A kastély beburkolózott az éjszaka csendjébe – csak három ember volt, aki nem az igazak álmát aludta. Ketten Perselus nappalijában, várták a jelezést, ami tudatja velük, hogy indulhatnak végre. A harmadik pedig készülődött, ideje volt ennek az éjszakának az utolsó ellenőrző körét is megtenni – halványan élt benne a remény, hogy összefuthat még egy-két kóborló diákkal. De legbelül tudta, hogy ezen a késői – vagy korai –, órán ez már aligha következik be. A nappaliban megszólalt a halkan búgó riasztóbűbáj, Sirius és Lupin azonnal megindultak a bejárati csarnok felé. Argus Friccs a hatalmas kulcscsomóját csörgetve, bezárta a szobájának ajtaját – hajlott háttal, és erősen bicegő járással megindult a diákok szállásai felé. Alig fél órával később, ismét a lakosztály nappalijában voltak, de ezúttal már a gondnok is velük volt. – Nos, most hogy ilyen kényelmesen elhelyezkedtünk – nézett Sirius a gúzsba kötözött Friccsre, aki azóta egyhuzamban káromkodott, amióta csak elkapták. – Talán elbeszélgethetnénk arról, hogy mi jár annak, aki árulónak áll. A gondnok ügyet sem vetve az elhangzottakra, csak fröcsögte magából a válogatott szitkokat, felsorolva szinte minden roxforti alkalmazott teljes családfáját. – Mi a jó Merlin folyik itt? – lépett ki Perselus a szobájából. Azzal tisztában volt, hogy a két szőrmók itt akarja lerendezni Friccset, de azt nem gondolta, hogy annyira bénák, hogy elhallgattatni sem fogják tudni. Egy laza mozdulattal Silenciót küldött a szitkozódóra, majd kérdő tekintettel Lupinék felé fordult. – Csak nem tetszik neki a vendéglátás módja – vigyorgott Sirius. Perselus átment a laborjába, majd szinte azonnal vissza is tért, kezében a jól felismerhető bájitalos üvegcsével – hezitálás nélkül lépett a fogolyhoz, és gyakorlott mozdulatokkal legurította az ellenkező torkán a Veritaserumot. Némán várták ki azt a pár percet, amíg a gondnok szemei elhomályosodtak. – Te mérgezted meg tavaly ősszel a felsősöket? – Igen – hallatszott a monoton hangja. – Voldemort parancsára tetted? – Igen. – Mióta dolgozol neki? – Évekkel ezelőtt felajánlottam neki a szolgálataimat, de először tavaly élt vele. Lupin, aki eddig a kanapén ülve hallgatta őket, most odament mellé. – Te árultad el Perselust? – kérdezte halkan. – Igen. – Hogy lehettél ennyire aljas? – ragadta meg a gondnok mocskos, kócos haját, és fordította felé ezzel az arcát. – Meghalhatott volna miattad! – Tudom – felet még mindig monoton, színtelen hangon. – Féreg – lökte el Lupin, és indulatosan ellépett tőle. – Mit árultál még el, Friccs? – kérdezte újra Perselus, figyelmen kívül hagyva az előbbi közjátékot. – Mindent. – Mi mindent? – kérdezte türelmetlenül Sirius. – Mindent, a Potter kölyök Pitonná válásától, egészen a bolond igazgató betegségéig, mindent elmondtam. – Készül valamire Voldemort? – néztek össze Perselusék jelentőségteljesen. – A Nagyúr mindig készül valamire. – Te, én kinyírlak! – ugrott Sirius a gondnok torkának. Perselus és Lupin alig tudták megfékezni – elemi erővel tört ki belőle a düh, itt van előttük az áruló, és nem elég, hogy minden titkukat kifecsegte, még pofátlan is. – Azonnal felelj a kérdésre! – Csak azt tudom, hogy a Roxfort többé nem biztonságos.
Péntek délután, Harry – miután megbeszélte Ronékkal, hogy vasárnap a még meleg őszi napokat kihasználva, a birtokon fognak tanulni –, elindult a pincelakosztály felé. Az elmúlt két hétben az apja látványosan megváltozott. Bár, ezt rajta kívül talán senki nem vette észre. Mások előtt ugyanaz az undok, gúnyos hangú, magának való varázslónak látszott, mint eddig – Harry viszont látta, hogy ez már nem így van. A professzort, a látszat ellenére már nem zavarta a társaság, sőt igyekezett a felmerülő problémákat nem egyedül megoldani. A változás oka, pedig az ő ellenszegülése volt. Akkor az apja – más megoldást nem látva, az ő védelmében el akarta hagyni a Roxfortot. Harry viszont, erre nem volt hajlandó – kimondta azokat a szavakat, amiket a professzort még soha senkitől nem hallott. Család, érted, bármit. Talán akkor fogta fel igazán, hogy már nincsen egyedül. – Apa! – nyitott be a lakosztály ajtaján Harry. Mivel választ nem kapott, levágta magát a kanapé sarkába. – Socius! – szólította halkan a házimanójukat. – Harry úrfi! – kacsázott elő az apró manó. – Socius nagyon örül. Milyen hete volt Harry úrfinak? – Hát, tűrhető. Apa hol van? – Perselus gazda az igazgatónál van, de nemsokára jönnie kell. – Nem gondoltam, hogy ennyire korán jössz – lépett be a professzor éppen ekkor az ajtón. – Nem volt kedvem Hermione vezényletével még hat tekercsnyi házi dolgozatot megírni, így rád fogtam, hogy nem érek rá – vigyorgott Harry szemtelenül az apjára. – Harry! Gondolom, nem kell elismételnem a tanulás fontosságáról egyszer már előadott szónoklatomat? – nézett rá szigorúan Perselus. – Nem, vasárnap délutánra tettük át a tanulást, nyugi, nem fog elmaradni. – Jó – felelte, közben odafordult a manóhoz. – Socius, a tantermemet a múlt heti robbanás óta még mindig nem hozták teljesen rendbe a házimanók, intézkedj! – Socius már intézi is, Perselus gazda – ezzel egy csettintéssel eltűnt. – Felrobbant a bájitalterem? – nézett meglepve Harry. – Én miért nem tudok erről? – Mert úgy intéztem, hogy ne derüljön ki. Egy tökkelütött másodéves azt hitte jó móka alapanyagokkal dobálózni. – Megsérült valaki? – Az idióta kölyök önérzete úgy vélem súlyosan megsérülhetett, és persze a Griffendél ház pontjai is komoly veszteséget szenvedtek. – Ezért volt hát az a titokzatos ötvenpontnyi levonás – bólintott Harry. – Nem estél túlzásba kicsit? – Túlzásba? Az a kölyök majdnem a levegőbe repítette a kastélyt! – Jól van na, megértettem! – Jó, akkor miután végre megcsillantottad az értelem egy parányi szikráját, ideje, hogy fontosabb dolgokkal foglalkozzunk. Beszéltünk már arról, hogy fel kellene mérni a mentális képességeid erejét. – Igen, de máris? – Harry nem szerette ezt a képességet, utált belelátni mások fejébe, annak ellenére, hogy ennek köszönhette az apja életét. – Igen, most jött el az ideje. – Rendben – sóhajtotta lemondóan. – Mit kell tennem? – Egyszerű lesz. Én mondok valakit, te ráfókuszálsz, és megpróbálod megtudni, hogy mit csinál éppen. Ja, mielőtt belekezdenénk, Friccset elkapta Lupin és Sirius. – Mi? De arról volt szó, hogy mi… – Tudom, de az a két bolhafészek nem bírt a felesleges energiáival és önállósították magukat. – Megtudtatok valamit? – kérdezte lemondóan. – Bevallotta az árulást, és jól gondolkodtál, ő mérgezte meg a diákokat, sőt, még engem is ő árult el – azt még nem mondta a fiának, hogy Albust is elárulta, hiszen Harry még nem tudott annak a betegségéről sem. Harry a mondatba rejtett dicsérettől azonnal megenyhült. Ezek a burkoltan elejtett szavak mindennél többet értek neki. – Kezdhetjük akkor? – kérdezte Perselus. Harry bólintott, majd beletörődve várta az apja első választását. – A könnyebbekkel fogjuk kezdeni, legyen Ron Weasley. Harry ráfókuszált a barátjára, szinte azonnal ellepték az agyát annak a gondolatai. Megdöbbenve hallgatta, majd amilyen gyorsan csak tudta lerázta magáról azokat. – Nos, hogy ment? – Ő… Azt hiszem jól – válaszolt zavartan, talán még soha nem volt ennyire zavarban. – Csak nem rosszalkodott a kis vörös? – kérdezte Harry zavarát látva a professzor. – Nem, csak éppen Hermione meghódítását tervezi… Á… Ez olyan fura! – Nem mondod komolyan, hogy te nem tudtál erről? Milyen barátok vagytok ti? – Nem tudom, nem szoktunk ilyesmiről beszélni – rázta meg a fejét Harry még mindig értetlenül. – Na, ezt majd elintézitek egymás között. Legyen a következő, Longbottom. Harry ismét fókuszálni kezdett. Neville éppen a hatodéves bájitaltankönyv fölött görnyedt. Görcsösen próbálta a fejébe verni az anyagot – sikertelenül. – Ezt mondanod sem kell – intette le Perselus mielőtt még megszólalt volna. – Akkor legyen valami nehezebb… Lássuk a házvezető tanárodat. Újra kezdte a fókuszálást, de a várt eredmény elmaradt – csak valami szürkés gomolygást érzékelt, és jól kivehető éhséget. – Nem értem, csak összevisszaság van és éhség… Úgy látszik, csak a hozzám közelállókat hallom tisztán. – Lehet, de sokkal valószínűbb, hogy Minerva éppen vadászik. – Vadászik? – Amikor macska alakban van, előszeretettel üldözi a kastély egereit. – Fúj! – Harry előtt megjelent egy kép, amin a szigorú McGalagony professzor szájából kikandikál egy egér még mozgó farka. – Ez jól ment, most próbálkozzunk olyanokkal, akikkel még nem volt személyes kapcsolatod. Legyen Luna apja. Újra fókuszált, szinte azonnal felismerte Mr. Lovegoodot, a gondolatai legalább olyan furák voltak, mint a lányának, éppen egy patakparton keresett valami nem létező élőlényt. – Apa, ha ez megy így is, akkor miért nem próbálhatnám meg kifürkészni Voldemort gondolatait? – Ezt azonnal felejtsd el! – dörrent rá Perselus. – Ő az egyik legerősebb legillimentor! Azonnal észrevenné a szánalmas kis próbálkozásodat. Folytasd Longbottom nagyanyjával. Harry ismét lehajtotta a fejét, de esze ágában sem volt Augusta nénire fókuszálni. Minden erejét Voldemortra összpontosította. A homlokába élesen belenyilallt a fájdalom, elméjét elborította a sötét düh – elkeveredve némi sikerélménnyel. Élesen látta a sötét mágus szemein keresztül a környezetet – a látvány megdöbbentette. Voldemort messziről, de egyenesen a Roxfortot bámulta! A következő pillanatban meghallotta a hangját is, ezzel egy időben a sebhelyébe nyilalló fájdalom felerősödött és elsötétült előtte minden. – Bolond kölyök! – hallotta valahonnan messziről. Lassan kezdett tisztulni a tudata, de a homlokába maró fájdalom nem akart megszűnni. – Fáj… – kapott a sebhelyéhez, ujjai meleg ragacsot érintettek. – Hogy lehettél ennyire felelőtlen! Meg is ölhetett volna! – Vágta oda a fiának mérgesen Perselus, miközben átment a laborjába fájdalomcsillapító főzetért. Mire visszaért, Harry úgy, ahogy feltápászkodott – de semmivel sem lett jobb színe. – Idd ezt meg! – majd amikor Harry felhajtotta a bájitalt, egy pálcaintéssel rendbe hozta a vérző homlokát. – Mit láttál? – Voldemort… Voldemort összeszedi a csatlósai. Mindet! Ellenünk készül, a Roxfort ellen… – Biztos vagy ebben? – Valahonnan a távolból már a kastélyt nézi – felelte halkan Harry. – Socius! – csattant Perselus hangja. – Pers… – Erre most nincs időnk! – hallgattatta el a manót. – Azonnal idekéretek mindenkit, a csapatból, plusz Minervát, Poppyt, és Albust! Menj! – Mit teszel most? – kérdezte Harry. – Jobb már a fejed? – Miután a fia bólintott, fojtatta. – Még nem tudom, erről tudniuk kell a többieknek is. Ekkor felizzott a kandalló és Minerva lépett ki belőle. Harryben azonnal felderengett a nem olyan régen látott kép, kis híján kuncogásban tört ki. – Perselus, történt valami? – kérdezte a boszorkány aggodalmasan látva Harry állapotát. – Nem, csak azért küldtem érted Sociust, mert unatkoztam – felelte a professzor a tőle megszokott modorában. – Talán várjuk meg a többieket. Lassan megérkezett mindenki – legtovább Tonksra kellett várniuk, őt a mugli Londonból cibálta vissza a manó. – Hallhatnánk, végre miért vagyunk itt? – kérdezte türelmetlenül Sirius. – Harry miatt – nézett a kanapén kornyadozó fiúra. – Megtudott valamit, amit mindegyikőtöknek tudnia kell. – Perselus! Ne játsszál már az idegeinken! Nyögd ki, hogy mi történt – fújtatott mérgesen Sirius. – Igaza van, fiam! Tedd meg, hogy megosztod velünk is azt, amit megtudtál – nézett a professzorra Dumbledore is. Harry, miközben az apja elmondta a többieknek a történteket, az igazgatót nézte. Egyre erősödött benne az érzés, hogy valami nem stimmel Dumbledore-ral. Bár, mind a kinézete, mind a mozdulatai rendben voltak – valami mégsem egyezett. Még akkor is őt nézte, amikor a professzor szavai hatására a nappali felbolydult. Záporoztak a kérdések, érezhető volt a felfokozott lelkiállapot mindenkin. – Ki ez az ember? – kérdezte Harry, miközben le nem vette a szemét az igazgatóról. – Kire gondol Mr. Potter? – nézett rá zavartan Minerva McGalagony. – Ő itt – mutatott a varázslóra –, nem Albus Dumbledore! – Mégis miből gondolod, fiam? – Az igazgatónak nem ilyen kék szemei vannak, az ő szemei világosabbak! – Engedje meg fiatalember, hogy bemutatkozzak – lépet oda hozzá Dumbledore, megelőzve ezzel a további vitát. – A nevem Abertforth Dumbledore. Albus testvéröccse vagyok! – Ő… Jó estét, uram – nézett meglepetten az ismeretlenül is ismerős férfire. – Ezt nem értem. – Majd később elmagyarázzuk, Harry, de most fontosabb az, amiért itt vagyunk – intette le Perselus. Miközben ők lent a pincében lázas tanácskozásba kezdtek, kint a birtokon, Hagridnak különleges, mégis ijesztő élményben volt része. Éppen a kedvenc sütőtökjeinek az érési fázisát ellenőrizte – megnyugodva konstatálta magában, hogy a következő héten már szedheti is le őket –, amikor szokatlan patadobogást hallott a háta mögött. Felegyenesedve megfordult, a látványtól egy pillanatra elakadt a lélegzete – a szeme sarkából látta, hogy Agyar, fülét-farkát behúzva, iszkol befelé a kunyhóba. Hagrid előtt megállt három, hatalmasra nőtt kentaur. Méltóságteljes megjelenésükkel éles ellentétben álltak a gondterhelt vonásaik. – Ő… Szervusztok, minek köszönhetem a megtiszteltetést? – kérdezte megindultan, miközben rajongva nézte a gyönyörű lényeket. – Figyelmeztetni akarjuk az igazgatót! – válaszolt dörgő hangon, a középen álló kentaur. – A Roxfort, és vele a birtok is veszélyben van, az aki a Sötét Nagyúrnak nevezi magát, támadást tervez ellene. A csillagok jövendölése szerint a fenyegetés hét napon belül valósággá válik. Mi már elküldtük biztonságosabb környékre a csikókat, nektek is ezt kell tennetek az ifjú varázslókkal. Mondd meg az igazgatótoknak, hogy ha odakerül a sor, számíthat ránk. Nem adjuk egykönnyen az otthonunkat! – majd anélkül, hogy Hagrid válaszára vártak volna, megfordultak és visszavágtattak a Tiltott Rengetegbe. A vadőr döbbenten nézte a fenségesen távolodó kentaurokat – jó pár éve élt itt kint a birtokon, ismerte a rengeteget is, mint a tenyerét. Látott már nem egyszer ilyen lényeket, olykor akár egy nap többször is. De soha, egyetlen egyszer sem álltak még vele szóba – pedig mindent megtett, hogy ez megtörténjen. Percek óta nézte a helyet, ahol elnyelte őket az erdő, amikor feleszmélt és eszébe jutott, hogy talán fel kellene mennie a kastélyba az üzenettel. Nehéz szívvel indult meg – bár, szerette a benne élőket, az épületben mégsem érezte jól magát. Túl nagy volt ő oda, idekint inkább volt otthon, mint ott bent. Tempós léptekkel haladt, így csakhamar maga mögött hagyta a szeretett birtokot, és belépett a kastély kapuján. Felfelé indult volna az igazgató irodája felé, amikor eszébe jutott, hogy oda úgysem tudna bejutni, hiszen nem tudja a jelszót – ezért inkább a pince felé vette az irányt. Piton professzor biztosan segíteni fog neki. Bármennyire is finoman akart bekopogni a professzor lakosztályának az ajtaján – mozdulatai hangos dörrenéseket okoztak, melyet visszavert az üres folyosó. – Hagrid, mért szakítod be az ajtómat? – rántotta fel Perselus az ajtót. – Piton professzor, sajnálom, hogy megzavarom, de beszélnem kellene az igazgató úrral, és… – Hagrid! – lépett az ajtóhoz Albus is. – Jó helyen jársz, ha engem keresel. Kerülj beljebb. – Merlinnek hála, igazgató úr! Inkább itt kint maradnék. Azért jöttem, hogy a kentaurok üzenetét átadjam. Lassan, hogy biztosan ne felejtsen ki semmit, elismételte a birtokon hallott szavakat – majd hozzátette, hogy ha harcra kerül a sor, rá bizony számíthatnak. – Ezek szerint, amit Harry megtudott, igaz – mondta immár tényként Minerva, a vadőr távozása után. – Fel kell készülnünk, de mindenekelőtt ki kell ürítenünk a kastélyt – felelte Perselus.
Drágáim! Két kategóriában is bekerültem az Arany Főnixen a döntőbe! Köszönöm nektek!
| 
