Nyár elején jártunk, talán ez volt az első igazán forró nap. Az évzáró ünnepség három napja volt – alig múlt még délelőtt tíz, de már a fűszálak is izzadni látszottak. Harryről is csorgott a víz – bár róla inkább az idegesség miatt, mert fent a toronyban még a nyári melegben is kellemesen hűvös maradt a levegő. Éppen az utazóládájába dobálta a holmiját. Mindenféle rendszer nélkül, oda sem figyelve hajigálta a keze ügyébe kerülő dolgait – sosem volt túlzottan pedáns, de most annyira lekötötték a gondolatai, hogy képtelen volt a pakolásra rendesen odafigyelni. Két nappal ezelőtt az igazgató behívatta az irodájába. Nem kertelt sokat, néhány szóval emlékeztette a tavaly augusztusban történtekre, és közölte, hogy jobbnak látja, ha az idén nem tér vissza a Privet Drive-ra. Hozzá tette azt is, hogy ezzel a lépéssel megszűnik az a védelem, amit az édesanyja a halálával vont köré – és mivel ezáltal jóval sebezhetőbb, olyan nyári szállást kellett találnia, ahol biztonságban lesz. Vegyes érzelmekkel fogadta a hírt, miszerint az idei nyarat a Piton kúriában kell töltenie. Nem érezte magát felkészültnek arra, hogy több mint két hónapon keresztül minden nap, minden percben kontrollálja a gondolatait. Azt még a télen megfogadta, hogy nem mondja el az apjának, hogy tisztában van az igazsággal. Megvárja, amíg a professzor elé áll, és elmondja neki, hogy bizony ő az apja – bár a hetek teltek, majd a hónapok is, ez nem történt meg. De Harry valamiért nem is bánta, már így is sokkal többet tett érte a professzor, mint eddig bárki – meg aztán, nem is tudta hogyan kellene majd viselkednie a döntő pillanatban. De mindezek ellenére, örült is. Egyrészt a világ legjobb dolgának tartotta azt, hogy nem kell visszamennie Petunia a néniékhez – a zsigereibe ívódott az ott eltöltött évek minden szenvedése. Másrészt a kúriában lehetősége lesz az apjának egy másik oldalát is megismernie – már igencsak jól ismerte, de az csak a professzorra volt, azt nem tudta milyen az apja magánemberként. Akármennyire örült is, majd’ szétvetette a feszültség, biztosra vette, hogy az együtt töltött nyár nem lesz zökkenőmentes. Már mindent elpakolt – a ládája nagyjából úgy nézett ki, mintha bombatámadás érte volna –, éppen rá akarta erőltetni a tetejét, amikor eszébe jutott a pergamen. Mégsem hagyhatja a kastélyban – a manók a nyári nagytakarítás alatt biztosan megtalálnák a matrac alá rejtett Születési Bizonyítványt. Jobb ötlet híján, előkotorta az egyik párja nélkül maradt zokniját, és abba dugta a számára oly fontos iratot. Ha Piton kutatna is a holmija között – bár, ezt nem feltételezte róla –, a zoknijait biztosan nem fordítgatná ki. Jól leszuszakolta a kincset a láda aljára, majd ráült annak tetejére – másképpen ugyanis nem tudta bezárni. A lehetőségekhez képest rendbe szedett ruhában indult az igazgató iroda felé. A ládáját maga előtt lebegtetve, lassan ballagott a kihalt kőfolyosókon – Hermione és Ron, még tegnap, kora reggel elhagyták az iskolát, azzal az ígérettel, hogy rendszeresen írnak majd neki. Erre szükség is volt, hiszen pár héttel ezelőtt beszámolt nekik a horcruxokról, azóta állandóan a könyvtárat bújták. Meglepően sok mindent megtudtak Voldemort iskolás éveiről, egyrészt az évkönyvekből, másrészt az óvatos kérdezősködésekből. Így jó sok feltevéssel indultak neki a nyárnak – valahogyan majd rá kell vennie a professzort, hogy ezeket az elképzeléseket ellenőrizzék. Nem várt rá nagy utazás, Dumbledore professzor kandallóján keresztül jut majd a Piton kúriába – az apja már napokkal ezelőtt átköltözött, így egyedül kell mennie. – Á, Harry! – köszöntötte, amikor belépett az ajtón. – Látom, útra kész vagy. – Jó napot, igazgató úr! – válaszolta, de ennél többre nem tellett tőle. – Utaztál már kandallóval, igaz fiam? – kérdezte tőle. – Igen, igazgató úr, egyszer már utaztam. – Akkor nem kell magyaráznom – mondta Dumbledore –, mivel a professzor csak rövid időre oldotta fel a kúria védelmét, így arra kérlek, indulj is, majd rátok nézek időnkét a nyáron. Érezd jól magad Harry! – Köszönöm, igazgató úr! – mondta. Enyhén reszkető kézzel nyúlt a hopp–porért, majd a cím bemondása után belépett a zölden fellángoló kandallóba. Perselus az évzáró ünnepség után, azonnal elhagyta a kastélyt. Mint mindig, most is mindenét összepakolta – nem állt szándékában a következő tanév kezdetéig visszatérni. Bár, Dumbledore a szokásos nyári terveit keresztülhúzta azzal, hogy a kölyköt a nyakába varrta – ezért biztosan nem lesznek meg a nyáron megszokott csendes, olvasással eltöltött estéi, és valószínűleg abba a nyugodt tengerparti kis halászfaluba sem fog a kölyökkel elutazni. Mégis valami tőle teljesen idegen, lázas várakozásfélét érzett. Miután Socius kipakolta a gazdája holmiját, lement hozzá a laborba. Mert a szokásához híven, fel sem ment a kúria lakószintjére. – Socius kipakolt mindent Perselus gazda – mondta neki a manó, vidáman csillogó szemekkel. A professzor tudta az apró manójáról, hogy szeret a kúriában lenni, hiszen itt nem kell nélkülöznie a gazdáját, még annyi időre sem, amíg az órát ad, vagy éppen megbeszélésen van. Itt mindig a sarkában lehet. – Rendben – válaszolta elgondolkozva. – Segítened kell. Némileg át kell alakítanunk a dolgokat mielőtt Potter megérkezik. Melyik vendégszoba áll a legmesszebb a hálómtól? – A zöld szoba, Perselus gazda. – Igaz is. De annak nincsen fürdője – na, nem baj, majd megoldjuk. – Socius megy, megcsinálja Perselus gazda – válaszolta lelkesen a manó. – Nem kell. Tartogasd az erődet, mert ha készen vagyok a kölyök szobájával… – tényleg azt mondta volna, hogy a szoba a kölyöké? Jó lesz, ha összekapod magad Perselus! Úgy viselkedsz, mint valami idióta – korholta magát. – Szóval, ha elkészült a vendégszoba, akkor a könyveim egy részét el kell tüntetned. – Socius ügyesen varázsol, bármit el tud tüntetni – húzta ki magát a manó büszkén –, Perselus gazda bízhat Sociusban! – Tudom – mondta a manónak, és kelletlenül felfelé indult a labor lépcsőjén. Fent körülnézett – most először kritikus szemmel –, vajon megfelel a kúria egy kamasznak? A kölyök lassan betölti a tizenhatodik évét – fogalma nincs, milyen igényei lehetnek ebben a korban. A nappalija a szokásos képét mutatta, tágas, világos helyiség, régi családi bútorokkal berendezve. Hatalmas, bőr ülőgarnitúra középen – idejét sem tudja mikor használta utoljára valaki. De mégis – soha senki nem használta. Legalábbis ebben a kúriában nem – valamikor régen, amikor az édesanyja még élt, és ezek a bútorok a szülői házában álltak, akkor rendszeresen koptatták őket a vendégek. A nappali másik oldalán a kandalló díszlett, mellette a sarokban fotel, és egy asztalka, nagy ritkán itt szokta összeszedni a gondolatait – bár, jórészt inkább a laborban tartózkodott. Ott, ahol felért a lépcsőn – ami tovább folytatódott, fel az emeletre –, két ajtó nyílt, az egyik egy méretes előszobába, ami az épület bejárati ajtaját fedte el. Ritkán használta ezt az ajtót – csak amikor időről-időre kiment, újra megerősíteni a kúria védelmét. A másik ajtó a régiesen berendezett hatalmas konyhába vezetett. Tisztában volt vele, hogy a ház ezen része a nehéz faragott szekrényekkel, a középen álló nagy méretű pulttal, és a felette lógó öntött vas- és rézedényekkel igencsak elavult. Még a sarokba állított étkezőasztalon is meglátszott, hogy nem egy mai darab már. Mégsem gondolt soha arra, hogy átalakítsa, szerette az ódon hangulatát, ugyanolyan elhasználtnak érezte, mint saját magát. Itt is, és a nappaliban is a meleg, mélybarna színek domináltak, még barátságos is lehetett volna, ha nem ülne meg mindent, a saját morózus hangulata. Elindult az emeletre, nyomában a manóval. Mivel az épület alapja szabályos téglalapot formázott, fent csak egy hosszú folyosó, és az abból nyíló szobák voltak. Pontosan öt. A legelső rögtön az övé – bár nem állt szándékában megengedni a kölyöknek, hogy akár csak egyszer is betegye ide a lábát, de azért szemügyre vette azt is. Alaposan meglepődött a helyiség puritánságán – eddig csak akkor jött ide, amikor már nagyon szüksége volt az alvásra, legtöbbször csak gyorsan elintézte a dolgait a fürdőben és már ágyba is dőlt. A személyes holmiját a manója szokta ki, vagy bepakolni – ezért soha nem is foglalkozott a szoba kinézetével. Nem volt éppen kicsi, mint a kúriában mindenhol, itt is hatalmas ablak nézett a birtokra, az ajtóval szemközti falon. Alatta dúsan faragott, sötét francia ágy, melyet két oldalról közre fogak a hasonlóan nagy és nehéz fiókos komódok – Socius ezekben rejtette el szinte mindenét. Az ablakon beáradó fénynek útját állta a vastag bársonyfüggöny. Ennyi, nem volt más berendezés a hálójában – igaz, nem is volt szüksége többre. Nem sokat időzött itt, elindult az emeleti utolsó szoba felé – a hálója melletti helyiségben a manója vackolta el magát. Voltak elképzelései arról, hogy miként rendezte át magának Socius a lakrészét – éppen ezért, oda soha nem tette be a lábát. A következő három szoba üresen állt azóta, amióta beköltözött, soha nem fogadott itt vendégeket – nem is lett volna kit –, egészen mostanáig. Benyitott a folyosó utolsó szobájába – az teljesen üresen állt, eddig eszébe sem jutott berendezni. Az összes dolog, amit ebben a szobában végzett, annyi volt, hogy zöld drapériával vonta be a falakat. Elgondolkozva megállt a helyiség közepén, abban már biztos volt, hogy nem hagyja meg zöldnek a falakat – erősen kételkedett benne, hogy ez a szín elnyerné a kölyök tetszését. Miután nagyjából kitalálta, hogy miként rendezze be a szobát – felhozatott a manóval, a nappali kandallója mellől néhány fahasábot. A semmiből még ő sem tudott tárgyakat teremteni. Addig, amíg várt, ügyes varázslattal megnövelte a szoba méretét, és az oldalfal megduplázásával, majd áthelyezésével, leválasztott egy kisebb részt a majdani fürdőszobának. Socius érkezésével egy időben végzett. Mivel még nem voltak igazán pontosak az elképzelései a szoba kinézetével – inkább a fürdő kialakításával kezdett neki a munkának. Pedáns és tiszta ember lévén, nagyon jól tudta mire van szükség egy jól felszerelt fürdőszobában. Magához vett néhány hasábot, és a kisebb helyiség kellő sarkaiban elhelyezte azokat. A legkisebb megerőltetés nélkül alakította ki belőlük a szükséges dolgokat. Mivel még emlékezett, hogy mennyire utált a téli, hideg estéken a Mardekár ház tusolójában vacogni a zuhany alatt diák korában – inkább fürdőkádat bűvölt az egyik tuskóból. Majd sorban, kialakította a mosdót, és a wc-t is. A helyiségben immár egyedül árválkodó fahasábból, szolid, kékesszürke márványlapokkal burkolta a falakat és a padlót. A mosdó feletti lapokat nagyméretű, szépen csiszolt tükörré változtatta. A fürdővel végezvén, kilépett a szobába, itt is elhelyezte a hasábokat, az általa kigondolt helyekre – de mielőtt bútorokká alakította volna őket, egy mozdulattal átszínezte a drapériát. Ugyanarra a kékesszürke színre, amit a fürdőben is alkalmazott – gondolt ugyan rá, hogy a kölyök kedvenc griffendéles színeit varázsolja a falra, de hamar elvetette, azért ez mégis csak az ő háza, nem fog ennyire lealacsonyodni. Gyorsan letudta a berendezést – egy ágy, két komód, az ablak alá egy asztal, előtte egy karosszék. – Készíts ide tiszta ágyneműt, meg valami függönyt az ablakra – morogta a manónak. – Ne feledkezz meg a törölközőkről sem – hirtelen úgy érezte túl sok időt fecsérelt erre a hiábavalóságra, hiszen a kölyök csak a nyárra jön hozzá. A manó lelkesen bólogatott. Mivel ismerte a gazdáját, biztos volt benne, hogy többé nem teszi be ebbe a szobába a lábát, így lelkiismeret-furdalás nélkül varázsolt az ifjú gazdájának – bordó-arany ágyneműt. Bordó, oroszlánokkal hímzett függönyt, és az ágyneművel megegyező törölközőket. Lent a nappaliban Perselus már kiválogatta azt a tetemes mennyiségű könyvet, amit nem szándékozott a kölyök előtt hagyni – régi, kézzel írott példányok voltak, de nem ezért akarta eltüntetni őket. A legtöbbje tiltott varázslatokkal, ártó főzetekkel, némelyik fekete mágiával foglalkozó kódex volt – de voltak köztük szerelmi varázslatokkal foglalkozóak is. Socius az ígéretéhez híven eltüntette valamennyit, felkerültek a nappalin körbefutó könyvespolc legtetejére. Perselus is csak akkor láthatta, ha konkrétan rágondolt valamelyikre – akkor is csak azt az egy példányt. Észre sem vette, hogy a készülődéssel eltelt a nap, vacsorát kért a manótól, és elkeseredve arra gondolt, hogy ma alig pár perce jutott a kedvenc laborjára. Másnapra már csak annyi teendője akadt, hogy élelemmel töltse fel a konyha mögött rejtőző éléskamrát. A Piton kúria, Anglia legészakibb sarkának egyik magasabb dombjának a tetején, sűrű erdő mélyén bújt meg. A domb lábánál, finoman körbeölelve azt, egy mugli település helyezkedett el. A faluban élők ismerték Perselust – bár senki nem tudta róla, hogy igazából kicsoda. Az elmúlt másfél évtizedben minden nyáron felbukkant – nemigen beszélt az itt élőkkel, általában csak bevásárolt mindenféle élelmiszert, megvette az összes kapható napi, és hetilapot, majd távozott. De mivel mindig halk szavú, és udvarias volt, nem gondoltak róla rosszat – elkönyvelték gazdag különcnek, aki itt piheni ki az évi fáradalmakat. Perselus az erdőben halványan kirajzolódó ösvényen ballagott lefelé. Alig pár méterrel hagyta maga mögött a kúriát körbefogó birtok határát, mégis tudta, hogy ha visszanézne, nem látna maga mögött semmit, csak a sűrűn nőtt fákat. A védő varázslatok tökéletesen működtek. Magában összegezte a listát, amit még hajnalban gondolt ki. Ezen a nyáron jóval több pénzt fog a helyi vegyesboltban hagyni, mint a megelőző években. Bár nem állt szándékában különleges ételekkel ajnározni a kölyköt, tisztában volt vele, hogy a fejlődésben lévő kamasznak sokkal változatosabb ételekre van szüksége, mint az ő jól megszokott levesei, és pirítósa. Így hát be kell vásárolnia rendesen. A faluban óvatosan azt a hírt is el kell hintenie, miszerint az idén vendége lesz – azt, hogy milyen kapcsolatban áll a vendéggel, szándékosan nem fogja megemlíteni – gondoljon mindenki, amit akar. Harry kilépett a kandallóból – egyenesen a professzor laborjába. A megérkezése nem volt túl elegáns – bár nem esett el, rendesen megtántorodott. Alig emelte fel a tekintetét, máris szembe találta magát az apja fürkésző pillantásával. – Nem kapkodta el a megérkezést – köszöntötte mogorván a professzor. – Elnézést uram, csak a csomagolás miatt húzódott el az indulásom – válaszolta. – Socius megmutatja a szobáját, majd a kúriát – intett Piton, a manó felé. – Ha mindent megnézett, akkor a nappaliban elmondom a szabályokat. – ezzel visszafordult a munkaasztal felé, jelezve, hogy nincsen több mondandója. Harry már a laborban biztos volt benne, hogy az egész kúriában ugyanaz az alapos rend uralkodik – félve gondolt rá, hogy vajon hogyan fog ő ehhez alkalmazkodni. Socius egyenesen az emelet utolsó szobájába vezette – kellemetlenül érintette, hogy itt is, akár csak a Privet Drive-on, az utolsó helyiség az övé. De ez az érzés azonnal elmúlt, amint belépett – a szoba különös alapossággal volt berendezve. A bútorokon látszott, hogy még senki nem használta őket, kellemes meglepetés volt számára a Griffendél színeit felvonultató ágy, és az oroszlános függöny. – Socius megmutatja, Harry gazdámnak a fürdőjét is – nézett ragyogó, tányér méretű szemeivel rá a manó. – Mondtam, hogy ne nevezz így! Nem tudhatja meg a professzor – szólt rá a manóra. – Socius tudja, de itt nem hallhatja senki, és Socius szereti Harry gazdának nevezni az ifjú urat – válaszolta lekonyult fülekkel a manó. – Rendben, De csak itt! Csak zárt ajtók mögött! – Harry gazdám, végtelenül nagylelkű – válaszolta vidáman a manó. A fürdőszoba láttán, majdnem elájult, még soha nem volt lehetősége kádban fürdeni. A Privet Drive-on nem kapott annyi időt a tisztálkodásra, hogy beülhetett volna a kádba, a Roxfortban pedig csak tusolók voltak a toronyban. Nem sokat időzött a szobájában, kíváncsi volt a kúriára, és a professzort sem akarta megváratni. Lefelé menet, a manó elsorolta a szobák lakóit neki. Nem kellett sokat beszélnie, lévén csak ők hárman voltak a házban. A professzor ajtaja előtt megjegyezte, hogy a gazdája nem szereti, ha ok nélkül zavarják. Harry azonnal értette a célzást – bár előtte sem állt szándékában az apja ágya körül őgyelegni. Az alsó szinten számára eddig nem tapasztalt otthonosság áradt a falakból, megfűszerezve egy kis komorsággal. Úgy gondolta ez a környezet tökéletesen illik az apjához. Mindent belengett a mára már megszokott – általa csak Piton szagnak nevezett illat. Az éveken át tartó bájitalfőzés megtette a magáét, a gyógynövények kesernyésen édes aromája beette magát a bútorokba, a kárpitba, de még a falakba is. Ugyanaz az illat jellemezte a kúriát, ami a roxforti lakosztályt, a bájitaltantermet, és magát a professzort is. Kellemesen ismerőssé téve a házat Harry számára. Miután alaposan szemügyre vett mindent, még a konyhát is – bevackolta magát az egyik kanapé sarkába – amíg a professzorra várt, azon vigyorgott, hogy a bőrrel bevont bútordarab milyen idétlenül nyekereg alatta. – Nos, látom végzett a szemlélődéssel – Harry nem is vette észre, hogy Piton feljött a laborból. – Igen, professzor úr, tetszik itt nekem – válaszolta őszintén. – Akkor itt az ideje, hogy megismerkedjen a szabályokkal is – felelte az apja, nem ült le, tisztes távolban állva maradt. – Először is a két legfontosabb. A labor, és a hálószobám tabu! A laborba lejöhet, de csak akkor, ha én is ott vagyok, ellenkező esetben komoly büntetésre számíthat! A hálószobámba nem teheti be a lábát, de biztosíthatom róla, hogy én sem fogok a szobájába belépni. – Értettem uram – válaszolt Harry, eddig semmi olyat nem hallott, amit megnehezítené a dolgát. – Nem lebzselheti végig a nyarat, a szobáját rendben kell tartania, Sociusnak van más dolga is, minthogy maga után takarítson, ez vonatkozik a fürdőjére is – folytatta a felsorolást a professzor. – Minden nap két órát tanulással kell töltenie, ezen kívül, a nyáron minimum három könyvet ki kell olvasnia, ezekről szabadon dönthet, de mindegyikről alapos beszámolót kell írnia. – Igen, uram – ez már annyira nem tetszett Harrynek, de ha belegondolt, hogy Petunia néniéknél még a nyárra feladott feladatokat sem oldhatta meg, mert elzárták a ládáját, már nem is tűnt annyira vészesnek egy kis tanulás. – Reggel hétkor reggeli – ebéd, amikor Socius szól, este hétkor vacsora. A reggeli, és esti étkezéseknél én is jelen leszek. De ezen kívül nem igen fogunk találkozni, kivéve a heti három alkalommal továbbra is megtartott edzéseken. Nyár lévén ezeket a birtokon tartjuk majd. Nem tűröm a semmittevést, a feleslegesen elpocsékolt idő az egyik legnagyobb vétek. Olvasson, tanuljon, foglalja el magát, szabadon járkálhat a birtokon, elég erős a kúria védelme, hogy senki illetéktelen ne szerezhessen tudomást az ittlétéről. Mivel tudomásom van róla, hogy nyaranta levelet szokott váltani Weasleyékkel, ezt itt is megteheti, de a védelem miatt csak én tudom továbbítani azokat. Ezért szólnia kell, ha bármit is el akar nekik küldeni. – Köszönöm, professzor úr – mondta Harry vidáman. Nem is ígérkezik annyira szörnyűnek a nyár, hiszen kimehet a szabadba, és a levelezéséhez sem kell mindenféle cseleket kitalálnia. – Egyelőre ennyi, de biztos vagyok benne, hogy a fékezhetetlen kalandvágya okán, még lesznek olyan szabályok, amiket menet közben be kell majd iktatnom. Ne feledje hétkor vacsora! – ezzel megfordult és eltűnt a lépcsőfordulóban. Perselus a laborban éppen a tavaly nyári jegyzeteit tanulmányozta. Mivel már nem kell Voldemortnak főzeteket készítenie, úgy döntött, hogy végre beteljesíti régi vágyát. Ezentúl ezt a labort a saját maga által kitalált, vagy éppen továbbfejleszteni akart bájitalokkal való kísérletezésre fogja használni. Annak ellenére, hogy a jegyzeteit nézte, gondolatai elkalandoztak az imént elhangzott beszélgetésre. A kölyöknek felsorolt szabályokat, nem sokkal azelőtt találta ki – ugyanis megfeledkezett arról, hogy fontos lenne valami napirendet készítenie neki. Így hát, rögtönzött pár dolgot, amit fontosnak tartott – meglepően higgadtan fogadta őket, pedig azt hitte, hogy a rendszeres tanulás miatt háborogni fog. Lassan visszatért a figyelme az asztalon heverő pergamenekre – lelkesen merült bele a munkába. Eltart majd pár napig, amíg a felhalmozódott jegyzeteit szelektálja, és elkezdheti az érdemi munkát, de ez nem vont le semmit a lelkesedéséből. Már csak Socius halk, vacsorára hívó hangjára tért figyelt fel. A kölyök már a konyha egyik sarkában elhelyezett étkező asztalnál ült – bár már előtte gőzölgött az étel, láthatóan nem nyúlt még hozzá. Mielőtt leült volna a vacsorához, szokás szerit felment az emeletre, alaposan megmosakodott, és másik öltözéket húzott – nem volt hajlandó abban a ruhában enni, amelyben a laborban munkálkodott. Mikor visszaért, a kölyök még mindig az érintetlen tányér felett ücsörgött. – Nocsak, talán nem felel meg a kényes ízlésének az étel? – kérdezte, gúnyosan a professzor. – De, csak nem akartam maga nélkül elkezdeni – válaszolta Harry. Perselus ezen kissé meglepődött, de egyszerű udvariasságnak gondolta. Viszont szemet szúrt neki az öltözete. Azóta, amióta délelőtt a kúriába érkezett, ugyanaz az ócska kopott gönc volt rajta. Egy elnyúlt, minden bizonnyal itt-ott szakadt póló. És egy láthatóan több számmal nagyobb farmer alkotta a ruházatát. – Azért azzal igazán megtisztelhetett volna, hogy rendes ruhát húz a vacsora asztalhoz – bár nem volt szándékos, hangja mégis kioktatóan hangzott. – Ez a rendes ruhám, uram. Tiszta! Itt is tisztán fogom tartani, ha a manó megmutatja, hol tudok mosni – felelte Harry. A professzor nem válaszolt, de magában elhatározta, hogy jobban utánanéz a kölyök hajdani körülményeinek. Még hogy rendes ruha! A legszegényebb koldusok sem hordanának ilyet. – Uram, kérdezhetek valamit? – nézett fel Harry a tányérjából. A professzor csak bólintott. – Socius megmutatta a birtokot. Nagyszerű, komolyan. Csak olyan furcsa, hogy mindenütt sűrű köd üli meg – Harryt még a hideg is kirázta, ahogyan visszagondolt. Az a furcsa, nyúlós, párától súlyos köd tényleg befurakodott mindenhová, olykor úgy érezte, mintha szorító ujjai lennének, amikkel utána akar nyúlni, hogy magához láncolja, és eltüntesse az átláthatatlan gomolygás mögött. A kúria közelében olyan volt, mintha be akarna szivárogni az épületbe, hogy lassan ellepje azt is. Félelmetes volt. – Miért van itt még délután is köd? Amikor elindultam a kastélyból, még ragyogóan sütött a nap. – Ha lenne egy kis sütnivalója, akkor magától is rájöhetett volna, hogy az, amit ködnek titulált, az a kúria védelemének az egyik eleme – válaszolta neki Perselus. – Megakadályozza a birtok mágikus feltérképezését, elrejt mindent és mindenkit a kíváncsiskodó szemek elől. – Gondolhattam volna – mormogta halkan Harry a tányérjába. – Bizony, néha nem ártana, ha használná azt a parányi agyát. Harrynek nagyon nem tetszettek az értelmi képességeire tett megjegyzések, de visszafogta magát, nem akart már első este szóváltásba keveredni az apjával – de nem volt benne biztos, hogy sokáig szó nélkül tudja majd hagyni az ilyen megjegyzéseket. Perselus a vacsora végeztével felállt az asztaltól, és a laborjába indult – még hallotta, hogy a kölyök a háta mögött megköszöni Sociusnak a finom vacsorát, ezen megint meglepődött. Még hosszú órákig szelektálta a kis asztalnál a jegyzeteit – már hajnalodott, amikor úgy érezte, hogy annyira fáradt, hogy nem fog az agya. Felbaktatott a szobájába, egy gyors tusolás után, már a takarója alatt feküdt, amikor félálomban, az jutott eszébe, hogy már három nap is eltelt anélkül, hogy a kölyköt Potternek hívta volna.
| 
