Harry ébredezett. Még csak halványan érték el a külvilágból érkező hangok. Estéről itt maradt vele a kellemes, biztonságot nyújtó hangulat. Nem sietett az ébredéssel – bár, valami motoszkált benne –, még egy kicsit ringatta magát az érzésben, ami teljesen új volt neki. Perselus a szokásos reggeli tevékenységeit végezte – az este készített bájitalok ellenőrzése, és a tusolás után, most a méregerős kávéját kortyolgatta –, mégis minden egészen más volt. Olyasmire készült, amit még soha nem tett – ma új otthont fog keresi. A Piton kúria védelme teljesen megszűnt, bár megtehetné, hogy újra védelem alá vonja, de Harry nem igazán szerette meg azt a helyet. Az előző napot – teljes egészében – beszélgetéssel töltötték – miután tisztázták az egymással szembeni elvárásaikat. Soha nem gondolta volna, hogy ennyi mindent meg lehet tudni pár óra alatt az emberekről, ha egy kicsit is odafigyel arra, amit mondanak. Harry eleinte vonakodott beszélni az eddigi életéről, valamiért arra a következtetésre jutott, hogy nem jelent semmit. De a nap végére kibontakozott előtte egy kép, mely szinte egészében tükrözte vissza a saját gyermekkorát. Mostanra már abban is biztos volt, hogy a mai háznéző túra alatt a Privet Drive-on is megfordulnak majd. Abban megegyeztek, hogy nem kapkodják el a vásárlást. Azt az időt, ami a nyárból még hátra van, itt töltik a roxforti lakosztályában. Tegnap a vendégszobát is átalakították – és mivel közösen csinálták, egészen más képet mutatott, mint a fiú kúriában levő szobája. A kelő nap most kezdte elnyomni az éjszaka sötétjét, és ahogyan az lassan testet öltött, úgy kezdett körvonalazódni egy gondolat is a professzorban. Egy hét múlva tölti Harry a tizenhatot. Az elmondásai lapján még soha nem volt megtartva a születésnapja – ha kint a birtokon, a tó partjára szervezné az ünnepséget, akkor talán el tudná viselni a felhajtást –, és tökéletes alkalom lenne, hogy hivatalosan is magához vegye. Elmerengett azon, hogy kiket kellene meghívnia. Önmagából kiindulva a képzeletbeli listája sokáig üres maradt – de végül a fiú kedvéért lassan sorakozni kezdtek rajta a nevek. Majd amikor az ajándékok kerültek sorra, halványan elmosolyodott. – Jó reggelt, apa! Perselus éppen kortyolásra emelte a kezében gőzölgő kávét, de ezekre a szavakra a mozdulat félbe maradt. Meglepve nézett a szobájából kilépő kócos, gyűrött arcú Harryre. – Sajnálom, ha nem akarod, akkor nem szólítalak így – szabadkozott a fiú, amikor észrevette a professzor mozdulatát. – A tanórákon kívül szólíthatsz így – válaszolt némi késéssel, majd igyekezett minden figyelmét újra a bögréjére fordítani. Hallotta, ahogy a fia belép a fürdőbe, tegnap minden olyan könnyen ment – talán a megnyugvás öröme miatt –, most viszont zavarban volt. A hajnali gondolatai badarságnak tűntek a nappali fényben, és azt sem igazán tudta, hogyan kellene egy apának viselkednie. Mindenesetre úgy nem fog, ahogyan azt a saját apja tette. A fürdőben Harry is zavartan ácsorgott a mosdó előtt. Az előbbi köszönése nem éppen azt a reakciót váltotta ki, amire számított – azt gondolta, hogy a tegnap együtt eltöltött órák után, már megengedheti magának ezt a megszólítást. Gyorsan beállt a zuhany alá, nem akarta megváratni a professzort. Lám, mit tesz egy tétova mozdulat – már gondolatban sem meri apának nevezni az apját. Perselus lehozatta Sociusszal Harry reggelijét, mert korán akart indulni. Még tegnap megszerezték az eladó házak listáját, kettő olyan is volt rajta, ami ígéretesnek tűnt. Mivel a kémkedés ideje alatt hozzá kellett szoknia az előre tervezéshez, most is így gondolkodott. A fiú nem marad örökre a Roxfortban, és ő is csak addig szándékozik tanítani, amíg Harry idejár, így szinte teljesen mindegy, hogy hol helyezkedik el a ház. Eleve csak olyanok kerültek a listára, amik varázslók otthonai voltak, így már nem kell bajlódniuk a kandallók hopp-hálózatra kötésével. Az egyik ház London kertvárosában volt, egy viktoriánus kori épület, apró hátsókerttel. Ennek az volt az előnye, hogy a fővárosban lévén közel volt mindenhez, ő is könnyebben bonyolíthatná onnan a majdani üzleteit, és Harry is közelebb lenne a társadalmi eseményekhez – hiszen lassan eléri azt a kort, amikor be kell vezetni a társaságba. A másik ház a felföldön volt, legalább annyira eldugott helyen volt, mint a kúria – hatholdnyi birtok vette körül, és a legközelebbi szomszédok öt mérföldnyire éltek. Perselust sokkal jobban vonzotta ez a lehetőség. Persze, még jó néhány ház volt a listán, ezeket sem hagyhatta számításon kívül. Harry érkezése zökkentette ki a gondolataiból. – Sajnálom az előbbit – állt meg az asztal mellett. – Ne tedd! Mindössze csak megleptél. Sok mindent megbeszéltünk tegnap, de a megszólítások valahogy kimaradtak, természetesen úgy szólítasz, ahogy akarsz, de a kellő tiszteletet megkövetelem – felelte a professzor, felnézve a fiúra. – Reggelizz, mert ma sok dolgunk van – intett az asztalra készített tányér felé. – Hová megyünk először? Átbeszélték, hogy milyen sorrendben látogatják meg a házakat. Harry szerint az apja, csökönyösen ragaszkodott a kigondolt útitervhez – de az meglepte, hogy betervezte Vernonék meglátogatását is, és ez komoly szorongással töltötte el. Tonks szédelegve állt meg a Szent Mungó előtt, miután kilépett annak a kapuján. A hirtelen jött gyengeségének talán csak az imént kapott hír volt az oka. Az eddig teljesnek hitt élete, most vált kerek egésszé. Három perc telt el azóta, de ennyi idő alatt minden megváltozott – másképpen látta a dolgokat, másképpen gondolkodott, és más lett fontos. Hirtelen megpördült a sarkán és haza hoppanált. Remus nem volt otthon, de ezt most nem is bánta. Legalább lesz ideje kitalálni, hogyan mondja el neki. Várakozás közben rendet rakott, összeütött magának valami harapnivalót, már éppen az ezredik verziót próbálgatta magában, amikor a kandalló fellángolt és kilépett belőle Lupin. A megszokott mozdulatokkal, lépett oda hozzá – majd félúton megtorpant. – Valami baj van? – kérdezte a kedvesétől. – Miért? – nézett rá riadtan Tonks. – Látszik rajtad… A hajad… – A lány tétován nyúlt a hajához, ami percenként változtatta a színét, felvonultatva a teljes palettát. – Gyereket várok – válaszolta halkan, az iménti öröme szertefoszlott, valahogy megriadt a másik reakciójától. A férfi a hír hallatán elejtette az eddig kézben tartott talárját, ami zizegve hullott a lábai mellé. Rémülten nézett a fiatal nőre, akinek a férfi reakcióját látván, szép lassan eltűnt a mosoly arcáról. – Te nem örülsz, hogy kisbabánk lesz – mondta ki halkan a keserű szavakat, miközben könnyek gyűltek a szemébe, és haja átváltott rózsaszínről fehéres-szürkére. Remus teljesen megütközve nézett rá, majd hirtelen közelebb lépett. – Mégis miért kellene örülnöm? Felfogtad te ezt egyáltalán? Egy vérfarkas fattyát hordod a szíved alatt! Szörnyeteg vagyok, az én fajtám nem szokott utódot nemzeni! Belegondoltál egyáltalán, hogy minek tennéd ki azt a gyereket, ha megszülnéd? Ha valami csoda folytán nem örökölné a betegségemet, akkor is szégyenkezhetne a saját apja miatt egész életében! Tényleg ennek akarod kitenni a gyerekedet? – Lupin mérhetetlen dühében üvöltött Tonksal. De igazából önmagára volt dühös. Felelőtlennek érezte magát – ránézett a lányra, és megdöbbenve látta, hogy az arcán patakzanak a könnyek, miközben minden porcikájában remeg. – Remus… Miket beszélsz? Mégis, hogy mondhatsz nekem ilyet? Miért mondod, hogy szégyenkeznie kellene az apja miatt? Mindketten tudjuk, hogy nem vagy szörnyeteg! Te nagyszerű varázsló vagy, akire méltán lehet büszke bárki! A saját véred is! Örülnöd kéne, Remus! Gyereked lesz… Gyerekünk! Nem te tehetsz róla, hogy terhes lettem, arról meg pláne nem, hogy vérfarkas vagy! – Tonks felzokogott, és hátat fordított a szeretett férfinak. – Nem szülheted meg ezt a gyereket. Nem ítélheted egy egész életnyi szenvedésre! – Lupin megpróbálta felesége vállára tenni kezét, de a nő elhúzódott. – Hogy mi? – nézett rá megdöbbenve. – Nem akarhatod, hogy megöljem a gyerekünket! Ez a gyerek meg fog születni, és ha kell, hát egyedül fogom felnevelni! Érted? Lupin úgy nézett rá, mintha teljesen megőrült volna. – Fel akarod nevelni? Neveld fel és légy vele boldog, ha ezt akarod. De rám ne számíts! Nem fogok részt venni benne… Tőlem csak a rosszat kapná… Megfordult, Tonksot otthagyva felkapta a földről a talárját, és kiment a házból. Még hallotta a lány gyenge, kérlelő hangját: – Remus… Remus, gyere vissza… – de a folytatást elnyelte a feketeség. A Tiltott Rengeteg melletti tisztása érkezett. Egész testében remegett a felindultságtól. Hosszú percekig csak nézte a kastélyt, mely homályosan bontakozott ki az egyre szürkülő alkonyból. Sós könnyek áztatták az arcát – a düh, a fájdalom, és az önmarcangolás könnyei. Elkeseredett volt, tehetetlen dühöt érzett, amiért nem tudta a szerelmét jobb belátásra bírni – miközben mindennél jobban utálta saját magát, hiszen erről az egészről egyedül ő tehetett. Tonks makacs volt, mindig mindet elért, amit akart – még annak idején őt magát is –, biztos volt benne, hogy a gyereket is meg fogja tartani. Így abban is biztos volt, hogy a további életét a lány nélkül kell leélnie – de vajon menni fog-e neki? Összeszedte magát és elindult a kastély felé. Egy embert ismert csak, aki esetleg még tud érte tenni valamit.
Harry fáradt volt, és unta az egészet. A háznézegetés nem is olyan jó móka, mint azt gondolta. A ki tudja hányadik háznál, már azon sem tudott nevetni, ahogyan az apja tekintélyes megjelenésétől megszeppen az ügynök. Pedig, ezt eleinte nagyon mulatságosnak tartotta – a professzort mindenhol úgy kezelték, mintha az uralkodóház tagja lenne. De hiába, a házak unalmasak voltak, mindegyik kongott az ürességtől – kandallóról-kandallóra haladtak, így még csak az ismeretlen tájakat sem tudta nézegetni. Ráadásul félt. Feszülten várta a pillanatot, amikor nem a kandalló felé indulnak, hanem egyszerűen csak el hoppanálnak. Mert az a pillanat azt jeleni majd, hogy Vernon bácsiékhoz mennek. Amint ez újra eszébe jutott, az apja mellélépett és erősen megfogta a vállait – már érezte is a köldökénél az ismerős, kellemetlen húzást. Levegő után kapkodva érkezett a szűk mellékutca eldugott sarkára. Az ismerős környék fájdalmas emlékeket ébresztett benne. Az apja kíváncsian nézett körbe mellette, majd felé fordult, mintha útmutatást várna tőle. Tétova léptekkel indult meg az egykor gyűlölt ház felé – meglepve vette tudomásul, hogy az egykori érzései átalakultak. Mostanra, a régi gyűlöletet felváltotta valami szánalom féle, ami leginkább Dudleyhoz kötődött. Ennek ellenére tartott a következő percektől – bár az eszével teljesen elutasította, mégis olyan érzése volt, mintha az apja itt akarná hagyni. Perselus határozottan, és hangosan kopogott be a makulátlanul tiszta ajtón. Hamarosan hangos fújtatást hallottak a lakásból, majd egy nagy, vöröses, behízott szemű fej jelent meg az ajtóban. – Na, végre! Már éppen ideje volt, hogy valaki hazapaterolja ezt a mihaszna kölyköt! – nyúlt Harry talárja után Mr. Dursley. – Ha megbocsát – nézett gyilkos pillantással Perselus, a fia ruháját markolászó kézre. – Bemennénk – mondta ellentmondást nem tűrő hangon. Mr. Dursley elengedte Harryt, és mintha csak kényszerítették volna az iménti szavak, ódzkodva ugyan, de félreállt az ajtóból. Harry némán figyelte a jelenetet – tulajdonképpen nem kellett volna meglepődnie, hiszen az egész roxforti diáksereg rettegett a bájitalmestertől. Mégis, Vernon bácsi az más, számára talán még a professzornál is félelmetesebb volt. Ennek ellenére Mr. Dursley ideges pillantásokkal nézett körbe az előszobában, mintha csak segítséget remélne a falaktól. – Vernon! – hallatszott ki a nappaliból Petunia éles hangja. – Jött valaki? Majd mivel nem kapott választ, kinézett a folyosóra. – Hát ez? Előkerült végre… – azonnal a torkára fagyott a szó, amikor felismerte Perselust. – Te… Megmondtam neked, amikor elvitted Lillyt, hogy többé a házunk közelébe se jöhetsz, ez itt is érvényes! – rikácsolta fejhangon. – Hallgass – szólalt meg csendesen Perselus. A halk mégis metsző szó belefojtotta a szót Petuniába. De az is lehet, hogy csak most kapott észbe – talán nem ezekkel a szavakkal kellett volna fogadni a kölyköt. A professzor szó nélkül belépett a nappaliba, majd várakozóan az ajtóra tekintett, mire Dursleyék kelletlenül követték. Harry nem mozdult, képtelen volt ebben a házban egy lépést is megtenni. – Nincsen sok időm, halljam, miért is ez a kedves fogadtatás? Perselusból úgy áradt a fenyegetés, mintha maga a bosszú istene állna a nappaliban – pedig a szavait halkan, nyugodtan ejtette ki. Talán éppen ez, és a magasan feléjük egyenesedő tartása tette őt Dursleyék számára oly félelmetessé. – Mégis, hogyan kellene fogadnunk? Elcsavargott! Már hetek óta itthon kellene lennie! – talált ismét a hangjára Petunia. – Képesek voltunk elmenni érte a pályaudvarra, hogy ne kelljen haza metróznia, erre nem is jött a vonattal. Merre csavarogtál? – fordult Harryhez. – Kinek a nyakára telepedtél rá? Petunia szavaiból és tekintetéből egyaránt sütött a gyűlölet. – Szóval, hiába vártátok az állomáson? Gondolom szóltatok Albusnak, hogy a fiú eltűnt – kérdezte a professzor már-már naivan. – Persze! – helyeseltek azonnal, mindketten. – Micsoda undorító férgek vagytok! Nem átalltok belehazudni a képembe! Leülni! – hangja ostorként szelte át a teret. Dursleyék talán még soha nem mozogtak ennyire gyorsan, a hang még el sem tűnt a levegőből, ők már ott reszkettek a díványon. – Most írásban fogtok lemondani Harry Potter gyámságáról! Indoklásként beleírjátok, hogy alkalmatlanok vagytok a gyereknevelésre! Nem tudtok egy kiskorúnak megfelelő körülményeket teremteni. Mire végigmondta a mondatot, a levegőben megjelent előttük egy pergamen és egy penna, melyek egyenesen Petunia térdein landoltak. Harry kint az előszobában egyre nagyobb érdeklődéssel figyelte az eseményeket – a félelme lassan szűnni látszott. Dursleyék gőzerővel írtak, leírták ugyan, amit Perselus mondott, de hozzáfűzték a saját véleményüket is – miszerint egy ilyen abnormális gyerek nevelésére senki nem alkalmas. Amint mindketten aláírták, a pergament ezüstös fény ölelte körül, kicsit eltáncolt rajta, majd robbanást idézve, eltűnt. Ezzel Dursleyék gyámsága Harry felett semmissé lett – de mintha az asszony csak most kapott volna észbe, megszólalt. – Várjunk csak! Mi lesz most a kölyök apanázsával? – nézett harciasan Perselusra. – Szóval, a primitív agyad nem érti, igaz? – kérdezett vissza a professzor elégedetten. – Te a pénz miatt aggódsz, amikor a saját fiad miatt kellene. – Mi van a fiammal? – kelt fel erre a mondatra Vernon is a terpeszkedésből. – Mit írtál alá az előbb hájfej? – Perselust kezdte fárasztani az intelligencia hiányos társalgás. – A saját szavaiddal vallottad be, vetetted papírra, majd írtad alá, hogy nem vagy alkalmas szülőnek. Szerinted ezt a mugli gyámhatóság nem fogja megtudni? Dursleyék egy emberként sápadtak el. Perselus nyugodtan odament Harry mellé, hogy megfogja a vállát – már beszippantotta őket a fekete semmi, de még hallotta az eszeveszett rikácsolás kezdetét. Harry nem nézte hová érkeznek, a csak a kamaszokra jellemző fékezhetetlen örömmel vetette magát Perselus nyakába. – Apa! – suttogta, most először nem szégyellve a könnyeit, hiszen azok a tiszta örömből fakadtak. Perselus megtorpanva állta a számára oly szokatlan érzelemnyilvánítást, de a tétovázását, most nem vette észre a fia. – Sajnálom! Sajnálom, hogy csak most tettem ez meg – mondta már-már kedvesen, miközben lefejtette a nyakából a gyereket. Harry makacsul ellenállt az eltávolítására tett kísérleteknek. Most sehol máshol nem akart lenni – nagyon büszke volt az apja iménti tettére. De a kitartó csimpaszkodását megzavarták. Elkeseredett dörömbölés hallatszott az ajtóból. Harry elengedte Perselus nyakát, majd az ajtó felé indult. – Várj! – szólt rá a professzor, majd ő maga indult el a zörgés irányába. Kint a folyosón Lupin verte az ajtót egyre követelőzőbben. – Nyugi, Szőrmók, nem kell felaprítanod az ajtómat, majd’ ezer éves már – feddte meg az iménti hangulata miatt, jóval finomabban, mint ahogyan szerette volna, de elég volt egy pillantást vetnie Remus arcára, hogy tudja, most nem időszerű vidámkodnia vele. – Perselus! – Úgy látszik, ma van az ölelések napja – gondolta a professzor, amikor a vérfarkas is a nyakába borult. – Mi történt? …mondd már! – kiáltott rá Lupinra, amikor az nem válaszolt. A hangos szó úgy látszott, hogy használt, mert bár összefüggéstelenül, de a másik beszélni kezdett. Majd lassan kibontakoztak előttük Lupin napjának eseményei, és az is, hogy a vérfarkas miért állt az ajtajukban megtörten a zokogástól. Perselus először csak értetlenül hallgatta, majd kissé döbbenten – mígnem a végére, lassan de biztosan elöntötte az agyát a düh. Még soha életében senkivel szemben nem emelte fel a hangját – Blacken kívül, de az nem számított. Eléggé vissza tudta fogni az érzelmeit, minden helyzetben – de ez az eszement holdkóros, most teljesen kiborította! Hát nem érzi ez az állat, hogy mire készül? Ugyanúgy meg akarja fosztani a gyerekét az apjától, mint annak idején Voldemort, Harryt! – Most azonnal takarodj haza a terhes barátnődhöz! – ordította bele az arcába közvetlen közelről – A lehető leghamarabb vedd feleségül, és napjában ezerszer esedezz a bocsánatáért! Te szerencsétlen állat! – folytatta kíméletlenül. – El akartad veszejteni a saját véredet? Elhagyni? Nézz rá a fiamra! Nézd meg jól! Ő ott, Harry Potter! Vajon kívánsz-e a saját fiadnak olyan gyermekkort amilyen neki volt? Takarodj a lakosztályomból! Legközelebb akkor lássalak, amikor az esküvői meghívókat hozod!
| 
