Dumbledore úgy érezte, lassan ösvényt jár a padlóba – mire a kandalló zölden fellángolt, és kilépett belőle Perselus Piton. Az arcáról a megszokott lenéző kifejezésen kívül, semmit nem lehetett leolvasni – talán csak némi bosszúságot.
– Albus! – biccentett az igazgató felé. – Mi olyan fontos, hogy tíz nappal a tanév kezdete előtt ide rendeltél? Éppen bájitalokat főzők, és ha azt akarod, hogy a kémed a helyén, és élve maradjon, akkor estére készen kell lennem. – Drága fiam! Tudom, hogy minden nap kockáztatod a biztonságodat az érdekemben, de ez most legalább annyira fontos, mint a Voldemort elleni harcunk! – A szócséplés helyett, nem mondanád el végre, miért is kellett idejönnöm?! – Harry beteg. – Nos, arra ott van Poppy – mordult fel Perselus, nem érdekelték a kölykök, még az állítólagos kiválasztott sem. – Nem egyszerű a helyzet, valami lelki baja van, Poppy szerint aggasztó az állapota. Katatóniás. Nem igazán tudja, mit kellene tennie. De abban bízom, hogy te – nézett Perselusra átható tekintettel –, tudod mi a teendő ilyen helyzetben. – Természetesen tudom! Máris átküldöm Poppynak az utasításaimat. Nem is értem, hogyan lehetett abból a nőszemélyből javasasszony. – Félreértettél fiam! Hiába adsz utasításokat, Poppy nem fogja észrevenni a változásokat, de ha mégis, akkor sem fogja tudni, mit kell tennie! Itt kell maradnod Harry mellett! – Na de, Albus! – méltatlankodott a bájitalmester. – Képtelenség! Estére el kell vinnem a főzeteket a Nagyúrnak! Még csak készen sem vagyok velük! – Ez nem okozhat problémát! Úgy vélem, Harrynek ez a pár óra már nem számít! Amint visszaértél, azonnal gyere ide. Ja, és fiam! Vigyázz magadra, szükségem van még rád!
Perselus szó nélkül lépett be a kandallóba – ha lenne ajtaja, akkor most jól bevágná! Dühös volt! Nem elég, hogy nem hagyják nyugodtan dolgozni, de egy ostoba kölyök miatt nem hagyják. Ráadásul mindezt nyáron! Elege volt! Két oldalról ugráltatták, mint valami házi manót, hol az Igazgató, hol a Nagyúr parancsait leste. Ha valami nem úgy ment, ahogyan elvárták, akkor biztos lehetett a büntetésben. Az Igazgató a lelkén állt bosszút, a Nagyúr a testén. Lassan teljesen elhasználódik, de még mindig nem érzi, hogy levezekelte volna a hajdani bűneit. Kilépett a kandallóból, immár a saját kúriájában volt. Mivel az élete már régen csak arról szólt, hogy hol az egyik, hol a másik urának ugrált, előrelátóan nem a fenti, nappali falát díszítő kandallót köttette rá a hopp hálózatra, hanem a laborjában levőt. Így nem kellett fel-le lépcsőznie feleslegesen – főleg, hogy ez olykor a Nagyúr, áldásos tevékenysége után képtelenség volna. Gyorsan ellenőrizte a főzeteit, három üstben rotyogtak, nagy mennyiségű Vérpótlót, legalább annyi Kalapkúrát, és egy számára ismeretlen hatású főzetet főzött. Mindezt a Nagyúrnak – az ismeretlen recept is tőle származott. Nem volt ebben semmi meglepő. A nagyúr gyakran talált ki különböző hatású mérgeket, Perselusnak csak meg kellett főznie, és elkészítenie az ellenmérget. Kissé megnyugodott, amikor látta, hogy a főzetek időben elkészülnek – így talán épségben szabadulhat. Amíg várta a főzési idő végét, átnézte a régi jegyzeteit, azokat, amelyekben említést tett a katatóniáról. Miután megerősítette magában, hogy az ismeretei nem koptak meg, előkészítette a hozzávalókat ahhoz a főzethez, amit majd csak akkor fog tudni elkezdeni, ha visszatért.
Poppy aggódva nézte Harryt, hiába adott neki Álomtalan Álmot, a fiú arca ugyan olyan mozdulatlan és kifejezéstelen maradt, még most, alvás közben is. Pedig az álomtalan alvásnak el kellett volna lazítania őt. De ez nem történt meg. Albus szólt neki, hogy valamikor az éjszaka folyamán felváltja majd Piton professzor, nem tudta eldönteni, hogy bosszankodjon vagy megkönnyebbüljön-e. Bosszankodott, mert úgy érezte, nem ismerik el kellőképpen a tudását. Megkönnyebbült, mert teljesen tehetetlennek érezte magát Harry állapotával szemben. Kíváncsi volt a professzor mit kezd majd a helyzettel – bár kétségei nem voltak, ő majd rendbe hozza a fiút. Csak jönne már!
Az órák lassan teltek, Perselus nem érkezett meg. Amikor elmúlt a hajnal is, Poppy elindult az Igazgatóhoz. Valamit tennie kellet, mert Harry, egyre rosszabbul festett. Ő kifelé vágtatott az ajtón, Perselus befelé. Esélye sem volt számon kérni a professzort, mert az azonnal a nyakába zúdította a kérdéseit.
– Mióta van ilyen állapotban? Használt neki az Álomtalan Álom? Befogadta a szervezete az Erősítő főzetet? Adott neki egyáltalán? – olyan maró gúnnyal ejtette a szavakat, hogy Poppy kis híján elsírta magát. – Nem tudjuk pontosan, de az elmondások szerint nagyjából két hete. Az Álomtalan Álom láthatólag semmit nem használ, igaz ugyan, hogy a fiú alszik, de egy cseppet sem enyhült a feszültsége. Nyugtató főzetet kapott, mert úgy gondolom, most nagyobb szüksége van a megnyugvásra, mint a táplálékra! – Poppy igyekezett annyi magabiztosságot a szavaiba sűríteni amennyit csak tudott. – Úgy gondolta. Nagyszerű. Biztosan akkor is úgy gondolja majd, ha a fiú, a gondos ápolása következtében éhen hal! Kókler!
Ezzel minden további nélkül kikerülte Poppyt, és oda ment Harry ágyához. A boszorkány megcsóválta a fejét és eltűnt az irodája ajtaja mögött – nem vette Perselus szavait a szívére, egyrészt mert ismerte már, másrészt pedig nagyjából igaza volt, bár a szakmai önérzetét sértette, de ennek nem adott még magában sem hangot. Perselus figyelte Harryt, megdöbbentette a fiú arca, még így álmában is ijesztő volt a vonásain a teljes érdektelenség. Nemigen érdekelték a diákjai, de most kíváncsi lett volna, hogy mi tudta ennyire kiborítani a gyereket – gondolatban megvonta a vállát, mindegy. Elővette a talárja alól az erősítő főzetet, majd nem túl finoman, Harry szájába öntötte, miután meggyőződött róla, hogy a folyadék jó helyre ment, elővette a másik bájitalt is. Tulajdonképpen ez a főzet volt az oka, hogy nem éjszaka jött. Mikor éjfél tájt hazaért a Nagyúrtól – sajnos nem úszta meg Cruciatus nélkül, mert az kevesellte a főzetek mennyisségét –, azonnal nekilátott a már előkészített bájital elkészítésének. Csak lassan tudott dolgozni, mert a már számtalanszor elszenvedett Kínok Átka egyre jobban megviselte a szervezetét, az átok utóhatásai összeadódnak, mindegy mennyi idő telik el közöttük. Nehézkesen mozgatta a tagjait, néha a keze is megremegett, tisztában volt vele, hogy elkezdődött a leépülése, minden egyes alkalmat nehezebben fog kiheverni, mígnem egyszer vége lesz, vagy az átoktól, vagy annak az utóhatásaitól. Szemügyre vette a kicsi üvegcsében szikrázó anyagot, biztos akart lenni a dolgában, ez a bájital, az elkészítése után alig egy órán át használható. A lényege abban rejlik, hogy összeszedi a páciens gondolatait – mindet, mintegy összesűrítve. Ha ez megvan, akkor szétválasztja azokat, pro-kontra, azaz pozitív és negatív hatás alapján. Tulajdonképpen nem a főzet teszi ezt, hanem annak az elméje, aki megitta, ennek eredményeként, a megoldhatatlan problémák kitisztulnak, és leegyszerűsödnek. A hatását nagyjából hat óra alatt fejti ki, bár ez erősen függ az alany szellemi képességeitől. Ha rendesen működik a főzet, akkor Potter holnap reggel kezd csak magához térni, addig a tudatalattija feldolgozza az őt ért traumát, onnantól kezdve csak az lesz a dolguk, hogy feltáplálják – ezt pedig, nyugodtan rábízhatja a javasasszonyra is. A főzetnek megfelelő ütemben kellett Potter szervezetébe jutnia, oda intett egy széket az ágy mellé, és pontosan hét percenként ledöntött egy kortyot a fiú torkán. Miután alig egy órával később a főzet elfogyott, magához hívta az egyik ötödéves tankönyvét és elkezdte kidolgozni az ötödikesek tanmenetét – szája időnként gúnyos mosolyt öltött, igazán jól fog szórakozni, ellenben a kölykökkel, akik vért izzadnak majd az óráin. Hallotta, hogy az Igazgató halkan benyit a gyengélkedő ajtaján.
– Perselus fiam! Nagyon nyúzottnak látszol, talán elmesélhetnéd, hogy mi történt az éjszaka. – Sajnálom Albus, de hiába próbáltam, nem tudtam meg semmi újat, még azt sem sikerült kiderítenem, hogy mire jó az a főzet, amit a Nagyúr receptje alapján készítettem. Bár ha lesz két nyugodt napom – itt jelentőségteljesen Dumbledore-ra nézett, szinte sugallva felé, hogy hagyja már kicsit békén –, akkor önállóan is rájövök a hatásaira. – Ebben biztos vagyok magam is! Gyanús nekem ez a csend Voldemort körül, biztosan készül valamire. Na, de most nem ezért vagyunk itt! Hogy van az ifjú Harry? – Pocsékul! De kiheveri, megkapta az Egyensúly főzetét. Holnapra magához tér, és nagyjából önmaga lesz, meg tud majd birkózni a nehézségeivel, nekünk csak annyi dolgunk lesz, hogy feltápláljuk, és fizikailag megerősítjük. – Nagyszerű! – a professzor feszült hangulata eltűnt, ismét nem állt útjában semmi a terveinek.
Miután az Igazgató elment, ismét csend telepedett a gyengélkedőre, Perselus tovább gyártotta a gyermekkínzó tananyagot. Órákkal később arra figyelt fel, hogy Poppy elé rakott, egy étellel megrakott tálcát. Nem igazán reagált rá, csak oda morrantott valamit, amit akár köszönömként is értelmezhetett a javasasszony. Nem nyúlt az ételhez, tudta, hogy még legalább fél nap kell ahhoz, hogy a gyomra magába tudjon fogadni bármi szilárdat, ez is az utóhatások egyike. Éppen, hogy eltüntette a tálcát, az ágyon eddig mozdulatlanul fekvő fiú, mocorogni kezdett, nem volt nagyon feltűnő, de Perselus észrevette – na, kezdődik. Harry arca, az eddigi maszkszerű merevségéből átváltott, egy élettel teli, de iszonyúan szenvedő arcra. Mindent le lehetett róla olvasni, a félelmet, a fájdalmat, a csalódottságot. Bár az arcán egymást váltották az érzelmek, Harry nem volt magánál. Cirka, két órás vonaglás után Perselus úgy döntött ideje némi nyugtató főzettel átitatott borogatással enyhítenie Potter szenvedésén – na, nem vitte túlzásba, csak rárakta a homlokára és kész. Szó nem lehetett holmi igazgatásról.
oooOOOooo
Harry kellemesen ellebegett a semmiben. Nem érzett semmit, nem volt se hideg, se meleg. nem érzett fájdalmat, se bizonytalanságot, Még a saját súlyát sem érezte. Nem érzékelte az időt, nem tudott viszonyítani semmit, semmihez. Egy dolgot tudott biztosan, hogy a tudata egyre inkább kitisztul. Egyre inkább tisztában volt önmagával, emlékezett. Emlékezett a dobozra, amit Dudley vágott hozzá. Emlékezett a tartalmára is pontosan, szóról szóra – de valahogy mégsem idegesítette fel. Nyomát sem találta magában a korábbi elkeseredésének. Mérlegelt, életében talán először. Felsorolta az ellene, és a mellette érveket – jóval több volt ellene. De világosan látta, hogy nem tehet a tények ellen semmit. Inkább azt fontolgatta, hogy milyen módon tudhatná meg, mi is történt valójában. mert valami biztosan történt. Nemigen szokták a Születési Bizonyítványokat megváltoztatni. Azt is megfogadta magának, hogy ezt az egészet soha, senkivel nem fogja megosztani, se a barátaival, se az Igazgatóval, se Pitonnal – Pitonnal pláne nem. Már csak azt kellett kitalálnia, hogyan tudja majd mindezt eltitkolni, találnia kell valami magyarázatot az állapotára. Ráadásul, még ha a barátait, és esetleg Dumbledore professzort meg is tudja győzni, ott van még Piton, aki talán a világ legerősebb legilimentora. Fogalma sincsen, hogy előle, hogyan tudja eltitkolni mindezt. Az okklumenciához nem ért, más módja meg nemigen van annak, hogy kizárja Pitont az elméjéből – bár nem gondolja, hogy a professzornak az lenne a kedvenc időtöltése, hogy a diákjai fejében turkál. Mindenesetre ezt a problémát sürgősen meg kell oldania, majd megkérdezi Hermionét, amúgy is szüksége lesz a segítségükre, nélkülük unalmas lenne nyomoznia. Azt fogja mondani, hogy az igazgató utasította valamire. Igen, így lesz, bár nagyon vigyáznia kell majd – ha véletlenül megtudnák az igazat, akkor Hemione, merő jó szándékból azonnal Pitonhoz rohanna, elmondani neki az örömhírt. Ez nem történhet meg, már csak a lány testi épsége érdekében sem – a vérdenevér biztosan kitekerné a nyakát, az efféle utalgatás miatt.
oooOOOooo
Perselus nézte a lassan megnyugvó kölyköt, furcsa számára érthetetlen gondolattöredékek szivárogtak felé. Nem szeretett mások fejében kutakodni utálta, hogy meg kell őriznie a titkaikat – legalábbis azokat, amiket nem utasításra fürkészett ki. Volt valami megterhelő abban, amikor elárasztották az elméjét, mások nívótlan, értelmetlen gondolatai, a semmitmondó emlékekről nem is beszélve. Ilyenkor úgy érezte magát, mintha átsétálna a saját IQ-ja alatt. Most sem volt másképpen, egészen addig, amíg meg nem érezte a vele szembeni ellenállást, teljesen tisztán érezte, hogy Potter valamit el akar titkolni előle. Erre már odafigyelt, tudni akarta azt, amit nem tud – mindig is utálta, ha nem avatják be a dolgokba, főleg ha azokban ő is érintett. Márpedig most érintett volt. Figyelt, de csak kusza semmiségeket érzékelt, valami nyomozásról, amibe a barátait is bevonhatná, egy utasítást Albustól, és valamit a háttérben, ami folyamatosan jelen volt halkan, de konkrétan. Igyekezett erre a valamire fókuszálni, hátha megtudhat többet a titokról, amiben ő is érintett, de nem jutott előrébb, pusztán a megváltoztathatatlan bizonyosságát érezte, ezért megfogadta, hogy mostantól, rajta tartja a szemét a kölykön.
|
