Sirius és Minerva fekete árnyként járták körbe a Roxfort határát – megfigyelve és megjegyezve minden változást, ami az elmúlt hat órában történt. A helyzet nyomasztó volt. A birtokot mostanra teljesen körbezárták a halálfalók. Voldemort mesterkedéseinek köszönhetően már, se ki, se be nem juthatott senki. Annak a maroknyi embernek kellet megvédenie a kastélyt, akik önszántukból – tudva, hogy mi vár rájuk –, maradtak, hogy bármelyik percben felvehessék a harcot a gonosszal. A nagy fekete kutya, és a mellette szinte eltörpülő cirmos, elcsigázottan indultak vissza a kastélyba. A hajnalok mostanra csípős szelekkel érkeztek – talán ez, talán a levegőben egyre sűrűsödő fenyegetés okán –, de teljesen elnémult a környék. Se madárdalt, se más élőlények neszezését nem hozta magával a kelő nap. A hatalmas kapu előtt mindketten visszavették emberi alakjukat, majd még egy feszült pillantást vetve a távolba, beléptek a kastély előcsarnokába. – Van valami változás? – kérdezte tőlük most is, mint minden alkalommal Abertforth. Mára mindenki előtt nyilvánvalóvá vált, hogy Albus helyett ő van az iskolában. Alig egy hónapja arra is fény derült, hogy miért történt az igazgatóval mindaz a furcsaság. – Igen – felelte Minerva felnézve az ősz varázslóra. – A kör bezárult. – Szakadna már Merlin, Voldemortra! – fakadt ki Sirius. – Nem bírom már ezt a rohadt tétlenséget! – majd felrohant a Nagyterembe vezető lépcsőn. A többiek megértően néztek utána. A várakozás okozta feszültség lassan felőrölte az idegeiket. Voldemort taktikája – bármennyire is igyekeztek ellenállni –, beválni látszott. Két és fél hónapja tartott az ostromzár. Ezalatt, nem történt semmi, ami az idegtépő várakozásból kizökkentethette volna őket. Teljes volt a patthelyzet. A birtokhatárokon kívülre nem tudtak a kastélybeliek eljutni, mert ezt a kiszórt bűbájok megakadályozták, a halálfalóknak pedig egyelőre eszük ágában sem volt támadást indítani. A pattanásig feszülő idegek nem tettek jót a hangulatnak – mindennaposak voltak az összezördülések. Perselusnak, vagy éppen Minervának nem egyszer kellett közbeavatkoznia a már-már átkozódásig fajuló vitákba. Jobb híján, újabb, és újabb védelemmel látták el a kastélyt – ezzel is tennivalót adva mindenkinek. A legrosszabbul Lupin viselte a bezártságot – az utolsó körrel, amikor a távozni akarókat juttatták ki a Roxfortból, Tonks kint rekedt – a bejutást gátló bűbájok akkor léptek működésbe, és már nem tudott visszajönni. A tanárok mindegyike maradt, a Rendtagok nagy része, Perselus és a kis csapata, a végzősök közül a majdnem teljes Griffendél ház, kiegészítve Hermionéval, Ronnal, és Harryvel. A teljes Weasley család – Ginny nélkül –, Neville és a nagymamája, Augusta és Hagrid. Na, és persze a roxforti házimanók, Socius vezetésével. Összesen, talán ha százhatvanan lehettek – odakint, pedig több száz, de lehet, hogy több ezer halálfaló. Fent a Nagyteremben, ahogy hetek óta minden reggel, most is összegyűltek a kastélyban maradtak – megvitatni a teendőiket. Nem mintha olyan sok lett volna nekik. Az épületet megerősítették, felkészülten várták a harcot – egyetlen egy dolog volt, amit mindez idáig nem tudtak megtenni. Voldemort hatodik horcruxa még élt. Nagini ott tekergőzött valahol a gazdája közelében, megközelíthetetlenül. Minerváék, feszülten figyelő tekintetek kereszttüzében léptek be a Nagyterem ajtaján. Abertforth válaszolt a ki nem mondott kérdésekre. – Végeztek. Ma hajnalra a birtokot teljesen körbezárták. A halálfalók ott vannak mindenütt, és nem csak ők – sóhajtott mélyet. – Minerváék, jó pár vérfarkast is láttak közöttük. – Ezek szerint, lassan véget ér a várakozás – hallatszott valahonnan Remus fásult hangja. – Igen – válaszolt rá valaki. – Bár, azt hiszem a várakozás vége a mi végünket is jeleneti. – Ne beszélj… A mondatba belerobbant egy jéghideg, borzongatóan ijesztő hang. – Lehetőséget kaptok! Lehetőséget a nyamvadt életetek megmentésére! Feloldom a birtok kapuján a kilépés gátló bűbájokat! Egy napotok van elhagyni Roxfortot! Aki jól dönt, annak megkímélem az életét, szabadon távozhat! Aki nem él ezzel a lehetőséggel, azt a kastéllyal együtt a pusztulás várja! Holnap ilyenkor a Roxfort és a benne tartózkodók eggyé válnak a földdel! Egy napotok van hát! Éljetek vele! Néma, döbbent csend fogadta a szavakat. A Nagyteremben ülők percekig csak emésztgették a hallottakat. Maguk elé, vagy éppen az előttük ülőkre bámulva próbálták feldolgozni Voldemort ultimátumát. A megszokott ülésrendnek nyoma sem volt – mindenki ott ült ahol éppen helyet talált. A manók már régen átrendezték a termet, a lehető legközelebb állították egymáshoz az asztalokat. Így a megbeszélések alatt, és akkor is, ha csak az idő űzése érdekében ültek le beszélgetni, mindenki jól hallhatta a másikat. Perselus feszülten figyelte az arcokat, majd amikor látta, hogy az emberek egymás reakcióit kezdik lesni – jelezve ezzel, hogy felfogták, megértették a helyzetet –, szólásra emelkedett. – Voldemort szavai egyértelműek voltak! – hangja keményen csattant, de ebben a helyzetben mindenki tőle, és Minervától várta a megoldást. – Én nem leszek ennyire nagylelkű! Tudnom kell, kire számíthatok holnap! Mindenki, aki itt van, jól tudja, hogy a Roxfort lett a szabad világ jelképe! A kastély pusztulása a gonosz győzelmét jelentené! Ezt nem engedhetjük meg! Éppen ezért, ha valaki menni akar, menjen most, hogy biztosan tudjuk, kikre számíthatunk! Az asztaloknál halk suttogás kezdődött. Perselus feszülten figyelte a mozdulatokat. Minerva ugyanezt tette, miközben felállt, és mintegy megerősítve a professzor szavait mellé lépett, és a kezét biztatóan a vállára tette. – Jól tetted – mondta neki halkan, mélyen a szemébe nézve. – Én sem szívesen engedem ki őket, egyenesen Voldemort karmaiba. De a félelem nagy úr. Engedned kell azokat, akik menni akarnak. Perselus nem válaszolt, de a pillantása elárulta – ezekkel a gondolatokkal küzdött ő is. Az egyik asztaltól felemelkedett Molly. – Mindannyiunknak családunk – tekintete összekapcsolódott Siriuséval –, barátaink vannak itt, és odakint. Nincs az a fenyegetés, nincs az a félelem, ami rá tudna venni arra, hogy eláruljuk őket! Voldemort sokat ígért, hiszen mi érhetne többet az életnél? A gyerekeim élete! – mutatott végig az asztalokon. – Ebben a pillanatban minden itt, és kint lévő gyermeket a sajátomnak érzek! Akár most azonnal meghalok, ha ezáltal ők szabadon élhetnek tovább! Biztosan vannak olyanok, akik elfogadnák a felajánlott lehetőséget, de itt ebben a teremben ma mindenki kész az életét áldozni a szabadságért! Szavait feltörő taps, és lelkes kiáltások kísérték. A korábbi fásultságnak nyoma sem volt, frissen, energiától duzzadva várta mindenki a holnapot. Molly szavai, és az azt követő reakciók világosan jelezték, hogy senkinek nem áll szándékában elhagyni a kastélyt. – Akkor munkára! A holnap bár, távolinak tűnik, mégis hamar eljön – mondta Abertforth, aki bár, csak szeptember óta volt velük, mégis hamar kivívta mindenki megbecsülését. – A professzorok jöjjenek velem, ideje a kastélyt is felébreszteni – mondta Minerva. – Tegyétek a dolgotokat, mindenki a saját tudása szerint készüljön a holnapra! Perselus kivételével, a házvezető tanárok és a professzorok kivonultak a teremből. – Molly! – fordult a bájitalmester a boszorkányhoz. – Augustával, és Arthurral keressétek meg a Véres Bárót! Vele rá tudod venni a kísérteteket, hogy segítsenek. – Mind a hárman azonnal elindultak. – A diákok ötösével csatlakoznak egy-egy professzorhoz, mindenben segítenek nekik, amiben csak tudnak! Neville marad! – Újabb tolongás, szék húzogatás után a terem lecsendesedett. – A Rend tagjai kimennek a birtokra, állítsatok csapdákat a határszélekre, fogadja holnap meglepetés a vendégeinket! Vigyázzatok! Ne lássanak meg benneteket, nincs szükség a felesleges áldozatokra! Miután elmentek a Nagyteremben nem maradt más, mint Perselus, Harry és a jól összeszokott kis csapat, kiegészítve Neville-el. – Mondd, hogy nekünk is kitaláltál valamit – nézett rá reménykedve Sirius –, belehalok a semmittevésbe! – Nektek leginkább pihennetek kell. Holnap rátok vár a legnagyobb feladat. – Mindent elterveztél ugye? – kérdezte Lupin. – Volt rá időm. Holnap a lehető leghamarabb le kell zárnunk a csatát, hogy minimális lehessen a veszteség. De ehhez össze kell dolgoznunk. Nektek – nézett Siriusékra –, el kell választanotok Voldemortot az emberitől, nem lesz egyszerű, főleg, hogy csak akkor fog megjelenni, amikor már veszettnek látszik a helyzet. Harcoljatok, de kíméljétek az erőtöket! Amint megjelenik, ti a kígyót veszitek célba – intett Harryék felé –, meg kell ölni! Igyekszem elterelni Voldemort figyelmét, hogy sikerrel járhassatok. Lehetőség szerint, a birtokon kell tartani a halálfalókat, nem sérülhet a kastély, legalábbis minimális szinten kell tartani a veszteségeit. Ő az ezeréves történelmünk része, a társadalmunk egyik alappillére. Nem véletlenül akarja Voldemort megsemmisíteni. Ha sikerrel jár, akkor a varázsvilág kártyavárként omlik össze, és azt tehet benne, amit csak akar. – De, Harry is horcrux! – vetette közbe Charlie. – Emiatt ne aggódj – vigyorgott rá, a helyzet ellenére Harry. – Nagyjából ennyi, ennél jobban nem tervezhetünk előre, menjetek, pihenjetek, próbáljatok meg aludni is. – Végre lekaszabolhatok pár csuklyást! – jegyezte meg Ron miközben felállt az asztaltól. – Na, idefigyelj kölyök! – dörrent rá a professzor. – Én már öltem párszor az életem folyamán, hidd el a halálban semmi magasztos, semmi örömteli nincsen! Mire a holnapnak vége lesz, ezerszer bánni fogod az előbbi mondatodat. – Ron megszeppenve nézett a fölé tornyosuló Perselusra. – Nyugi! – állt közéjük Lupin. – Csak kifejezte, hogy felkészült, ő is akárcsak mi, hajlandó áldozatot hozni a szabadságért. – Ha holnap fel kell áldoznom az életemet – nézett végig rajtuk a bájitalmester –, akkor azt nem a varázsvilágért fogom áldozni, hanem Harryért, és értetek. Minden szem rászegeződött. – Egymásért – súgta halkan Sirius, miközben tudta, hogy még soha semmit nem gondolt ennyire komolyan. Ezért a pár emberért megjárná a poklok poklát is, akár újra és újra. Kezét Perselus vállára rakta, mintegy ígéretként. – Egymásért – hallatszott egy újabb halk hang, majd egy újabb kéz mozdult, ezúttal Sirius vállára. A szavak és a mozdulatok ismételték egymást, mígnem a kis csapat kört alkotva, megbonthatatlanul összefonódott. Percekig álltak így, egymásból véve, és egymásnak adva az erőt. Nyolc ember, egy akarattal – és immár örökre összetartozó lélekkel. Lassan elengedték egymást, de a körben érzett varázs nem szűnt meg. Tudták mind, ha a holnap lesz is számukra az utolsó, akkor is megéri. Perselus, Harryvel az oldalán a lakosztályuk felé tartott. Esze ágában sem volt pihenni. Beszélni akart Sociusszal, tudnia kellett, hogy számíthat-e a házimanókra. – Apa, te nem félsz a haláltól? – A halál semmi a halálfélelemhez képest. Jobban félek magától a félelemtől. Igaz, az én félelmem a te halálodra irányul. – Sajnálom, apa, én… Bocs, hogy magamra gondoltam. De én félek, nem akarok még meghalni. – Tudom, és mindent meg fogok tenni, hogy ez ne történhessen meg. Minerva Abertforth-tal, és a nyomában öt griffendélessel, az igazgatói irodába tartott. Ideje volt segítségül hívni a kastélyt – nélküle elvesznek, és velük pusztul a szabadság is. – Tudod, mit kell tenned? – kérdezte tőle az ősz mágus már az irodában. – A mindenkori igazgató és a helyettese birtokolják a tudást, amivel a Roxfortot fel lehet ébreszteni. – Tudunk valamiben segíteni? – Igen, szükségem lesz, az erődre. Egyedül tudom végig csinálni. Abertforth odaállt Minerva mellé, és tétovázás nélkül megfogta a kezét. – Álljatok az ajtóhoz – mondta a kíváncsian figyelő diákoknak –, akármi is történjék, ne csináljatok semmit! – Ha sikerrel járunk – vette át a szót Minerva –, furcsa dolgokat tapasztaltok majd. De nem kell megijednetek – ezzel szembefordult a varázslóval, két kezüket összefonták, és a boszorkány halk, tompa hangon, és ismeretlen nyelven kántálni kezdett. Hosszú percek teltek el, amikor Abertforth észrevette, hogy Minerva térdei megroggyannak. Ezért kellett hát az ereje. Támogatnia kell a boszorkányt. Egyik kezét elengedte, de csak azért, hogy szorosan magához ölelhesse, nehogy elessen. Miközben a professzor asszony egyre gyengült, a kastély lassan életre kelt. Az épület megremegett, kidőlő fák robaját idéző hang reszkette meg a levegőt. Majd, mintha csak holtukból élednének, a falak megteltek színekkel, élénkebbé vált még a legeldugottabb kőlap is. A kastéllyal együtt Minerva is kezdett új erőre kapni – meglepve nézte közvetlen közelről Abertforth arcát. Néma hálával bólintott neki köszönetképpen. Az alighogy fellélegző diákok ijedten húzódtak a házvezetőjük közelébe, mert kintről hangos csörtetés hallatszott, majd kivágódott az ajtó, magával rántva a fal felét is. A sűrűn szálló kőpor és a törmelék tetején lassan kirajzolódott az irodát eddig őrző kőszörny közeledő alakja. A fenséges sast idéző szobor odabólintott nekik, majd az ezeréves ólomüveget nem kímélve, kivetette magát az ablakon. Rémülten léptek a falon tátongó lyukhoz, de hiába keresték a mélyben az összetört szörnyet – az, minden logikának ellentmondva, fenséges szárnyalással rótta a köreit a kastély tornyai felett. – Ideje a dolgunkra menni. Az irodából leérve, szomorúan bámulták a lépcsőt őrző kőszörny csonka talapzatát. Kint a folyosón céltalanul tébláboló lovagi páncélokba, szobrokba, riadtan kiabáló festményekbe, és elgémberedett lábakon tántorgó bútorokba botlottak. – Minerva McGalagony vagyok! – Állt meg a boszorkány higgadtan, jól emlékezett Albus szavaira. A kinevezése napján avatta be a titokba, erősen a lelkére kötve, hogy ha egyszer bekövetkezik a legrosszabb és neki kell felébresztenie a kastélyt, akkor a legfontosabb az lesz, hogy higgadt maradjon. – A Roxfort helyettes igazgatója! A kastély veszélyben van! Meg kell védenetek, és vele együtt mindenkit, aki jelenleg itt tartózkodik! Vigyétek a hírt! Reggelre elkezdődik a csata! Tegyétek a dolgotokat! Meg kell menteni a Roxfortot! Az eddig cél nélkül tévelygő tárgyak megindultak, az életre kelt falak melegen verték vissza a kőpadlón koppanó lépteiket. – Menjetek – nézett a diákokra. – Szóljatok Perselusnak, hogy mi készen vagyunk. – Minerva, felkísérlek a lakosztályodba. Pihenned kell – nézett a boszorkányra Abertforth. – Rendben. Gondolom nincs ellenedre egy csésze, forró tea? Molly, a népes kíséretével együtt a Mardekár ház klubhelyiségébe sietett. Ez volt az egyetlen hely a kastélyban, ahol fülön tudták csípni a Véres Bárót. Miután Mr. Weasley elmondta a Báró megidézésére szolgáló varázsigéket, kíváncsian néztek körbe – vajon hol, és mikor jelenik meg a kísértet. – Nézd – lépett közelebb a feleségéhez Arthur. Az eddig az oszlopokat, falakat díszítő kígyófaragások megelevenedtek, majd sziszegve, tekergőzve elindultak a folyosók felé. – Minerva felébresztette a kastélyt – mondta Molly megkönnyebbülve. Egészen eddig, azt hitte, hogy ez csak egy legenda. Beszéltek róla, el is hitték, hogy a kastély él – de sehol, semmilyen feljegyzés nem volt arról, hogy ez valóban igaz lenne. Hirtelen a klubhelyiség levegője lehűlt, dermesztő, már-már téli hideg telepedett rájuk. Sorban bukkantak fel körülöttük az ismert kísértetek, majd meglepve vették tudomásul, hogy eddig sosem látott szellemek is csatlakoznak hozzájuk. Majd kibontakozott előttük egy, a kísértetek hozta hideg ellenére is barátságosnak mondható fényesség. – Ti ébresztettetek fel? – kérdezte. Inkább érezték a szavait, mint hallották. – Bár, nem személyesen mi, de igen, az iskola igazgatóhelyettese tette. – Ezek szerint veszélyben vagyok – állapította meg a fény. – Ö… Megmondanád ki vagy te? – kérdezte Arthur. – Én vagyok a Roxfort. – De hogyan? – néztek ámulva a jelenésre. – Amit belőlem láttok az, az alapítók lelkének egy-egy darabja – egybeolvasztva, és a kastélyhoz kötve. Birtoklom minden képességüket, tudásukat. Egyetlen célja a létemnek az iskola és a benne élők védelme. Uralom az itt élő szobrokat, tárgyakat, de még a birtok növényeit is. Vezetésem alá tartoznak az itt élő kísértetek és mindennemű szellemek. – A kastély a szabadságunk jelképe, azért maradtunk itt, hogy megvédjük, de ehhez szükségünk van a kísértetekre is – folytatta Molly ott, ahol az előbb abbahagyta. – Bár jóval többen vannak. Mint akiket eddig ismertünk. – Ők jórészt a mesteremberek szellemei, akik még az építés idején elhunytak. Nekik köszönhetitek, hogy a kastély ma is olyan állapotban van, mint a kezdetekben. Mondjátok, mivel lehetek a leginkább hasznotokra? – Hirtelen nem tudom, mi csak a Véres Bárót akartuk rávenni a segítségre. Megtennéd, hogy átmész, ő… Vagy nem is tudom, szóval a Mardekár ház vezetőjének a lakosztályában van Perselus Piton. Ő biztosan tudja, mire lenne szükségünk, én csak egy egyszerű boszorkány vagyok – felelte Molly zavarodottan. Perselus éppen Sociusszal egyeztetett, amikor a lakosztálya lehűlt. Harry ijedten lépett ki a fürdőből. – De még nincs is reggel – nézett az apjára. – Ez valami más… – Roxfort gazda – hajolt földig Socius, miközben le sem vette áhítatos tekintetét a megjelenő fényességről. – Hol van Perselus Piton? – értették a fényességet, bár a hangját úgy hallották, mintha mindenhonnan és sehonnan sem szólna. – Én vagyok – lépett egyet a fény felé, de az elméjébe érkező képek megállították. Végignézhette mindazt, ami az imént a klubhelyiségben történt. Bár meglepődött, nem mutatta, inkább rápirított az időközben megjelenő kísértetekre. – Kifelé! – nézett a Véres Báróra. A kísértetek lehajtott fejjel sorra felszívódtak. – Ki ez az ifjú? – Harry Piton vagyok, ő… Izé, Uraim! – Honnan tudja, mit láttál Perselus Piton? – hangzott a professzor elméjében a kérdés. – Harry a fiam, én igen szoros a kapcsolat közöttünk. – Tehát Prince-k vagytok. Jó látni, hogy nem kopott meg a vérvonalam. – A vérvonalad? – bukott ki Harryből a kérdés. – Sajnálom, de olyan régen létezünk egyként, hogy teljesen egybeolvadtak az emlékeink is. Mardekár Malazár egyszülött lánya ment hozzá az ősi Prince család, akkori egyszülött fiához, ők vitték tovább a Mardekár vérvonalat, és örömmel látom, hogy az töretlen erővel fennmaradt. – Töretlen erővel? – kérdezte ezúttal Perselus. – Mióta nem jöhetnek be ide a kísértetek? – kérdezett vissza a fény. – Amióta én vagyok a Mardekár ház feje, de gondolom ezt minden házvezető megszabta, mert meglehetősen idegesítőek tudnak lenni. – Tévedsz, a kísértetek soha senkire nem hallgattak rajtam kívül. Erős vagy! Erősebb, mint gondolnád! A melletted álló fiú pedig még erősebbé tesz. Mondd hát, mivel tudok a hasznotokra lenni! – Csak engedd át nekünk a kísérteteket, azon kívül minden tudásoddal védd a kastélyt. A támadókkal majd a birtokon elbánunk magunk. – A kiértetekkel máris te rendelkezel, a kastélyért pedig megteszünk minden tőlünk telhetőt. Ezzel a fényes jelenés szertefoszlott. – Mi volt ez, apa? – Ha nem tévedek, akkor a Roxfort lelke – felelte Perselus elgondolkozva. A nap gyorsan véget ért. Remus Lupin a csillagvizsgáló torony mellvédjéről nézte a Tiltott Rengeteg fái mögött, lassan lenyugvó nap vöröses fényét. Halk, ismerősen puha lépteket hallott a háta mögül. – Na, mi van Sirius, kivágott az ágyad? A kérdésre csak halk mormogás volt a válasz. – Roppant kellemes társaság vagy kutyaként, így legalább nem beszélsz hülyeségeket. Menj le, mulass, igyál, közben minden percét vésd jól az emlékezetedbe. Mert a holnapod a harcé, és ki tudja lesz-e holnapután – nógatta a kutyát elgondolkozva. Az állat megrázta magát, és emberként válaszolt. – Jópofa vagy Holdsáp! Igyak? Mégis, mire gondoltál? Töklére? Vagy Minerva cickafarkfű teájára? Brr… Kösz, de nem. – Igaz, elfelejtettem, hogy már az összes Lángnyelv whiskyt felvedelted, ami a kastélyban volt. – Mi tagadás, barátom. Valamivel oldani kellett a feszültséget. – Hát, ez egyszer, én sem mondanék nemet egy pohárkára. – Akkor talán bűvölj poharakat – hallották meg a torony lépcsője felől Charlie hangját. Kezében egy félig telt üveggel, vigyorogva közeledett. – Merje valaki ezek után azt mondani, hogy a Weasleyk csórók! Pillanatnyilag te vagy a kastély leggazdagabbja, ifjú barátom! – veregette meg Charlie hátát Sirius. Remus, miután poharakat bűvölt maguknak, elmerengve forgatta a kezeiben a jóféle whiskyt. – Vajon milyen lesz a holnap? – kérdezte Charlie. Fiatal volt még, és tartott a holnaptól. Nem egyszer volt már éles helyzetben, átkozták, és átkozott már. De egy ekkora csata az más, nem tudta mire is számíthat. – Ne félj, kölyök! A háború önmagában nem veszélyes, csak a csata, amiben benne vagy, az hordoz veszélyt! – vigyorgott rá Sirius, miközben belekortyolt a poharába. – Na, ezzel most jól megnyugtattad, Tappmancs! Tudod, rövidebb ideig fél az, aki állva, büszkén fogadja a halált, ha elsőként mész a csatatérre, a félelmed is elsőként múlik. – Remus barátom, csak azt akarta mondani, hogy ha elkezdődik a ramazúri, már nem lesz időd félni, ott kint – mutatott a birtokra –, már mással leszel elfoglalva. Charlie nézte a két férfit, és egy szavukat sem értette, viszont a figyelmét tökéletesen sikerült elterelniük. Mielőtt meghasadt volna az éj, hogy helyet adhasson a közelgő hajnalnak, lassan mindenki a tornyok felé vette az irányt. Perselus és Harry a mellvédről fürkészték a sötét, csillagtalan eget. – Tudod, hogyan kezdődik majd? – kérdezte Harry suttogva, mintha attól félne, hogy illetéktelen fülekbe jutnak a szavai. – Ostromolni kezdik majd a birtokot, minden erejükkel azon lesznek, hogy bejussanak majd – felelte az apja elgondolkozva. Hirtelen, színes villogó fények fedték fel a látóhatár szélét, körben ameddig csak a szem ellátott. – De hiszen még messze van a hajnal! – kiállott fel Harry, értetlenül. – Az ilyen Voldemort félék, nem éppen a szavahihetőségükről híresek – szólalt meg mögötte Abertforth. – Indulás! – csattant fel Perselus hangja. – Mindenki tegye a dolgát a megbeszéltek szerint! A halálfalók nem, ismétlem, nem juthatnak be a kastélyba! Perselus elszánt léptekkel, pálcáját kivonva haladt a roxforti birtok ostrom alatt álló széléhez. Tökéletesen tisztában volt az esélyeikkel. Egy maroknyi ember – akiknek a fele még az iskolát sem járta ki –, akarja megvédeni, minden idők leghatalmasabb gonoszától a kastélyt. Eszement ötlet. Ennek ellenére senkiben, még csak a kétely legkisebb szikrája sem merült fel. Nem is merülhetett, hiszen a szabadságuk, a jövőjük, a gyerekeik jövője volt a tét. Neki ráadásul, volt egy olyan ütős meglepetés a tarsolyában, amire senki nem számít – csekélyke esélyt biztosítva ezzel a győzelmüknek. Nem volt ideje tovább töprengeni, a lassan kelő nap halvány fényében, közeli alakok bontakoztak ki előtte. Vörös átokfény közeledett felé szédítő sebességgel, még éppen időben húzta fel a pajzsát, hogy ne valljon csúfos kudarcot már az elején. A birtok védelmét áttörték Voldemort csatlósai. A hajnali csend megszűnt, mindenfelől átkok süvítése, robbanások, kiáltások szelték a levegőt. Kósza tüzek lobbantak fel, hol egy fa törzse kapott lángra, hol a tavat övező bozótos gyulladt ki egy-egy eltévedt átoktól. A betörő csuklyások könyörtelenül megtámadtak mindenkit, aki megmozdult a közelükben, útjukat sebesült és elesett varázslók kísérték. A védőket lassan a kastély előtti térre szorították vissza az elsöprő túlerejűkkel. Perselus jóval a többiek előtt állva harcolt – mintha csak egymaga akarna mindenkit megvédeni. Bárkit, aki csak kicsit is kijjebb lépett a közelgő támadók soraiból azonnal célba vett és megátkozott – de hiába tett meg mindent, a két fél sorai lassan elkeveredtek. Kisebb csoportokra bomlasztva csatáztak tovább, olykor még a közelharcot is bevetve. Sirius és Remus minden eleganciát nélkülözve, nemritkán fogvicsorgatva, tizedelték az ellenség sorait. Minden újabb legyőzött halálfaló szaporította a beszerzett sebesüléseik számát – ennek ellenére rendíthetetlenül küzdöttek tovább, mintegy éket vágva az ellenség soraiba. Minerva, Abertforth oldalán nem éppen a támadásra berendezkedve leste a pokoli forgatagot. Figyeltek, ha valakit szorult helyzetben találtak, akkor azonnal a segítségére siettek – akár az imént Charlie-nak, akit egyszerre három csuklyás vett össztűz alá. De rajtuk kívül, még mások is akadtak, akik a roxfortiak védelmére koncentráltak. A halálfalók némelyikének igen kellemetlen élményben lehetett részük, amikor feldühödött kísértetek telepedtek rájuk, nem egyszer már-már az őrületig rémisztve őket a testükbe való ki-be ugrálással. A házimanók sem tétlenkedtek, apró termetüknél fogva meglepő ügyességgel cikáztak a harcolók lábai között, gondosan ügyelve, hogy csak a halálfalók lábain ejtsenek soha nem múló, testet bénító sebeket. Socius kissé részrehajlóan tevékenykedett, figyelmét megosztva Harry és Perselus között, csak velük foglalkozott – nem egyszer megmentve ezzel őket a végtől. A rendtagok, következetesen Voldemort kedvenc csatlósait, és a legvadabbul támadó csuklyásait keresték a harcolók között – Aweryt és Dolohovot éppen az imént tették használhatatlanná, majd amikor meglátták Bellatrix Lestrange-t, amint Perselussal küzd, ketten azonnal rátámadtak. Bimba professzor vezetésével jó néhány felsős, apróra nőtt, de igen erősen mérgező Gyilkos Szömörce hajtásokkal bombázta a halálfalókat – kitartásuk nyomán nem egy csuklyás fetrengett kínok között a porban. Hagrid nemes egyszerűséggel, puszta kézzel dobálta félre az útjába kerülő támadókat, az esernyőnek álcázott varázspálcáját pedig a rendeltetésétől eltérően arra használta, hogy elemi erejű ütéseket mérjen az őt megtámadni merészelők fejére. Harry – Ron, Neville és Hermione társaságában –, a kastély kapujánál igyekeztek távol tartani azokat a halálfalókat, akik a csata sűrűjéből kikeveredve a bejáratot célozták meg az átkaikkal. Eddig sikerrel jártak, de az egyre gyakrabban érkező támadásokból lassan arra lehetett következtetni, hogy a csuklyások lassan föléjük kerekednek. Hirtelen valami megváltozott – mindenki, támadók és védők egyaránt megérezték –, a csatlósok még veszettebbül rontottak a Roxfortot védőkre, míg azok szinte ledermedtek. A levegőt éles sivítás szelte ketté, mintegy jelezve, hogy Voldemort megjelent. – Védjétek tovább a kaput! – kiáltott oda a hangzavarban Harry a többieknek miközben a tekintetével Neville-t kereste. – Gyere! – intett a fiúnak, majd meg sem várva, hogy az követi-e, utat tört magának a harcolók között. El kell jutniuk az apja közelébe, hiszen Voldemort őt fogja elsőként megtámadni – Nagini pedig biztosan valahol a közelében lesz. – Harry! – hallotta meg a jól ismert hangot a fejében. – Voldemort szabadon engedte a dögöt! Válogatás nélkül támad meg mindenkit, el kell kapnotok! Ne feledd, a fejét! Le kell vágni a fejét! A hang elhalt – elnyomta valami megmagyarázhatatlan elkeseredettség. A csata mérlege megbillent – erősen eltolódva a támadók javára. A védők alaposan megtizedelt csapata, egyre nehezebben tartotta magát. Elkeseredetten küzdöttek, de erejük már fogytán volt, Voldemort megjelenése pedig, a kevéske maradék lelkesedésüket is elvette. De nem adták fel, hiszen Perselus is harcolt, erejét megfeszítve újabb, és újabb halálfalótól szabadította meg a birtokot – mintha csak valami forrás lenne, ami erővel, lendülettel látja el az igen elcsigázott védőket. Harry, Neville-el a nyomában átkokat szórva, védekezve, támadva, próbált a kígyó irányába haladni, de valami megtorpanásra késztette. Az ádázul küzdők felett próbált visszanézni az apjára – tudta, érezte, hogy valami baj van.
Perselus tudta, hogy eljött az idő. Itt, ebben a csatában lehetősége lesz megbosszulni a megölt szerelmét, az ellopott tizenöt évét, és minden egyes gyilkosságot és kínzást, amit Voldemort kényszerített rá. Az idő megállni látszott a számára, látta amint a Nagyúr kiszúrta a tömegben, és lendületes léptekkel, gonosz kárörömmel közeledett felé. – Crucio! – hallotta meg Perselus az általa rettegett egyetlen átkot Voldemort szájából. Még pont idejében sikerült felhúznia a pajzsát ahhoz, hogy az átok éppen csak elkerülje. A védelmét fenntartva, a bájitalmester elszánt párbajba kezdett a Sötét Nagyúrral – elegáns, erőt sugárzó mozdulatokkal küldte az újabb és újabb átkokat a gonoszra, mindhiába. Egyikük sem bírt a másik fölé kerekedni. Hirtelen éles fájdalmat érzett a lapockájában – a forró tőrként belehatoló fájdalom megingatta. Gyors pillantást vetett a háta mögé, majd az eddig csak Voldemort felé fordított pajzsát kiterjesztette minden irányba. A közelükben harcoló halálfalók, látva, hogy az uruk nem boldogul, a segítségére siettek. Perselusra szinte minden irányból záporoztak az átkok. Szíve vadul dobogott a fülében, hallotta az ereiben száguldó vér zúgását, a külvilágból nem létezett neki más csak az előtte a csatlósai védelmében csatázó gonosz. Ölni akart, életében először önszántából, és teljes szívéből a halálát kívánta valakinek. De hiába vetette be minden erejét, tudását, nem tudott felülkerekedni, ráadásul a figyelmét egyre inkább a védekezésre kellett összpontosítana, hiszen minden irányból rátámadtak. Majd egyetlen pillanat alatt megváltozott minden. Az ég elsötétült, haragtól vöröslő felhők zárták el a napot, vérszínbe vonva mindent, és mindenkit. A csatározók egy percre döbbenten és értetlenül megálltak. A földet és a levegőt egyre erősebb dübörgés rázta meg – majd hirtelen, több száz dühös, felajzott nyilakkal felszerelt kentaur tűnt fel a rengeteg irányából. Száguldva közeledtek a csatatér felé, útjukat rettentő villámok kísérték, melyek hangos robajjal csapódtak a földbe. A hatalmas lények bevetették magukat a tömegbe, majd mindent bevetve – rúgásokkal, jól célzott lövésekkel, egyre hátrébb szorították a halálfalókat. A kastély védői, újabb erőt merítve a hirtelen jött segítségből, ismét a csuklyásokra vetették magukat. A csata hevében fel sem tűnt nekik a kentaurok által kialakított, harcolók szegélyezte kőr – melynek közepén ott állt egymással szemben Perselus és Voldemort. A bájitalmester taktikát váltott – már csak azért is, mert a hátán ritmusos lüktetéssel lefolyó vérével lassan az ereje is távozott. Szép, lassú mozdulatokkal járta körbe az előtte állót – aki önkéntelenül is utánozva a mozdulatait, halálos táncba kezdve vele. – Nem értelek, Tom – szólította meg Voldemortot, szándékosan csontig hatoló gúnnyal a szavaiban. – Mit merészelsz! – Már száguldott is felé egy újabb Crucio. – Mit merészelek? Hiszen csak a neveden neveztelek! – újabb átok, ismét sikeresen kivédve. – Mint mondtam, nem értelek! Küzdelmed öncélú és értelmetlen – ismét egy átok –, egy jól működő társadalmat akarsz a saját eltorzult képedre formálni! – megint egy pajzsába csapódó vörös fény, vajon sikerül időben elterelni a figyelmét? – Csak jár a szád áruló, de nem mész vele semmire, sebesült vagy és gyenge, nem sokáig húzod már. Jól nézz körül, mert ezt a helyet fogod életedben utoljára látni! – Lehet – felelte szándékosan leereszkedően. – De veled ellentétben, én nem félek a haláltól, egyetlen egy dolog van, ami elkeserít, ha erre gondolok – valahonnan messziről hallotta a körülöttük dúló csata hangjait, és miközben kiejtette a szavakat tisztán és világosan érezte, hogy vesztett, ereje elfolyt a vérével együtt. A pajzs még állt, de az első átok porrá fogja zúzni. – A halálom fájdalmat fog okozni másoknak! Te is elmondhatod ezt magadról? – Crucio! Crucio! Crucio! – Voldemort eszelősként szórta az átkokat a bájitalmesterre. Perselus lassan rogyott a földre, előbb csak a térdei csapódtak a kitaposott, vérrel szennyezett fűbe, majd a két tenyere. Az utolsó átok már fekve találta – még hallott egy távolról is eget rengető kiáltást: – Apa! – azután semmi, a világ elsötétült. Harry körül megfagyott a világ. Érezte az apja leengedett pajzsait, a testébe maró átkokat, majd az arcát érintő hűs füvet. Odakiáltott Neville-nek, hogy intézze el gyorsan azt a dögöt – és már száguldott is, az apja felé. Óráknak érezte, míg sikerült átküzdenie magát a harcolókon, majd mikor végre elérte a kört – szívébe markolt a félelem. Az apja vértől csatakos talárban feküdt a földön, lehunyt szemekkel, mozdulatlanul – fölötte diadalittas arccal Voldemort ünnepelte önmagát. Válogatás nélkül kezdte a Nagyúrra szórni az átkait – semmi nem érdekelte csak, hogy az a szörny minél távolabb kerüljön az apja testétől. – Á! Harry Potter! – Nézett rá már-már vicsorogva. Ez a kölyök mindig keresztülhúzza eddig a számításait. – Azt hittem, valahol a kastély mélyén reszketsz a félelemtől. – Tévedtél, ahogyan mindig! Félek! De nem tőled! – a szeme sarkából látta, hogy Socius, óvatosan az apjához megy és eltűnik vele. – Kizárólag attól, hogy újra elveszítem azokat, akiket szeretek! Jól mondta az apám, a halála fájdalmat okozna! De te ezt nem értheted, fogalmad sincs arról, hogy milyen az, ha szeretnek, és arról se, hogy milyen szeretni! – Hagyd abba! – Ó… Hát ez a bajod! – hanghordozása megtévesztésig hasonlított Perseluséra. – Azt gondoltad az eltorzult, csökött agyaddal, hogy az emberek leigázásával meg tudod szerezni az érzelmeiket? Hogy akár egyetlen pillanatra is érezhetsz úgy, mint ők? Szánalmas vagy! A világ nagy hódítóit, őrült, de magasztos eszmék vezérelték, te meg holmi apró, hétköznapi érzelmek miatt igáznád le mindenkit? Voldemort ekkor átkozta meg először, szerencsére sikerült ellépnie a vörös fény útjából, de a széle súrolta a pajzsát. – Elárulom neked, már régen lekéstél arról, hogy a szeretet legapróbb kis csiráját is felébreszd magadban, vagy másokban. Tudod, ez egészen kicsi korban kezdődik. Először megszeretik az embert, mert aranyos, mert mosolyog, mert megérint. Majd azáltal, hogy szeretik – újabb átok, de ez már sokkal közelebb volt –, megtanul szeretni. Azután az így meg szerzett szeretetet generálja a végtelenségig, hiszen élete végéig újabb, és újabb embereket szeret meg, és azok mind viszont szeretik – valahol az elméjében meghallotta Neville-t: – Megvan Harry! A kígyó tehát halott, nincsen több horcrux. – Nincs az a kínzás, zsarolás, vérfürdő, amivel ezt te megszerezhetnéd magadnak! Pár másodperces csend után Harry mindent egy lapra tett fel – egyszer már sikerült, sikerülnie kell most is! – Csak egy torz lelkű, sírdogáló kölyök vagy, sajnállak! Voldemort dühtől eltorzult arccal mondta ki rá a halálos átkot. A vakítóan zöld fényt, szinte vánszorogva látta Harry közeledni. Hirtelen kitágult a látómezeje, egyszerre fogadva magába a körülötte harcolókat, a kastélyt és a rengeteg fáit. Már nem volt fontos, hogy a hirtelen jött terve beválik-e – ha halnia kell, ez a tökéletes pillanat hozzá. Az átok belecsapódót a testébe, a fájdalomig lehűtve azt, majd egy pontban összeürüsödve kirobbant belőle – és erejét megsokszorozva egyenesen Voldemortnak száguldott. A Nagyúr döbbent szemekkel nézte a kölyköt, majd földre rogyott és nem is mozdult többé. Harry egyszer csak azt vette észre, hogy a földön térdel, tenyere a vértől csúszós fűbe markol. Csak nézte az előtte fekvő testet, ami holtában véznának és szánandóan aprónak látszott. Percek teltek el, mire képes volt felállni. – Harry, Harry! Jól vagy? – Neville lépett oda hozzá, megtartva karjánál, amikor éppen megtántorodott. Kezében még mindig Nagini lerobbantott fejét fogva. – Mit tettél vele? – kérdezte a cafatokban lógó inak láttán. – Nem tudtam a közelébe jutni – vonta meg a vállát a fiú –, robbantó átok. – Ügyes. Mintha, csak most vennék észre hol is vannak, körbenéztek. A kastély két tornyát is ledöntötték az átkok, a homlokzata siralmas látványt nyújtott, a betört ablakaival, és a hézagos falaival. Koromtól és vértől felismerhetetlen emberek lézengtek körülöttük, akik a hirtelen véget ért csata után még fel sem fogták a győzelmüket. Harry egy ősz varázslót bámult. – Dumbledore? – nem, az nem lehet.
|