– Írd össze a szükséges dolgaidat, mert délután bemegyünk az Abszol útra – intézte szavait Perselus, az éppen reggeliző Harryhez. – Rendben, bár azt hiszem, hogy mindenem megvan, csak az idei tankönyveket kell megvennem. – Vannak sejtéseim, gondolom – a mindenem megvan –, ugyanazt a minőséget és mennyiséget tükrözi, mint a ruhatárad annak idején. – Ő… Jól van, na. Nem akartam a teljes örökségemet felélni az iskola alatt – felelte Harry. Kezdte kínosan érinteni ez a beszélgetés. – Dicséretes előrelátás. Mégis, mire akartad költeni a hatalmas vagyonodat? – kérdezte tőle az apja, a szokásos gúnyos hangnemében. – Hát, az Auror képző nem olcsó, ráadásul az már nem is bentlakásos iskola… – A Weasleyk biztosan nem hagynák, hogy máshol lakjál a képzés alatt – nézett érdeklődve a fiára. Nem gondolta volna, hogy az máris az önállósodáson töri a fejét. – Nem, tényleg nem, de tudod… Nagyon szeretem őket, meg minden, de… Szóval magam akartam lenni. Perselus elgondolkozva nézte egy darabig a falatozó fiút. Amikor megszólalt a hangja nehéz, és a szokásosnál egy leheletnyivel lassabb volt. – Szólhattál volna. Keresünk neked Londonban egy kicsi lakást, egymagadnak nem kell nagy. Vannak elviselhető állapotúak az iskola környékén. – Félreértettél – nézett meglepetten az apjára, Harry –, erről még tavaly beszéltünk Ronnal, azóta minden megváltozott. Már nem akarok auror lenni, valahogy nem vonz az állandó harc, elég nekem az, ami előttem áll. Ha azt magam mögött tudom – ha valaha vége lesz egyáltalán, akkor többé nem akarom majd más ellen fordítani a pálcámat. Arról meg ne is álmodj, hogy valaha is megszabadulsz tőlem! – nevetett az apjára, enyhítve az előbbi szavainak feszültségét. Perselus csak nézte a vele szemben ülő kamaszt, néha úgy érezte magát mellette, mintha nem egy tizenévessel, hanem legalábbis már egy meglett öregemberrel beszélne – vajon a gyermekkora tapasztalatai tették lélekben ennyire vénné a fiút? – Értem. Az aurori pálya kilőve. Mégis mihez akarsz akkor kezdeni a jövőben? – Azt hiszem a gyógyítás érdekel – felelete. Kissé tartott az apja válaszától, még jól emlékezett, mit tart a szellemi képességeiről. – Vagyis inkább az orvoslás kutatási része. Érdekelnek a főzetek hatásai, meg ilyesmik. – Mondd, mégis mikor kezdtél el érdeklődni a bájitaltan iránt? – kérdezte alig érzékelhető büszkeséggel a hangjában Perselus. – Valamikor a nyáron, bár jobban érdekel a betegségekre való hatásuk, mint az hogy hogyan kell őket megfőzni. – Akkor viszont az Auror képző helyett, a Szent Mungo kutatói szakát kellene majd megcéloznod – felelte mintegy magának, a professzor. – Ahhoz viszont a RAVASZ-on K-t kell szerezned bájitaltanból és gyógynövénytanból is. – Tudom – sóhajtotta Harry. – Elkészültél? – kérdezte Perselus kora délután. Már percek óta várta Harryt, a nappaliban állva. Bár, az imént már megjelent felöltözve, de a sötét talár nem volt a megfelelő öltözék, mert az Abszol út előtt, bemennek még a mugli Londonba is. Sajnos a kedvenc, nélkülözhetetlen, feketére pörkölt kávéját, csak ott tudja beszerezni, és már vészesen fogytán volt a készlete. Harry végre kilépett a szobájából – a professzorral ellentétben nem talpig feketébe öltözött, és az általa olyannyira kedvelt inget is nélkülözte. A farmer és az egyszerű póló, mégis klasszisokkal jobban mutatott rajta, mint a nyár elején viselt rongyai. London, kevésbé forgalmas külvárosába hoppanáltak – majd, mintha csak mindennapos lenne számára, Perselus a legközelebbi metrólejárathoz vezette Harryt. A fiú ismét meglepve nyugtázta, hogy az apja, a mugli világban is ugyanolyan otthonosan mozog, mint a varázslók között – úgy tűnt neki, hogy legalább annyira ismeri Londont, mint a Roxfortot. Magabiztosan, célirányosan haladt, mintha csak mindennapos útvonalon közlekedne. Pár perces utazás után, a felszínen Harry számára ismeretlen forgatagba keveredtek. A levegőt megtöltötték a mindenfelől érkező – olykor idegen –, beszélgetések, alkudozások, vidám nevetés hangjai. Tetszett neki a frissen készült ételek illata, és a mindent betöltő nyüzsgés. London legnagyobb bolhapiacán voltak. Perselus itt is, mint eddig mindenhol, hezitálás nélkül, semmivel nem törődve, egyenesen a kávékimérés felé haladt. Harry szorosan az apja nyomában ment – semmi kedve nem volt elkeveredni a forgatagban. Ennek ellenére, érdeklődve szemlélte a környezetét. Az árusok apró, szorosan egymáshoz préselt, hullámlemez bódékban tették közszemlére a portékáikat – az alsóneműktől egészen a gépjárműalkatrészekig, mindent lehetett kapni. A bódék között szűk, sikátorszerű utcácskákon lehetett közlekedni, a piac a kora délutáni óra ellenére igen zsúfolt volt. Ha egyszer Ronnal ide beszabadulnának, akkor biztosan napokig tudnának nézelődni. Valamiért furcsán érezte magát – hiányérzete volt –, nem tudta mi, de valami hiányzott ebből a nyüzsgésből. Ahogy haladtak előre, a piac képe úgy változott – a végcéljukhoz érkezve, a bódék kínálata a használati tárgyakról, élelmiszerekre váltott. Itt az árusok, vagy helyben főzött egytálételeket kínáltak, vagy fűszereket, tésztákat, egyéb alapanyagokat – még egy friss halat árusító kofát is látott. Egy nagy, teletömött vászonzsákokkal megpakolt stand előtt végre megálltak. Némi kíváncsiskodás után kiderült, hogy a zsákok mögül alig kilátszó öreg, arab árus – ezerféle, frissen pörkölt, nyers, szemes, őrölt, és még ki tudja miféle kávét árult. Innen származik hát az apja elhagyhatatlan, már-már méregnek is beillő kávéja. Figyelte, ahogyan a professzor gyakorlottan alkudozik az öreggel, akinek az akcentusa miatt olykor szinte érthetetlenek voltak a szavai. Majd szinte villámcsapásszerűen érte a felismerés, hogy az, amit az imént hiányolt a piaci forgatagból, nem más, mint a mára már teljesen megszokott, háttérbeszorított gondolatok áramlása. Mások gondolataié. Mióta beértek Londonba, olyan csend volt az elméjében, mintha megsüketült volna. Direkt elkezdte figyelni a körülötte mászkáló embereket – de semmi. Végül arra a következtetésre jutott, hogy csak a varázslókat hallja. Miután az apja beszerezte a kedvenc kávéját, elindultak kifelé a piacról. Nem a metró felé mentek, a legközelebbi mellékutca egy kapualjába vezette Perselus, majd a vállát megmarkolva, egyenesen az Abszol útra hoppanáltak. – Gondolom, a tanszereiddel akarsz kezdeni – fordult hozzá az apja, miután megérkeztek. – Igen, de előtte be kell mennem a Gringottsba. – Minek? – Apa, vásárolni jöttünk, nem? Pénz nélkül nem megy – felelte Harry. – Na, ezt gyorsan felejtsd el! Mégis mit képzelsz te rólam? Valami ágrólszakadt csóringer vagyok, aki nem tudja ellátni a fiát a szükséges holmikkal? Legközelebb akkor lépsz be abba a bankba, amikor beteszed a saját keresetedet! – közölte ellentmondást nem tűrő hangon. – Én igazán… – Fogd be és indíts! – Rendben – vigyorgott Harry, és elindult a Czikornyai és Patza felé. Az első és a legfontosabb az volt, hogy a hatodéves tankönyveket megvegyék. Harrynek másodéves kora óta, akárhányszor ebbe az üzletbe belépett, mindig Hermione jutott eszébe – akkor ugyanis együtt jöttek ide, Mrs. Weasley vezetésével. Hermione, amint beléptek felsóhajtott, és „Imádom a könyvek illatát!” felkiáltással eltűnt a hatalmas könyvespolcok között. Előkereste a zsebéből az iskolától kapott listát, és nekilátott a polcok közötti bolyongásnak. Perselus nézte egy darabig a tanácstalanul polctól, polcig ténfergő gyereket. – Elárulnád, mit művelsz? – kérdezte, amikor elunta a látványt. – Keresem a szükséges könyveket. – Miért? – Mert azért jöttünk. Könyvet venni! – Potter! – szólt rá türelmetlenül. – Piton… – vigyorgott rá Harry. – Arra volnék kíváncsi, hogy miért te keresgéled a könyveket? – gúnyolódott a professzor. – Te szeretnéd? – Perselusnak az volt az érzése, hogy Harry vészesen kezd hasonlítani rá. Legalábbis a hanghordozása – kikapta a kezéből a pergament és határozott léptekkel az eladóhoz indult. Szó nélkül adta át a pult mögött álló cinár varázslónak a listát – aki a háta mögött álló könyv halomból kiemelt egy előre összekészített kupacot, és eléjük tette a pultra. – Piton professzor! Örülök, hogy látom! Adhatok még valamit? – Igen, egy Bájitalok és főzetek elemzését, is kérek – meg a Hatóanyagok és hatásfokok, is kell. – Ez utóbbi éppen nincsen raktáron, de megrendelem és értesítem, ha megérkezik – válaszolta a varázsló, miközben magához intette a kért könyvet. – Nem kell külön értesítenie, csak küldje, ha megjött a Roxfortba. – Rendben. Számolhatok? – Igen, egybe lesz minden – intett a tankönyvek kupacára és a bájitalos könyvre. Miután a könyveket beszerezték – Perselus, Harry ellenkezésével nem törődve vadonatúj felszerelést vásárolt a bájitaltan órákra – az üsttől kezdve, az ezüst késig, mindent megvett neki. Madam Malkinhoz is bementek, némileg felfrissíteni a fiú ruhatárát. A szalonban sem időztek sokat, megrendelte az általa szükségesnek vélt dolgokat, majd a kastélyba kérette azokat. Még Harry kedvéért betértek Uklopsz Bagolyszalonjába, Hedvignek bagolycsemegéért – azután elhagyták az iskolai bevásárlást intézőktől nyüzsgő Abszol utat. Perselus szerint, Harry már Londonban is feltűnően csendes volt, és ez itt a lakosztályában sem változott. – Ha elpakoltál, gyere ki! – kiáltott be a szobájába. Nem kellett sokat várnia, Harry nem éppen a rendmániájáról volt ismeretes – a nyitva hagyott ajtón benézve látta, hogy a frissen vásárolt holmik, egyszerűen le vannak szórva a fiú ágyára. – Hm? – telepedett le, a már magáénak vallott, kandalló előtti fotelba. – Hallgatlak – nézett rá Perselus, fürkésző pillantással. – Ennyire látszik? – Ordít rólad, hogy valami foglalkoztat. – Ja, mindig. Londonban felfedeztem valamit, amit eddig nem tudtam. – Ki vele! – Semmi, csak London néma – felelte Harry egyszerűen. – Ezt most értenem kellene? – Neked nem? Te hallod a muglikat is? – Nem értelek, fiam. Eddig nem tűnt fel, hogy probléma lenne a hallásoddal! – Jaj, ne csináld már! Tudod, miről beszélek! Nem hallom a muglik gondolatait! – Vagy úgy! Ez a te korodban még természetes! A Princek nagyon erős mentális képességeket hordoznak, de ezek csak a felnőtté válással érik el a teljességüket. Addig is örülj, nem kell az állandó ricsaj elfojtásával küszködnöd. – Nem küszködök – vonta meg a vállát, Harry –, gyorsan meg kellett tanulnom háttérbe szorítani, muszáj volt, mert nem akartam miattuk bedilizni. Perselus meglepetten hallgatta a fia szavait. Neki annak idején majd’ két évre volt szüksége, hogy meg tanulja figyelmen kívül hagyni a folyamatosan, mindenfelől érkező gondolatokat. Embert próbáló időszak volt – talán ideje lenne a fiú mentális erejével is foglalkozni, ki tudja milyen lehetőségek rejlenek benne! – Értem. Valami egyéb meglátás ez ügyben? – Valami nem hagy nyugodni – mondta Harry inkább csak magának. – Kifejtenéd? – Nincs értelme… Csak a fantáziám lódult meg… – Nyögd már ki! – Szóval, azon gondolkoztam – kezdte Harry nehezen –, hogy mi van akkor, ha… Hát… – Ne habogj már, mint valami idióta! Beszélj értelmesen! – Jó. Akkoriban kezdtem másokat hallani, amikor megmérgezték a diákokat. De egyetlen ehhez köthető gondolat sem volt, pedig akkoriban aztán hallottam mindenfélét… Huh… Szörnyű volt! Á… Hülyeség az egész… – legyintett lemondóan. Közben nyugtázta magában, hogy az apja lekicsinylő szavai, már egyáltalán nem tudják megbántani – megtanulta, hogy nem ellene irányulnak, egyszerűen ő ilyen. – Nem is annyira, mint gondolnád – Perselus fejében száguldoztak az ötletek, mígnem egyszer csak bevillant neki valami, vagy inkább valaki. – Valami konkrétum? – Nem is tudom, csak egyvalakiről tudom a Roxfortban, hogy varázstalan, de róla nem tudom elképzelni, bár eléggé szadista, de… – Kire gondolsz? – szakította félbe Perselus. – Friccsre, a gondnokra, de ő nem lehet, hiszen… Nem tudom. – Érdekes gondolat, majd utána járunk! – Mi? – Igen fiam, mi. A Rend azon tagjai, akik már-már különálló csoportként működtek – a fiatalok, Hermione, Ron és Harry kivételével –, Perselus nappalijában ácsorogtak. Minervát és Poppyt várták. A bájitalmestertől nagyjából egy hete értesültek Albus romló egészségi állapotáról. Ki-ki másképpen fogata a hírt. Tonks és Lupin egyöntetűen megkönnyebbültek, örömmel fogadták, hogy a nagyra becsült és szeretett igazgató nem okozott csalódást nekik. Charlie csak vállat vont, se így, se úgy nem számíthat a továbbiakban Dumbledere-ra. Talán Sirius volt az egyedüli gyanakvó. Szerinte az öreg csak megjátszotta magát, hogy elterelje a figyelmüket. – Jó napot, mindenkinek! – lépett be Minerva, majd közvetlenül utána Poppy is. Azonnal megrohanták őket – az előzmények tükrében meglepően aggódó –, kérdéseikkel. Míg a javasasszony megpróbálta nyugalomra inteni őket, hogy elmondhassa végre, hogy mire jutott, Minerva és Perselus csendben figyeltek. – Nos – kezdte a beszámolóját, Poppy –, konzultáltam néhány hozzáértő gyógyítóval. Ők megerősítettek abban, hogy Albus állapotát komolyan kell vennünk. Alzheimer betegségben szenved. – Miben? – kérdezte még mindig kétkedve, Sirius. – Az Alzheimer kórban. Ez egy, a központi idegrendszer jellegzetes betegsége, idegsejt pusztulással járó állapot. Általában csak a mugliknál jelentkezik, de időnként előfordul a varázsvilágban is. Pszichés és viselkedési tünetekkel járó, fokozatosan súlyosbodó mentális hanyatlás – válaszolt Poppy helyett, Perselus. – Látom, ugyanarra a következtetésre jutottunk – nézett rá egyetértően a javasasszony. – A betegség következtében az érintettnek sérül a rövid távú emlékezete. Zavarossá válik a hosszú távú memóriája, gondot okozhat a jól ismert évszámok, lakcímek, emberek felidézése, azonosítása. Térben és időben romlik a tájékozódás, ismerős helyeken eltéved, beszéde zavart lesz, nem emlékszik a szavakra, vagy nem érti az értelmüket. A betegség előre haladtával, a beteg elvesztheti az izmai feletti kontrollt, így a napi rutinmozdulatok elvégzése nehézkessé, ügyetlenné válik – elvont gondolkodás zavara léphet fel, az ítélőképesség romlik, hangulata megváltozik, kedélytelenné, visszahúzódóvá, zavarttá, esetleg ingerlékennyé, nyugtalanná, erőszakossá válhat. Étvágya romlik, nem tud aludni, helyette járkál, nem találja a helyét, személyes higiénéjét elhanyagolja, enyhe képzelődések, téveszmék zavarhatják. A nagyon súlyos állapotú Alzheimer-kóros betegekre jellemző, hogy nem tartják vizeletüket, nem tisztálkodnak. Végül előfordulhat, hogy a beteg nemcsak önellátásra nem képes, de nem tud gondolkozni, beszélni sem. – Ez szörnyű! – Tonks a szája elé kapta a kezét, közel állt hozzá, hogy elsírja magát. – Tényleg az – vette át a szót ismét Perselus. – De siránkozás helyett megoldást kell találnunk! Jelen helyzetben végzetes következményekkel járna, ha nyilvánosságra kerülne ez a kellemetlen hír! – Kellemetlen hír? – kapta fel a fejét a tényszerű megállapításra még Sirius is. – Neked Albus Dumbledore hanyatlása mindössze egy kellemetlen hír? Ennyire nem lehetsz érzéketlen, Piton! – Sirius! Ez nem érzéketlenség! – állt elé Minerva. – Mindannyian szeretjük Albust, és mind aggódunk érte. De jelen pillanatban a legnagyobb gondot valóban a nyilvánosság okozza! Szerinted mi történne, ha ez a hír kiszivárogna? – Gondolom, ezerszámra érkeznének a jó kívánságokat hozó baglyok. Perselus tőle szokatlanul halkan, és röviden felnevetett – ebben az apró nevetésben több gúny volt, mint bármely szavában. – Sötétebb vagy, mint gondoltam, kutya! Ha Albus betegsége kitudódik, akkor Voldemort az elsők között fog értesülni róla! Márpedig ha így lesz, akkor semmi nem fogja többé visszatartani a Roxfort megtámadásától! – vágta bele Sirius képébe, a bájitalmester a szavakat. – Sajnos, Perselusnak igaza van – vette vissza a sokkal higgadtabb Minerva a szót. – Mindenképpen titokban kell tartanunk a történteket, sem a tanárok, sem a diákok nem tudhatnak meg az igazgató állapotáról semmit! – Mégis, hogyan akarjátok eltitkolni? Nem zárhatjátok el a világ elől… Kezelésre van szüksége – kérdezte halkan Remus. – Ezért nincsenek itt Harryék? Pedig nekik joguk volna tudni erről! – Harryék, bár igen megbízhatóak, mégis csak kamaszok – felelte a szemrehányásra Perselus. – Elég egy véletlen elszólás, és az iskolában futótűzként terjedne el Albus betegségének a híre! – Már találtam egy, az állapotát megfelelően kezelni tudó, szanatóriumot neki – vetette közbe, Poppy. – Értem már! – kiáltott fel Sirius. – Szóval meg akartok tőle szabadulni! Kiszolgálta az idejét az öreg, elhasználódott, már csak teher. Mehet a süllyesztőbe! – mondta ki nyíltan azt, amit gondol. – Ezt te sem gondolod komolyan, Sirius! Albusnak szüksége van a szakszerű ellátásra, te magad is tapasztaltad, hogy az utóbbi időben teljesen megváltozott a viselkedése, sőt a személyisége is változásokat mutat. Én itt nem tudok róla megfelelően gondoskodni, de még a Szent Mungoban sincsenek berendezkedve ennek a betegségnek a hosszú távú ellátására. – Azt értem, hogy kezelés kell neki, azt is, hogy ezt csak egy szanatóriumban kaphatja meg. Sőt azt is megértem, hogy ennek feltétlenül titokban kell maradnia. De mégis – fordult Charlie, Perselushoz –, hogyan akarod eltitkolni? Előbb-utóbb valaki kérdezősködni kezd, az igazgató távollétéről. – Erre már megtaláltuk, Perselusszal a megfelelő megoldást, ezért is vagyunk itt mindannyian. Azért mi, mert az elmúlt hónapok eseményei bebizonyították, hogy egymásban megbízunk – Minerva lassan végignézett a jelenlevőkön, szavaira egyetértő morajlás futott végig a nappaliban tartózkodók között. – Megtudhatnánk végre mi is? – kérdezte Sirius. Szavaival egy időben fellángolt a kandalló, és a zöld lángokból kilépett egy Albusra kísértetiesen hasonlító varázsló. – Aberforth! – lépett oda az érkezőhöz Minerva. Tonks és Charlie meglepett pusmogásba kezdtek, míg a többiek melegen üdvözölték az érkezőt. – Szervusztok! – szólalt meg az idős varázsló Albuséhoz megtévesztően hasonlító hangján. Nem csak a hangja, de az egész megjelenése rá emlékeztetett mindenkit – ha az öltözéke nem mugli ruházat lett volna, és nem hiányzott volna az orráról az igazgatóra, annyira jellemző, félholdat formázó szemüveglencse, akkor gondolkozás nélkül azt hitték volna, hogy Dumbledore érkezett. – Ő itt, Aberforth Dumbledore, Albus testvére – mutatta be nekik Minerva. – Nem is tudtam… – ámult Tonks. – Nem, a kisasszony nem emlékezhet rám, már régen kivonultam a varázsvilágból – felelte mosolyogva Aberforth. Elképesztő volt a látvány. Mindenki, még a varázslót régről ismerők is elképedve mérték végig. Az eltelt évek csak fokozták a testvérek közötti hasonlóságot. – Mindent elmondott Minerva? – fordult Perselus is, az érkezőhöz. – Igen, sajnos tisztában vagyok a helyzettel. De azt még nem értem, hogy nekem ezért miért kellett ideutaznom. – Pedig ez elég nyilvánvaló – jegyezte meg Remus, aki ebben a pillanatban értette meg Perselusék tervét.
Harry a bevásárlás óta eltelt négy napot az Odúban töltötte – amolyan engedélyezett tombolásként. Ki is használták a barátaival a kevéske idejüket, egyrészt rengeteget hülyéskedtek – Molly bosszúságára –, másrészt alaposan átbeszéltek mindent, amit a horcruxokról eddig sikerült megtudniuk. Így legalább tudták honnan kell folytatniuk majd a nyomozást. A tanévnyitó előtti nap délutánján, már összecsomagolt, amikor az apja megérkezett. Míg Perselus, Mollyval váltott pár szót, addig Harry elköszönt a barátaitól – megbeszélve az a halaszthatatlanul fontos dolgot – miszerint másnap találkoznak a toronyban. A pincelakosztály nappalijába érkezve, Harry életében először szembesült azzal a tagadhatatlanul kellemes érzéssel, amit a hazatérés öröme okoz. – Ideje lenne bepakolni a ládádat – fordult hozzá az apja. – Igen… – indult kedvetlenül a szobája felé. – Állj! – csattant mögötte a professzor hangja. – Halljam! Harry hamar megtanulta, hogy az apja képes egy pillantással felmérni a hangulatát, és mindig azonnal észreveszi, ha valami nincs rendben. Sőt, nem csak, hogy észreveszi, de mindig azonnal szóvá is teszi. – Semmi… Csak most jöttem rá, mennyire jó itthon – próbálta elmagyarázni, hogy mit érez. – Még soha nem örültem hazatérésnek, az előbb éreztem ilyet először, erre máris mennem kell. Nem folytatta, ismét elindult a szobája felé – nem tudta volna elmagyarázni, hiszen ő maga sem értette – csalódott volt bár, nem tudta miért. – Megállni! – csattant ismét az apja hangja, a háta mögött. – Gyere ide! A határozott hang arra késztette, hogy odalépjen a professzor elé. – Jól figyelj, mert csak egyszer mondom el! – tette a kezeit Harry vállára, Perselus. – Bár, a hétköznapokat holnaptól a toronyban töltöd, mindössze pár emeletnyi távolságra leszel az otthonodtól. A jelszót ismered, akármi van, ide mindig jöhetsz! A bájitaltan professzor fiaként, abban a kiváltságos helyzetben vagy, hogy a hétvégéket, ha akarod, itt töltheted. Azzal, hogy reggel elhagyod a lakosztályt, nem változik semmi – nézett mélyen a fia szemébe. Most először ő maga vette fel a mentális kapcsolatot Harryvel, megmutatva neki, hogy a kimondott szavait bizony komolyan is gondolja. – Köszönöm. – Még valami. Addig, amíg a Roxfortba jársz, a régi nevedet kell használnod! – Miért? – kérdezte Harry, szinte megsemmisülten. – Bár, büszke lennék rá, ha a nevemmel vonulnál be holnap az évnyitóra, mégsem tartom az ötletet szerencsésnek – egyrészt mert a kölykök gonoszak. Ugyanazt a tömény undort kapnád tőlük, ami felém irányul. Másrészt, nem pazarolhatunk felesleges energiákat, az ez okból kialakult csatározásokra. Neked, most sokkal fontosabb dolgokra kell koncentrálnod. Harry, ha nehezen is, de megértette – nem azért kell Potternek maradnia, mert az apja szégyelli őt, hanem mert így egyszerűbb. Az éjszakája nehezen telt – az esze tudta, hogy a régi nevének megtartása, ésszerű és logikus döntés, a szíve nehezen értette meg, hogy ő, Harry Piton, nem lehet Piton. Az első egy-két hét alatt visszarázódtak az iskolai mindennapokba. Minden a megszokott mederben folyt. Harry ideje nagy részét a barátaival töltötte, jórészt a könyvtárban – hol a horcruxok után kutattak a régi feljegyzések között, hol Hermione vezényletével hosszú pergamentekercseket írtak tele a házi dolgozataikkal. A napok egyformán, és eseménytelenül teltek – Harry vacsora után minden nap hazament a pincelakosztályba, beszámolni az apjának a napjáról, és kikérdezni őt ugyanerről. Ez így ment egészen szeptember végéig, amikor egy este a Nagyterembe Hermione késve, és meglehetősen zaklatottan érkezett meg. – Mi történt? – kérdezték tőle a fiúk, szinte egyszerre. Hermione csak a fejét rázta és elmélyülten tanulmányozni kezdte az előtte felbukkanó tányért. Nem volt idejük újra rákérdezni, mert Harry karját hátulról valaki megragadta, és azzal a lendülettel talpra rántotta. – Velem jössz! – Hallotta meg a fiú, az apja feldúlt hangját. Annyira meglepte a professzor viselkedése, hogy szó nélkül hagyta magát levonszolni a pincébe. Alig léptek be a lakosztályba, már csattant is Perselus hangja. – Most azonnal összecsomagolsz! Elmegyünk! – Elárulnád mi történt? – kérdezte Harry. Érezte, hogy ez a helyzet, nem az a helyzet, amikor vakon kell engedelmeskednie. – Ne húzd az időt! Csomagolj! Most! – Apa! Nem pakolok addig, amíg nem mondod el mi történt! – Húzta ki magát Harry dacosan. Eddig észre sem vette – már csak alig fél fejjel volt alacsonyabb a bájitalmesternél. – A horcrux – felelt az apja türelmetlenül –, a hetedik horcrux… – Miről beszélsz apa? Csak hat horcrux van! – Nem, fiam! Hét horcrux van, és most azonnal menjél csomagolni! – Nem megyek! Tudom, hogy van még valami, egy újabb horcruxtól nem tojnál be annyira, hogy el akarnál menekülni! – Mit merészelsz? – Perselus ebben a pillanatban maga volt a veszély. Fenyegetően, sötét viharként tornyosult Harry fölé. Hát nem érti? Nem éri a kölyök, hogy veszélyben van? – Nem értesz semmit! Te magad vagy a hetedik horcrux! Harry döbbenten meredt az apjára, még soha nem látta ennyire dühösnek. Egy pillanatra megijedt tőle – de az ijedtsége hamar elszállt. Értette a dühét, ő ugyanígy reagált volna ellenkező esetben. Viszont a meneküléssel nem értett egyet. Nem akart elmenni – itt volt mindene. Meg kell ezt értetnie vele. – Nem megyek el, és te sem mész! – állt meg határozottan az apja előtt. Erősnek érezte magát. Az ereje forrása pedig ott állt, vele szemben. – Már van miért élnem, küzdenem! Nem fogom bujkálással, rettegéssel megrontani a boldogságomat, és a tiedet sem! Itt maradok, és te velem maradsz! Nekünk… Kettőnknek sikerülni fog. Ha pedig mégsem, akkor azzal a tudattal halok meg, hogy megpróbáltam… Megpróbáltam megtartani a családomat! Téged! – Harry… – Nem tudsz lebeszélni! Megkaptam életem legnagyobb álmát, és nincs az a Voldemort, aki ezt el tudná venni tőlem!
|