Harry ébredezett, még nem nyitotta ki a szemét, egyszerűen nem volt kedve hozzá. A tegnap történteket már helyre rakta magában – bár érezte, hogy nem kevés időbe telik majd, hogy mindezt tökéletesen magához tartozónak érezze. De pont a tegnap miatt, nem volt kedve felkelni, és lemenni Vernonékhoz. Hiszen neki apja is van – még ha az a vérdenevér is –, miért kellene hát eltűrnie a bácsikája megalázásait nap, mint nap?! De hamar megválaszolta a saját kételyeit. Muszáj neki, hiszen senki nem tudhatja meg, mi is az igazság. Az egy dolog, hogy ha kiderülne, hogy ő nem is Potter, akkor mit gondolnának az édesanyjáról – igaz neki rosszul esne, de az anyját már nem tudnák ezzel bántani. Talán még azt is el tudná viselni, hogy őt is ugyanaz a közutálat övezné, mint a pincelakót, ha kiderülne, hogy valójában ő Pitonnak a fia. Na de azt, amit a professzor művelne vele. Na, azt nem! Az a szörnyeteg nem szereti a gyerekeket, nem szeret senkit. Talán még Vernonéknál is rosszabb! Nem… Az lesz a legjobb, ha marad az eredeti tervnél, és nem szól senkinek!
Mélázgatott még egy darabig, már éppen rászánta volna magát, hogy mégis csak lemenjen – elkerülendő a fölösleges szekírozást –, amikor valami furcsa tűnt fel neki. A Dursley ház mindig nagyon tiszta volt, Petunia néni csak olyan tisztító szereket vett, amiknek kellemes virágillata van, így az mindig körbe lengte a ház minden zugát – még az ő szobájába is befurakodott, pedig neki itt nem volt szabad használnia azokat. Most is virágillatot érzett, de ez valahogy más volt, olyan mintha, mintha gyógynövények illata lenne. Egészen olyan, mint Roxfortban a gyengélkedőn! Hirtelen pattantak fel a szemei, bár a szemüvege híján nem látott valami tisztán, azt azonnal felismerte, hogy nem a szobájában van. A helyiség tágas volt és fehér, megkönnyebbülten könyvelte el, hogy tényleg a gyengélkedőn van – bár azt nem értette, hogy miért.
– Mr. Potter! Felébredt végre! – hajolt fölé Poppy, talán még soha nem örült ennyire a javasasszonynak. – Ő… Igen. Bár… Elmondaná, hogyan kerültem ide? Mert az este még nem volt semmi bajom, legalábbis… azt hiszem. – Az este Mr. Potter? Nem emlékszik semmire? – nézett furcsálkodva Poppy.
Harry nagyon is emlékezett, legalábbis a dobozra, de ezt nem akarta megosztani senkivel. De a kérdésre felrémlett benne valami. Mintha nem régen még azon gondolkodott volna, hogy valamit ki kell találnia, de mit? Próbálta megerőltetni az agyát, de nem jutott semmire, Talán majd Poppytól megtud valamit.
– Mr. Potter, ön a gyengélkedőn van Roxfortban! Már három napja. A bácsikájától hozta el az igazgató úr, miután nagyjából két hétig feküdt a szobájában, katatón állapotban! El tudná nekem mondani mi történt magával? – Két hét? – nézett Poppyra.
Az nem lehet, minden olyan tiszta volt előtte, hogy az csak az este történhetett – hirtelen ugrott be neki mi is az, amit ki kell találnia! Már emlékezett, emlékezett a nagy sötét semmire, emlékezett, hogy nem érdekelte semmi, hogy nem akart mozdulni, enni, inni, élni. Emlékezett, hogy Vernon bácsi egy ideig próbálta kirángatni az ágyból, olykor kapott egy-két ökölcsapást is, hogy felkeljen. Aztán az is beugrott neki, hogy hallotta Dumbledore professzor hangját. Emlékezett végre arra is, hogy ki kell találnia mit is mondjon, hogyan került ilyen állapotba. De ehhez időre van szüksége!
– Jól van Mr. Potter, látom még zavaros kissé minden, de ne féljen, Piton professzor már rendbe hozta az elméjét, csak még nagyon gyenge. Pár napig még itt maradnia, azalatt Erősítő főzetet fog kapni és tisztességes ételt, hogy visszanyerje az erejét! – Piton professzor? Mit tett velem? – kérdezte ijedten, nem jöhetett rá! – Nem tett semmit, csak főzött magának egy különleges bájitalt, amitől sikerült magához térnie! Hozok önnek reggelit.
Kicsit megnyugodott, ezek szerint itt volt Piton, de nem turkált az agyában. Gyorsan meg kell találnia a módját, hogyan tudja elzárni az elméjét előle. Muszáj. Tapogatózni kezdett, az ágya mellett elhelyezett, kicsiny szekrénykén a szemüvege után, miután megtalálta és az orrára illesztette, sokat javult a komfort érzete. Nem volt ideje nagyon elmerülni a megoldandó problémáiban, mert Poppy már közeledett egy alaposan megpakolt tálcával.
– Madam Pomfrey, nem igazán vagyok éhes… – Mr. Potter! Maga úgy néz ki, mint egy Jujuj Madár! Jelenlegi állapotában bárki összetévesztené egy inferiussal, tehát ne vitatkozzon velem! Ennie kell!
Megpróbálta magát ülőhelyzetbe tornázni, de rá kellett jönnie, hogy annyira le van gyengülve, hogy még ezt az egyszerű mozdulatsort sem tudja egyedül elvégezni. Szégyenlősen nézett a javasasszonyra, utálkozva gondolt a saját tehetetlenségére. Poppy gyorsan feljebb segítette és a párnáknak döntötte a hátát, hogy az ölébe helyezhesse a tálcát. Csak ímmel-ámmal állt neki az evésnek, de az éhség hamar jelezte a jelenlétét, így nem esett nehezére rendesen enni. Miután megevett legalább két tányér erőlevest, és egy hatalmas szelet sültet körettel, és megivott rá egy nagy pohár töklevet, Poppy már nyújtotta is felé az Erősítő főzetet. A teli gyomra annyira elálmosította, hogy alig bírta lenyelni a bájitalt. Arra már nem is emlékezett amikor Poppy ismét vízszintesbe helyezte.
Perselus a kúria nappalijában tüllögetett, a kandalló előtti fotelban – a Potter köré helyezett riasztó bűbáj jelezte, hogy a kölyök magához tért. Már éppen ideje volt, ennek már tegnap meg kellett volna történnie, de úgy látszik elszámolta magát, a fiú problémája jóval komolyabb lehetett, mint gondolta – erősebbre kellett volna készítenie a főzetet. A két nappal ezelőtt tapasztalt ellenállás, és ez csak még jobban megerősítették abban, hogy oda kell figyelnie rá. Meglehetősen szokatlan érzés volt neki, általában csak akkor mutatott érdeklődést mások iránt, ha az valamiben hasznára volt – persze kivételt képeztek ez alól az urai. Rájuk kénytelen volt figyelni, legalábbis ha meg akarta őrizni a viszonylagos biztonságát. Ma hiába is akarna lemenni a gyenguszra megnézni Pottert – hátha megtudhat még valamit a fiú titkaiból. Megbeszélésre kell mennie a tanári karral, utána a Főnix Rendje tart gyűlést. Estére pedig a Nagyúr rendelte magához – ennek okairól szokás szerint, semmit sem tudott. Már előre utálta a megbeszélést, semmi kedve nem volt végig hallgatni a kollegái nyavalygását az óraszámokról, a kevesellt foglalkozásokról – mindegyikük meg volt győződve arról, hogy a saját tárgyuk a legfontosabb, abból kellene a legtöbb. Tudta jól, hogy legalább három órája fog pocsékba menni miattuk – de akár mennyire szeretné, Albus nem engedi el a jelenlétét, soha nem engedte.
Kelletlenül indult hát a kandalló felé. Amikor az igazgatói irodában kilépett belőle, akkor már mindenki ott volt – szeretett utolsónak érkezni. A tanárok helyet foglaltak már a különböző ülőalkalmatosságokon, kivéve persze Minervát – ő soha nem ült le, mindig a kandalló mellett állta végig a megbeszéléseket –, és Binnst, őáttetszősége meghúzta magát a fal mellett. A saját jól bejáratott helye a kandalló melletti sarokban volt, persze a Minárváéval ellentétes oldalon. Ebben az eldugott sarokban mindenkit jól szemügyre vehetett, vagy ha éppen ahhoz volt kedve, akkor akár szunyókálhatott is – most is ezt tervezte. Nem is tett másképp, végig szenderegte az egész megbeszélést – fél füllel hallgatva, az évek óta mindig elhangzó, elcsépelt panaszokat. Csak akkor volt hajlandó visszatérni a valóságba, amikor Minerva mögött is fellángolt a kandalló zöld fénye. Albus irodája azonnal felvette az eredeti méretét, ezáltal sokkal kisebbé vált, mint amekkora eddig volt – különleges tértágító bűbájjal volt kezelve, mérete a benne tartózkodó varázslók számától függően változott.
– Perselus! – fordult hozzá az igazgató. – Van valami fejlemény Harry állapotában? – Ma reggel magához tért. – Voltál nála? Esetleg megtudtad, hogy mi okozta az állapotát? – Talán meg tudtam volna valamit, ha nem a megbeszéléseden kellett volna töltenem az időmet. De mivel Potter, nem sokkal az előtt tért magához, mielőtt elkezdődött, nem tudtam lemenni hozzá. – Drága fiam, ezek a megbeszélések mindenkinek fontosak, neked is, még akkor is, ha te ezt nem látod be. – Ah… – hörrent fel Perselus, soha nem fogja megérteni, minek kell ő ide. – Mindenesetre, a Főnix Rend gyűlése után látogasd meg a fiút. – Nem fog menni, a gyűlésről azonnal a Nagyúrhoz kell mennem – nem szeretett ellentmondani az igazgatónak, mélységesen tisztelte. Ha annak idején nem állt volna mellé, amikor segítséget kért tőle, akkor már biztosan nem élne. Ennek ellenére, mostanában egyre többször lepik meg a öreg reakciói, ha nem ismerné ennyire, komolyan elgondolkodna azon, hogy valójában melyik oldalon is áll. – Értem – mondta az igazgató elgondolkozva. – Akkor majd, szakítok rá időt magam. – Van még valami? – Nincsen Perselus, a többit majd a főhadiszálláson. – Akkor, viszlát Albus.
A kandallón távozva, egyenesen a laborjába ment, a főzeteinek még kellett pár óra csendes rotyogás. Miközben újratöltötte a bájitalos szütyőjét a mindennapos, megszokott üvegcsékkel – ezek nélkül nem ment soha, sehová –, elgondolkozott, egészen június végéig, váratlan volt a Nagyúr hívása bárhol, bármikor előfordulhatott, hogy felizzott a Sötét Jegy a karján, és akkor nem volt mese, mennie kellett. Azóta viszont ez megváltozott. Már mehetett úgy is, hogy előre megbeszélték – persze nem szó szerint, a Nagyúr egyszerűen belemászott a fejébe, és közölte, hogy mikor akarja látni, ilyenkor csak meg kellett érintenie az adott időben, a bal karján a jegyét, és már ott is volt, ahol várta –, ezek általában olyan alkalmak voltak, amikor rajtuk kívül nem volt senki a közelben, Voldemort elég paranoiás lett az utóbbi időben. Nem akarta, hogy bárki is tudjon a megbeszéléseikről. Éppen ezért lett egyre nehezebb megtudnia bármit is a terveiről, alig volt lehetősége találkozni a többi halálfalóval. Egyre inkább ellehetetlenült kémként, erősen gyanította, hogy ez nem véletlen – minden alkalommal, amikor a Nagyúrhoz kellett mennie, azzal a meggyőződéssel ment, hogy az lesz az utolsó alkalom. Mindezt persze megosztotta Albussal is, de az öreg varázsló nem látta ilyen sötétnek a helyzetet – vagy csak meg akarta nyugtatni. Amikor már tele volt a szütyője a friss bájitalokkal, elindult a főhadiszállásra.
A Grimmauld téri ház nappalija, hasonló volt az övéhez, legalábbis méretben, annak idején, amikor a házat építették, valószínűleg nagy társasági életet élt a Black család, legalábbis a helyiség méretei erről árulkodtak. Simán elfért volna valamelyik Roxforti osztály teljes létszámmal, és még csak nem is szűkölködtek volna. A rend tagjainak azon szűk rétege, akik közel voltak a tűzhöz, már mind jelen voltak. Miután nyugtázták, hogy Piton érkezett, nem foglalkoztak vele tovább, elfogadták – bár csak Dumbledore miatt –, hogy megjelenik a gyűléseken, ennek ellenére nem érezték maguk közé valónak. Persze ez nem zavarta, nem akart barátkozni senkivel, nem volt szüksége, a felületes, hogy vagy, kérdésekre – bár néha belegondolt, hogyan állna a szájuk, ha egyszer elmondaná, hogy is van valójában –, jól elvolt a saját maga építette falak mögött. Alig állt be a legtávolabbi sarokba, megérkezett az igazgató.
– Látom mindenki megérkezett! – köszöntötte őket Dumbledore. – Fontos megbeszélni valónk van! A Londontól távolabb élő varázsló családok jelezték felém, hogy az utóbbi időben meglehetősen sokszor fordulnak meg a lakóhelyük környékén, kétes alakok. Voldemort egyre óvatosabbá válik, Perselus sajnos már nem tud olyan hatékonyan kémkedni, mint eddig. A kevésbé ismert rendtagoknak ki kell menniük a helyszínekre, szemmel tartani a mozgást a környéken, erős a gyanúm, hogy halálfalók figyelik azokat a családokat.
A rendtagok között megindult a pusmogás, mindenki azt találgatta, hogy vajon mit akarhat Voldemort, na meg azt is, hogy vajon Piton miért nem kémkedik rendesen. Voltak nem titkolt hangok is, amelyekből azt lehetett kiszűrni, hogy Piton szándékosan nem végzi a dolgát.
– Pontosan hány családról van szó? – kérdezte Tonks, aki az utóbbi időben teljesen megélénkült, nem csak a hangulata, de a külseje is egészen színessé vált, a haja most éppen élénk kék színben játszott. – Eddig nyolc család jelzett felém, mindegyiküknek az iskolánkba jár a gyermeke, és mindegyik gyermek az idén lesz végzős. – Akkor hát a gyerekek lehetnek a célpontok? – kérdezte ezúttal Mordon. – Sajnos erre gyanakszom én is. – De mit akarhat a Nagyúr, pár tizenhat éves kölyökkel? – vágott közbe Lupin, miközben le nem vette a szemeit Tonksról. – Minek találgatunk itt? – szólt közbe Sirius, felpattanva a székéről. – Menjünk és kapjuk el a kukkolókat, majd egy kis Veritaserum megoldja a problémánkat. – Nyugalom! Részben igazad van, de egyelőre mégis inkább maradunk a csendes megfigyelésnél, nem akarom, hogy Voldemort megneszelje, hogy tudunk róluk. – Badarság! – kiáltotta Sirius. – Kérlek, nyugodj meg, amint megtudjuk, hogy kik a megfigyelők, és valamelyiküket tudjuk helyettesíteni, azonnal megejthetjük a kihallgatást – mondta Dumbledore. – Most pedig beszéljük meg kik lehetnek azok, akik háromfős csapatokba kimehetnek a helyszínre. Mindenképpen olyan rendtagokra van szükségünk, akiket kevéssé ismernek. A megbeszélés sokáig elhúzódott, Perselus halkan kimentette magát. Mennie kellett a Nagyúr már várta. Amint átlépett a kandallón, és megérintette a balján levő jegyet, már érezte is a hoppanálás, kellemetlen érzését. Egy sötét és nyirkos helyen találta magát, Voldemort már ott volt, de nem fordult felé. Háttal neki a szembe levő falat nézte. Nem tartott sokáig, hogy Perselus meglássa, mi köti le a figyelmét – a falon egy ember volt kifeszítve, karjai kissé a feje felé emelve, a lábai terpeszben. Mágia tartotta ebben a helyzetben, még élt szerencsétlen és a tudata is jelen volt, bár a sérüléseit elnézve, azt is csak mágia tarthatta fent. A teste tele volt sebekkel, talán nem volt olyan hely rajta ahol ne érte volna valamilyen átok. Az arcát annyira eltorzította a kínzás, hogy nem ismerte fel.
– Perselus, hát megérkeztél! – fordult felé Voldemort. – Felismered a barátunkat? – Nagyuram! – hajtotta le a fejét. – Nem uram! A kínzásaid megtették a magukét, mint mindig. – Nem? Akkor elárulom neked, Dolohovot érte a megtiszteltetés, hogy a kezeimtől szenvedheti el a büntetését. – Értem uram! Szabad tudnom mivel nyerte el a haragodat? – Nagyon kíváncsi vagy Perselus! – mondta Voldemort, és már rá is küldte a Kínok Átkát.
Voldemort jóval erősebb volt az átlagos halálfalóknál, amíg Piton a mások Cruciátusát kibírta állva, addig a Nagyúrét nem, elég volt belőle két másodperc és ő máris a földön fetrengett a fájdalomtól. Testébe mintha tüzes vasakat döfködtek volna, de a kínzója nem hagyta abba, fent tartotta az átkot, azt akarta, hogy a halálfalója szenvedjen. Amikor nagy sokára elfordította Perselusról a pálcáját, az alig volt magánál, de tudta, hogy fel kell állnia – lehetőleg úgy, hogy az ura ne lássa rajta a gyengeséget, mert az csak újabb kínzásokat vonna maga után. Összeszorította hát a fogait és feltápászkodott a földről. Merev tagokkal, fájó izmokkal egyenesedett fel és köszönte meg Voldemortnak az átkot – közben nagyon erősen koncentrált az elméjére, hogy nehogy a másik meglássa benne, mit is gondol róla ebben a pillanatban.
– Dolohov lebukott, ezért kapott némi kis büntetést – válaszolt a Nagyúr az előbbi kérdésre, mintha mi sem történt volna –, néhány varázsló családot kell megfigyelniük, de ez a semmirekellő elérte, hogy szinte azonnal észrevegyék őket. Bár úgy tűnik, eddig nem jutott annak a vén bolond Dumbledore-nak a fülébe, így hát, megkímélem Dolohov életét.
Ezzel a falon szenvedő felé intett a pálcájával, amitől a szerencsétlen a földre zuhant, halk erőtlen köszönöm uram, hallatszott felőle.
– Perselus, feladatom van a számodra. Figyelned kell a rendet, tudnom kell, hogy felfedezik-e a megfigyelőimet. Most pedig menj, majd szólítalak.
| 
