Perselus fáradtan rogyott le a kedvenc foteljébe. Hosszú volt ez a nap. Nem szokott hozzá, hogy munka közben valaki állandóan kérdezgesse – és még válaszolgatnia is kelljen. De mivel távol kellett tartania a fiát a birtoktól, és mást nem tudott kitalálni – befogta hát Harryt a laborban. Ott érződött csak igazán, hogy mennyit tanult nyár elején a kúriában. Bármire is kérte, gondolkodás nélkül tudta, hogy mit kell tennie. Ellebben az eddig tanultak, újabb és újabb kérdéseket vetettek fel benne – és ezeket rendre fel is tette. Ez az első pár órában még büszkeséggel töltöttel el – de ahogyan telt a nap, úgy lett egyre fárasztóbb a kérdések özöne. Így visszagondolva, az az érzése, hogy Harry valamikor a nyár folyamán megkedvelte a bájitaltant. Lassan le kellene feküdnie, mert a holnapi nap, még ennél is fárasztóbb lesz – sok kölyköt hívott meg a szülinapi bulira, nem lesz egyszerű elviselnie őket. Itt lesznek a Weasleyk, a Granger lány, Luna, és a béna Neville. Na, és persze Black, Tonksék, és Mollyék is. Ezért is voltak ma a laborban egész nap, nem akarta, hogy Harry meglássa a tópart melletti készülődést. Éppen elbóbiskolt volna, amikor a kandallója fellángolt, és a vastag szőnyegre gurult belőle egy díszesen becsomagolt doboz. – Na, végre – sóhajtotta halkan, ez volt az utolsó a megrendelt ajándékokból, ezért nem feküdt le eddig. Odalépett a cipősdoboz méretű csomaghoz, majd miután magához vette, elindult a hálószobája felé.
Poppy elgondolkozva járkált a gyengélkedőn – az üresen tátongó helyiség kongva verte vissza a léptei koppanását. Nyár lévén kihalt volt a terem, így ezek a koppanások nem zavartak senkit. Javasasszonyként már éppen elégszer látott furcsán viselkedő varázslókat, de ez a mostani eset megdöbbentette, olyannyira, hogy nem is mert egyedül következtetéseket levonni. Mivel most alig lézengett pár ember a kastélyban, jobb híján Minervához indult. – Tessék! – hallatszott ki az ajtó mögül a boszorkány hívása. – Zavarhatlak kicsit, Minerva? – lépett be a Griffendéles házvezető irodájába. – Történt valami? – Nem tudom, tanácstalan vagyok, ezért is fordultam hozzád. – Poppy, bökd ki, hogy mi nyomja a csőrödet! – Te meglehetősen jól ismered az embereket – vágott bele a javasasszony. – Szerinted előfordulhat, hogy egy varázsló, csak úgy, reggeli időben, hálóköntösben sétálgasson a kastély folyosóin? – Ő… Nem pontosan értem mire célzol. – Vagy éppen csatakiáltásaitól zengjen az irodája? – Poppy! Beszélj végre világosan! – szólt rá a látogatójára. – Ennél világosabban nem megy! Hetek óta figyelem a viselkedését, a múltkor például, az éjszaka közepén szedegette a birtokon a virágokat! Énekelve! – Poppy kiről beszélsz? A javasasszony éppen válaszolt volna, amikor valaki kopogott az ajtón. – Igen – kiáltott ki, kissé ingerülten. Az ajtón Mrs. Weasley dugta be a fejét. – Jó napot, Minerva! Én csak… Á, Mrs. Pompfrey! – lépett beljebb Molly. – Éppen csak bekukkantottam, ha már itt vagyok a kastélyban. Nem tudjátok, miért akar Albus a kaput őrző vadkanokra talárt adni? – Na, erről beszéltem! – vágott közbe Poppy. – Molly, valamit biztosan félreértettél! Albus jól van, alig egy órája beszéltem vele. – Minerva, értsd meg, általában tényleg jól van, de időnként furcsa dolgokat művel, valami nincsen rendben vele. A Griffendél házvezetője elgondolkozva nézett az irodájában álldogáló boszorkányokra. Ha Poppynak igaza van – márpedig miért ne lenne, hiszen képzett javasasszony –, akkor hatalmas bajban vannak. Albus az iskola feje, ráadásul a varázsvilágban ő képviseli a jó oldalt. Ha kiderülne, hogy hm… hogy is lehetne ezt szépen kifejezni, mondjuk, hogy megroppant az egészsége, akkor kitörne a pánik. Az emberek már így is rettegnek Voldemorttól. Szükségük van az igazgatóra, az eszmére, amit képvisel, kell nekik a remény. Arról nem is beszélve, hogy ha Voldemort megtudná, hogy Albus már nem a régi – azonnal megtámadná az iskolát. Jobban belegondolt, és már kezdte érteni, az elmúlt hónapokban megváltozott, furcsa viselkedését. Ezek szerint nem az álláspontja változott meg – csak elbukott az évekkel szembeni harcban. Nem csoda, már legalább két évtizeddel túllépte azt a kort, amikor a varázslók nyugdíjba vonulnak, és az ő megfeszített tempója, a vállát nyomó felelősség – tudniuk kellett volna, hogy ez előbb utóbb visszaüt. – Minerva? – nézetek rá kérdőn mind a ketten. – Üljetek le. Kértek teát? – kérdezte, miközben az irodájában elhelyezkedő, díszes, vörös téglákkal körberakott kandallójához lépett. A választ meg sem várva gőzölgő italokkal teli csészéket bűvölt az asztalra. Néhány pálcamozdulat után hopp-port szórt a kandallóba, és intett – mintha csak átdobna rajta valamit. Perselus a szokásos reggeli rituáléjával végezve, ellenőrizte a laborban a tegnap elkészített főzeteket. Meg volt elégedve – mindig is úgy gondolta, hogy egyedül ő képes tökéletes munkát végezni, mindenki más, aki bájitalokkal foglalkozik csak kókler. Tudta, hogy ez önteltség a javából, de ennyit igazán megengedhetett magának. Most jólesően gondolt arra, hogy ezt a rengeteg bájitalt tegnap ketten csinálták. A fia hozzáértését nem esett nehezére elfogadni. Átballagott a nappaliba – Harry nemsokára felébred. Az elmúlt tizenhat évben nem tartotta számon se mások, se a saját születésnapját – most viszont, majdnem annyira izgult1, mintha a sajátja lenne. A megrendelt ajándékok a hálójában várnak az új tulajdonosukra. A tóparti ünnepségre is minden készen áll – alig pár óra és a vendégek is megérkeznek. Szándékosan hívott mindenkit későbbre, nem akarta az ajándékait mások előtt átadni – jár neki annyi, hogy nyugodtan figyelhesse közben a fiát. Egy könyvel a kezében, elhelyezkedett az egyik kandalló előtti fotelban, és várt. Türelmetlenül. Nem kellett sokáig várnia. Alig két oldal elolvasása után már nyílt is Harry szobájának ajtaja. Perselus nézte az álmosan kitántorgó kamaszt. Bár, az elmúlt hónapokban megismerte és tudta róla, hogy mind lelkileg, mind fizikailag a koránál jóval erősebb – most mégis törékeny, gyámolításra szoruló gyereknek látszott. – Jó reggelt – motyogta az orra alatt a még pizsamát viselő Harry. – Neked is, ha magadhoz tértél, akkor majd gyere ide. – Ühm.. A bájitalmester elgondolkozva nézte a becsukódó fürdőajtót. Tartott a tóparti ünnepségtől – Harry hangja már nem okozott neki gondot, egyfelől mert a fiú tökéletesen elsajátította azt a halk, egyenletes beszédstílust, ami a legkevésbé idegesítette fel, másrészt pedig, valószínűleg hozzászokott. De ma nem egy gyerek lesz jelen a birtokon, és mint mindig – biztos, hogy most sem fogják majd vissza magukat. De majd igyekszik uralkodni magán, legfeljebb időnként lejön ide lehiggadni. – Éhes vagyok – lépett ki Harry a fürdőből. – Micsoda meglepetés, és mit kell ez esetben tenni? – Jól van, tudom, nem leszel mindig a sarkamban, hogy életben tarts! – kuncogott Harry, miközben elismételte a napok óta, minden reggel hallott szavakat. – Socius! – hívta a manót. – Harry gazdám, Perselus gazdám! – köszöntötte őket Socius. A bájitalmester nem vette zokon a nevének háttérbe szorítását. A manó minden alkalommal felcserélte azokat, így próbálta tudtukra adni, hogy egyformán fontosak neki. – Socius, hoznál nekünk valami reggelit – kérte Harry miközben lehuppant az apjáéval szembefordított fotelba. A manó egy csettintéssel eltűnt – majd alig két perc múlva ismét megjelent, apró kezeiben egy hatalmas tálcát egyensúlyozva. Terhét letette Harry térdeire, majd a nagy bögre, forró kávét átlebegtette Perselusnak. – Socius boldog születésnapot kíván, Harry gazdámnak! – mutatott a tálca szélén elhelyezett apró tortácskára, amin erősen látszott, hogy a saját kezével csinálta. Amilyen pici volt, olyan ingatagnak tűnt. – Nagyon köszönöm, Socius! Igazán kedves tőled! – Socius minden nap szívesen csinálna, Harry gazdámnak születésnapi tortát! – próbálta szavakba önteni a manó az örömét. – Socius menne, Perselus gazdám, mert kin… – Menj csak! – vágott a manó szavába a bájitalmester, mielőtt még elszólná magát Harry előtt. – Te miért nem eszel? – nézett rá érdeklődve a fia. – Nem vagyok éhes – felelte, semmiért nem árulta volna el senkinek, hogy izgul. Nem tudta mit fog szólni Harry az ajándékokhoz, de nem akart neki csalódás okozni. – Rendben vannak a főzetek? – Majd amikor az apja nem válaszolt, félretette a tálcát és ültében közelebb hajolt. – Apa! Minden rendben van? – Hm? Igen, csak elgondolkoztam. Jóllaktál? – Asszem… Ja. Kihoznám a mágiatörténetet, mert tegnap nem nézted át, a végén még azt hiszed nem csináltam meg. – Harry nem igazán volt oda a tanulásért, főleg nem a nyári tanulásért. De nagyon szerette azokat a perceket, amikor az apja átnézte a teleírt pergameneket. Mindig elmondta, ha elrontott valamit, és el is magyarázta neki, hogy mit, és miért – ráadásul a szavaiban, mindig ott bujkált elrejtve ugyan, de érezhetően a dicséret is. A mindennapos törődés ezen formája, elégedettséggel töltötte el. – Majd később – válaszolt Perselus, majd néhány pálcamozdulat után kissé feszülten nézett Harryre. A fiú kikerekedett szemekkel nézett a sorban felbukkanó ajándékokra. Számolta volna, de valahol a hétnél belekeveredett. – Fúú… Ha ezt Dudley látná… – suttogta egyre szélesedő vigyorral az arcán, majd Perselus értetlen tekintetés látva csak megrázta a fejét, jelezve, hogy később elmondja. – Apa… Én… Szóval köszönöm, de ennyit… Ennyit, nem kellett volna. – Tizenhat, utólag az összes eddigi születésnapodra – felelte Perselus. A feszültsége a fiú öröme láttán kezdett kissé oldódni, már csak azon izgult, hogy az ajándékokat is eltalálta-e. De Harry nem kezdte el bontogatni a csomagokat. – Apa! Most az egyszer igazán idejöhetnél és megölelhetnél magadtól! Perselus gondolkodás nélkül lépett oda a fiához, hogy megölelje. Úgy ahogyan talán életében senkit, a mozdulatban benne volt minden ki nem mondott szó, azok is melyek soha nem fognak az ő szájából elhangozni. – Én is szeretlek, apa! – mondta ki helyette is Harry, és boldogan vette tudomásul, hogy az apja karjai az erős szorítás ellenére is érezhetően megremegnek egy pillanatra. – Honnan tudtad? – kérdezte Harry jóval később, amikor már mindketten újra a foteljaikban ültek. A földön körbe kicsomagolt ajándékok hevertek, Harry kezében pedig egy kígyóbőrkötéses vastag könyv, melyben üres lapok sorakoztak. – A látszat ellenére ismerem a diákjaimat. Nincs semmi, amit ne tudnék róluk. Még azt is tudom, hogy az ágyad alatti meglazult kőlap alatt tartod a naplódat – szemeiben vidám fény csillant, amikor meglátta a fia arcán az ijedséget. – Nem, nem olvastam, a kamaszkori ábrándozásoktól kiráz a hideg. Harry éppen valami csúnyát akart visszavágni, amikor felizzott a kandalló, és ezüstös betűk jelentek meg előttük a levegőben. Szépen rajzolt, nőies írás bontakozott ki belőlük. Perselus, kérlek, azonnal gyere az irodámba! Fontos! Minerva A vén gombolyag kergető! – füstölgött magában. Pont most kellett eszébe jutnom? Bár, legszívesebben visszaüzent volna neki, hogy keressen magának valaki mást, ha unatkozik – ennek ellenére mégis felállt. Tudta, hogy mennie kell – a professzorasszonynál nem ismert tapintatosabb embert. Biztos volt benne, hogy apróságokkal a mai napon nem zavarná. – Harry, maradj itt! Bármi történjék is, ne mozdulj innen! – figyelmeztette a fiút. Nem tudta, hogy miért kell Minervához mennie, de a zsigeriben érezte, hogy baj van. – Megvárlak – válaszolta Harry feszülten.
Léptei felverték a Roxfort csendjét. Az évzáró óta nem kellett végigmennie az iskolán. Hamar felért Minerva irodájához, ahol három, a végletekig elkeseredett boszorkánnyal találta szemben magát. – Perselus – állt fel az asztala mögül Minerva, majd tétován vissza is ereszkedett. – Hagyjuk az udvariaskodást, mint azt te tudod, van ma fontosabb dolgom is! – Poppy, kérlek – bólintott Minerva a javasasszonynak, mintegy felkérve, hogy mondja el a bájitalmesternek, az észrevételeit. A boszorkány elismételte, amit nemrégiben a Griffendél ház fejének mondott, majd a szavait Molly is kiegészítette. Perselusban lassan körvonalazódott a boszorkányok félelme. Mely igen valósnak látszott, hiszen a jó oldal ereje Albusban koncentrálódott. Ennek ellenére az első, amit érzett az a megkönnyebbülés volt. Ezek szerint az igazgató mégsem fordított nekik hátat – bár, nyíltan még önmaga előtt sem ismerte el, mégis nagyon rosszul érintette a gondolat, hogy az iskola igazgatója ellenük van. – Nyugodjatok meg – szólta a pattanásig feszült nőkre. – Fizikailag vannak gondok vele? – kérdezte Poppyhoz fordulva. – Nem hiszem, nem látszik, hogy bármilyen egyéb probléma lenne az egészségével. – Akkor jó – bólintott –, itt találkozunk holnap délután. Addigra majd kitalálok valamit. De most visszamegyek a fiamhoz. Egy óra múlva kezdődik az ünnepség. Köszönés nélkül lépett ki az irodából – bár, Albus problémája nyomasztotta, ezt most félretette és igyekezett Harryre koncentrálni. A kastélyban élő manók között – Sociusnak köszönhetően –, hamar elterjedt Perselus és Harry története. A bájitalmestert, annak ellenére, hogy velük egyáltalán nem érintkezett – nagyon jól ismerték, hiszen a manója másról sem beszélt csak a gazdájáról. Harry pedig köztudottan jószívű varázsló volt, így lelkesen vetették bele magukat az ünnepség előkészületeibe, mintegy megajándékozva az ünnepeltet a munkájukkal. A Roxfortot körülölelő birtok önmagában is mesébe illő szépségű hely volt. Ilyenkor nyáron, a zöldek teljes változatosságukban pompáztak rajta, megnyugtatva ezzel a szemlélőjüket. A szikrázóan tiszta kék ég, fodrozódva tükröződött vissza a tó mélykék tükréről – melynek partján hosszú, vakítóan fehér terítővel takart asztal állt az ősöreg fák árnyékában. A manók kitettek magukért, az ünnepségre kijelölt hely felett, színes léggömbök jártak táncot – finoman incselkedve a soraikat megtörő lampionokkal. Időnként színes, „Boldog születésnapot Harry!” – feliratok villantak fel, a birtok legelképesztőbb helyein, hol a kastély tornyai között, hol a dúsan növő füvön, egyszer még a tavon kényelmesen ringatózó óriáspolip fején is. Az ünnepi asztal, roskadásig volt pakolva mindenféle finomságokkal – a tortáktól a Mézesfalásból beszerzett édességekig, még kiapaszthatatlan mézsör kút is került rá. A vendégek már a birtokon várták az ünnepeltet, amikor Harry – oldalán az apjával –, kilépett a kastély kapuján. A vendégek, vagyis a vendégsereg kiskorú tagjai, fülsiketítő ujjongásba kezdtek – leginkább, mert a buli jó alkalom volt arra, hogy kieresszék a hangjukat, másrészt meg, egyszerűen örültek, hogy látják a barátjukat. Harry kérdőn nézett az apjára, majd mikor megkapta a beleegyező bólintást – féktelen csikó módjára indult meg a fiatalok felé. Udvariasan köszönt mindenkinek, majd elveszett a barátai gyűrűjében. Perselus nem mozdult. Döbbenten, már-már bambán meredt az ünnepi asztal mellett nyüzsgő diákjaira. Fejében visszhangot vertek az egykor, Grangertől hallott szavak: „Ezt a bűbájt fordította meg Voldemort. Sajnos csak egyféleképpen lehet megtörni, bár ez inkább szerencse, mert az eredeti bűbájt semmivel sem lehetett.” Tisztán emlékezett az estére, amikor ezt megtudta. Nem keseredett el – akkor még nem –, majd lassan el is felejtette a dolgot. Talán ezért is döbbent meg annyira. A kölykök éktelen ricsajjal voltak, ő mégis teljes nyugalommal szemlélte őket! Az átok, valamikor az elmúlt hetekben – megtört! Egy egész percig megkönnyebbülést érzett – majd szinte azonnal bevillant neki egy kérdés: – Hogyan fog így fegyelmet tartani az óráin? De rögtön meg is válaszolta magának – Úgy ahogyan eddig. Senkinek nem kell megtudnia, hogy Voldemort neki szánt ajándéka nincs többé. Magára öltötte a mindenki által jól ismert, feszült álarcát – majd megindult az ünneplők felé. Harry szemmel láthatóan jól érezte magát. A tó mellett megrendezett buli, minden várakozását felülmúlta, elhalmozták ajándékokkal – a jelenlévő felnőttek mindent megtettek, hogy a hangulat kifogástalan legyen, a barátai pedig a szokásos formájukat hozva, végigbolondozták a napot. Perselus érezte, hogy eljött az ő ideje, a birtokon megnyúltak az árnyékok, jelezve, hogy lassan közeledik a sötétség. A fejük felett lebegő lampionok fokozatosan erősödő fénnyel vonták be őket. – Mondanék valamit – állt fel a bájitalmester. A zsivaj azonnal megszűnt, pedig halkan beszélt. – A jelenlévők többsége, most meg fog lepődni, amit ha kérhetném, halkan hozzon a tudomásunkra! Harry Potter, a fiam! – Ennél a mondatnál a némánál is némább csend lett a birtokon, még a madarak is abbahagyták az éneküket. – Perceken belül megérkezik Mrs. Watchful, a Mágiaügyi Minisztérium Gyámügyi osztályának a vezetője, aki végigvezet bennünket a Családba Fogadási eljáráson. Az összegyűltek egy emberként lélegeztek fel – egészen eddig néma feszültséggel hallgatták a professzor szavait. Harry, mintha csak álmodna, kétkedve hallgatta az apja szavait. Már attól boldog volt, hogy az elfogadta őt a fiának. Azt soha nem gondolta volna róla, hogy nyilvánosan elismerve, hivatalosan is a családjába fogadná. Nem volt ideje tovább morfondírozni, mert halk pukkanás kíséretében, közvetlenül Perselus mellett, megjelent egy hajlott korú, szürke hajú boszorkány. – Jó estét, Joshephfina! – köszöntötte a hivatalnokot a professzor. – Üdvözlöm, itt van a fiú is? – kérdezte az érkező kimért hangon. – Itt vagyok – lépett melléjük Harry. A boszorkány egy elsuttogott Priori Personale bűbájjal megbizonyosodott a fiú kilétéről. – Rendben. A hivatalba beérkező lemondó nyilatkozatot, amit Mr. és Mrs. Dursley is aláírt, magammal hoztam. Már csak az eredeti Születési Bizonyítványra van szükségem, mert csak azzal tudja igazolni, hogy az itt jelenlévő Harry Potternek ön a vérszerinti édesapja. Perselus talán még a szokottabbnál is sápadtabb lett. Nem akarta elhinni, hogy az alaposan kidolgozott terve – mely szerint Harryt a születés napján, nyilvánosan befogadja a családjába –, megbukik. Senki nem tudja, hol van a fiú Születési Bizonyítványa, az is lehet, hogy már régen megsemmisült. – Joshephfina, a dokumentum elveszett, hiába kerestem, sehol nem bukkant fel, vagy mágikus védelem van rajta, vagy már nem is létezik – felelte a professzor. – Sajnálom. Hivatalos igazolás nélkül ezt az eljárást nem lehet levezetni. Jelentkezzenek majd, ha azt beszerezték – mondta szárazon majd megpördült a sarkán és elhoppanált. – Várjon! – szólt utána kétségbeesetten Harry, de a boszorkány már eltűnt. A vendégek döbbenten nézték az eseményeket, majd újabb hangos sóhajtás hallatszott, amikor az imént elhoppanált boszorkány, újra feltűnt közöttük. – Ha lenne kedves nem megvárni a mondandójával, amíg eltűnök. Utálok hoppanálni! – intézte megrovó szavait Harryhez. – Ó… Elnézést – felelte vidáman a fiú, majd magához szólította Sociust, aki pár halkan hozzáintézett szó után ismét eltűnt. – Hallhatnám végre, miért hívott vissza fiatalember? – kérdezte türelmetlenül az asszony. – Kérem, várjon egy kicsit, azonnal elmondom. Perselus kíváncsian figyelte a fia boldogságtól sugárzó arcát – tud valamit a kölyök az biztos. Magában elmosolyodott, talán még soha nem ejtette ki magában – a kölyök szót –, ennyire bizakodóan. Még végig sem gondolta, amikor egy pukkanással ismét feltűnt a manója és átadott valamit Harrynek. – Asszonyom – lépett oda Harry a boszorkányhoz –, itt van a Születési Bizonyítványom. – Honnan került elő ilyen hirtelen? – nézett rá a hivatalnok gyanakodva. Erre a kérdésre Perselus is kíváncsian várta a választ. – Nem hirtelen, már tavaly augusztus óta nálam van – sandított félszemmel az apjára. Mrs. Watchful figyelmesen átolvasta a dokumentumot – az utolsó soroknál meglepetten felhúzva a szemöldökét, majd egy ellenőrző bűbájjal igazolta a pergamen eredetét. – Ez rendben van. Akkor talán kezdhetnénk is. Perselus és Harry szembefordultak a hivatalnokkal. – Perselus Tobias Piton! – szólította meg a bájitalmestert. – Elismeri-e, hogy Harry Potter, ön által, a saját véreként fogant? – Elismerem. – Elfogadja-e, hogy Harry Potter a saját fiaként, a családja része legyen? – Elfogadom. – Hajlandó-e számára biztonságos, szerető otthont biztosítani? – Igen! – Tudja-e biztosítani neki a szükséges ellátást, a szellemi és mentális fejlődését? – Igen! – Hajlandó-e a családnevét ismét a fiúnak adni? Perselus erre a kérdésre kissé lemerevedett, de lesz ami, lesz alapon erre is válaszolt. – Igen! A hivatalnok ekkor Harryhez fordult. – Harry Potter! Elfogadja-e, hogy az itt jelenlévő Perselus Tobias Piton az ön édesapja? – Igen! – Kíván-e fiaként a családjához tartozni? – Igen. – Tud-e majd kellő gyermeki tisztelettel viseltetni iránta? – Igen! – Akkor most kérem, mindketten mondják utánam: Vér a véremből… – …vér a véremből… – mondták egyszerre a hivatalnok után. A közösen kiejtett szavak hatására, halványan aranyló szálak kezdték körbefonni Perselust és Harryt. – Véred a véremben… – …véred a véremben… – Egy családként… – …egy családként… – Tovább az életben… – …tovább az életben… Amint az utolsó szavaik elhaltak, az eddig finoman körülöttük tekergőző aranyszálak teljesen körbefogták őket – egy pillanatra elrejtve kettősüket mindenki szeme elől. Majd fényük ragyogóvá teljesedett és lassan elillant, mintha soha nem is lett volna. – Az eljárás véget ért. Ön mától hivatalosan is Harry Piton apja, és gyámja. – Harry nevének hallatán az összegyűlt vendégsereg hangosan felhördült. – Gondolom, ezt látni szeretné – nyújtotta át Perselusnak a Születési Bizonyítványt, éppen időben, hogy az lássa a lassan semmivé foszló szavakat. „CSATOLMÁNY: A GYERMEK NEVÉT, ÉS AZ APASÁG TÉNYÉT 1980. 08. 03. NAPJÁN MEGVÁLTOZTATTÁK. A VÁLTOZTATÁS JOGERŐS, ÉS VÉGLEGES FELOLDANI, CSAK A VÉRSZERINTI ANYA, VAGY A VÉRSZERINTI APA TUDJA. A VÁLTOZTATÁS UTÁN, A GYERMEK ADATAI A KÖVETKEZŐKRE MÓDOSULTAK: A GYERMEK NEVE: HARRY JAMES POTTER APJA NEVE: JAMES POTTER A TÖBBI ADAT VÁLTOZATLAN MARADT.” – Szóval, Piton? – kérdezte Perselus Harryhez fordulva. – Ha téged nem zavar – felelte Harry vidáman, majd némi gondolkodás után az apjára nézett. – Vajon mit fognak szólni a többiek a suliban? Mit kezdjek majd velük? – Semmit. Te csak tedd a dolgod. Az emberek meg hadd beszéljenek.
| 
