Voldemort dühében, még a fákat is megátkozta a Dolohov kúriánál. – A házba. Most! Mindenki! – mondta vészjósló hangon. A halálfalói legszívesebben a föld alá bújtak volna, nem voltak biztosak benne, hogy egy ekkora baklövést túl fognak élni. Nem sokkal később már a valaha volt nappali közepén álltak – lehajtott fejjel –, a Nagyúr előtt. – Megfordulni! – mondta nekik szinte suttogva. Rettegve fordítottak hátat neki. Nem tudták mi fog következni, de abban biztosak voltak, hogy fájdalmas lesz. Voldemort már-már mesteri fokra tökéletesítette a gonoszságot. Tiszába volt vele, hogy az egyik legrosszabb dolog, a bizonytalan rettegés. Most is – az ő rettenthetetlen, mindenre képes halálfalói –, reszkettek, mint a nyárfalevél, mert így, háttal állva a dühös nagyúrnak, még csak nem is láthatták, hogy mire készül. Máskor talán élvezte volna, de ezt most elnyomta a dühe. Minden pillanatban elégedettség töltötte el, amikor arra gondolt, hogy a kemény, kémkedni, és neki hazudni képes Perselus Pitont megtörheti. Tönkreteheti fizikailag, és lelkileg is. Jó volt a tudat, hogy az áruló itt van a pincében, akkor rángatja elő, amikor csak akarja – de akár ő is bemehet hozzá, és nézheti, ahogyan sarokba szorított állatként nyüszít. – Lucius! – szólította meg a Nagyúr, szelíd hangon. – Rendelkezz velem, Nagyuram! – hajolt meg Malfoy. – Áruld már el nekem, hogyan engedhetted, hogy az áruló elhagyja a pincét? – Voldemort hangja halk maradt, mégis olyan fagyos, és fenyegető volt, hogy Malfoy a pániktól már alig kapott levegőt. – Elkábítottak, Nagyuram! Kérlek, kegyelmezz! Ígérem, elkapom azt a Potter kölyköt, és eléd hozom, hogy ezt is megtorolhasd rajta! – Mi?! – korbácsként csattant Voldemort hangja a helyiségben. Ebben a pillanatban Féregfark idegei felmondták a szolgálatot – pánikszerűen rohanni kezdett az ajtó felé. – Crucio! – az átok azonnal a menekülő hátnak csapódott. Az rettegve próbált patkánnyá változni, de a fájdalom és az, hogy képtelen volt összpontosítani, furcsa dolgokat művelt a testével. Alig terült el a poros kövezeten, már kapta is a következő átkot, majd a következőt – miközben hol a feje vette fel a patkány alakját, hol a végtagjai. Elképzelhetetlenül undorító volt, miközben folyamatosan transzformálódott, ám teljesen nem sikerült se az emberi, se az állati alakját felvennie. A torkából feltörő hangok, hol emberi sikolyok, hol az állat szenvedő visításai voltak. Így ment ez hosszú perceken keresztül. Mire Voldemort valamennyire lehiggadt, addigra a tekergőből lett áruló, már nem élt. A halálfalók elrettenve, nézték a fertelmes, eltorzult Féregfark haláltusáját. Kicsit sem vágytak hasonló halálra, de a mai nap semmit sem garantált a számukra. – Szóval a nagy Harry Potter szabadította ki az árulót – mondta gúnytól csöpögő hangon, mintha az előbb mi sem történt volna. – Az a tizenéves mamlasz, kijátszotta az egyik legjobb halálfalómat. Mondd csak Lucius, mi szükségem lenne még rád ezek után? – még folytatta volna, de megérezte, hogy a körön átlépve az egyik szolgája közeledik az épület felé. – Hogy merted a hívásom nélkül használni a követ? – kérdezte az érkezőtől dühösen. – Nagyuram, kérlek, bocsáss me… – nem tudta a mondatot befejezni, mert egy átok elnémította. – Megmondtam neked, hogy azt a követ, ami idehoz hozzám, csak akkor használhatod, ha én, iderendellek! Nem azért készítettem, hogy egy ilyen alja kvibli, mint te, kényére-kedvére hoppanálgasson vele! – mondta a Nagyúr, és egy újabb átkod küldött rá. Mikor az végre talpra tudott kecmeregni, lehajtott fejjel, reszketve a fájdalomtól, megszólalt. – Nagyuram! Soha nem merészkednék eléd, ha nem lenne rá komoly okom! De most – mondta alázatosan –, sajnos van. – Mondd, már amit akarsz, mert fontos megbeszélnivalóm van a halálfalóimmal – mondta Voldemort, és végignézett rajtuk, emlékeztetve őket, hogy még nem végeztek. – Uram – kezdte, miközben megpróbálta magát a lehető legkisebbre összehúzni. Rettegett, mellkasát szorította a félelem, szíve hevesen vert, lélegzete felgyorsult, alig jött ki a hang a torkán. Annak idején, amikor bosszúból felkereste a Nagyurat, az jó életet ígért neki, és azt mondta, hogy majd egyszer a megkéri egy szívességre. Nem bélyegezte meg, mert nem találta rá méltónak, de nem is bántotta – egészen a múltkori esetig. Éveken keresztül várta az alkalmat, amikor végre bizonyítékot talál Piton ellen! Neki köszönheti, hogy magányosan egyedül él, ő volt olyan aljas, hogy annak idején elszólta magát az alatt a bizonyos karácsonyi ünnepség alatt, a választottja előtt. Elkotyogta magát előtte, hogy ő kviblinek született, ha nem így lett volna, akkor Lorettával ma boldogan élhetnének! De nem így van, elég volt egy mondat, és a boszorkány elhagyta. Attól a pillanattól várja, hogy bosszút állhasson Pitonon. – Megtalálták az ellenmérget! A végzős diákok, magukhoz tértek. Mind! – Az lehetetlen – mondta nyugodtan a Nagyúr. – Mutasd – két lépéssel közelebb lépett az érkezőhöz, és elmélyedt annak a gondolataiban. – Átkozottak! – kiáltotta. Eszement pusztításba kezdett – a halálfalói, félelem ide vagy oda, menekülőre fogták. A szolgája, Friccs is kifelé iszkolt, szaladt, ahogy csak a hajlott háta bírta, egészen a védőkör széléig, honnan már a kő segítségével visszajuthatott a kastélyba. Voldemort tombolt, ismét keresztbe húzták a számításait, a karácsonyi terve odalett. Amikor a Dolohov kúriát már egyenlővé tette a földel, és nem volt min kitölteni a benne feszülő dühöt, eltűnt a fagyos, fekete éjszakában, csupán füstölgő romokat, és Féregfark eltorzult tetemét hagyva maga mögött.
Harry és a barátai fáradtan baktattak fel a Griffendél toronyba. A sérüléseik fájtak, de most sokkal fontosabbnak tartották, hogy Poppy a professzorékkal foglalkozzon. Lassan hajnalodott, a mozgalmas éjszaka után alig várták, hogy ágyba bújhassanak. – Oroszlán – mondta alig hallhatóan Hermione a festménynek, mire az feltárult. Fel sem nézve kullogtak be a klubhelyiségbe, így aztán majdnem fellökték a középen – csípőre tett kézzel –, álló McGalagony professzort. – Na, végre! – kiáltott rájuk haragosan. – Elárulnák nekem, hogy mégis merre jártak egész éjszaka? – Ő… Jó reggelt, professzor! – felelte Ron zavartan, a szemeit is alig bírta nyitva tartani nem, hogy értelmes választ adjon. Tanácstalanul lesett a többiekre. – Hát… – ennél tovább Harry sem jutott a válasszal. – Na, ebből elég! – Minerva a kanapéra parancsolta a tanítványait. – Addig innen fel nem állnak, amíg el nem mesélik, hogy mi volt ez az éjszakai kiruccanás! Harryék kelletlenül huppantak le az ülőalkalmatosságra. Lelassult aggyal próbáltak valami értelmes magyarázatot kitalálni, de semmi nem jutott az eszükbe. – Hallgatom – nézett rájuk a házvezető várakozóan. – Az éjszaka a Dolohov kúriában voltunk – mondta Hermione, szinte alig hallhatóan. – Mi? Micsoda? De hát miért, mégis hogyan? Jól vannak? Nem esett bántódásuk? – kérdezte Minerva végeláthatatlanul, ki tudja meddig folytatta volna, ha Harry a szavába nem vág. – Kiszabadítottuk Piton professzort – mondta halkan, muszáj volt közbeszólnia, mert a professzora emelkedett hangjától megfájdult a feje. – Hogy mi? – Haza hoztuk a professzort! – ismételték el kórusban. – Perselust? Kiszabadították? De miért, honnan kellett kiszabadítani… Jaj, ugye nem? – egyszeriben megértette. – Rögtön meséljenek el mindent. Hermione elkezdte a tegnap óta történteket, de csak száraz felsorolásra jutott az erejéből, mire mindennek a végére ért – Ron már halkan hortyogott a kanapé karfájára dőlve, Harry pedig olyan laposakat pislogott, hogy félő volt, soha többet nem tudja kinyitni a szemeit. Minerva elképedve hallgatta Hermione beszámolóját, hol tördelte a kezeit, hol a szája elé kapta őket nehogy hangosan felkiáltson. Közben az arcán az érzelmek teljes skálája felvonult – egyszerre volt meglepett, megkönnyebbült, és dühös. Hirtelen nem is tudta, hogyan kellene lereagálnia a dolgot. Azonnal rohant volna számon kérni az igazgatót, és ugyanakkor ellenőrizni, hogy Perselus, és Sirius rendben vannak-e. De inkább a legsürgősebb dolgot intézte el, minden más ráér később is. – Miss Granger, menjen fel a hálóba, és aludja ki magát rendesen! – Mr. Potter, maguk még maradjanak, ígérem csak pár perc lesz az egész – azzal odalépett a kanapé mögötti kandallóhoz, és amikor a hopp-portól zöldessé váltak a lángok, belehajolt. – Poppy! Gyere kérlek, a Griffendél toronyba. Sürgős! Alig két percet kellett csak várniuk a javasasszonyra, de ez a két perc is elég volt, hogy Harry is elaludjon. – Minerva. Gyorsan mond, mert elég mozgalmas éjszakám van – mondta McGalagony professzornak köszönés helyett, Poppy. – Tudok róla. De arról nem, hogy ennek a két lókötőnek a sebesüléseit miért nem láttad el – mutatott a kanapén szuszogó fiúkra. – Sebesüléseit? Nekem nem mondtak semmit! – védekezett a javasasszony, miközben a fiúkhoz lépett, hogy alaposan szemrevételezze őket. – Nem akarom megkérdőjelezni a képességeidet, de Ron halántékán a felszakadt bőr, és a hatalmas, liluló folt eléggé látványos ahhoz, hogy magadtól is észrevedd! – mordult rá, Minerva. Poppy nem felelt, csak egy pálcamozdulattal begyógyította Ron fején a sérülést. Az alvó Harry felett lefuttatott egy diagnosztizáló búbájt – ami azonnal jelezte, hogy a válla alatt pár centivel eltört a felkarja. Ezt sajnos csak úgy teheti rendbe, ha felébreszti. – Mr. Potter! – rázogatta meg egy kicsit a fiút. – Mr. Potter ébredjen! Helyre kell raknom a vállát! – Hm… Magam Pomfrey… – ismerte fel az ébresztőjét Harry. – Elaludtam, valami történt a professzorral? – Mr. Potter csak pár percet aludt, Poppy azért van itt, hogy meggyógyítsa a vállát. – A vál… Ja, a vállam – mondta Harry. Miközben megpróbálta nyitva tartani a szemeit. – Minerva, gondoskodjon róla, hogy Mr. Weasley kialudja magát, én lekísérem Mr. Pottert a gyengélkedőre, ott rendbe tudom tenni – mondta, miközben már indult is a festmény felé. De Harry hangja megállította. – Nem akarok a gyengélkedőre menni! Reggel le kell mennem megnézni, hogy Piton professzorék jól vannak-e – mondta dacosan. – Mr. Potter! A reggel, az most van – mondta türelmét veszítve a javasasszony. – Amint rendben van a vállad, és alaposan kialudtad magad, elhagyhatod a gyengélkedőt, de most indulás, mert még rengeteg dolgom van! Harry kelletlenül elindult a gyengélkedő felé Poppyval.
Harry enyhe fejfájással ébredt, hirtelen azt sem tudta, hogy milyen nap van – kell-e órára mennie, vagy sem. Lassan fogta fel maga körül a világot, de amint észrevette, hogy a gyengélkedőn van, estébe jutott az előző éjszaka. Óvatosan a vállához nyúlt – semmilyen fájdalmat nem érzett –, ezek szerint Poppy rendbe rakta. Amikor tegnap – vagy ma, azt sem tudja, milyen nap van – szembetalálkoztak a toronyban McGalagony professzorral, már olyan fáradt volt, hogy alig emlékszik a történtekből valamire. De az tisztán beugrott neki, hogy ha kialudta magát, akkor elhagyhatja a gyengélkedőt. Ücsörgött még egy darabig az ágy szélén. Azon gondolkodva, hogy mielőtt lemegy a pince lakosztályba, előbb át kellene öltöznie végre. Közben az ablakon kibámulva próbálta megállapítani, hogy vajon délelőtt, vagy délután van-e. A napszakot ugyan nem sikerült megtudnia, de azt eldöntötte, hogy előbb a toronyba megy, letusolni és átöltözni. Kilépett a gyengélkedő ajtaján. A folyosók látványa annyira meglepte, hogy nem a torony, hanem a pince felé vette az irányt, miközben jobbra-balra kapkodta a fejét. A falak, és a plafon végig fel voltak díszítve. Mindenütt piros csíkos, kötött zoknik lógtak, apró ajándék dobozok – üveggömbök és cukorpálcák tarkították a karácsonyi díszítést. Megbűvölt, ezüstös fényű angyalkák kergették a plafon alá varázsolt hópelyheket. Időnként csengettyűszó hallatszott. A szobrok nyakában karácsonyi füzérek lógtak, a páncélok mikulás sipkákban parádéztak – időről-időre felszikrázott egy-egy a levegőben lebegő csillagszóró. Harry fejben számolt, ha minden igaz, akkor három nap múlva karácsony – az utóbbi napok aggodalma miatt teljesen kiment a fejéből az ünnep. Vajon milyen lesz az idén? Magához tér addigra az apja? Elfogadja-e majd egyáltalán a tényt, hogy van egy fia? Még hosszan sorolta volna a kételyeit, amikor eszébe jutott, hogy még senkinek nem vett semmit! Halkan kopogott a professzor lakosztályának az ajtaján – nem mintha erre felébrednének a szobákban gyógyulók, de akkor is biztos, ami biztos. – Harry! Hát felébredtél végre? – köszöntötte Tonks az ajtóban. – Szia! Fel, nagyjából, de miért végre? Történt valami? – Velük? – intet a fejével Tonks a csukott szobák ajtaja felé. – Nem. Csak jó sokat aludtál, bár a barátaid még mindig durmolnak. – Mennyire sokat? – kérdezte Harry kíváncsian. – Hát, egy napot, és egy felet, vagyis most másnap délután van. Holnap után karácsony! Hogy tetszettek a folyosók? – Két nap múlva? – nézett riadtan Harry. – Én még nem is vettem senkinek semmit! – Ez fontos neked ugye? – kérdezte Tonks, miközben leültek a professzor foteljeibe. Ekkor azonban, egy pukkanással megjelent Socius. – Harry, gazdám! – állt a manó egészen szorosan Harry lábai mellé. Pont olyan tartásban mintha meg akarná ölelni azt. – Gazdám? Miért szólítasz így Socius? – kérdezte megrökönyödve Harry a manótól. – Socius már nem titkolózik, Perselus gazda tudja az igazat. Sociusnak már nincsen miért hallgatnia! Harry Potter úrfi Socius gazdája, akárcsak Perselus gazda. – Nocsak, Harry, már manód is van! – Tonks alig tudta visszatartani a nevetését. – Értem Socius! Köszönöm – mondta zavartan, Harry a manónak. – Socius megnézi Perselus gazdát, és Sirius Blacket, utána, hoz Harry gazdámnak és Nimphadora Tonksnak uzsonnát – sorolta a teendőit a manó. Csendes beszélgetéssel telt a nap. Estefelé befutottak Hermionéék is, akiket nemsokára követett Lupin. Tonks felajánlotta, Harrynek, hogy ha összeírja, mit szeretne, akkor megveszi azokat neki holnapra Roxmortsban – ugyanezt valószínűleg megtette Hermionénak, és Ronnak is, mert mindegyikükkel elhúzódott egy időre a távolabbi sarokba pusmogni. Amikor eljött az ideje, hogy a fiatalok visszavonuljanak a toronyba, Harry tiltakozott. Mindenképpen a lakosztályban akart éjszakázni, hátha történik valami, esetleg magához tér a professzor. Csak nehezen tudták erről lebeszélni – a döntő érv az volt, hogy az éjszakai jelenlétét el kellene magyaráznia az igazgatónak, és McGalagony professzornak is –, azt meg ugye nem akarja, hogy megtudják, a professzor az apja. Így lemondott az éjszakai virrasztásról, de megígérte, hogy reggel azonnal jön, amint felébredt.Voldemort dühében, még a fákat is megátkozta a Dolohov kúriánál. – A házba. Most! Mindenki! – mondta vészjósló hangon. A halálfalói legszívesebben a föld alá bújtak volna, nem voltak biztosak benne, hogy egy ekkora baklövést túl fognak élni. Nem sokkal később már a valaha volt nappali közepén álltak – lehajtott fejjel –, a Nagyúr előtt. – Megfordulni! – mondta nekik szinte suttogva. Rettegve fordítottak hátat neki. Nem tudták mi fog következni, de abban biztosak voltak, hogy fájdalmas lesz. Voldemort már-már mesteri fokra tökéletesítette a gonoszságot. Tiszába volt vele, hogy az egyik legrosszabb dolog, a bizonytalan rettegés. Most is – az ő rettenthetetlen, mindenre képes halálfalói –, reszkettek, mint a nyárfalevél, mert így, háttal állva a dühös nagyúrnak, még csak nem is láthatták, hogy mire készül. Máskor talán élvezte volna, de ezt most elnyomta a dühe. Minden pillanatban elégedettség töltötte el, amikor arra gondolt, hogy a kemény, kémkedni, és neki hazudni képes Perselus Pitont megtörheti. Tönkreteheti fizikailag, és lelkileg is. Jó volt a tudat, hogy az áruló itt van a pincében, akkor rángatja elő, amikor csak akarja – de akár ő is bemehet hozzá, és nézheti, ahogyan sarokba szorított állatként nyüszít. – Lucius! – szólította meg a Nagyúr, szelíd hangon. – Rendelkezz velem, Nagyuram! – hajolt meg Malfoy. – Áruld már el nekem, hogyan engedhetted, hogy az áruló elhagyja a pincét? – Voldemort hangja halk maradt, mégis olyan fagyos, és fenyegető volt, hogy Malfoy a pániktól már alig kapott levegőt. – Elkábítottak, Nagyuram! Kérlek, kegyelmezz! Ígérem, elkapom azt a Potter kölyköt, és eléd hozom, hogy ezt is megtorolhasd rajta! – Mi?! – korbácsként csattant Voldemort hangja a helyiségben. Ebben a pillanatban Féregfark idegei felmondták a szolgálatot – pánikszerűen rohanni kezdett az ajtó felé. – Crucio! – az átok azonnal a menekülő hátnak csapódott. Az rettegve próbált patkánnyá változni, de a fájdalom és az, hogy képtelen volt összpontosítani, furcsa dolgokat művelt a testével. Alig terült el a poros kövezeten, már kapta is a következő átkot, majd a következőt – miközben hol a feje vette fel a patkány alakját, hol a végtagjai. Elképzelhetetlenül undorító volt, miközben folyamatosan transzformálódott, ám teljesen nem sikerült se az emberi, se az állati alakját felvennie. A torkából feltörő hangok, hol emberi sikolyok, hol az állat szenvedő visításai voltak. Így ment ez hosszú perceken keresztül. Mire Voldemort valamennyire lehiggadt, addigra a tekergőből lett áruló, már nem élt. A halálfalók elrettenve, nézték a fertelmes, eltorzult Féregfark haláltusáját. Kicsit sem vágytak hasonló halálra, de a mai nap semmit sem garantált a számukra. – Szóval a nagy Harry Potter szabadította ki az árulót – mondta gúnytól csöpögő hangon, mintha az előbb mi sem történt volna. – Az a tizenéves mamlasz, kijátszotta az egyik legjobb halálfalómat. Mondd csak Lucius, mi szükségem lenne még rád ezek után? – még folytatta volna, de megérezte, hogy a körön átlépve az egyik szolgája közeledik az épület felé. – Hogy merted a hívásom nélkül használni a követ? – kérdezte az érkezőtől dühösen. – Nagyuram, kérlek, bocsáss me… – nem tudta a mondatot befejezni, mert egy átok elnémította. – Megmondtam neked, hogy azt a követ, ami idehoz hozzám, csak akkor használhatod, ha én, iderendellek! Nem azért készítettem, hogy egy ilyen alja kvibli, mint te, kényére-kedvére hoppanálgasson vele! – mondta a Nagyúr, és egy újabb átkod küldött rá. Mikor az végre talpra tudott kecmeregni, lehajtott fejjel, reszketve a fájdalomtól, megszólalt. – Nagyuram! Soha nem merészkednék eléd, ha nem lenne rá komoly okom! De most – mondta alázatosan –, sajnos van. – Mondd, már amit akarsz, mert fontos megbeszélnivalóm van a halálfalóimmal – mondta Voldemort, és végignézett rajtuk, emlékeztetve őket, hogy még nem végeztek. – Uram – kezdte, miközben megpróbálta magát a lehető legkisebbre összehúzni. Rettegett, mellkasát szorította a félelem, szíve hevesen vert, lélegzete felgyorsult, alig jött ki a hang a torkán. Annak idején, amikor bosszúból felkereste a Nagyurat, az jó életet ígért neki, és azt mondta, hogy majd egyszer a megkéri egy szívességre. Nem bélyegezte meg, mert nem találta rá méltónak, de nem is bántotta – egészen a múltkori esetig. Éveken keresztül várta az alkalmat, amikor végre bizonyítékot talál Piton ellen! Neki köszönheti, hogy magányosan egyedül él, ő volt olyan aljas, hogy annak idején elszólta magát az alatt a bizonyos karácsonyi ünnepség alatt, a választottja előtt. Elkotyogta magát előtte, hogy ő kviblinek született, ha nem így lett volna, akkor Lorettával ma boldogan élhetnének! De nem így van, elég volt egy mondat, és a boszorkány elhagyta. Attól a pillanattól várja, hogy bosszút állhasson Pitonon. – Megtalálták az ellenmérget! A végzős diákok, magukhoz tértek. Mind! – Az lehetetlen – mondta nyugodtan a Nagyúr. – Mutasd – két lépéssel közelebb lépett az érkezőhöz, és elmélyedt annak a gondolataiban. – Átkozottak! – kiáltotta. Eszement pusztításba kezdett – a halálfalói, félelem ide vagy oda, menekülőre fogták. A szolgája, Friccs is kifelé iszkolt, szaladt, ahogy csak a hajlott háta bírta, egészen a védőkör széléig, honnan már a kő segítségével visszajuthatott a kastélyba. Voldemort tombolt, ismét keresztbe húzták a számításait, a karácsonyi terve odalett. Amikor a Dolohov kúriát már egyenlővé tette a földel, és nem volt min kitölteni a benne feszülő dühöt, eltűnt a fagyos, fekete éjszakában, csupán füstölgő romokat, és Féregfark eltorzult tetemét hagyva maga mögött.
Harry és a barátai fáradtan baktattak fel a Griffendél toronyba. A sérüléseik fájtak, de most sokkal fontosabbnak tartották, hogy Poppy a professzorékkal foglalkozzon. Lassan hajnalodott, a mozgalmas éjszaka után alig várták, hogy ágyba bújhassanak. – Oroszlán – mondta alig hallhatóan Hermione a festménynek, mire az feltárult. Fel sem nézve kullogtak be a klubhelyiségbe, így aztán majdnem fellökték a középen – csípőre tett kézzel –, álló McGalagony professzort. – Na, végre! – kiáltott rájuk haragosan. – Elárulnák nekem, hogy mégis merre jártak egész éjszaka? – Ő… Jó reggelt, professzor! – felelte Ron zavartan, a szemeit is alig bírta nyitva tartani nem, hogy értelmes választ adjon. Tanácstalanul lesett a többiekre. – Hát… – ennél tovább Harry sem jutott a válasszal. – Na, ebből elég! – Minerva a kanapéra parancsolta a tanítványait. – Addig innen fel nem állnak, amíg el nem mesélik, hogy mi volt ez az éjszakai kiruccanás! Harryék kelletlenül huppantak le az ülőalkalmatosságra. Lelassult aggyal próbáltak valami értelmes magyarázatot kitalálni, de semmi nem jutott az eszükbe. – Hallgatom – nézett rájuk a házvezető várakozóan. – Az éjszaka a Dolohov kúriában voltunk – mondta Hermione, szinte alig hallhatóan. – Mi? Micsoda? De hát miért, mégis hogyan? Jól vannak? Nem esett bántódásuk? – kérdezte Minerva végeláthatatlanul, ki tudja meddig folytatta volna, ha Harry a szavába nem vág. – Kiszabadítottuk Piton professzort – mondta halkan, muszáj volt közbeszólnia, mert a professzora emelkedett hangjától megfájdult a feje. – Hogy mi? – Haza hoztuk a professzort! – ismételték el kórusban. – Perselust? Kiszabadították? De miért, honnan kellett kiszabadítani… Jaj, ugye nem? – egyszeriben megértette. – Rögtön meséljenek el mindent. Hermione elkezdte a tegnap óta történteket, de csak száraz felsorolásra jutott az erejéből, mire mindennek a végére ért – Ron már halkan hortyogott a kanapé karfájára dőlve, Harry pedig olyan laposakat pislogott, hogy félő volt, soha többet nem tudja kinyitni a szemeit. Minerva elképedve hallgatta Hermione beszámolóját, hol tördelte a kezeit, hol a szája elé kapta őket nehogy hangosan felkiáltson. Közben az arcán az érzelmek teljes skálája felvonult – egyszerre volt meglepett, megkönnyebbült, és dühös. Hirtelen nem is tudta, hogyan kellene lereagálnia a dolgot. Azonnal rohant volna számon kérni az igazgatót, és ugyanakkor ellenőrizni, hogy Perselus, és Sirius rendben vannak-e. De inkább a legsürgősebb dolgot intézte el, minden más ráér később is. – Miss Granger, menjen fel a hálóba, és aludja ki magát rendesen! – Mr. Potter, maguk még maradjanak, ígérem csak pár perc lesz az egész – azzal odalépett a kanapé mögötti kandallóhoz, és amikor a hopp-portól zöldessé váltak a lángok, belehajolt. – Poppy! Gyere kérlek, a Griffendél toronyba. Sürgős! Alig két percet kellett csak várniuk a javasasszonyra, de ez a két perc is elég volt, hogy Harry is elaludjon. – Minerva. Gyorsan mond, mert elég mozgalmas éjszakám van – mondta McGalagony professzornak köszönés helyett, Poppy. – Tudok róla. De arról nem, hogy ennek a két lókötőnek a sebesüléseit miért nem láttad el – mutatott a kanapén szuszogó fiúkra. – Sebesüléseit? Nekem nem mondtak semmit! – védekezett a javasasszony, miközben a fiúkhoz lépett, hogy alaposan szemrevételezze őket. – Nem akarom megkérdőjelezni a képességeidet, de Ron halántékán a felszakadt bőr, és a hatalmas, liluló folt eléggé látványos ahhoz, hogy magadtól is észrevedd! – mordult rá, Minerva. Poppy nem felelt, csak egy pálcamozdulattal begyógyította Ron fején a sérülést. Az alvó Harry felett lefuttatott egy diagnosztizáló búbájt – ami azonnal jelezte, hogy a válla alatt pár centivel eltört a felkarja. Ezt sajnos csak úgy teheti rendbe, ha felébreszti. – Mr. Potter! – rázogatta meg egy kicsit a fiút. – Mr. Potter ébredjen! Helyre kell raknom a vállát! – Hm… Magam Pomfrey… – ismerte fel az ébresztőjét Harry. – Elaludtam, valami történt a professzorral? – Mr. Potter csak pár percet aludt, Poppy azért van itt, hogy meggyógyítsa a vállát. – A vál… Ja, a vállam – mondta Harry. Miközben megpróbálta nyitva tartani a szemeit. – Minerva, gondoskodjon róla, hogy Mr. Weasley kialudja magát, én lekísérem Mr. Pottert a gyengélkedőre, ott rendbe tudom tenni – mondta, miközben már indult is a festmény felé. De Harry hangja megállította. – Nem akarok a gyengélkedőre menni! Reggel le kell mennem megnézni, hogy Piton professzorék jól vannak-e – mondta dacosan. – Mr. Potter! A reggel, az most van – mondta türelmét veszítve a javasasszony. – Amint rendben van a vállad, és alaposan kialudtad magad, elhagyhatod a gyengélkedőt, de most indulás, mert még rengeteg dolgom van! Harry kelletlenül elindult a gyengélkedő felé Poppyval.
Harry enyhe fejfájással ébredt, hirtelen azt sem tudta, hogy milyen nap van – kell-e órára mennie, vagy sem. Lassan fogta fel maga körül a világot, de amint észrevette, hogy a gyengélkedőn van, estébe jutott az előző éjszaka. Óvatosan a vállához nyúlt – semmilyen fájdalmat nem érzett –, ezek szerint Poppy rendbe rakta. Amikor tegnap – vagy ma, azt sem tudja, milyen nap van – szembetalálkoztak a toronyban McGalagony professzorral, már olyan fáradt volt, hogy alig emlékszik a történtekből valamire. De az tisztán beugrott neki, hogy ha kialudta magát, akkor elhagyhatja a gyengélkedőt. Ücsörgött még egy darabig az ágy szélén. Azon gondolkodva, hogy mielőtt lemegy a pince lakosztályba, előbb át kellene öltöznie végre. Közben az ablakon kibámulva próbálta megállapítani, hogy vajon délelőtt, vagy délután van-e. A napszakot ugyan nem sikerült megtudnia, de azt eldöntötte, hogy előbb a toronyba megy, letusolni és átöltözni. Kilépett a gyengélkedő ajtaján. A folyosók látványa annyira meglepte, hogy nem a torony, hanem a pince felé vette az irányt, miközben jobbra-balra kapkodta a fejét. A falak, és a plafon végig fel voltak díszítve. Mindenütt piros csíkos, kötött zoknik lógtak, apró ajándék dobozok – üveggömbök és cukorpálcák tarkították a karácsonyi díszítést. Megbűvölt, ezüstös fényű angyalkák kergették a plafon alá varázsolt hópelyheket. Időnként csengettyűszó hallatszott. A szobrok nyakában karácsonyi füzérek lógtak, a páncélok mikulás sipkákban parádéztak – időről-időre felszikrázott egy-egy a levegőben lebegő csillagszóró. Harry fejben számolt, ha minden igaz, akkor három nap múlva karácsony – az utóbbi napok aggodalma miatt teljesen kiment a fejéből az ünnep. Vajon milyen lesz az idén? Magához tér addigra az apja? Elfogadja-e majd egyáltalán a tényt, hogy van egy fia? Még hosszan sorolta volna a kételyeit, amikor eszébe jutott, hogy még senkinek nem vett semmit! Halkan kopogott a professzor lakosztályának az ajtaján – nem mintha erre felébrednének a szobákban gyógyulók, de akkor is biztos, ami biztos. – Harry! Hát felébredtél végre? – köszöntötte Tonks az ajtóban. – Szia! Fel, nagyjából, de miért végre? Történt valami? – Velük? – intet a fejével Tonks a csukott szobák ajtaja felé. – Nem. Csak jó sokat aludtál, bár a barátaid még mindig durmolnak. – Mennyire sokat? – kérdezte Harry kíváncsian. – Hát, egy napot, és egy felet, vagyis most másnap délután van. Holnap után karácsony! Hogy tetszettek a folyosók? – Két nap múlva? – nézett riadtan Harry. – Én még nem is vettem senkinek semmit! – Ez fontos neked ugye? – kérdezte Tonks, miközben leültek a professzor foteljeibe. Ekkor azonban, egy pukkanással megjelent Socius. – Harry, gazdám! – állt a manó egészen szorosan Harry lábai mellé. Pont olyan tartásban mintha meg akarná ölelni azt. – Gazdám? Miért szólítasz így Socius? – kérdezte megrökönyödve Harry a manótól. – Socius már nem titkolózik, Perselus gazda tudja az igazat. Sociusnak már nincsen miért hallgatnia! Harry Potter úrfi Socius gazdája, akárcsak Perselus gazda. – Nocsak, Harry, már manód is van! – Tonks alig tudta visszatartani a nevetését. – Értem Socius! Köszönöm – mondta zavartan, Harry a manónak. – Socius megnézi Perselus gazdát, és Sirius Blacket, utána, hoz Harry gazdámnak és Nimphadora Tonksnak uzsonnát – sorolta a teendőit a manó. Csendes beszélgetéssel telt a nap. Estefelé befutottak Hermionéék is, akiket nemsokára követett Lupin. Tonks felajánlotta, Harrynek, hogy ha összeírja, mit szeretne, akkor megveszi azokat neki holnapra Roxmortsban – ugyanezt valószínűleg megtette Hermionénak, és Ronnak is, mert mindegyikükkel elhúzódott egy időre a távolabbi sarokba pusmogni. Amikor eljött az ideje, hogy a fiatalok visszavonuljanak a toronyba, Harry tiltakozott. Mindenképpen a lakosztályban akart éjszakázni, hátha történik valami, esetleg magához tér a professzor. Csak nehezen tudták erről lebeszélni – a döntő érv az volt, hogy az éjszakai jelenlétét el kellene magyaráznia az igazgatónak, és McGalagony professzornak is –, azt meg ugye nem akarja, hogy megtudják, a professzor az apja. Így lemondott az éjszakai virrasztásról, de megígérte, hogy reggel azonnal jön, amint felébredt.
| 
