Egy halk sikoly az élet,

Egy döbbent és vége,

Éles körömmel hatol belém,

Ezüst karmokról csöppen a vér,

És húzza ki erőmet.

Még csillagport szór a hajnal,

De az én egem sötétre vált,

Suhanó szárnyakkal röpít fel,

És enged a mélybe,

A tékozló halál…

/ Váczi Laca /

Perselus szokás szerint hajnalban kelt. Átment a laborjába ellenőrizni, hogy rendben zajlott-e az ellenméreg elkészítésének utolsó fázisa. Már két hete készíti a főzetet, de ez minimális idő ahhoz képest, hogy majd’ két hónapjába tellett mire megtalálta az utolsó összetevőt. Kipróbált mindent, a sárkánytojástól kezdve, az őrölt Baziliszkusz csontig – Voldemort jól kitalálta –, amíg rájött, hogy a lehető legegyszerűbb, leghétköznapibb fű, az utolsó összetevő.

A laborban, mint mindig, tökéletes rend volt. Socius éppen az eddig használt – de már megtisztított eszközöket pakolta a helyére.

– Rendben van a főzet? – kérdezte tőle Perselus.

– Igen! – mondta boldogan meresztve a hatalmas szemeit a manó. – Ezúttal tökéletesre sikerült.

– Az majd kiderül. Most menj, főzd meg a kávémat.

A manó egy csettintéssel eltűnt, Perselus pedig az üst fölé hajolva elemezte a főzetet. Tényleg jó volt, már csak annyi dolga van vele, hogy hagyja állni tizenkét órát, hogy az összetevők beérjenek. Estére a diákok megkaphatják az ellenmérget, és végre minden visszatérhet a rendes kerékvágásba.

Amint eljutott a tudatáig, hogy hétfő van, keserű fintor ült ki az amúgy sem mosolygós arcára. Az a tudat, hogy az ötödéves kölykökkel kell kezdenie a napot, komor felhőként lebegett felette. Igaz, hogy Mardekár, Griffendél vegyes csoporttal, de a saját háza diákjainak ugyanúgy nem tudott örülni, mint a tökkelütött griffendéleseknek.

Hiába, na. Nem bírja a kölyköket. Ezért is tart akkora fegyelmet az óráin. Már régen tudja, hogy ha a kölykök a félelemtől csendben ülnek az óráin, akkor nem idegesítik annyira. Sőt. Kicsit sem, egészen addig, amíg meg nem szólalnak.

Miután megitta a már megszokott, hajnali méregerős kávéját, elment rendbe szedni magát. Mindig nagyon vigyázott rá, hogy a megjelenése tökéletes legyen. Mindegy, hogy a kastély folyosóit járta éjszaka, vagy halálfaló gyűlésen volt – bár, erre mostanában nem igen volt példa –, mindig a sötét, komor külsejét mutatta mindenkinek. Így nehézségek nélkül távol tudott tartani magától mindenkit.

Most is megszokott, fekete öltözékére kanyarintotta rá, a diákokban oly nagy félelmet keltő talárját – speciális darab volt, abban az évben csináltatta, amikor tanítani kezdett. Pár hónap kellet mindössze, hogy rájöjjön, mennyire idegesítik a kölykök, és még pár, amíg azt is felfedezte, hogy ha csendben vannak, akkor ez az idegesség megszűnik. Az már csak napok kérdése volt, hogy felismerje – a rettegő gyerek, csendes gyerek.

Így hát, mindig a legfélelmetesebb arcát mutatta, sőt csináltatott egy talárt is, ami négyszer annyi anyagból készült, mint általában. Sokáig gyakorolta, hogy az amúgy elegáns járása, elég durva legyen – így, ezzel a mozgással elérte, hogy a fekete köpönyeg, fenyegetően ölelje körbe. Az elrettentében odáig merészkedett, hogy egy főzetet is készített, ezzel kezelve a talárja már akkor is félelmet keltett a diákokban, amikor ő maga meg sem mozdult.

Hangtalanul zárta be maga után a lakosztály ajtaját, ma kivételesen előbb megy a bájitaltan terembe, mert a főzet, amit a diákoknak el kell készíteniük, nagyon labilis. Néhány védő varázslatot ki kell szórnia a biztonságuk érekében. A feloldott záró bűbájok után, a megszokott mozdulatokkal lépett a még sötét terembe. Nem volt szüksége arra, hogy fényt bűvöljön, legalább annyira ismerte ezt a helyiséget, mint a saját lakosztályát. Odasétált az asztalához, és miután leült a hozzá tartozó székre, szép komótosan kiszórta a varázslatokat. Egyet, ami elnyeli a hirtelen fellángoló tüzet, egyet a robbanások ellen, és egyet azért, hogy a lehető legfeszültebb hangulatban dolgozzanak a diákjai. Már csak annyi dolga volt, hogy a bájital receptjét, egy pálcaintéssel a táblára írja.

Éppen végzett mindennel, amikor a pinceterem magasan fekvő, kicsi ablakain elkezdett beszivárogni a kelő nap fénye. Morcosan felsóhajtott – itt a reggel, vége a hajnali csendnek, és nyugalomnak. Ebben a homályosan derengő, árnyékokat szülő fényben vette észre, hogy egy apró üveg van az asztalán. Egy üveg, ami tegnap még nem volt ott. Kíváncsian nyúlt érte.

Amint rászorította az ujjait, már tudta, hogy hibát követett el.

A csőbe préselt élmény nem tartott sokáig, amint elmúlt az émelyítő hatás, kinyitotta a szemeit. Meg sem döbbent, amikor meglátta, hogy a belsőkör emberei veszik körül – már régóta várta a Nagyúr hívását, de arra nem gondolt, hogy zsupszkulccsal hozatják ide. Körbenézett, jól mérte fel elsőre, mindenki itt volt. A reményei, hogy még megbízik benne Voldemort, elszálltak. Csak akkor hívta össze a teljes kört a Nagyúr, ha valakivel demonstrálni akart. Most ő lett a „valaki”.

– Megérkeztél hát, Perselus! Hiányoztam neked? – Voldemort szemeiben vörösen lobbant a düh, bár az arcán egyelőre nem látszott a harag.

– Nagyúr! – Perselus kissé meghajtotta magát. Tudta, hogy ez lesz itt a vég, de még valahol mélyen reménykedett, hátha téved.

– Mivel nem válaszoltál, azt gondolom nem nagyon hiányoltad a társaságomat. Nekünk hiányoztál, látod a tiszteletedre összegyűlt mindenki.

Immár kétsége sem volt, ma itt őt fogják megkínozni, és ha szerencséje van, akkor meg is halhat.

– Miért árultál el, Perselus?

Látta Voldemorton, hogy választ vár, vagy nem is választ, inkább azt akarta, hogy megalázkodjon, könyörögjön neki. Amint meghallotta a kérdést, valami elementáris megkönnyebbülés lett úrrá rajta. Nem fog válaszolni, könyörögni meg végképp nem. Ebben a pillanatban – itt, és most – megszabadult az urától. Meg fog halni. Igen, ezzel tisztában volt. Azzal is, hogy nem adják majd könnyen a halálát. De szabad emberként fog meghalni.

– Nem válaszolsz? Majd fogsz! – Voldemort intett a mellette álló két csuklyásnak – Ti kezditek. Tíz perc.

Perselus tudta mit jelent ez. A teljes kör meg fogja kínozni. Párban „dolgoznak” majd, minden páros tíz percet kap a kínzására. Könyörületet nem várhatott senkitől, az elmúlt tizenöt év alatt mindenkinek beletaposott párszor a lelkivilágába. De ha másképpen lenne is, senki nem mert ellenkezni a Nagyúrral. Amikor az első Cruciatus elérte, már felkészülten várta, megfeszített izmokkal – nem akarta megadni az örömöt nekik, hogy rögtön az első átoknál a földön köt ki. Még a másodikat is bírta állva, nemhiába „edzette” annyit Voldemort a saját átkaival. Ezeknek a nyamvadt talpnyalóknak, még egy tisztességesen erős átokra sem futja.

Persze hiába a kitartás és a büszkeség, túl sok átkot kapott már az élete folyamán, hogy azt a szervezete ne érezte volna meg. Ha egészségesek lennének az izmai, akkor tovább bírta volna, de így…

Az ötödik átok már a földön, négykézláb találta. A zsigereiben érezte a kínt, lobbanó lángként marta a csontjait a fájdalom. Lassított felvételként érezte, ahogy eldől, bele a saját még langyos vérébe. Valaki ráküldött egy Flagellust, érezte amint a láthatatlan ostorcsapások végigszántják a már amúgy is érzékeny bőrét.

Már nem tudta hányadik párosnál, és hányadik percnél járnak, tudata beszűkült, nem érzékelt mást, csak az állandósult, és egyre erősödő fájdalmat.

Egyszerre csend lett.

– Nos, Perselus. Miért árultál el?

Hallotta a kérdést, de eltartott egy darabig, amíg felfogta, hogy az neki szól. Megpróbált feltápászkodni, de az fizikailag lehetetlen volt. Még így, a fájdalomtól meggyötörve is igyekezett felmérni, hogy milyen károkat okoztak neki az átkok. Azon gondolkozott, hogy vajon Socius elbír-e a sérüléseivel. Hamar ráébredt, hogy ez esetben a manójának legfeljebb annyi dolga lesz, hogy eltemesse – már ha lesz mit.

Lassan a kérdés értelme is eljutott a tudatáig.

–… Mtrztorérmdh mg… – válaszolta a fejét felemelve, de még saját magának is érthetetlenül, vértől lucskos szája már nem tudta úgy formálni a szavakat, ahogyan azokat kellett volna.

Voldemort egy intéssel felállította. Akarata ellenére elhagyta a torkát egy rekedt kiáltás. Eddig kibírta csendben, és bár ez után sem szándékozta megadni azt az örömöt ennek a mocskos disznónak, hogy üvölteni hallja. Nem tudta visszatartani a hangját. Lábai önerejükből nem bírták volna megtartani a testét – bűbáj tartotta vízszintesben. Egyik lábfejében az összes csont szilánkokra tört, a másik lábán egy mély ostorcsapás, a csípőjétől egészen a térdéig – a széthasadt nadrág résén, jól láthatóan, hullámokban távozott a sebből a vére.

– Így állva, talán jobban forog a nyelved. Szóval, miért árultál el, Perselus?

Olyan elemi erővel áradt a lábaiból a fájdalom, hogy meg sem hallotta, a kérdést. Lassan süllyed bele a tudattalan semmibe.

– Stimula!

Jeges vízként árasztotta el ismét a külvilág – egyszerre tért vissza a látása, a hallása –, hogy aztán azonnal perzselő fájdalommá váljon.

– Hiába menekülnél Perselus, nem kapod meg az ájulat nyugalmát – mozgatni kezdte a pálcáját Voldemort, és halkan suttogva mondta ki Perselusra az átkot. – Consurges Manes!

A bájitalmester érezte, hogy a szemei megmerevednek, hiába erőlködik, nem tudja őket lecsukni. Ismerte ezt az átkot, tudta, hogy ezek után, érheti bármilyen átok, okozhatnak neki akármekkora kínokat, képtelen lesz elveszíteni az eszméletét. A nemrégiben érzett rettegést felváltotta a beletörődő nyugalom, már csak arra kérte Merlint, hogy hamar vegye el az életét. Magban némán esküdött: Nem fogok könyörögni!

Voldemort kezdte unni.

Órákig el tudott gyönyörködni az áldozatainak a szenvedésén, a legszebb zene az volt neki, amikor sikoltani hallotta a lábai előtt fetrengőket. Imádta a könyörgésüket, szerette elhitetni velük, hogy van remény, hogy azután mélyebbre taszíthassa őket a kínban.

Erre tessék, itt van előtte Perselus, bűbájokkal egyenesen tartva, és meg sem nyekken. Nem, hogy nem könyörög – nem, hogy nem sikoltozik a kíntól –, de még csak a kérdésére sem hajlandó válaszolni.

Mások már pár perces kínzás után, csúszó-mászóként könyörögtek neki, az életükért.

Ez a mocskos, félvér, áruló már tizenkét órája tűri némán az átkokat. Pedig olyan jól eltervezte. Hónapokig dolgozott azon, hogy fogja megtörni az egykori halálfalóját. Végül úgy döntött, hogy először fizikailag készíti ki, majd amikor az már az életéért könyörög, akkor lelkét is meggyötri, hogy azután, a legeldugottabb cellájában, a saját emlékei kergessék az őrületbe.

De elszámolta magát. Azt gondolta, hogy egy-két óra kínzás után, majd Piton is könyörögni fog. Tudta, hogy nagyon erős – azt is, hogy az ereje nem igazán a fizikumában rejtőzik, hanem a kitartása, és a makacssága teszi azt –, de azt nem gondolta, hogy ennyit kibír majd. Megpróbált a fejébe is bemászni, hogy megtudja, mi az, amivel megtörhetné, de még a rengeteg kínzás sem rombolta le a mentális falait. Képtelen volt átjutni az elméje köré emelt védelmen. Döntött hát, ha fizikailag nem megy, akkor majd lelkileg fogja összetörni, előbb-utóbb könyörögni fog, ha nem az életéért, akkor a haláláért. De mielőtt neki kezdene a lelki terrornak, még hagyja egy kicsit az árulót – tocsogni a saját levében.

– Vigyétek a szemem elől! Teljes elzárás! Bárki a közelébe megy azt magam ölöm meg!

Perselus érezte amint durván megragadják a karját, és végighúzzák a földön, bőrét fájdalmasan dörzsölte a durva kövekből álló padló. Nem vonszolták sokáig, felrángatták, löktek rajta egy nagyot, és ő magatehetetlenül elgurult egy falig. Hallotta, ahogyan egy nehéz ajtó bevágódik, és elborította a teljes sötétség

Hirtelen körülölelte a csend és a sötét… Jólesett neki. Egy percig.

De aztán egyszerre öntötte el a testét az összes kínja. Itt a sötét csendben nem volt semmi, ami elterelhette volna a figyelmét a fájdalomról. Amíg kínozták addig úgy, ahogy de tudott összpontosítani másra is. Vagy azt találgatta, hogy melyik csuklya alatt ki van, vagy Voldemort arckifejezésén próbált eligazodni. De itt nincsen csak a nyirkos, néma sötét. Meg a fájdalom. Összerándult a gyomra, éppen annyi ideje volt, hogy a fejét egy kicsit eltartsa magától. Sugárban hányt. Nem látta mit, de tudta, hogy a hányadéka vérrel keveredett, mert érezte a jellegzetes, fémesen rozsdás szagot.

Megpróbált arrébb menni, de mivel felkelni nem tudott, így a még viszonylag ép karjain támaszkodva csúszott odébb. Nem mehetett messzire, a cella a hová bezárták, nem sokkal lehetett szélesebb a saját magasságánál. Megpróbálta a sarokban ülő helyzetbe tornázni magát, de a csípője annyira fájt, hogy elvetette az ötletet. Maradt tehát az oldalára dőlve, a mocskos penészszagú padlón.

A diákok a bájitaltan terem előtt várták a professzort, mint mindig. Harry a barátaival a falnak támaszkova guggolt, és az előző esti könyvtári kudarcról beszélgettek.

Hermione volt az, akinek feltűnt, hogy már el kellett volna kezdődnie az órának, egy egyszerű Tempussal ellenőrizte, hogy igaza van-e. Már a mardekárosok is nagyon sűrűn néztek a folyosó vége felé.

– Harry, Ron, hol lehet Piton professzor? Már tíz perce el kellett volna kezdenie az órát.

– Mi? Az nem lehet! Piton nem hagyná ki, hogy két egész órán keresztül kínozhasson minket!

– Hermione biztos vagy ebben? – kérdezte Harry, mire a lány úgy nézett rá, mintha keresztben le akarná nyelni.

– Nem tudjátok, hol van a professzor? – ment oda hozzájuk Neville.

– Mi is éppen ezen gondolkodunk.

– Valakinek szólnia kellene az igazgatónak – vetette fel ismét Neville.

– Nocsak, hiányzik a bájitaltan? – kérdezte vigyorogva Ron.

– Nem! De addig nem tudok megnyugodni, amíg nem vagyok biztos abban, hogy elmarad.

– Jaj, milyenek vagytok! Harry – fordult Hermione a barátjához –, menj fel Dumbledore irodájába és kérdezd meg tőle, hogy tud-e valamit a professzorról.

– Megyek.

Harry léptei visszhangoztak az üres folyosón, amint sietve az igazgatói iroda felé haladt.

A Kőszörnynél megtorpant, nem tudta a jelszót, de még mielőtt bármi megoldáson törhette volna a fejét, a lépcsőőr halkan megmozdult, és befordult a falba. Helyét Dumbledore lefelé tartó alakja vette át. Amint leért a csigalépcsőn, megtorpant, meglepve nézett Harryre.

– Hát te, fiam?

– Igazgató úr! Piton professzor nem jött órára. – mondta Harry kevés, alig érezhető kétségbeeséssel a hangjában.

– Értem, te menj fel az irodámba, én megnézem a professzort a lakosztályában, nem sokára jövök, várj meg.

Harry felment a kőlépcsőkön, és belépett az irodába. Nem először járt itt, de még mindig lenyűgözték az igazgató csillogó, állandóan mozgásban levő kütyüi. Elbámészkodott egy darabig, aztán leült az egyik székre, asztal innenső felén. Már éppen elkezdett aggódni, amikor megérezte Dumbledore gondolatait, tudta, hogy az irodája felé tart.

Már napok óta próbálgatta, hogyan tudja a fejétől távol tartani a mások gondolatait, de most nem tudott ellenállni, remélte hamarabb megtudhatja, merre van Piton. Koncentrált hát.

…Legyűrte hát a félelem. Elmenekült. Bár, ha belegondolok, más nem bírta volna két hónapig ezt a bizonytalanságot. Ki kell hát találnom valamit, nem maradhat Perselus távozása magyarázat nélkül. Még jó, hogy beszéltem Siriusszal, Harryről. Remélem, betartja az adott szavát, ha a fiúnak segítségre van szüksége. Azért Perselus hagyhatott volna valami üzenetet. Na, nem baj megtalálom mire szükségem lesz rá…

– Ó, Harry! El is felejtettem, hogy itt vagy. Remélem vettél, azokból az ízletes, csokisan csokis kekszekből ott az asztalon.

– Köszönöm igazgató úr, de nem vagyok éhes. Ho… – meg akarta kérdezni, hogy hová ment Piton, de rájött, hogy akkor elárulta volna az új erejét, de ezt nem akarta, mert akkor az okot is el kellett volna mondania, amiért megtanulta azt. – Megtalálta Piton professzort?

– Őt sajnos nem, de megtaláltam az üzenetét. El kellett mennie. Többet nem mondhatok, mert veszélyes lenne.

Harry értetlenül nézett az igazgatóra, hiszen az előbb látta a fejében, hogy Piton nem hagyott semmilyen üzenetet. Az igazgató hazudott. De miért?

Dumbledore látta a zavart a fiú arcán.

– Harry, Piton professzor megbízást kapott, de többet tényleg nem mondhatok! Most kérlek, menj, és mond meg a többieknek, hogy a bájitaltan óra ma, és a hét többi napján elmarad. Jövő hétre pedig kerítek valakit, aki majd meg tudja azokat tartani.

– Rendben igazgató úr! Viszontlátásra!

– Szervusz, fiam!

Lassan, zakatoló gondolatokkal indult vissza a pincébe. Próbálta logikusan végiggondolni a történteket, de nem látta a dolgok értelmét. Ha Pitonnak küldetése van, akkor onnan visszajön, de ha visszajön, akkor az igazgató miért keres mást a helyére? Nem értette, mint ahogyan azt sem, hogy miért hazudott Dumbledore, a nem létező üzenetről.

Miután mindenki kellőképpen kiujjongta magát az elmaradó bájitaltan órák örömén, a két osztály szétszéledt. Harry a barátaival kisétált a hideg mégis szikrázóan napsütéses birtokra. Elmondott nekik mindent, amit az igazgatónál tapasztalt, de hiába beszélték át a dolgot számtalanszor, nem jutottak semmire.

Harry számára lassan telt a nap, sokszor elkapta valami bizonytalan, megfoghatatlan érzés – mintha félne, de nem tudta mitől, úgy érezte, hogy valami rossz ólálkodik körülötte, és veszteséggel fenyegeti. Nem értette, de hiába is próbálta megfejteni, amint rákoncentrált, az érzés elillant.

Este nem volt kedve a klubhelyiségben tovább elemezni a történteket Ronékkal. Felment a hálóterembe, összeszedte a tisztálkodáshoz szükséges dolgait, és elindult zuhanyozni. Már éppen végzett, odanyúlt, hogy elzárja a forró vizes csapot, amikor elárasztotta a kín. Szörnyű fájdalom rohanta meg az elméjét. Olyan intenzitású volt az érzés, hogy ledöntötte a lábáról. Percekig fetrengett a tusoló vizes kövén, mire eljutott a tudatáig, hogy fizikailag rendben van. Minden, amit érez, valaki mástól jön. A rettenet ellenére megpróbált fókuszálni. De amint felfogta az első, éles képeket abból, amit kapott, meg is szakította a kapcsolatot. Rémülten, és megdöbbenve vette tudomásul, amit látott. Feltápászkodott, amennyire lehetett, gyorsan magára kapkodta a ruháit, és bement a hálóba. Bemászott az ágyába, berántotta a függönyt, és újra koncentrálni kezdett.

Azonnal érezte a kínt, erőlködnie kellett, hogy ne rántsa ki magát a kapcsolatból. Megpróbálta magát ellazítani, nem kellett sok, és újra látta azt, amit a zuhanyzóban is.

Voldemort előtt állt, aki beszélt hozzá.

– Miért árultál el Perselus?

 

Flagellus = A latin flagello – ostor, szóból fabrikáltam, ha más már megtette, akkor bocsi!:)

Consurges Manes = A latin consurge mane – maradj ébren, szavakból készült.