Perselusnak alaposan fel lett adva a lecke. Két hete költözött be a kölyök a kúriába, de korántsem ment minden annyira zökkenőmentesen, mint az első napon. Alig volt itt három napja, amikor a vacsora alatt belevágott a szavába, és közölte vele feldúlt arccal, hogy jó lenne, ha nem minősítené állandóan a szellemi képességét, mert nagyon unja már. Nem kiabált, nem is volt szemtelen – de a szavaiból és a testtartásából áradt felé a dac. Perselus jól ismerte ezt a fajta ellenkezést, valaha még ő is így nyilvánította ki a nemtetszését – ami aztán szépen lassan átváltott a mára már a vérébe ivódott szarkazmussá. Először nem is értette miről beszél a kölyök – fel sem tűnt neki, hogy az agyi kapacitását ócsárolja –, de hamar rájött, hogy így lehetett, hiszen az összes diákjával így beszélt. Nem kívánta megadni magát a dacoló gyereknek, de azt belátta, hogy nem az iskolában vannak, ezért nem beszélhet vele úgy, mint az óráin a diákokkal – már csak azért sem, mert a kölyök tényleg nem volt egy eszetlen suttyó. Kelletlenül rászánta magát, hogy ezentúl jobban odafigyeljen a szavaira. A második alakalom jóval komolyabb vitát szült – akkor Perselus volt az, aki kiakadt. Bár ő maga engedélyezte a beköltözése napján neki, hogy leveleket váltson a barátaival –, de azt egy szóval sem említette, hogy ezt napjában többször is megteheti. Ez valamikor az első hét táját bukott ki, amikor a szerencsétlen manójának már arra is alig volt energiája, hogy ételt vegyen magához. – Megörült, Potter!? – ripakodott rá, amikor a vacsora asztalnál aznap már a negyedik levelet adta oda neki. – Vagy netán meg akarja dönteni a felesleges szócséplés rekordját? – Uram azt mondta, hogy levelezhetek a… – Azt. De azt nem, hogy már azt első héten túl kell szárnyalnia a Roxfort teljes évi levelezését! – De professzor úr, ez fontos – nézett Harry az apjára. – Éppen maguk mondták, hogy meg kell találni, majd el kell pusztítani a horcruxokat! – Mi köze van annak, ehhez az egészhez? – húzta fel a szemöldökét Perselus. – Nagyon is sok! Mivel engem elzártak a világtól ide, ebbe a köd lepte kúriába – válaszolta szemrehányóan –, kénytelenek a barátaim nélkülem nyomozni. Viszont, valahogyan meg kell beszélnünk egymással a dolgainkat. – Aha. Szóval a Nagy Harry Potter megint Sherlockot játszik – mondta gúnyosan a professzor. – Nem kellene sértegetnie, uram! – pattant fel az asztal mellől. – Mi legalább megpróbáljuk, míg maga egész nap csak a laborban pepecsel! – azonnal megbánta a szavait, amikor azokat kimondta, de már késő volt. Még az asztal mellett ácsorgó Socius is összehúzta magát. Harry megindult kifelé az ajtón, hátha a meneküléssel megúszhatja a kitörésének következményeit. – Megállni! Szóval pepecselek? – kezdte Perselus vészjóslóan halk hangon. – Á… Értem! A Nagy Harry Potter a lelkét is kinyomozza, amíg a pepecselő felnőttek úgy, mint a Rend tagok, az igazgató, és jómagam – csak ücsörgünk és várjuk a sült galambot. – Sajnálom, nem úgy értettem… – Most meg sajnálja! Kissé következetlen nemde, Potter? – nézett sápadt, dühös arccal Harryre. – Én viszont igen következetes vagyok, úgyhogy most felballag a szobájába és erősen elgondolkodik, hogy hol is van a helye ebben a világban. Lesz ideje bőven, mert a következő két hétben csak az étkezések idejére hagyhatja el a szobáját. Harry dühösen hátat fordított és felrohant az emeletre, még hallotta, hogy az apja utána szól. – Azt mondtam felballag, nem pedig felcsörtet! Szándékosan becsapta maga után a szobaajtót, majd levetette magát az ágyára – nem az apjára volt dühös. Tudta jól, hogy nem volt igaza, bár rendesen dolgozott benne a sértettség. Tisztában volt vele, hogy saját maga alatt vágta a fát, amikor visszaszólt a professzornak, de nem mindig tudta tartani a száját – kezdett elkeseredni. Megpróbált mindent, pontosan betartotta a tanulásra kiosztott időt, esténként olvasott. Az edzéseken kihozta magából a maximumot, sokszor annyira hajtott, hogy este a fáradtságtól nem tudott elaludni. A professzor hozzáállása mégsem változott. Igaz, hogy befogadta a nyárra, az is igaz, hogy törődött vele, megvolt mindene itt, akár a többi vele egykorú diáknak – mégis, valami hiányzott. Esténként, elalvás előtt folyton arra gondolt, hogy majd holnap – holnap talán változik valami. De eddig csak egy alakalom volt, amikor nem úgy viselkedett vele Piton, mint a professzora. Még az első napokban történt, amikor egy este Socius bejött hozzá, és közölte, hogy a gazdája a nappaliban várja, mert beszélni akar vele. – Uram – nézett várakozóan a kandalló mellett ülő professzorra. – Potter, már pár napja itt van – nézett végig rajta. – Mondja, miért nem cseréli már le ezt az ócska göncöt, amiben egész nap ténfereg? – Nem tudom professzor úr – válaszolta akkor szemlesütve, mert csak ez az egy normális ruhája volt. Tisztában volt vele, hogy nem éppen ideális, de nem tehetett semmit. – Mi az, hogy nem tudja? Azok a muglik csak megtanították átöltözni? – Persze, hogy meg. Nem ebben alszom – válaszolt neki. Miért nem érti már meg végre, hogy ez az egy ruhája van?! – Ugye ezzel nem azt akarja mondani, hogy nincsen váltás ruhája? – kérdezte Piton, miközben felemelkedett a karosszékből. Harry még jobban lehajtotta a fejét. Életében először szégyellni kezdte a külsejét – lám, még ezzel sem tud megfelelni az apjának. Piton elrohant mellette, egyenesen fel az emeletre, hallotta, ahogyan kivágódik a szobájának az ajtaja – na, ennyit arról, hogy soha nem fog oda bemenni. Mikor ő is felért, már csak azt látta, ahogy dühösen visszatolta a komódok fiókjait. Majd végignézett rajta még egyszer, és kiszáguldott a szobából. Harry aznap éjjel nehezen aludt el. Álmában a professzor ordibált vele – szégyellni való senkinek nevezte, és kidobta a házából. Reggel, mire leért a konyhaasztalnál már ott ült az apja, komótosan ette a megszokott reggeli pirítósát. – Jó reggelt – köszönt neki. De csak valami mormogás félét kapott válaszul, a kialvatlannak látszó Pitontól. – Van a nappaliban egy csomag magának – nézett rá. – Vigye fel a szobájába, ha végzett a reggelijével öltözzön át, a többit meg pakolja el. Ha elkészült, akkor ezeket a rongyokat tegye ki a bejárati ajtó mellé – ezzel felállt, és lement a laborba. Harry értetlenül lesett át a nappaliba. Nem foglalkozott tovább a reggelivel, hajtotta a kíváncsiság. Az egyik kanapén egy hatalmas csomag pihent – nem nyúlt hozzá csak nézte, mintha nem hinné el, hogy az övé. A professzor szavain elgondolkodva, azt gyanította, hogy ruhák lehetnek benne. De vajon elfogadhatja-e? Némi töprengés után megvonta a vállát – miért ne –, végül is az apjától kapta őket. Lassan ment fel a csomaggal a lépcsőn, mert az akkora volt, hogy nem látta tőle a lábait. Bent a szobájában az ágyra tette a kellemesnek ígérkező terhét majd, mint valami bolond kölyök, szinte leszaggatta róla a papírt. Döbbenten nézte a szétbomlott csomag tartalmát, ruhák voltak, de annyi, hogy egész életében nem fogja tudni elhordani őket. Farmer nadrágok, pólók, iskolai egyenruhák, talárok, zoknik – és a legnagyobb meglepetésére alsóneműk. Ezek látványa igen csak zavarba hozta, nem volt túl kellemes a tudat, hogy olyan gatyát kell hordania, amit a professzor választott. Szétválogatta őket, majd óvatosan, mintha porcelánból lennének elpakolta mindet – egy váltásnyi kivételével –, a komódokba. Azokat a ruhákat, amiket az ágyon hagyott az utasításnak megfelelően, magára öltötte – nem tudott ellenállni –, bement a fürdőbe és megnézte magát a tükörben. A tükörképe egészen mást mutatott, mint amihez hozzá volt szokva. A sötétkék farmer és a fehér póló, méretben megfelelő volt, éppen ezért, nem torzította el a testalkatát. Jóval soványabbnak látszott, mint amilyennek eddig gondolta magát. De sokkal jobban tetszett neki ez a külső, mint az eddigi. Felnyalábolta a koszlott régi ruháit, és levitte az ajtó mellé. Téblábolt egy darabig, majd megindult a labor felé – mégis csak meg kell köszönnie, ezt a rengeteg új holmit. – Professzor úr – állt meg Harry a labor ajtajában. – Köszönöm. – Ne köszönje – nézett fel a munkaasztalról Piton. – Merlinre! Maga aztán tényleg nem tud öltözködni! Miért nem távolította el az árcédulákat a ruháiról? – Mi? Ja, ezeket? – mutatott az új farmerja zsebe mellett lifegő papírra. – Igen Potter, azokat – emelte a plafonra a szemeit a professzor. Aznap éjjel Harry furcsa villogásra ébredt. Eltartott egy darabig, amíg annyira magához tért, hogy be tudja azonosítani a szokatlan fényjátékot. Odakintről érkezett, és vörösesre színezte a szobája falait. Álmosan kitápászkodott az ágyából, hogy megnézze mi az. Nem messze a ház sarkától, egy kicsi tűzrakás égett, lángjainak kellemes fénye, meleg színekkel vonta be a mellette álló professzor sápadt bőrét. Az apja, kint a langyos éjszakában, egyesével égette el a ruháit, mintha csak az eddigi életének emlékeit semmisítené meg ezzel. Kellemes biztonságérzettel feküdt vissza aludni.
Perselusnak akadt gondolkodnivalója rendesen. A labor kicsi asztala mellett ült kezében egy hosszú levéllel – többszöri átolvasás után, végre hajlandó volt elfogadni, hogy a pergamenen valóban azok a szavak állnak, amelyeket olvasott. Némi töprengés után úgy döntött, hogy ez esetben nem kell tekintettel lennie a kora hajnali időpontra, így a kandallóhoz lépett. A varázspálcájával elvégzett bonyolult mozdulatsor kíséretében feloldotta annak a végelmét – hopp-port szórt bele és belépett a lángok közé. – Remus Lupin háza – mondta jól tagoltan. A szédítő érzést követően, kilépett – immár Lupin kandallójából. – Lupin! Ébresztő! – kiáltotta el magát minden udvariasságot félretéve. – Lupin! – ismételte meg egy perc múlva, amikor nem kapott választ. De akkor már hallotta a nappali távolabbi ajtaja felől a mocorgást. Majd meglátta az álmos, bedagadt szemű Lupint belépni a sarkában a szerfelett kócos Tonksszal. – Nocsak! Nem csoda, hogy alig tudlak kiverni az ágyból – vetett célzatos pillantást kettejükre. – Hm… Miért ordítozol a házamban hajnali háromkor Perselus? – kérdezte Remus, alig hallhatóan, miközben a szemeit dörgölve próbálta visszanyerni a látását. – Azért mert unatkozom, és mert az én ágyamat nem melegíti egy ilyen rózsaszínű hajas baba. – Perselus, ha csak egy kicsit is foglalkoznál a körülötted élőkkel, akkor tudnád, hogy már azóta együtt vagyunk, amióta kihoztunk téged a Dolohov kúriából. Sőt, hónapokkal ezelőtt össze is költöztük. Úgyhogy ne sértegess minket! – Szerinted Lupin, mi a búbánatnak vagyok itt? Erőltesd meg az agyadat, eddig hányszor zörgettem rád a kandallódat hajnalban? – kérdezte türelmetlenül Perselus. – Még sosem jöttél ide, tehát történt valami. Gyere ülj le, mindjárt visszajövünk, csak felöltözünk rendesen! – Át kell jönnötök a kúriába. Potter, ha minden igaz éppen alszik – válaszolta Perselus. – Nem hagyhatom sokáig felügyelet nélkül.
A laborban két széket bűvölt a kisasztal mellé, hogy Lupinék is leülhessenek. Intett a pálcájával – Sociust nem akarta ennyire korán felébreszteni –, mire megjelent három bögre gőzölgően forró kávé az asztalon. – Mi történt Perselus? – kérdezte Lupin kíváncsian. – Olvasd – nyújtotta felé a tegnap este érkezett levelet. Lupin úgy tartotta a pergament, hogy azt vele együtt Tonks is lássa. Csendben olvastak, egészen addig, amíg a lány gyanútlanul bele nem kortyolt a kávéjába – amit azonnal ki is köpött. – Látom ugyanolyan jól nevelt felnőtté váltál, mint amilyen diák voltál – mondta Perselus, miközben egy tisztítóbűbájjal eltüntette az inge elejéről a kávéfoltot. – Sajnálom, szólnom kellett volna, hogy ne igyál a professzor kávéjából, mert az olyan erős, mint a méreg! – szabadkozott Lupin. Miután befejezték az olvasást, Remus elgondolkodva fordult Perselushoz. – Hogy jutott hozzád ez a levél? – Okosakat kérdezel. Vagy olyan hosszú volt, hogy elfelejtetted az elejét? – Szóval neked írták – állapította meg, átfutva a levél első sorait. – Igen nekem, bár ezt egy kis ráhatás megelőzte. – Kérlek, ne beszélj rébuszokban, mondd el mi történt! – szólt rá Lupin. Perselus elmondta a Harryvel történt szóváltásukat, a mérhetetlen mennyiségű levélről – azt is, hogyan ütött szöget a fejében a gondolat. Majd elmondta, hogy levelet írt a Granger lánynak – azt nem tette hozzá, hogy azért neki, mert őt könnyebb volt a beígért büntetőmunkákkal megfenyegetni, mint a Weasley kölyköt. A levélben megírta, hogy azonnali tájékoztatást kér a horcruxok utáni nyomozásról. Két nappal később egy vaskos pergamentekercs érkezett, benne a valóban részletes beszámolóval. Előző este olvasta el először, miután Harry lefeküdt aludni – mire hajnal lett, már Lupinéknál volt a hírrel. – Szerinted mindez igaz? – kérdezte Tonks. – Egyre inkább úgy vélem, hogy igen – válaszolta Perselus. – Azonkívül, nincsen a kölyköknek ennyire színes fantáziája. – Kétségtelen, hogy ha Hermione tudni akar valamit, akkor azt meg is tudja – mondta Lupin elgondolkozva. – Akkor ezek szerint három horcruxnak megtalálták a helyét, ráadásul az egyiket el is pusztította Harry, még másodikban. Soha egyikünk sem gondolta, hogy az a napló horcrux volt. – Hát nem… – Nem értitek igaz? – kérdezte tőlük Perselus. – Nem az a lényeg ebben, hogy tudják két horcrux helyét, nem is az, hogy egy már elpusztult. A lényeg az, hogy megtudták mivel lehet megsemmisíteni azokat. Sőt, ezzel már két dolog is a kezünkben van, amivel megsemmisíthetjük a lélekdarabokat! – Ezt mégis miből gondolod? – nézett értetlenül Tonks. – Te talán nem ismered a teljes történetét a Titkok Kamrájában megölt Baziliszkusznak, de én igen. Történetesen azt is tudom, hogy a Baziliszkusz fog, amellyel Potter átdöfte a naplót ott virít Dumbledore irodájában, mint ahogyan Griffendél Godrik kardja is, amelyet átitatott a kígyó mérge. – Tehát, hirtelenjében két fegyverünk is lett – fűzte hozzá Lupin. – Azért elmond rólunk sok mindent, hogy a tizenéves gyerekek jóval hatékonyabban végezték a nyomozásukat, mint mi. – Ez pusztán azért van, mert a srácok még sokkal nyitottabban szemlélik a világot nálunk, még nincsenek elzárkózva a furcsa, nem átlagos dolgoktól. – Szóval, a naplón kívül már ismerjük a medál helyét. Ott van elrejtve abban az öbölben nem messze Voldemort egykori árvaházától, valószínűleg egy barlangban – folytatta Perselus, ügyet se vetve az előbbi kis párbeszédre. – A kehely pedig a Gringottsban van a Lestrange széfben. Így, már csak azt kell kitalálnunk hogyan jussunk hozzájuk. Egy darabig csendben elgondolkodva üldögéltek.
Harry kint ácsorgott a bírtok öreg tölgyfái alatt. Ha minden igaz, akkor ma lejár a szobafogsága. Bár előtte sem hagyhatta el a kúria területét, mégis akkor jött-ment a házban meg a birtokon, amikor csak akart. Most viszont csak az étkezések idejére hagyhatja el a szobáját – és mint most is, az edzésekre. Már annyira hiányzott neki a kószálás, hogy inkább kijött pár perccel korábban. – No, lám. Nem bírja a bezártságot? – kérdezte a professzor. Harry annyira elbambult, hogy észre sem vette az érkezését. – Nem nagyon, uram. – Remélem tanult belőle, és ezentúl alaposan megválogatja a szavait. – Igen, uram. – Majd meglátjuk. Menjünk a bírtok másik végébe, nem szeretném, ha ezeknek a fáknak valami baja esne. – Uram, nem lehetne ezzel a köddel csinálni valamit? Így sose süt ide a nap – kérdezte Harry reménykedve. Nagyon elege volt már az állandóan gomolygó nyirkosságból. – Mint már mondtam, ez a kúria védelmének a része, nem lehet csak úgy kiiktatni. De mivel mostanra egy csomó védelmi varázslatot elmagyaráztam magának, ha kitalál valamit, ami megbízhatóan helyettesíti, akkor megszüntetem – azt csak gondolatban tette hozzá, nem létezik olyan varázslat, ami felérne ezzel a köddel. – Biztosan kitalálok valamit. Mit tervezett mára uram? Mit kell ma megtanulnom? – Ma csak gyakorolni fogunk. Maga támad, én kivédem – felelt Perselus. – Az jó – vigyorgott Harry, végre megmutathatja, hogy ért valamit az elmúlt hónapok kemény munkája. A kúria a háta mögötti üres területen álltak meg, a professzor jól eltávolodott tőle, de ahelyett, hogy megvárta volna Harry támadását – már a fordulása pillanatában ráküldött egy Rictusemprát. Harry vagy három métert repült hátra, jól meg is ütötte magát földet éréskor. De nem vacakolt sokat, azonnal felpattant, és egy Protegóval pajzsot bűvölt maga köré nehogy a professzor újra meglepje – ezért még biztosan sokáig hallgathat majd, hiszen minden alkalommal elmondta neki, hogy nincs az a helyzet, amikor ne kellene gondoskodnia a védelméről. A pajzsa mögül átfogó támadásba kezdett. Hol a jobb, hol a baloldal felé tartotta a pálcáját – hátha ezzel is meg tudja zavarni az apját –, miközben sorozatban küldte belőle az ártásokat, rontásokat, sőt amikor látta, hogy ezzel nem megy semmire, még a támadó varázslatokat is bevetette. Bár rendesen megdolgoztatta a professzort, még egy karcolást sem tudott ejteni rajta. Éppen egy Aquamentit indított útnak, amikor az apja intett, hogy mára elég lesz – és leengedte a pajzsát. A hideg víz olyan erővel találta el, hogy ledöntötte a lábáról. Harry nem tudta eldönteni, hogy kihúzza-e magát a büszkeségtől, vagy fetrengjen a nevetéstől.
Perselus mostanra végzett a jegyzeteinek a szelektálásával, még pár napot igénybe vesz, mire átírja őket, de utána kezdődhet az igazi munka. Kivette a kisasztal mögötti szekrény fiókjából azt a könyvecskét, amibe a feljegyzéseit be akarta másolni. Bár az üres fehér lapokkal fűzött könyv nem volt éppen ideális erre, mégis úgy gondolta ez lesz a legjobb. Azóta hordja magánál, amióta megtalálta a roxforti hálószobájának az éjjeli szekrényén. Hónapokig nem is tudta mi az, becsomagolva találta ajándékként. Sokáig nem merte kibontani, hátha nem attól kapta, akitől remélte. Akkor szánta rá magát, amikor Dumbledore közölte vele, hogy Harrynek a nyáron az ő kúriájában kell tartózkodnia. Egy egyszerű, bőrkötéses könyv volt benne, talán leginkább a muglik naplóihoz hasonlított. Írás is volt a belső borítóján. Ezen lapok arra várnak, hogy befogadhassák a laborban, pergameneken senyvedő bájital receptjeit. Boldog karácsonyt! H. P. A monogramból egyértelműen kiderült, hogy Pottertől kapta a könyvecskét, és bár nem volt tökéletes a célra, úgy döntött, hogy ezt fogja használni a jegyzetei megőrzésére, és majd később talán a receptjeinek is. De arra kínosan vigyázott, hogy ezt a kölyök ne tudja meg. Mint ahogyan nagyon remélte, hogy az átok ellenszeréről sem szerez tudomást. Igaz, Grangert külön megkérte, hogy ne mondja el a kölyöknek. De ez sajnos még nem jelent garanciát. Annak ellenére, hogy nem tartotta valószínűnek, hogy az átok valaha is megtörne, azért jobb az óvatosság. Mert, hogy is törhetne meg egy olyan átok, aminek az ellenszere nem egy bájital, még csak nem is egy varázslat. Az átok csak akkor törik meg, ha őszintén, és önzetlen szeretettel viseltetik egy gyerek iránt. Nos, ez valószínűleg soha nem fog bekövetkezni…
| 
