Piton! Az ő gondolatai üvöltöttek elgyötörten a fájdalomtól, Harry fejében.

Az apja ott állt – önerejéből képtelenül egy átok miatt, mégis a saját lábán –, Voldemort előtt.

Harry érezte az eddig elszenvedett átkok hatásait, együtt, és külön-külön is. Tisztában volt a professzor minden egyes sérülésével. Érezte őket. Elképzelhetetlennek tartotta, hogy a férfi ezek után még életben van. Nem bírta tovább – bár azt nem tudta, hogy a rettentő kín, vagy a tehetetlenség dühe volt-e az elviselhetetlenebb –, megszakította a kapcsolatot.

Késlekedés nélkül rohant le a klubhelyiségbe a barátaihoz.

Ron volt az, aki elsőnek észrevette, elsápadt Harry elgyötört arcát látva. Oldalba lökte Hermionét – a lány felszisszent –, de amikor felnézett, ő is meglátta Harryt. Egyszerre álltak fel, és indultak el a barátjuk felé.

– Szükség szobája – Harry csak ennyit mondott, mégis a többiek azonnal követték.

Pár perc múlva, már mind a hárman a szobában voltak. Az most kellemes, megnyugtató, halványzöld színben pompázott, nem volt benne semmi, csak két, egymásnak szembefordított kanapé.

Hermione sürgetve kérdezte Harryt.

– Mi történt?

Harry fel-le masírozott a szobában, úgy járkált, mint egy dúvad.

– Mondd, már mi van! – szólt rá Ron is.

– Piton nem ment sehová! – ordította magából kikelve.

– Harry! Nyugodj le végre, mert így nem értünk semmit – szólt csendben Hermione.

Az idegesen járkáló fiú megállt, ránézett a barátaira, mintha csak most vette volna észre, hogy ők is ott annak. Odament a kanapához, és leült velük szemben.

– Piton professzor nem ment el. Legalábbis nem önszántából – összeszedte a gondolatait, és elmesélte, hogy mit látott a tusolóban, majd a hálóteremben.

A barátai megdöbbenve, és kissé hitetlenkedve néztek rá. Hosszú csend után Hermione szólalt meg.

– Ez rettenetes! Teljesen biztos vagy benne?

– Hogy biztos vagyok-e? Fel tudom sorolni az összes őt ért átkot, akarod hallani?

– Hé, haver, nyugi! Hermione nem úgy gondolta! – próbálta Ron kicsit lenyugtatni a kedélyeket.

– Bocs, tudom, de… – szabadkozott Harry.

– Jól van fiúk, hagyjuk ezt. El kell mennünk, szólni az igazgatónak! – mondta Hermione, miközben elindult az ajtó felé. – Piton professzort ki kell onnan szabadítani.

– Hermione, várj! – állította meg, Harry. – Nem mehetünk az igazgatóhoz!

Ron talán még az előbbinél is jobban megdöbbent ezekre a szavakra.

– Mi? Miért nem? – kérdezte.

Harry emlékeztette őket a délelőtt folyamán elcsípett gondolatokra – arra, hogy Dumbledore hazudott neki Pitonról.

Ettől elnémultak pár percre. Harry még ültében is toporgott, rohant volna kiszabadítani az apját, de nem tudta, hogyan. Sőt, még csak azt sem, hogy hová. Majd’ széttépte a tehetetlenség

– Beszélnünk kell Siriusszal – szólalt meg halkan Hermione.

– Siriusszal? Miért? – nézett fel Ron.

– Jaj! Gondolkodjatok már néha, ti is! – mordult rájuk a lány. – Az igazgató Siriust bízta meg azzal, hogy segítse Harryt.

– Csakhogy Sirius ki nem állhatja Pitont, nem fog segíteni.

– Ez igaz. De Sirius alapjában nem rossz ember, nem fogja tétlenül nézni, hogy valakit Voldemort halálra kínozzon. Még akkor sem, ha az a valaki pont Piton – sorolta az érveit Hermione.

– Talán – bólogatott Ron.

– Na, akkor már csak azt kell kitalálnunk, hogy hogyan tudunk vele kapcsolatba lépni. Lehetőleg úgy, hogy azt senki ne tudja meg.

– Elküldjük hozzá Hedviget egy üzenettel – mondta Harry.

– Az nem jó. A Grimmauld téren szokott ülésezni a Rend. A baglyodat mindenki ismeri, ha meglátják, az biztos bukta – mondta Ron.

– Ez igaz, sajnos nincsen jobb ötletem – mondta Harry elkedvetlenedve.

– Ezt megoldhatjuk – szólt közbe Hermione –, most hajnalban küldjük, ilyenkor biztosan nincsen ott senki a Rendből, Harry megmondja Hedvignek, hogy csak Siriusnak adhatja a levelet, és csak akkor, ha egyedül van.

– Jó, akkor már csak azt kell kitalálnunk, hogy mit írjunk neki. Óvatosan kell fogalmaznunk, nehogy Sirius azt válaszolja, hogy csináljon Piton amit akar.

– Szükségem van egy pennára, és pergamenre – mondta hangosan Harry.

Az írószerszám és a pergamen, ezüstös fénnyel megjelent a kanapé sarkán, közvetlenül a fiú mellett.

Írni kezdett, anélkül, hogy a barátaira nézett volna.

Sirius!

Szükségem van a segítségedre! A dolog mindennél sürgősebb, és fontosabb! Találd ki, hogy hol tudunk a lehető leghamarabb találkozni, anélkül, hogy ezt bárki megtudná! Mielőbb válaszolj, és ne szólj senkinek! Harry

Amikor letette a pennát, megmutatta a barátainak a levelet.

– Nem is említetted benne, hogy mi történt – nézett rá csodálkozva Ron.

– Nem. Nem kockáztathatunk. Majd elmondjuk neki személyesen.

– Rendben van ez így – nyugtatta meg Hermione, Ront.

– Akkor valahogyan le kell jutnunk a bagolyházba. Vajon a szükség szobája a köpenyedet is idehozná? – nézett Ron, Harryre – Mi bajunk lehet? Szükségem van Harry láthatatlanná tévő köpenyére!

A kanapé sarka ismét felizzott, amikor megjelent rajta a köpeny.

– Probléma megoldva – vigyorgott Ron, úgy mintha már meg is mentette volna a professzort.

Harry összehajtotta a levelet, ezzel is jelezve, hogy indulni akar.

Mind hárman a köpeny alatt rejtőzve, elindultak a kastély kapuja felé.

A kastélyon kívül már lassabban haladtak, nappal sem volt könnyű az egyenetlen talajon eljutni a bagolyházig, de most az éjszakai sötétben, sokkal nehezebben haladtak – főleg, hogy hárman botorkáltak a köpeny alatt. Még egy aprócska fényt sem mertek bűvölni, nehogy valaki meglássa őket.

Eltartott egy darabig, amíg elérték a céljukat, bent a bagolyházban megkönnyebbülve vették le magukról a köpenyt.

A felriasztott madarak beborították őket a csapkodásuktól kihullott aprócska tollaikkal.

– Hedvig! – szólt halkan a bagolynak Harry.

Azonnal megérezte a szárnycsapások okozta enyhe fuvallatot. A madár óvatosan ereszkedett a gazdája kitartott kezére, és apró csípésekkel jelezte, hogy örül a viszontlátásnak.

Harry megsimogatta a bagoly fejét, közben elmondta neki, hogy mit is kíván tőle. Rábűvölte Hedvig lábára a levelet, és útjára bocsájtotta. A bagoly még utoljára kedvesen megcsipkedte a gazdája ujját, és szárnyra kapott.

A barátok kissé megnyugodva indultak vissza a kastélyba, majd’ fél óra kellett nekik, hogy a sötétben felbotorkáljanak a Griffendél toronyba. Nem sokkal később már mindegyikük a saját ágyában feküdt. Hermione, és Ron hamar elaludt, kifárasztotta őket, az éjszakai túra.

Harry meg sem próbált aludni.

Ráfókuszált az apjára. Hamar megérezte a fájdalmát, a magányos, de megbékélt gondolatait. De hiába próbálta felmérni a professzor környezetét, nem látott semmit. Megpróbálta a férfi gondolataiból kiszűrni, hogy hol lehet – némi fájdalmas keresgélés után rájött. Piton egy szűk, sötét cellában van.

A keserű, és időnként kegyetlen tettek emlékeivel tarkított gondolatok között, megérezte, hogy a professzort az ájulás környékezi. Döbbenten látta viszont az átkot, ami nem csak azt akadályozza meg, hogy elájuljon, de még azt is, hogy aludni tudjon.

Ébren, éberen kell megküzdenie a kínjaival.

Kegyetlen volt.

Ennek ellenére nem szakította meg a kapcsolatot. Nem tudta magára hagyni a professzort.

Hosszú hetek óta gyakorolta, hogy távol tudja tartani az elméjétől a mások gondolatait. Rettentő kellemetlen volt számára, hogy mindig, mindenki úgy mászkált körülötte, mintha direkt neki szánnák a gondolataikat. Nem egyszer érezte azt, hogy ha nem tesz ellene valamit, akkor beleőrül. Olyan dolgokat tudott meg a környezetében élőkről, amiket még álmában sem gondolt volna róluk. Ráadásul ez a folyamatos gondolat áradat egyre erősödött, kezdetben, csak a vele beszélőt „hallotta”, később már a mellette állókat is. De az igazán szörnyű az volt, amikor már mindenfelől áradtak felé a gondolatok, sokszor azt sem tudta kit, és honnan hall. Akkoriban határozta el, hogy kizárja ezeket a fejéből, amikor már képtelen volt tőlük bármi másra odafigyelni. Kezdetben nehezen ment neki, ha mégis, akkor is csak percekre sikerült. Mostanra azonban már a távoli hangokat is ki tudta zárni, de a közvetlen közelében levő embereket még mindig nem sikerült tökéletesen elnémítani. Igaz, kialakított magában egy technikát, amivel általában egészen jól figyelmen kívül hagyhatja őket.

De most nem ez volt a cél. Ott akart lenni az apjával. Nem akarta, hogy mindazt a kínt, amit elszenvedett, egyedül kelljen elviselnie. Ráadásul amióta tudja, hogy Voldemort fogságában van, folyamatosan retteg. Azóta, hogy tudja az igazat, állandóan figyeli a professzort. Nézi a reakcióit, a mozgását, próbálja megismerni. De hiába, nála zárkózottabb embert talán nincs is a földön.

Éppen ezért retteg, ha most az apja meghal, akkor soha nem lesz lehetősége, hogy megismerje. Nem akart erre a lehetőségre gondolni, bár a professzort ért eddigi átkok miatt már az is csoda, hogy egyáltalán él még.

Perselus még mindig a szűk cella sarkában feküdt.

Meggyötört teste izzott a fájdalomtól, érezte, hogy lassan, de biztosan felszökik a láza. Tudta, hogy az el nem látott sebei hamarosan begyulladnak, és ebben a mocskos cellában el is fognak fertőződni – feltéve, ha megéli.

Küzdött a megátkozott tudatával, próbálta rákényszeríteni a jótékony alvást. Sikertelenül.

Miután belátta, hogy semmivel sem tudja „kikapcsolni” magát, megpróbált elvonatkoztatni, igyekezett nem gondolni a fájdalomtól égő testére, a háborgó gyomrára, és az egyre jobban kínzó szomjúságra. Talán az volt a legrosszabb. Hallotta Voldemort utolsó szavait, „teljes elzárás”. Nagyon jól emlékezett mit jelent ez, napokra magára hagyják, senki nem fog erre jönni, így vizet sem fog hozni senki. Ettől a gondolattól még szomjasabb lett – de legalább megkínozni sem fogják egy darabig.

Feküdt tovább, mozdulatlanul.

Az emlékeibe menekült a fájdalom, és a szomjúság elől.

Na, nem a szép emlékeibe, olyanok nem voltak neki.

Ellenben emlékezett minden alkalomra, amikor ő maga megkínzott valakit – sőt, emlékezett minden általa megkínzott ember arcára is.

Felidézte a nemrégiben elszenvedett átkokat, ütlegeket. Végigment rajtuk sorban, minden egyes elszenvedett átkot, ütleget felajánlott. Egy kapott átkot, egy adott átokért. Mintegy vezeklésképpen.

Nem lett tőle könnyebb a lelke, de mégis úgy érezte, törlesztett valamennyit az adósságaiból.

Valamikor, talán órákkal azután, hogy bedobták ebbe a szűk, büdös cellába megérezte, hogy valaki a gondolatai között kutat.

Megijedt.

Azt hitte, hogy Voldemortnak sikerült áttörnie az elméjét elzáró falakat. Megpróbálta kizárni, de hiba kereste a gondolatait átnéző, undorító vékony ujjakat, nem érzékelte azokat.

Ellenben érzett valami mást. Nem ismerte fel, hogy kihez tartozik a kutakodó, de azt biztosan tudta, hogy semmilyen ellenséges szándék nincsen benne. Visszacsengett az elméjében a másikból áradó aggodalom, és tehetetlenség.

Megpróbálta újra, de nem tudott rájönni, hogy ki lehet vele. Ennek ellenére megnyugtatta a tudat, hogy nincsen teljesen egyedül.

Sirius felébredt.

Nem tudta mi űzte el az álmát, de azt igen, hogyha kiderül, hogy megint valamelyik Rend tag zavarta fel, akkor annak kitekeri a nyakát. Kitapogatta a pálcáját, és egy Lumos elmormogása után körülnézett a szobájában – de ott minden a szokásos némaságba burkolózott, kintről a folyosóról sem hallott semmit. Már éppen visszafúrta volna magát a párnái közé, amikor megint kapirgászást hallott. Most, hogy ébren érte a hang, rögtön tudta, hogy az, az ablak felől jön. Kelletlenül kitápászkodott az ágyából – miután megbotlott a szoba közepén felejtet fél pár cipőjében, felrántotta az ablakot.

Hófehér bagoly röppent a szobába, és halk huhogással leereszkedett az ágya végbe.

Azonnal felismerte Harry madarát – eszébe jutott a múltkori beszélgetése Albusszal. Biztosra vette, hogy Pitonnal történt valami, ha nem így lenne, akkor a madár őt zaklatná az éjszaka közepén. Ismét átszelte a szobát, ezúttal visszafele, gondosan ügyelve az ott árválkodó fél pár cipő kikerülésére.

Leoldotta a bagoly lábáról a levelet. Széthajtotta, és elolvasta – aztán elolvasta újra. Nem értette. Megpróbálta még egyszer, de hiába, még mindig nem értette a dolgot. Dumbledore azt mondta neki, hogy segítenie kell Harrynek, de csak a háttérből úgy, hogy a fiú nem is tud róla.

Ehhez képest itt van ez a levél, amiben a segítségét kéri – sőt, még a teljes titoktartását is.

Nem értette, ennek ellenére máris azon törte a fejét, hogy miképpen találkozhatnának. Több lehetőséget is végig gondolt, hogy aztán sorra el is vesse mindegyiket. Az nyilvánvaló volt, hogy csak a kastély területén találkozhatnak, mert a védővarázslatok onnan egy diákot sem engednek ki – de ennél tovább nem jutott.

Eközben útjára engedte Hedviget, ha nem akarnak lebukni, akkor a madárnak még a hajnali fények előtt vissza kell érnie a bagolyházba.

Miután belenyugodott, hogy ma már nem lesz alvás, levonult az ódon, sötét lépcsőkön a konyhába, kávét készíteni magának – éppen a forró bögrét markolászta, amikor kipattant a fejéből az ötlet.

Harry arra ébredt, hogy valami nedves, és hideg szuszog a fülébe. Mikor a sötétben sikerült a szemüvegét megtalálnia az éjjeli szekrényen – gyorsan a szájára szorította a kezét, nehogy felkiáltson.

– Sirius! Nem lett volna szabad idejönnöd! – suttogta a fekete kutyának.

De az, minden további nélkül elindult a hálóterem ajtaja felé.

Harry gyorsan belebújt a cipőjébe, és úgy ahogy volt, pizsamában elindult az állat után.

A kutya leügetett a hálóterem lépcsőjén a klubhelyiségbe, megállás nélkül egyenesen a lányok hálótermének lépcsője alá ment. Ott megrázta magát – azonnal visszanyerte az emberi alakját –, elmondott egy furcsa, morgásszerű varázsigét. Ennek hatására a lépcső alatti falon feltűnt egy alacsony, vaskos faajtó.

Harry ámulva lépett be az ajtón Sirius után.

– Mi ez a hely? – kérdezte, még mindig meglepődve.

– Neked is jó estét, vagy inkább jó reggelt! – mondta neki morcosan Sirius. – Mi van Pitonnal?

– Mi? Pitonnal? Honnan tudod?

– Honnan, honnan? Nem mindegy az neked? Mondd gyorsan hogy mi történt, mert nemsokára mennem kell, ha nem akarom, hogy meglássanak – válaszolt a férfi nem túl barátságosan.

– Rendben – mondta Harry mérgesen, nem erre a morózus emberre számított, azt hitte, hogy a keresztapja kedvesebb lesz. – Voldemort foglyul ejtette Pitont, tegnap reggel óta kínozza.

– Mi? Ha ez tényleg így van, akkor az igazgatónak kellett volna szólnod. Mégis mi a fészkes fenéért engem rángattál ide?

– Az igazgató tudja, hogy a professzor nincsen a kastélyban, de nem akarja elmondani senkinek az igazat, nekem is azt mondta, hogy küldetésre ment, meg azt is, hogy hagyott neki egy levelet. Pedig nem is! – Harry már majdnem kiabált.

– Halkabban, mert felvered az egész tornyot – figyelmeztette –, lehet abban valami amit Albusról mondasz, de mondd, csak te honnan tudod, mi történt Pitonnal?

– Az most mindegy! Segítened kell!

– Segíteni. Mégis miben? – nézett rá Sirius értetlenül. De Harry közben hallotta, hogy cikáznak a gondolatai, végre történik vele valami, és nem kell álló nap a házában gubbasztania, várva, hogy végre betoppanjon valaki és híreket hozzon kintről.

– Hogy-hogy miben? Hát nem érted? A professzort Voldemort kínozza! Már egy napja! Ki kell szabadítanunk! – Harry az utolsó mondatot szinte szótagolva vetette oda a keresztapjának.

– Te most csak viccelsz ugye? Voldemorttól senkit nem lehet kiszabadítani! Még ha tudnád is hogy hol van, lehetetlen lenne. Arról már ne említsek egy szót se, hogy mit gondolok Pitonról, nem hiszem, hogy bármit is tennem kellene érte!

– Meg fogja ölni!

– Magának főzte! Egye is meg! – konok eltökéltséggel nézett Harryre.

– Megígérted! Megígérted az igazgatónak, hogy segíteni fogsz nekem! – játszotta ki elkeseredetten az utolsó lapját is Harry.

– Honnan tudsz te erről? – kérdezte dühösen a fiútól Sirius.

– Az most nem fontos! Segítesz vagy nem?

– Kénytelen vagyok! De, csak mert köt az adott szavam! – morogta elkeseredetten.

– Jó! Akkor mit fogunk csinálni? – kérdezte Harry izgatottan.

– Csak lassan a testtel, vagy netán az is tudod, hol tartják fogva Pitont?

– Nem… – hajtotta le a fejét.

– Gondoltam – felkapott a kicsiny szoba asztaláról egy pergament, és egy pennát, ráfirkantott valamit –, ez a varázsige oldja fel ennek a szobának a védelmét, holnap hajnali háromkor találkozunk itt bent.

Ezzel szó nélkül kiviharzott a szobából.

Harry azonnal utána ment, hogy megkérdezze – miért olyan sokára –, de már csak a portrén kiugró fekete kutyát látta.

Már majdnem felért a lépcső tetejére, amikor ismét meghallotta valaki gondolatait. Nem figyelt volna oda – elege volt a fejében száguldozó idegen hangokból –, de az a hang más volt. Határozottan érezte, hogy nem emberé. Ahogy hallgatta egyre inkább tudta, hogy a hang egy manóhoz tartozik. Egy nagyon ideges manóhoz.