Harryt bármennyire is megdöbbentette az öreg mágus felbukkanása, képtelen volt elszakítani a tekintetét a birtoktól. Mérhetetlen fájdalommal töltötte el a látvány. Mindig tudta, hogy a Roxfort az igazi otthona, de hogy ennyire közel állt hozzá azt eddig nem sejtette. Amerre csak a szeme ellátott – megpörkölődött, vagy füstölve lángoló növények keretezték a látóteret. Bár, fényes nappal volt, a szürke porral keveredett füst nem engedte eljutni hozzájuk a napfényt. Az eddig harcoló varázslók, kentaurok, házimanók – de még a kísértetek is –, megzavarodva ténferegtek. Már mindenki tudta, hogy a csatának vége, de a várt örömujjongás helyett csak zavart, kusza érzések látszottak a vértől-portól koszos arcokon. Harry ugyanolyan zavart volt, mint a felismerhetetlen emberek körülötte. Gyilkossá lett, még akkor is, ha az áldozata megérdemelte a halált! Mert megérdemelte – annyi ember vére tapadt már a lelkéhez, és az apját is meg akarta ölni, már másodszor! De hiába próbálta megmagyarázni, amit tett – nem érezte magát kevésbé bűnösnek. Ahogy önkéntelenül körbefordult, hogy felmérhesse a veszteségeket, a látvány belé fojtotta a levegőt. Túl sokan feküdtek a földön! Annak ellenére is sokkoló volt számára a sebesültek és holtak száma, hogy tudta, a nagy részük halálfaló! Egészen eddig a pillanatig úgy gondolta, hogy ép bőrrel, sértetlenül fogják a csatát megnyerni. Kicsavarodott testek, vérben fetrengő áldozatok borították a helyet, ahol az imént még hangos harc folyt – a másodpercek alatt beálló döbbent néma csendet, olykor megtörte egy-egy nyerítésszerű kiáltás mely, az elveszített kentaur harcosokért szólt. Árnyék telepedett rá. Percekig tartott, amíg felfogta, hogy áll mellette valaki. – Harry Potter! – szólította meg a lény, öblös, mégis bársonyosan mély hangján. – Tudom, mit érzel most! Mindenki, aki itt, ma ölt először, ugyanazzal küzd, amivel te! Ölni, akár jogos, akár nem, fájdalmas! De ez a fájdalom az, ami jóvá tesz, hiszen ha nem fájna, akkor ma nem velünk, hanem ellenünk harcoltál volna – a hatalmas, rozsdás szőrű kentaur lejjebb hajolt, és mintegy vigasztalóan megérintette Harry vállát. – De most nem szabad a történtekkel foglalkoznod! Menned kell! Az apádnak szüksége van rád! Harry a kastély felé fordult és szinte gépiesen indult az apja keresésére. Maga a Roxfort, minden igyekezetük ellenére siralmas látványt nyújtott. A csillagvizsgáló torony, megszűnt létezni – helyén tátongó sebhelyként leomlott falak recsegve kiáltottak segítségért. A főtorony órája kifordult a helyéről, szárnyaszegett madárként himbálózott a mélység felett. A kőszörny, mely nemrégiben még az igazgató irodáját vigyázta, darabokra törve feküdt a homlokzati fal tövében. Az a része a kastélynak, amit Harry innen láthatott, szintén megrázó látványt nyújtott – a nemrégiben még gyönyörű ablaküvegek, mostanra nem léteztek többé, csillogó tetemeik éles ellentétben álltak a vértől, sártól mocskos talajjal. Az egykor büszke és félelmetes vízköpők, fáradtan készültek a mélybe vetni magukat, tudva, hogy a meglazult tartóköveik, nem bírják tovább a súlyukat – egyikük-másikuk éppen ekkor vált le a kastély faláról hangos dörrenéssel. A homlokzatot elképzelhetetlen erejű átkok tették foghíjassá – nem egy helyen embernyi lyukakat hagyva maguk után. De a kapu állt, megingathatatlanul – Perselus parancsát követve és betartva, egyetlen halálfalót sem engedtek még csak a közelébe sem! A közeledtére a hatalmas ajtószárnyak megremegtek, majd lassan, méltóságteljesen feltárultak. Harry a csata kezdete óta elsőként, belépett az iskolába – léptei koppanásait, hangosan verték vissza a néma folyosók falai. Tévedhetetlenül indult a pincelakosztályba – biztos volt benne, hogy Socius oda vitte az apját, nem pedig a gyengélkedőre. Szívét félelem fogta satuba, a kentaur szavait értelmezhette biztatásként, vagy felkészítésként a szomorú valóságra. Nem tudta mi vár rá. – Harry gazdám! Siessen! – hallotta meg a hálóból a manó kétségbeesett hangját. Félrelökve a rettegést, sietve lépett be az ajtón, majd szinte azonnal megtorpant az apja látványától. Az a Perselus Piton, akit ő eddig mindig, minden helyzetben nagy és erős varázslónak látott – eltűnt. Az ágyon most egy, az ájultsága ellenére is reszkető, halott sápadt arcú idegen feküdt – aki bár, hasonlított valamelyest az apjára, mégis egészen más volt. A professzor mindig szorosan elzárt érzelmei, most tisztán kivehetőek voltak a szenvedő arcán. – Harry még soha nem látta ilyennek, még akkor is tudott valamelyest uralkodni magán, amikor Voldemort visszaadta neki az elrabolt emlékeit. – Harry gazdám! – nézett rá nagy, könyörgően könnyes szemekkel a manó. – Segítenie kell! Perselus gazdám egyedül nem képes már az átkok fájdalmával megküzdeni! Túl sok neki, túl sokszor élte már át a múltban őket. Harry gazdám! Socius könyörögve kéri, vegye el Perselus gazda fájdalmát! Socius megpróbálta, de nem tud a professzor elméjéhez férkőzni. – A manó hangos zokogással vetette a lábai elé magát. – Socius! – rogyott le a félelemtől Harry a manó mellé. – Socius! – kiáltott rá ismét. – Meg kell mondanod, hogy mit kell tennem! A manó mintha csak nem hallaná, zokogott tovább. – Socius! Mondd, meg mit tegyek! Nem veszíthetem el az apámat! – Nem tehetem! – zokogott fel még hangosabban a manó. – Perselus gazda még a csata előtt megtiltotta! – Ha nem teszed, azzal megölöd! Ezt akarod!? – Harry már ordított, tehetetlenségében legszívesebben átkokkal fenyegette volna a kicsi reszkető lényt. A manó megtörten roskadt vissza a földre – a szemeiben, az eldönthetetlen kettősség tükröződött. Hagyja-e meghalni az imádott gazdáját, vagy a parancsokhoz a végtelenségig ragaszkodó lelkét árulja el? – Kapcsolatba kell lépnie vele – felelt a manó megsemmisülten –, ha sikerül belépnie Harry gazdámnak az apja elméjébe, akkor elveheti tőle a fájdalmat. Harry gazdám! – kiáltott a manó utána, amikor a fiú felpattan és Perselus ágyához indult. – Harry gazdám! Perselus gazda megtiltotta! Megtiltotta, mert inkább meghal, mintsem, hogy szenvedést okozzon a fiának! Harry nem törődve a manó szavaival, odaintett egy széket a professzor ágya mellé, majd erősen koncentrálni kezdett. Percekig megfeszített erővel próbált kapcsolatba lépni az apja elméjével – de az mintha csak sejtette volna, hogy ez lesz, elzárkózott. Olyan védelmet emelt maga köré, amit Harry képtelen volt áttörni. Kétségbeesésében olyan lépésre vetemedett amit, máskor nem mert volna megtenni. Áttelepedett az ágyra az apja mellé – elhelyezkedett törökülésben, majd életében először megfogta a professzor kezeit. Közel húzta magához a hófehérre sápadt, jegesre hűlt karokat, majd lehunyt szemekkel ismét koncentrálni kezdett. Lassan, szinte darabonként bontotta le az apja, talán utolsó erejével épített falait. Ahogyan egyre közelebb került hozzá, úgy érezte jobban, és jobban a védelem mögül felé szivárgó fájdalmat. Lassan borította el a kín – kezdetben amolyan tompa, fejét mardosó fájdalom volt, ami lassan és megállíthatatlanul vette át az uralmat a teste minden része felett. Perselust már-már végleg maga alá temette a kín – az érzékei megszűntek létezni, nem maradt neki más, mint a szikrázó, mégis fekete, fájdalommal telt semmi. Belenyugvással tűrte a szenvedést. Élete elmúlt éve kárpótolta mindenért, amit valaha is elszenvedett. A tudat, hogy az utolsó tettével megalapozhatta a fia győzelméhez vezető utat, még itt a kínok tengerében is elégedettséggel töltötte el. Érezte a közelgő véget – a fájdalom eltompult, előrevetítve a bizonyosságot. A halála elkerülhetetlenül közeleg. Hirtelen a kín újult erővel lobbant a csontjaiba, majd, mintha csak valaki ajtót nyitott volna – elkezdett irányt váltani, már nem erősödött, hanem gyengült. Az érzékei ugyan nem tértek vissza, de a tudata lassan tisztulni kezdett. – Veled vagyok! Veled is maradok! Nem engedhetem meg, hogy magamra hagyj! Nem tudnék, és nem is akarnék nélküled tovább élni! Emlékszel? Azt mondtam nem menekülök el, mert a családomért, érted érdemes harcolnom, akár meghalnom is – ma is ezt állítom. De élnem nem érdemes nélküled! Melletted maradok – megteszek mindent, ami tőlem telik, hogy elviselhetővé tegyem a szenvedésed. Ha nem sikerül, akkor sem hagylak magadra, veled tartok bárhová is vezessen az út! – Azonnal engedj el! – akarta kiáltani az elméjébe egyre mélyebbre furakodó Harrynek. Nem azért bosszantotta fel Voldemortot, hogy azután magával ragadja a saját fiát is a kínok tengerébe! – Nem tehetem, apa! Minden, amit tőled kaptam, tanultam, azt bizonyítja, hogy ezt kell tennem! Te is éppen ezt tetted, miattam, értem vagy most így elzárkózva, ne ellenkezz, felesleges! Ereje híján képtelen volt kiutasítani az elméjébe törő fiút – tehetetlenül figyelte, ahogy az eddig őt gyötrő kín, lassan irányt vált, és a fia testét veszi birtokba. Harry érezte az apja gyengülő ellenkezését – az egyre erősödő fájdalmak ellenére megkönnyebbülve vette tudomásul, hogy ennyire könnyen még soha nem nyert csatát a professzorral szemben. Lassan, de biztosan szívta el az apjára nehezedő szenvedést – a csontjait izzító kín megerősítette a sikerét –, már-már vakítóvá erősödött benne a fájdalom. Elveszítette a kapcsolatát a külvilággal, már nem látott, nem hallott semmit – nem volt más csak az egyre erősödő izzás. Socius kétségbeesetten ugrált a professzor ágya végében – hol a Perselus, hol Harry felé kapva. A mágiájának köszönhetően tisztán látta a folyamatot mely eldöntötte a gazdája sorsát. Tudatában volt annak, ahogyan Harry betört az elméjébe, és erőt adva neki, segítette a kín elűzésében – de ez nem nyugtatta meg, hiszen a professzorral megosztott szenvedés minden cseppje, lassan de biztosan átáramlott Harrybe. A manó elrettenve látta, hogy az ifjú gazdája lassan tudatát veszti a kíntól, és ahogyan gyengül, az apja úgy nyeri vissza az erejét. Ez nem jelentett számára megkönnyebbülést – hiába lett percről percre jobban Perselus gazda, ha ennek az ára az, hogy Harry úrfit veszíti el! Tennie kell valamit – de a manómágia kevés. Egyetlen egy esélyt látott a helyzet megoldására. Megragadta a gazdája kezét, és egy utolsó varázslattal minden erejét neki adta – azzal a boldog tudattal hunyta le a szemeit, hogy így Perselus gazda megmentheti magát és az úrfit is! A bájitalmester minden átmenet nélkül tért magához – ereje, mintha sosem sérült volna, sőt, talán huszonévesen érzete magát utoljára ennyire jó fizikai állapotban. Nem értette a dolgot, hiszen tisztán emlékezett az előző percekre – a tengernyi fájdalomra, a fia megjelenésére –, és bár, tudta, hogy az elvette a szenvedését, mégsem lehetett, hogy ettől érezze ennyire jól magát! Mindezt végiggondolnia alig pár pillanatig tartott. Szinte azonnal tudatosult benne a mellette, magatehetetlenül fekvő Harry látványa. Felpattant és a laborba rohant – tisztában volt vele, hogy mire volt szüksége a fiának, a Crucio utóhatásain leginkább a fájdalomcsillapító és az energia főzetek segítenek – persze ezek hatásait lehet fokozni az Álomtalan Álom rendszeres adagolásával. Gyorsan elővette a szükséges fiolákat és már indult is vissza a hálóba. Letuszkolta Harry torkán a megfelelő mennyiségű főzeteket – míg várta, hogy az Álomtalan Álom kifejtse a hatását, eszébe jutottak az első, Harryvel töltött órák. Ott, szinte pont ebben a helyzetben volt, a kölyök magatehetetlenül feküdt és ő volt az, akinek ápolnia kellett. Miután megbizonyosodott róla, hogy a főzetek rendesen kifejtik a hatásukat, átlebegtette a nappali kanapéjára a fiút – itt könnyebben szemmel tarthatja majd Socius. Neki muszáj felmennie, megnézni, hogy ott mi a helyzet. – Socius! – szólította a manót. Meglepve tapasztalta, hogy a hívására nem érkezik válasz, türelmetlenül újra elkiáltotta magát. – Socius! Nem kapott választ, viszont a hálóból elhaló hangokat hallott. Sietve lépett be a szobájába, de körbenézve nem látott semmi szokatlant. Ellenben furcsa érintést érzett a lábán – lenézve meglátta a földön fekvő, fakó szürkére sápadt házimanóját. Nem törődve a szokásokkal letérdelt mellé és óvatosan a karjaiba vette. – Perselus gazda! – lehelte erőtlenül a manó. – Mit tettél? – dörrent rá a professzor, annak ellenére, hogy szinte azonnal világos lett előtte, hogy neki köszönheti a mostani erejét. – Perselus gazda – ismételte Socius szeretettel a szavakat. – Perselus gazda újra erős, így az ifjú Harrynek is van esélye… Socius már békével adja az életét… – Na, abból nem eszel! Perselus felpattant és az ágyára fektette a törékeny testet. Majd ismét elrohant a laborba bájitalokért. Még fel sem kapta az üvegcséket, amikor dörömbölést hallott a lakosztálya ajtaja felől. Nem foglalkozott vele, most csak a manó érdekelte, nem akarta elveszíteni! Már annyiszor küzdött a kicsi Socius az ő életéért – szóba sem jöhetett, hogy ő feladja. Ráadásul még tartozott ezért a felelőtlen tettéért neki egy alapos fejmosással is! Odakint eközben valaki egyre elkeseredettebben verte az ajtót. – Socius, meg kell ezeket innod! – emelte meg óvatosan a manó fejét. – Perselus gazda, nem szeretném, csak tegye a dolgát, úgy, ahogyan azt a varázslóknak kell… – ellenkezett elhaló hangon, majd a kimerültségtől félrebukott a feje. A bájitalmester belebűvölte a manóba a főzeteket, majd betakargatta. Hirtelen hatalmas robaj rázta meg a lakosztályát – majd kiáltozások törték át a csendbe belerobbant hangokat. – Perselus! Perselus itt vagy? – azonnal felismerte a kérdezőt. – Igen – felelte Albus Dumbledore-nak miközben vetett még egy pillantást a manóra, mielőtt elhagyta volna a szobát. – Merlinre, már felforgattunk érted mindent, de hogyan? Neked nem lenne szabad… – alaposan végignézett a kedvenc professzorán az igazgató. – De ez most nem számít! Harry, nem találjuk sehol Harryt! – Ő is itt van – intett a kezével tétován a kanapé felé a professzor. – Neki, vagyis nekik köszönhetem, hogy a saját lábamon állok, és minden bizonnyal az életemet is. Neki és Sociusnak. – Tehetünk értük valamit? – kérdezte az idős mágus aggódva. – Nem. Megoldom! Odakint mi a helyzet? – kérdezte. – Mostanra normalizáltuk a helyzetet – felelt Albus elgondolkozva. – A csata a mi javunkra dőlt el, és bár, a veszteségeink nagyok, az emberek méltón viselik a fájdalmukat. A halálfalókat, akik túlélték a harcot, éppen most viszik le a tömlöcökbe. A tárgyalásig itt maradnak. – Voldemort? – Meghalt, a tetemét egyelőre elrejtettem, majd ha minden rendeződik – eldöntjük, hogy mi legyen vele. – Sok embert vesztettünk? – kérdezte Perselus halkan, nem volt benne biztos, hogy hallani akarja-e a választ. – Ahhoz képest, hogy mennyien maradtatok a kastélyban, sokat, ha a varázslótársadalmat nézzük, keveset – felelte a jól megszokott rejtélyes szavaival Albus. – Hagyjuk most a rébuszokat! Felelj a kérdésre értelmesen! – vágott közbe türelmetlenül a professzor. – Meghalt Flitwick professzor, és Vektor professzor, tizennégy diákunk esett áldozatul a csatának – folytatta a felsorolást Dumbledore egyre sápadó arccal. – Arthur egy súlyos fejsérülés miatt kómában van. Sokan fekszenek a gyengélkedőn komolyabb sérülésekkel, a házimanóink közül is többen életüket vesztették, elesett továbbá két kentaur is. Közülük többeket Hagrid ápol kint a birtokon. Perselus! Nagy szükségünk lenne most rád! Többek élete még mindig válságos! Hiába hoztam magammal gyógyítókat is, kevesen vannak ennyi sebesültre. – Én… Nem mehetek Albus! Nem hagyhatom magukra őket! Harrynek szinte elviselhetetlen fájdalmai vannak, minden az életem során kapott Crucio utóhatásával egyszerre kell megküzdenie! Ha nem figyelek kellőképpen akár bele is halhat a kínba! Socius pedig teljesen magatehetetlen, a saját mágiáját adta nekem, hogy életben maradhassak, elveszítve ezzel nem csak a manóvarázsát, de az életerejének nagy részét is! – Socius neked adta a varázserejét? – kérdezte döbbenten az igazgató. – De ez azt jelenti, hogy többé képtelen lesz szolgálni téged! A professzor feleletképpen csak lehajtotta a fejét. – Ez esetben csak Harryre van gondunk – folytatta Albus némi gondolkozás után. – Rögtön idehívok egy másik manót, aki majd vigyáz rá, amíg te besegítesz a gyengélkedőn! Perselus nézte amint az igazgató intézkedik, közben valami homályos, régi ismeret kezdett derengeni benne. De olyan szörnyű dolgokat idézett fel, hogy inkább elhessegette magától. – Perselus! Az igazgató hangjára eszmélt a merengésből. Előtte egy apró, nagyon vén manó állt. – Vigyáznod kell a fiamra! – kezdte sorolni az utasításait, ismét a régi határozott énje kerekedett benne felül. – Pontosan háromóránként Álmatlan Álmot kell itatnod vele, majd azután egy órával, fájdalomcsillapító és erősítő főzetet. Bármi változás van, azonnal tudatnod kell velem! A hálóban fekszik Socius a házimanóm, gondoskodj róla is! Ezzel vissza sem nézve, lobogó, de vérfoltos talárban elhagyta a lakosztályát. Albusszal a nyomában lépett be a gyengélkedőre. A helyiség jelenleg jobban hasonlított egy felbolydult tábori kórházra, mint a jól megszokott, nyugodt gyengélkedőjükre. Zsúfoltan, már-már egymásra halmozott fekhelyeken, különböző állapotú, de kivétel nélkül súlyos sérüléseket szenvedett varázslók feküdtek – gyerekek, felnőttek, roxfortiak és kintről érkezettek vegyesen. A szorosan egymás mellé helyezett ágyak között nehézkesen mozogtak a medimágusok. Perselus az irodája ajtajában látta meg Poppyt, aki nehezen, de igyekezett összehangolni a gyógyítók munkáját. – Menj – fordult Albushoz –, tedd a dolgod, én rendet rakok itt! – majd utat törve magának az ágyak között, elindult a javasasszony felé. – Perselus! – csillant fel a boszorkány szeme. – Azt hittem… – nem tudta folytatni, mert a hangja elcsuklott a megkönnyebbüléstől. – Mi ez a kupleráj itt, Poppy? – förmedt rá a professzor, tudomást sem véve a meghatott hangról. – Merlinre! Mennyire hiányoztak volna a kedves szavaid – sóhajtott fel a boszorkány, majd áthárítva a terheket Perselusra, folytatta. – Nekem ennyire futotta a sietségben, de neked biztosan jobban megy majd! A bájitalmester pálcáját előhúzva varázsolni kezdett, mire az eddig szerteszét heverő ágyak katonás rendbe vágták magukat, utat biztosítva a dolgukat végző mágusok számára. Perselus a javasasszonnyal körbejárta a sebesülteket, majd azok állapotától függően helyezte át őket, hogy minél gördülékenyebben haladhasson az ellátásuk. Utasításokat osztott a segédkező manóknak – bájitalokat hozatott a laborjából, sőt még a Szent Mungóból is. Alig egy órával később a gyengélkedőn teljes rend volt és végre zökkenőmentesen haladt a munka. Poppy egy alkalmasnak látszó pillanatban lecsapott a professzorra. – Perselus, tudom, hogy én csak egy jelentéktelen javasasszony vagyok, de mégis, nem magyaráznád el nekem, hogy Albus, hogy került ide a szanatóriumból, és miért látom teljesen egészségesnek? – Erre most nincsen időm, és nem is az én dolgom magyarázatot adni, de majd biztosan megtalálod a módját, hogy kiderítsd a dolgokat – hárította el a válaszadást annak ellenére, hogy ő maga tökéletesen ismerte azokat. – Gondolom, itt már elboldogulsz magad is, én megnézem mi a helyzet kint! Éppen elérte az iskola kapuját, amikor két, felismerhetetlenségig mocskos alak lépett be azon. Éles kurjantás szelte ketté a levegőt, majd hihetetlen gyorsasággal ért mellé az a kettő. – Perselus! Tudhattam volna, hogy megúszod! – a vádként hangzó szavak éles ellentétben álltak a fekete arcból kivillanó vidám és megkönnyebbült tekintettel. – Nocsak, kutya! Látom elkerülték a bolháidat az átkok! – Perselus! Örülök, hogy látlak! – szólalt meg Lupin is. – Mindenki megvan? – kérdezte a professzor, és bár nem említett neveket, mégis tudták kikre gondolt. – Apró karcolásokkal! Csak te sérültél! De ahogyan elnézlek te sem komolyan, szerencsére. – Mi a helyzet odakint? – Mostanra rendeződtek a dolgok, a sebesülteket összeszedtük, az áldozatokat a családjaik hazavitték – sorolta Remus. – Hagrid felcsapott lovászlegénynek – vette át a szót Sirius. – Albus elküldött mindenkit pihenni, mert a kastély rendbetételéhez sok energiára lesz szükségünk. Holnap kezdődik a munka, de előtte hajnalban, aki képes lesz rá tiszteletét teszi majd a családok szertartásain. Megérdemlik az áldozatok a tiszteletünket – Sirius szavai tőle szokatlanul halkultak el a mondat végére. – Akkor menjetek pihenni! – adta ki nekik, majd minden további nélkül kilépett a kapun. Meglepte az éjszakai sötétség. Hiába próbált utánaszámolni, mennyi ideig volt a lakosztályában, nem jutott semmire. Az égbolt csillagai tették a dolgukat, mint mindig – nem törődve az alattuk lezajló tragédiával. Halk léptekkel közeledett valaki, majd a hold ezüstös fénykörébe belépve felismerte Dumbledore-t. – Mennyi időre estem ki Albus? – tette fel a kérdést, ami a legjobban foglalkoztatta. – Másfél napra. A csata tegnap kora délután ért véget. Az éjszaka nagy részét azzal töltöttük, hogy téged és Harryt kerestük, csak ma jutott eszembe az, az egyszerű lehetőség, hogy a lakosztályodban vagy – sajnálom. Perselus csak legyintett. – Mikor akarod felfedni a valóságot? – Úgy gondolom, hogy a helyreállítás alatt rendezhetnénk egy búcsúszertartást az áldozatokért, ott esetleg megejthetném azt is – felelte az igazgató. Perselus bólintott, az tényleg megfelelő lenne. Nem volt több mondanivalója – túl sok volt a veszteség, és túl sok volt a vesztenivalója. Szó nélkül indult meg a lakosztálya felé. Ellenőrizte Harry állapotát, nem romlott az elmúlt pár órában, de nem is javult semmit – bár, erre nem is igazán számított. Még napoknak kell eltelnie, mire valami aprócska javulásnak akárcsak a reménye is megmutatkozik. Megnézte Sociust is, a manó ugyanolyan szürke és gyenge volt, mint amikor itt hagyta, de hiába akart tenni érte bármit is – ebben az ügyben teljesen tehetetlen volt. A manó akaratán múlott, hogy felépül-e valaha. Kikérdezte a vigyázásukra kirendelt házimanót, majd jobb híján Harry szobájában dőlt le egy kicsit. Annak ellenére, hogy pihentnek és erősnek érezte magát, mégis magával ragadta az álom. Elfojtott, mégis dühös szavakra ébredt – próbálta kivenni a szavak értelmét, de túl halkan szóltak ahhoz, hogy megérthesse őket. Kelletlenül felkelt, hogy kideríthesse, mi folyik a lakosztályában. A nappaliban fura látvány fogadta – két manó veszekedett dühös felindultsággal a kandalló előtt. A kastély manója, és egy számára ismeretlen, mégis hihetetlenül ismerős aprócska lény. – Csendet és magyarázatot! Most! – rivallt rájuk. A manók megszeppenve hallgattak el, de továbbra is mérgesen méregették egymást. Majd szinte egyszerre kezdtek egymásra mutogatni, miközben érthetetlen gyorsasággal sorolták a vádjaikat. – Na, ebből elég! – szólt rájuk szigorúan. – Ki vagy te, és hogy kerültél ide? – nézet az ismeretlen manóra. – Filius vagyok. – Bővebben… – szólt feszülten a manóra Perselus. – Socius fia, Filius. A régi gazdám halálával Harry Potterre szállt a tulajdonlásom joga – felelte a manó furcsa a fajtájától nem megszokott stílusban. – Mivel az apám hamarosan meghal, így az ő helyét is nekem kell átvennem… – Meghal? Miről beszélsz!? – förmedt rá a professzor. – Socius elvesztette a varázserejét! Használhatatlanná vált! A hagyományok szerint a feleslegessé vált manókat a gazdájuk megöli. – Miből gondolod, hogy ez a hagyomány? – kérdezte teljesen megdöbbenve Perselus. – Tudom – felelte a manó egykedvűen –, az anyámat is megölte az gazdám, amikor nem volt ereje dolgozni. – Megölte? Ki volt a gazdád? – Voldemort. Perselus elhűlten hallgatta a manó szavait. Itt állt előtte ez az aprócska lény, aki ki tudja milyen szörnyűségeken mehetett keresztül az eddigi élete során – aki szörnyű higgadtsággal volt képes beszélni arról, hogy az apját meg fogják ölni, és megrendülés nélkül emlegette az anyja halálát is. Tisztában volt vele, hogy a házimanóknál a rokoni szálak meglehetősen lazák, mégis leforrázottként hallgatta a hűvös, távolságtartó szavakat. Magára erőltette az érzelemmentes álcáját, és nyugodt hangon megszólalt. – Socius nem fog meghalni! Bár a hagyományok tényleg megengedik, hogy ilyen módon megszabaduljanak a varázslók a házimanóiktól, ebben a családban ez nem fordulhat elő! – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon. – Te, ha akarsz, maradhatsz, de azt én döntöm el, hogy Harrynek lesz-e saját manója, és ha igen, akkor te leszel-e az! Átveheted az apád helyét, szolgálhatod a családot, vagy elmehetsz és beállhatsz a roxforti manók közé. – Filius elfogadja a feltételeket – hajtotta meg magát mélyen a manó. – Perselus gazda jó lesz neki, biztos benne, hogy oka van amiért Socius az erejét neki adta. Még emlékszem az apámra régről, büszke manó volt, aki méltósággal tűrte a sorsát. Képtelen lesz úgy tovább élni, hogy nem szolgálhat. – Majd azt meglátjuk! Most menj és gondoskodj róla, meg kell érte tenned mindent, ami csak szükséges. Azonnal szólnod kell, ha magához tér! – Megértettem Perselus gazda! A bájitalmester megköszönte a roxforti manónak az eddigi munkáját, majd útjára engedte. Az előbbiektől zaklatottan intett egy széket Harry mellé. Elhelyezkedett a békésnek látszó fiú mellett és elgondolkozott – vajon lesz-e benne kellő erő és elszántság, hogy Sociust rábeszélje az életre? Nem tudott felelni a kérdésére, de abban biztos volt, hogy megtesz mindent, ami tőle telik. Mindeközben Albus örömmel üdvözölte a rég nem látott irodájának festményeit – majd könnyes szemmel bámulta a falon tátongó résen át a mélységet, ahol az évtizedeken keresztül hűen szolgáló kőszörny apróra tört darabjai hevertek. El kellett számolnia magában a történtekkel. Letelepedett a szeretett asztala mögé, majd megszokott mozdulattal összefűzte az ujjait – holnap ki kell állnia az emberek elé, és elmondania az igazat. Bár, átháríthatná az eltűnésének felelősségét Perselusra, hiszen ő volt az, aki még akkor is ragaszkodott a látszathoz, amikor már fizikailag rendben volt – ennek ellenére tudta, hogy ezt nem teheti meg. Őt is terheli a felelősség. Vállalja is. Miközben ezen gondolkozott, megfogalmazódott benne más is – mindazok akik elvesztek ebben a csatában többet érdemelnek az egyszerű megemlékezésnél! Pergament és pennát bűvölt maga elé, és elmélyülten rajzolni kezdett...
| 
