Harry lassan baktatott a Nagyterem felé. A kastélyban élők még nagy valószínűséggel az igazak álmát aludták. Ő is aludna még, ha nem ébredt volna izzadságtól lucskosan, és kalapáló szívvel, egy rossz álom miatt. Furcsa, zavaros képek, és számára értelmezhetetlen szavak csengtek vissza benne még most, jóval az ébredés után is. Álmában egy gömb lebegett előtte, egy ismerős, mégis ismeretlen nő arcával – az arc beszélt hozzá, mélyről jövő, érces hangon, amitől kirázta a hideg. Összefüggéstelen szavakat mondott – valakiről, aki az egyetlen, a Sötét Nagyúrról, valami hetedik hónap haláláról, meg a diadalmaskodásról. Egy kukkot nem értett belőle, de valamiért úgy érezte, hogy ez az álom jelent valamit – valami rosszat, és ez félelemmel töltötte el. A Nagyterem még üres volt, de a reggelit már az asztalra készítették a manók. Itt is, mint a kastély minden pontján, látványos volt a változás – minden karácsonyi díszbe öltözött. A plafonról megbűvölt hópelyhek szállingóztak, ünnepi gyertyák ragyogták be a termet. Mindent betöltött a fahéj, a narancs, és a manók által készített, fenséges mézeskalács illata. A tanári kar asztala mellett, egy hatalmas karácsonyfa rázta meg időnként az ágait – csilingelésre késztetve ezzel, a rajta díszlő csengettyűk százait. Harrynek a rossz álom ellenére is mosolyt csalt az arcára a látvány. Itt, a Roxfortban szerette meg ezt az ünnepet – tizenegy éves koráig, számára a karácsony, csak annak a megerősítése volt, hogy őt nem szereti senki, és csak nyűg a családja nyakán. Élete első igazi karácsonya, itt az iskolában volt. Itt érezte először, hogy tartozik valahová, hogy vannak olyan emberek, akik szeretik őt. Az első karácsonyi ajándékait is itt kapta – Hermione, és Ron ajándékozta meg. Még elmélázott volna a karácsonyon, amikor Ron mellé vágódott az étkezőasztalnál. – Hát te? A szokásos karácsonyi ajándékbontogatásra akartalak rábírni, de nem voltál sehol – méltatlankodott álmos hangon. – Miért nem alszol még ilyenkor? – Tényleg! Ilyenkor szoktál az ágyamon ugrálni, és hozzám hajigálni az ajándékokat – mosolyodott el Harry. – Bocs, kiment a fejemből… – Hát, ennek már lőttek. Na, mondd, mi a korai kelés oka. – Csak rosszat álmodtam – mondta, miközben egy ünnepi kuglóffal szemezett. – Az nem jó, én szerencsére alszom, mint a tök, nem szoktam álmodni – vigyorgott Ron, immár teli szájjal. – Álmodni nem, de horkolni annál inkább – nevetett Harry. Egy darabig csendben reggeliztek, majd amikor Ron már kipukkadásig belakmározott a finomságokból, visszaindultak a toronyba, ajándékot bontogatni. Szokás szerint Harry ágyán telepedtek le – a fiú ajándékai, most is, mint az előző években, az ágy végében halmozódtak. Érdekes, amikor hajnalban elhagyta a hálót, akkor nem vette észre őket. Ron is az ágyra tette az előbb felkarolt csomagjait, egymással szemben ültek, és gyermeki kapkodással kezdték kibontani őket. Az első, ami a kezébe akadt Hermione csomagja volt. – A Legilimencia útvesztői című vaskos könyvet kapta tőle. Rontól egy nagydoboz Weasley Varázsvicc Vállalat mintadarabot. – Bocs, haver, de a teljes készleteket, nem tudtam kidumálni belőlük – szabadkozott Ron. – Semmi gáz! Ezekkel is nagyon jól fogunk szórakozni – mondta Harry. Tényleg örült a vicces holmiknak. Az utolsó ajándék barna, gyűrött papírba volt csomagolva – azonnal felismerte Mrs. Weasley csomagját –, ami mint mindig, most is egy pulóvert, és rengeteg süteményt rejtett. – A tiéd milyen színű? – kérdezte Ron reménykedve, hátha elcserélheti a saját kanárisárga pulcsiját Harryvel. – Neonzöld. – Tudom, hogy anya mindent megtesz, de ezt akkor sem fogom soha felvenni – jelentette ki Ron kategorikusan. Perselus ébredezett. Még nem volt igazán magánál, de már valamennyire érzékelte a külvilágot. Már a történtekre is emlékezett, bár a kiszabadítása előtti időre, próbált nem gondolni – de akárhányszor csak eszébe jutott, a mellkasát összeszorította a fájdalom, és azonnal rátört a heves légszomj. Hiába is próbálta elkerülni, a frissen visszakapott emlékei állandóan előtérbe furakodtak. Újra és újra érezte Lily illatát, az érintését, még a hangját is hallotta. Fájt neki, nem csak azért, mert tudta, hogy a nő, akinek az emlékétől is megfosztották, már nem él – de talán még ennél is jobban fájt, a már ismert tény, hogy ilyen mértékben megerőszakolták a tudtát. Olyasmire kényszerítették, amire önmagától soha nem lett volna hajlandó – akkor sem, ha Lily nem lett volna. Nem csak a lelki sebeit érezte – érzékelte a fokozatosan gyógyuló teste jelzéseit is, tudta, hogy mikor van szüksége kenőcsökre, vagy bájitalokra –, de valaki mindig azonnal gondoskodott ezekről. Bármennyire nem akarta, végig kellett gondolnia a legképtelenebb dogot is. A felszabadított emlékei szerint, van egy fia. Egy fiú, akit az elmúlt négy és fél évben szinte minden nap látott. Egy fiú, aki ugyanolyan tökkelütött, mint az összes többi tanítványa az iskolában. Végiggondolta, hogy mit tud a Potter kölyökről – vagyis nem Potter, de erről senkinek nem kell tudnia. Legalábbis egyelőre. Semmi olyan nem jutott az eszébe, ami megnyugvást adhatott volna neki. Mindig úgy képzelte, hogy ha lesz családja, akkor messzemenőkig fog gondoskodni róluk – igaz, hogy az elmúlt tizenöt évben fel sem merült benne a gondolat, hiszen senkit nem érdemelne meg. Ehhez képest a fiú, akiről kiderült, hogy a saját vére, egy olyan családban él, akik majdnem hagyták éhen halni – és még ki tudja mi mindent követtek el ellene. Mindezek tetejébe, Albus úgy gondolja – a jóslat alapján –, hogy nyugodt szívvel küldheti a kölyköt majdan Voldemort ellen, akárha áldozati bárány volna. Nem tudta mit kellene tennie. Eszébe jutott az, az augusztusi éjszaka, amit végigvirrasztott a kölyök ágya mellett. Aztán a szeptemberi tanóra, amikor rájött, hogy nem tud az elméjébe hatolni – már tudja miért nem. A családjában öröklődik az eredendő mentális fal, minden leszármazott, már szinte születése pillanatától rendelkezik vele. Ennek köszönhetően nem látott az elméjébe Voldemort soha – ellentétben azokkal a családtagokkal, akik erős érzelmekkel viseltettek felé. Akkor, amikor megérezte Potter ellenállását, megfogadta, hogy figyelni fog rá – de aztán nem tett semmit. Ismét fogadalmat tett, de most nem önmagáért. Figyelni, és vigyázni fog a fiúra, ennél többre soha nem lesz képes – de ezt megteszi, akár az élete árán is. Hermione a klubhelyiségben ült, és feszült izgalommal várt. Várta a barátait, hogy megköszönhesse nekik az ajándékait – és várta a pillanatot, amikor McGalagony belép a festményen, és közli, hogy a hozzátartozóik megérkeztek. Már nagyon hiányoztak neki a szülei. De a professzorasszony csak nem akart megérkezni. Ronékra viszont kellett sokáig várnia, hamarosan megjelentek a fiúháló lépcsőjén. Nevető arccal közeledtek felé. Csendes, de vidám beszélgetéssel telt a délelőtt. Ron már kezdett nyavalyogni valami ebéd után, amikor Minerva végre megjelent. – A családjaik a Nagyteremben várják magukat! – nem kellett felemelnie a hangját, a klubhelyiségben összegyűlt griffendélesek, néma csendben hallgatták a szavait. – Kérem, viselkedjenek rendesen, ne mondhassa senki, hogy a Roxfortban nem tanultak illemet! Ron és Hermione azonnal megcélozták a Nagytermet. Harry, mielőtt lement volna, megköszönni a Weasley családnak a karácsonyi ajándékait, felment a hálóterembe, és magához vett egy lapos csomagot. Lent, megköszönte Molynak a rengeteg süteményt – persze a pulóvert is, de azt talán kevésbé őszintén –, majd gyorsan elbúcsúzott. A teremből kifele menet még látta, ahogyan Hermione könnyezve, egyszerre öleli a szüleit. Tavaly, ettől a látványtól még megsajdult volna a szíve, de most a pince felé megy, ahol az apja is van. Igaz, hogy nincsen magánál, az is igaz, hogy nem a világ legkedvesebb embere – de akkor is az apja. Halkan kopogott a pincelakosztály ajtaján – az szinte azonnal feltárult, anélkül, hogy bárki is érintette volna. Csodálkozva nézett körbe a nappaliban, mert az, az elmúlt napokhoz képest üres volt. – Harry gazdám! – totyogott oda hozzá a manó. – Socius, hol vannak a többiek? – kérdezte Harry. – Ma csak Socius van itt. Mindenki a családjával karácsonyozik. – Értem – válaszolt Harry. – Minden rendben van a professzorékkal? – Sirius Blacket még mindig Álomtalan Álommal itatja Socius, mert komoly fájdalmai vannak. Kiderült, hogy a tüdeje is megsérült. – De rendbe jön? – kérdezte Harry aggódva. – Pár nap, és Sirius Black jobban lesz, Harry gazdám. – Mi van Piton professzorral? – Harry gazdám édesapja, már az ébredezés jeleit mutatja. Socius látja, hogy Perselus gazda bármikor magához térhet. – Socius, ez nagyszerű! – Harry komolyan megörült ennek a hírnek. – Harry gazdám, még nem is ebédelt. Üljön le ide, Socius mindjárt hoz valamit enni Harry gazdának. Socius egy csettintéssel eltűnt, Harry pedig kihasználva, hogy egyedül maradt, csendben benyitott a professzor hálójába – beljebb már csak akkor merészkedett, amikor meggyőződött róla, hogy az apja alszik. Óvatosan az ágy melletti szekrénykére helyezte a lapos csomagot – miközben alaposan szemügyre vette az ágyban fekvőt. Az elmúlt pár napban az állapota látványosan javult, itt-ott már látni lehetett a professzort, a szörnyű sérülések alatt, de semmi jelét nem látta annak, hogy ébredezne. Harry remélte, hogy ennek ellenére Sociusnak igaza van. Mire a manó újra megjelent, már ismét a kanapén ült. – Socius hozott Harry gazdámnak ünnepi ebédet. – Nagyon köszönöm, de igazán nem kellett volna fáradnod. Ettem volna a Nagyteremben. – A Nagyteremben estig biztosan nem lesz hely Harry gazdámnak. A családok nem sietnek itt hagyni karácsonykor a gyerekvarázslókat – mondta mindent tudó arckifejezéssel a manó, miközben a kanapé előtti asztalkára tette a púposan megpakolt tálcát. Harry csak ámult, az ételek zöme ismerős volt neki a végigkóstolt ünnepi étkezésekről, de jórészükkel még sohasem találkozott. – Socius, miféle ennivaló ez? – mutatott az egyik, hatalmas levélbe tekert batyura a tálcán. – Harry gazdám, az ott gombóc, az édesapja kedvenc étele. Perselus gazda ezt megengedte Sociusnak karácsonykor főzni. Semmi mással nem szabadott emlékeztetni a karácsonyra. – A professzor nem szereti a karácsonyt? – kérdezte Harry inkább csak magától. – Valaha én sem szerettem –mélázott tovább –, és te? Te szereted? – nézett a manóra kíváncsian, miközben egy újabb adag ételt tömött a szájába. – Socius szereti a karácsonyt. A karácsonynak lelke van. Szeretetet hordoz – csodákat teremt. Socius karácsonykor a többi manóval van, segít előkészíteni a kastélyt, díszít, ünnepi lakomát főz, és közben várja a csodát. Socius tudta, mindig tudta, hogy Perselus gazda egyszer visszakapja azt, ami őt illeti. Sociusnak igaza lett. Perselus gazda újra teljes, így, már minden jó lesz – hadarta a manó párás szemekkel. – A karácsony tényleg jó, de abban nem vagyok biztos, hogy minden jól alakul majd – válaszolta Harry egy csepp bizakodás nélkül. Az elmúlt négy hónap alatt, alaposan megfigyelte az apját. Mára felismerte a legapróbb fintorait is, tudta melyik jelent bosszúságot, vagy éppen kárörömöt. Az a tény, hogy Harry a fia, nem változtat semmin, a professzor egy mogorva, undok alak. Harry hirtelen másra is figyelmes lett, egészen eddig, az apja körül teljes volt a csend, de most halk, erőtlen és kusza gondolatok kezdtek szivárogni felé. Figyelt – látta, hogy Socius riadtan nézi –, egy mozdulattal megnyugtatta, és már újra a professzorra fókuszált. A háló felől szivárgó gondolatok egyre inkább rendezettek voltak, fájdalmasan reálisak. „…Egy fiú, akit az elmúlt négy és fél évben szinte minden nap látott. Egy fiú, aki ugyanolyan tökkelütött, mint az összes többi tanítványa az iskolában. Mit tud a Potter kölyökről – vagyis nem Potter, de erről senkinek nem kell tudnia. Legalábbis egyelőre…” Harry érdekesnek találta, hogy az apja, ugyanarra az elhatározásra jutott, mint annak idején ő maga. Hirtelen hozott döntést, talán minimalizálhatja a konfliktusokat – legalábbis, elodázhatja őket –, ha úgy tesz, mintha nem tudna semmit. – Socius, hoznál nekem pennát és pergament? – kérdezte. Gyorsan akart cselekedni, mielőtt még valami visszavonhatatlan történik. A manó csak bólintott – majd eltűnt, hogy pillanatok múlva ismét felbukkanjon, pergamenekkel és pennával az apró kezeiben. Harry gyorsan körmölni kezdett, alig tíz perc alatt befejezte az írást – pedig közben folyamatosan a professzorra figyelt –, nem lett volna szerencsés, ha az felébredve pont őt találta volna a nappalija kanapéján ücsörögve. – Socius, ezeket a lehető leghamarabb juttasd el azoknak, akik részt vettek a professzor kiszabadításában. Mondd meg nekik, hogy azonnali választ kérek! – Socius egy perc múlva itt lesz Harry gazdám. – Várj – nyúlt utána Harry. – Socius, nem mondhatod el Piton professzornak, hogy tudjuk az igazat! –a manó megrökönyödve nézett Harryre. – Előtte és mindenki más előtt, Harry Potternek fogsz szólítani, se neki, se másnak nem említheted azt, amit tudsz a professzorról, és rólam, egészen addig, amíg az ellenkezőjét nem mondom. – Socius hallgat Harry Potter gazdára – nézett kérlelő, bánatos szemekkel a manó. – De miért akarja ezt Harry Potter gazda, Sociustól, amikor most minden olyan jó? – Socius! Azt se mondd, hogy Harry Potter gazda – felelt ingerülten Harry. – Csak simán Harry Potter. Szerinted mit szólna a professzor, ha itt találna engem, és te mosolyogva közölnéd, hogy mindig is tudtad, hogy én a fia vagyok, és mostantól boldogan élünk, amíg meg nem halunk. – Perselus gazda megölné Sociust – mondta a manó lemondóan. – Pontosan. Időt kell neki adnunk. Nem tudom mi lesz ennek a vége, de azt igen, hogy nem akarom ráerőltetni magamat – sóhajtotta Harry. – Most menj, mire visszaérsz, én már nem leszek itt. De minden nap szólítani foglak, hogy beszámoljál a professzor állapotáról. – Socius megértette Harry gazda. Socius tudja a dolgát, de egyszer még így akarta mondani – ezzel bánatosan lógó fülekkel elhoppanált. Perselus végre teljesen éber volt. Úgy döntött ideje megmozgatni az elgémberedett tagjait. Óvatosan ült fel az ágyán – miután nyugtázta, hogy nem szédül, felállt. Lassú, kissé bizonytalan léptekkel elindult a fürdő felé – semmire nem vágyott jobban, mint egy jó forró zuhanyra, és egy méregerős kávéra –, miközben érezte, hogy valami hiányzik. Benyitott a fürdőszobába, megállt a tükör előtt, de még nem nézett bele. Nem volt egy kimondottan hiú ember, bár adott magára, tisztában volt a külseje hibáival –mint ahogyan azzal is, hogy mit tettek az arcával. Kellett neki némi idő, hogy összeszedje magát, és szembe merjen nézni a tükörképével. Csak percekkel később emelte fel a fejét – a látvány megdöbbentette, de egyszersmind meg is nyugtatta. Az arca tele volt gyógyuló, és már begyógyult vágásokkal – sötétlila, itt-ott már sárgászöldbe fordult zúzódásokkal –, de az orrnyerge még feketéllett a véraláfutástól. Helyenként már előbukkant az ép bőre is. Tagadhatatlanul rondán nézett ki, de semmi helyrehozhatatlan nem történt, idővel olyan lesz, mint régen. Megkönnyebbülten sóhajtott, éppen akkor, amikor Socius ismét megjelent a nappaliban. Perselus hallotta a pukkanást, azonnal eszébe is jutott, mit hiányolt az előbb – azt, hogy a manója nem volt mellette. – Perselus gazda! – csillantak fel a manó hatalmas szemei, amikor meglátta a professzort kilépni a fürdőből. – Socius azonnal készít Perselus gazdának egy forró kávét, és fürdővizet. – Merre jártál, Socius? – kérdezte Piton, miközben a manó arcát fürkészte. – Karácsony van, Perselus gazda… – mondta a manó lehajtott fejjel. Még soha nem hazudott a gazdájának. – Kimentél gyönyörködni a fában, mi? – kérdezte a professzor gúnyos, mégis kedves hangon. – Igen, Perselus gazda, Socius szereti a karácsonyfát. – Menj. Hozd azt a kávét. Perselus letelepedett a kandalló előtti kanapéra. Éppen azt számolgatta, meddig lehetett eszméletlen, amikor a manó felbukkant a kávéval. – Meddig voltam eszméletlen? – Négy napig Perselus gazda, sokkal hamarabb tért magához, mint azt Socius gondolta volna – nézett rá büszkén a manó. – Te gondoskodtál rólam? – Eleinte a javasasszony is segített Sociusnak, mert Perselus gazdámnak nagyon összetettek voltak a sérülései. De tegnap reggel óta, már elég Socius tudása is a gazdám ápolásához. – Poppy – mondta Piton elgondolkozva. – Majd lemegyek hozzá. Most letusolok, addig te hozz valami ételt. Harry a hálóteremben forgatta a könyvet, amit Hermionétől kapott. Nem olvasott még bele, inkább csak játszadozott a lapjaival, oda-vissza pörgetve őket az ujjai között. Várta, hogy végre válaszoljanak a leveleire. Azt hitte, hogy a válaszokat perceken belül megkapja majd, de tévedett – már legalább három óra eltelt, ezért is vette elő a könyvet. A várt baglyok helyett, Ron dugta be az orrát a hálóterem ajtaján. – Harry, már mindenütt kerestünk, kijönnél kicsit? – kérdezte. Harry kipattant az ágyból, és Ron után ment. A klubhelyiség, hármukat nem számítva, teljesen kihalt volt. Hermione már a kandallónál ücsörgött – messziről látszott rajta a szomorúság –, a fiúk lehuppantak mellé. – Mi a baj Hemione? – kérdezte Harry. – Semmi, csak olyan rövid ideig lehettek itt a szüleim… – Sajnálom – mondta Harry miközben, megértően nézett a lányra. – Harry! Megmagyaráznád nekünk ezt a levelet? – lobogtatott meg Ron, a barátja orra előtt egy pergament. – Nem kell magyarázni, a professzor nem tudhatja meg, hogy mi ismerjük az emlékeit! – Ez így nem helyes Harry! – mondta Hermione. – Nem hazudhatsz az apádnak már rögtön az elején, elronthatsz vele mindent! – Persze – válaszolt indulatosan Harry. – Mert, ha rákényszerítem az apaságra, akkor minden szép és jó lesz! – Nem, de… – Álljatok már le! – szólt rájuk Ron. – Hermione! Harrynek igaza van, időt kell adni a vérdenevérnek. Emlékezz, Harry sem kürtölte azonnal világgá a dolgot – sőt, ha visszagondolsz, akkor soha nem is mondta el, véletlenül tudtuk meg. – Tudom, de ez így akkor sem helyes – mondta Hermione. – Ó, a francba! Ezt nem teheti! – kiáltott fel Harry miközben felpattant, és járkálni kezdett a klubhelyiségben.
Perselus, miután letusolt, és megette a manó által készített gombócot, visszavonult a hálójába pihenni – hallotta, amint Socius kint sertepertél. Lassan elszenderedett – megint álmodott, de ez az álom, most nem hasonlított az eddigi összefüggéstelen rémséghez. Pedig ugyanarról szólt, csak már kitöltve a visszakapott emlékeivel. Nem volt kellemetlen, bár fájó űrt hagyott maga után, és valami furcsa késztetést. Felkelt és kiballagott a hálóból, egyenesen a vendégszobába. Benyitott a még sosem használt helyiségbe, nem igazán értette, miért is teszi ezt, de valami már halványan megfogalmazódott benne. De nem volt ideje végig gondolni, mert a látvány, ami a szobában fogadta, elfeledtetett vele mindent. – Socius! – ordította magából kikelve. – Igen, Perselus gazda – óvakodott közelebb, láthatóan elsápadva a manó. Pontosan tudta, hogy mi dühítette fel a gazdáját. – Mi a jó büdös Merlint keres ez a bolhafészek a lakosztályomban? – üvöltötte a manónak Perselus. – Sirius Black megsebesült… – A kutyának van saját szobája, a saját házában! Mi a fenéért fekszik az én lakosztályom vendégszobájában? – Sirius Black megmentette Perselus gazdám életét. Socius hozta ide… hálából – mondta halkan a manó, miközben igyekezett a lehető legkisebbre összehúzni magát. – Azonnal tüntesd el innen, nem maradok a bolhással egy fedél alatt! – Socius nem mozdíthatja Sirius Blacket – húzta be a nyakát is a manó. – Úgy!? Akkor én megyek! – azzal berontott a hálószobájába, és csomagolni kezdett. Válogatás nélkül szórta a holmijait a ládájába – egy pillanatra megakadt a szeme, a kicsi éjjeliszekrényre helyezett csomagon –, majd azt is bevágta a többi közé. Öt perccel később, már a kandallóba szórta a hopp–port. – Amíg az a bundás szörny az ágyamban fekszik, addig senki nem jöhet utánam! Te sem! – adta ki az utasítást a megrettent manónak, majd olyan gyorsan távozott, hogy Sociusnak válaszolni se maradt ideje.
| 
