillanatait élete során mindig sikerült néhány idióta pojácának megmérgeznie.
- Most nem igazán van kedvem önnel beszélgetni, főként nem a ma történtekről.
- Tudom, tudom, Perselus, de efelett nem mehetünk el úgy, mintha mi se történt volna. Muszáj lehetővé tenned, hogy helyre hozzam a hibámat!
- Lily! - hívta magához a kis szomorú manólányt, aki azonnal megjelent a fotelje mellett. - Hozz teát és két csészét! És hozd Hadrian cumisüvegét is! - A kis manó mélyen meghajolt és nyomban el is tűnt, hogy eleget tegyen gazdája kívánságénak. - Mondja hát, amit feltétlenül mondania kell!
- Először is szeretném az elnézésedet kérni, amiért hagytam, hogy így sarokba szorítsanak ma téged, fiam. A minisztérium részéről nagyon nagy nyomás nehezedett rám, és én engedtem az ő befolyásuknak, nem tagadom azért, mert a magam kíváncsisága is igen nagy volt a történtekkel kapcsolatban. Ez részemről, mint munkaadódtól sem etikus, sem helyes nem volt, mint mentorod és barátod pedig ismételten szörnyű bizonyítványt állítottam ki magamról. - Piton teljes egykedvűséggel hallgatta a másikat, ám az utolsó mondatára felfordult még a gyomra is és alig bírta ki, hogy a másik torkának ne ugorjon. Még hogy mentor és barát, a saját fejében Dumbledore vajon tényleg ezen nemes szerepekben tetszeleg, mikor őróla van szó?
- Értem, uram. Remélhetőleg a jövőben nem kerül ismételten sor ehhez hasonló szituációra, így a megbánása valódiságát sem kell majd letesztelnünk. - Az öreg erre láthatóan összerezzent, de neki nem volt kedve a finomkodáshoz.
- Megérdemlem a kemény szavaidat, fiam, de pont azért is vagyok itt, hogy bizonyítsam a támogatásomat és figyelmeztesselek. A mai kudarc után a miniszter feladta a felénk mutatott eddigi türelmes hozzáállását, és visszahívta a szolgálatba Alastor Mordont, hogy kizárólagosan a te ügyeddel foglalkozzon. Ő fogja ezután a megfigyelésedet és a kihallgatásaidat lefolytatni. Hidd el, nagyon sajnálom.
- Ah, ő lesz hát az új nevelőtisztem... Nem érdekes - legyintett, mikor az igazgató zavarodottan nézett rá az ismeretlen kifejezés hallatán. Piton egyáltalán nem örült ennek az új fejleménynek. Mordon közismerten az egyik legelvakultabb és leggátlástalanabb tagja volt az aurortestületnek, az ő kezei közé kerülni felért egy rémálommal. Muszáj lesz összebeszélnie a Nagyúrral, hogy ezek után sokkal hitelesebbre tervezzék meg az akcióikat és a visszatéréseit, különben az a vadállat széttépi őt. Albus mintha csak a félelmeit olvasta volna, persze teljesen rossz értelmezés mellett, igyekezett rögtön megnyugtatni őt.
- Tudom, hogy ezek szörnyen aggasztó hírek, fiam. Magam is hallottam Alastor híréről, de tudnod kell, hogy ő igen közeli, jó barátom, aki sokat ad a szavamra. Bármi történjen is ezután, Perselus, ígérem, nem foglak magadra hagyni, hisz oly sokkal tartozunk már most is neked, fiam. Nem engedem, hogy bántódásod essen.
- Az megdöbbentő újdonság lenne, Albus, megdöbbentő újdonság.
|
| |
| |
