Előzmény
Augusztus van, fülledt, nehéz levegőjű augusztus. Még most, hajnalban is párától nehéz a levegő, hiába van teljesen kitárva a rácsokkal nehezített ablak – Harry szobának nevezett, de csak luknak tekinthető vackában –, csak a hőség jut be rajta. Már nem alszik, álom helyet csak az elkeseredett gondolatok jutnak neki. Visszafelé számol, mint a kisgyerekek, ha nagyon várnak valamit. Igaz ő is nagyon várja. Várja, hogy vége legyen a nyárnak – még huszonhat nap –, és visszatérhet a Roxfortba. Eddig sem volt élmény a Privet Drive-on tölteni a nyarat, de az idei minden eddigin túltett. A mindennapos házimunka már nem újdonság, mint ahogyan a szinte teljes elzártság sem. Megszokta már az itt eltöltött évek alatt, hogy a rokonai teljesen letagadták – hiába élt itt tizenegy évig, hiába töltötte itt az elmúlt négy nyarat, a szomszédok még csak nem is sejtik, hogy valaki még él itt, a háromtagú családon kívül. Mindez, úgymond megfizethető ára volt a biztonságának – legalábbis az igazgató szerint. Harry nem is igazán vette magára, megszokta, hogy itt, Vernon bácsiéknál ilyen az élet, már korán megtanulta, hogy mindennek ára van.
De ezen a nyáron minden rosszabbra fordult, alig egy hete volt itt, amikor egy este Vernon bácsi tajtékzó dühvel érkezett haza, az előszobában szó nélkül pofonvágta a lépcsőn éppen felfelé induló Harryt – de annyira, hogy a fiú, elesett –, miközben azt ordítozta, hogy ez is miattad van! Attól a naptól kezdve, mindennaposak lettek a verések, az étkezésmegvonás, ahol lehetett, megalázták, ráadásul mindenért őt okolták. Lassan kiderült, hogy a megváltozott körülmények oka az, hogy a gyárat, ahol Vernon bácsi dolgozott – fúró ügynök volt –, felszámolják. Nehezen telt a nyár. De ma valami készülődés hangjai szivárogtak fel hozzá. Eddig egyetlen percre nem hagyták magára, minden nyáron volt pár hete egyedül, amíg a család nyaralni volt, az idén nem – nem mentek sehová. Biztos a gyárbezárás miatt. De most tisztán kivehető volt a készülődés zaja, idáig érezte Dudley izgatottságát. Nem tudta hová készülnek, de nem is érdekelte, abban nem reménykedett, hogy nyaralni mennek, mert azt mindig megelőzi az előző esti, órákig tartó szónoklat Vernon bácsitól arról, hogy mit nem tehet addig, amíg nincsenek itthon. Majd’ egy órán keresztül hallgatta őket, aztán a hatalmas dörrenéssel becsapódó ajtó jelezte, hogy a család távozott. Kikászálódott az ágyból – jóval lelkesebben, mint máskor –, és megcélozta a konyhát. Tudta, hogy nem fogja megúszni büntetlenül azt, amire készül, de muszáj volt. Nem telt el két perc, és már derékig hajolt a hűtőbe – nagyon éhes volt. Hetek óta csak a Dudley által meghagyott maradékot kapta – már amikor meghagyott valamit. Nem érdekelték a következmények, hozzászokott a pofonokhoz, fizikailag is, és lelkileg is. Eleinte nagyon félt, igyekezett meghúzni magát, remélve akkor kevesebb jut neki a testi fenyítésből. De hamar rá kellett jönnie, hogy hiába kerüli a nagybátyját, hiába csinál mindent tökéletesen, akkor sem kerülheti el a hatalmas, és dühös ütlegeket. A félelmet lassan felváltotta a dac. Tudta, hogy megvédeni nem tudja magát –, Vernon bácsi jóval erősebb volt nála, varázsolnia pedig nem volt szabad – így hát méltósággal tűrte az agressziót. Azaz nem egészen. Rájött, hogy ha sikerül egy pofon elől elhajolni, az még jobban felidegesíti a bácsikáját. Kaján vigyorral figyelte, ahogyan ellilul a feje, ilyenkor Dudley és Petunia néni is bőven kapott a keresetlen szavakból. Ráadásul ez igen jó reflexgyakorlatnak bizonyult. Miután alaposan kifosztotta a hűtőt, és úgy érezte, hogy degeszre ette magát, letelepedett a tévé elé. Ezen a nyáron még nem volt alkalma ilyen semmittevésre, de nem igazán kötötte le a készülék, arról ábrándozott, milyen jó lesz végre a barátaival tölteni az időt a Roxfortban. Néhány álmodozással töltött óra után úgy döntött, jobban teszi, ha a napi házimunkát elvégzi mielőtt Vernon bácsiék hazaérnek – már így is lógott a levegőben néhány pofon a kifosztott hűtő miatt. Nem okozott neki problémát az, hogy dolgoznia kell, egészen kicsi korában megtanulta mit, mikor, és hogyan kell megcsinálni. Nem is bánta, ebben az elzártságban, ha nem csinálná meg a napi dolgokat, akkor arra kényszerülne, hogy az aprócska szobában unatkozzon egész nap, ahol csak a plafonbámulás lehetne az időtöltése. Éppen végzett a fürdőszoba kitakarításával, amikor megjöttek. Alig fértek be az ajtón a sok csomagtól. Dudley arca ki volt vörösödve –, na, nem a cipekedéstől, a lángos fejű még véletlenül sem fogna a kezében semmit –, ha jól vette ki a szavakból, akkor az iskolai holmiját vásárolták meg a kölyöknek. Nem foglalkoztak Harryvel, egyenesen felvonultak a csemetéjük szobájába – bekötni a füzeteit, felcímkézni őket, és minden hasonló dolgot elvégezni, nehogy a kis drága megerőltesse magát. Eközben Dudley bekapcsolta a televíziót, és kiballagott a konyhába, egyenesen a hűtőhöz. Harry még el sem érte a szobája ajtaját, amikor felharsant Dudley ordítása.
– Anya! Harry kizabálta a hűtőt!
Alig két másodperccel később már Vernon bácsi hatalmas tenyerei fordították meg Harryt. Nem számított, mit kiabált fel a fia, a lényeg az volt, hogy okot adott bántani a felesége unokaöccsét. Élvezte, hogy uralkodhatott felette. Mindig, mindenhol meg kellett felelnie, mindig mindenki megszabta, hogy mit kell csinálnia, még Petunia is – Dudleyról ne is beszéljünk. De a kölyköt akkor terrorizálta, amikor akarta, nem kellett hozzá se indok, se engedély. Csak azt sajnálta, hogy ez nem jutott előbb eszébe. Már csattant is a keze a fiún, de mivel elvétette –, és csak a nyakát találta el –, visszakézből is odasózott neki egyet. Nem érezte fontosnak, hogy elmagyarázza a kölöknek miért is kapta a két aprócska pofont, úgy gondolta, éppen elégszer mondta neki, hogy egy mihaszna semmirekellő, nem kell megindokolnia, mivel érdemelte ki a dorgálást.
Dudley a lépcsőfordulóból nézte végig az ütlegelést, tökéletesen jogosnak érezte az apja pofonjait, nagyon korán belenevelték, hogy az unokaöccse csak nyűg a hátukon, mint ahogyan azt is, hogyha valamit nem kap meg azonnal, akkor az Harry miatt van – mert olyan sokba kerül a tartása, hogy a szegény ficskájukra nem jut már pénz. Élvezettel nézte hát, ahogy ellátja az apja Harry baját. De mivel ma megint nem sikerült azt a drága videó játékot kidumálni az apjáékból, amire már hónapok óta szemet vetett, igencsak fűtötte a bosszúvágy. Nem elégedett meg azzal, hogy Harry kapott néhány pofont, valami komolyabbra vágyott, azt akarta, hogy az unokatesója szenvedjen. Nem sokat kellett gondolkoznia, már régen megtalálta a módját, hogyan tudja igazán mélyen megbántani Harryt, de eddig mindig megelégedett azzal, ahogy az apja fenyítette meg. Most viszont úgy érezte, hogy ez kevés, hiszen azzal, hogy nem kapta meg a játékot, elvette a lehetőséget tőle, hogy az iskolában felvághasson. Megvárta, amíg az apja visszament a szobájába továbbcsomagolni a füzeteit, és már osont is fel a szülei hálószobájába, tudta mit keres. Azt is, hogy hol keresse. Még kicsi korában találta a dobozt az anyja éjjeliszekrényében, akkor ugyan még nem igazán izgatta a dolog, de amikor már meg tanult olvasni, igencsak érdekesnek találta. Biztos volt benne, hogy ezzel végleg bosszút állhat mindenért. Óvatosan becsúsztatta a dobozt a pólója alá, és kilépett a folyosóra. Kopogás nélkül rontott be Harry szobájába.
– Nesze, fattyú! Ez a tiéd! – ordította bele a fiú arcába, és hozzávágta a dobozt.
1.
Harry megdöbbenve tartotta a kezében az apró fadobozt, nem szokott hozzá Dudleytól az ilyen viselkedéséhez. Általában nem is szólt hozzá, méltatlannak tartotta, hogy egy abnormálissal beszéljen. Nem sokáig bámulhatott az unokatesójára, mert az, azzal a lendülettel, amivel hozzá vágta a dobozt, be is csapta maga után az ajtót! Megvonta a vállát, és lehuppant az ágya szélére. Nem kevés fenntartással forgatta a kezeiben a váratlanul kapott tárgyat. Nem volt nagy – talán két tégla elfért volna benne, nem tudta eldönteni, hogy régi-e, vagy csak régiesre pácolták. Az biztos, hogy fából volt. Nem volt bezárva, de az tisztán látszott, hogy valaha be volt. Valaki feltörte. Félve nyúlt a tetejéhez. Nem volt benne biztos, hogy jó ötlet lenne-e ha felnyitná, eddig nem sok köszönet volt abban, ha kapott valamit Vernonéktól. De persze, most sem bírt a kíváncsiságával – nem is ő lett volna, ha nem nyitja ki.
Lassan emelte a doboz tetejét – várva, hogy valami történjen –, de nem történt semmi. A dobozban megsárgult papírok hevertek, nem látszottak veszélyesnek sőt, unalmasnak tűntek. De még az unalmas papírok nézegetése is jobb volt a plafonbámulásnál. Harry kivette a legfelső papírt, négyrét volt hajtva – levélnek látszott. Már a megszólításon meglepődött.
„ Lily!”
Ezek az édesanyja levelei. Hogy a túróba kerültek Dudleyhoz?! Hirtelen azt sem tudta mit tegyen, rohanjon ki számon kérni a lángos képűt, vagy olvassa el a levelet! Persze megint nem bírt a kíváncsiságával, maradt az ágy szélén. Olvasni.
„Lily!
Már nagyon hiányzol, igaz, hogy még csak két hét telt el a nyárból, de nekem éveknek tűnik! Itthon nem változott semmi, attól tartok nem is fog. De nem számít, megszoktam. Képzeld Ágas tegnap baglyot küldött, egy pár soros levéllel! Úgy látszik komolyan gondolta a békülést!
Várom soraid, és a nyár végét!”
Ennyi, nem volt több a sorokban, Harry el nem tudta képzelni ki küldhette az anyjának. Kíváncsian kotort a dobozba a következő levélért.
„Lily!”
A békülés a Tekergőkkel immár biztosan igazi, a hétvégén eljöttek hozzám. Nagyon lelkesek voltak, olyanok mintha tényleg örülnének ennek a helyzetnek. / titokban azért belenézem a fejükbe – még erősek a régi sérelmeim –, de igazán őszinték voltak / Ezzel azt hiszem minden akadály elhárult a szerelmünk útjából! Bár most is, mint az előző nyáron, attól rettegek, hogy mire a szünetnek vége lesz, addigra az érzéseid is megkopnak.
Várom soraid, és a nyár végét!”
Lassan engedte az ölébe a kezeit, nem értette, sem a levelet, sem a szavakat, „szerelmünk”, nem tudta értelmezni, hiszen az anyja szerelme James volt, az a James, aki a Tekergőkhöz tartozott, vagyis szinte biztos, hogy nem ő írta levelet. De akkor ki? Szinte erőből rántotta ki a következő levelet, nem kezdte el azonnal olvasni, előbb megforgatta, hátha talál valami utalást az íróra, vagy legalább egy dátumot, hogy időben be tudja azonosítani az eseményeket. De semmi.
„Lily”
Elmondta! Mindent tudunk! Természetesen a régi félreértéseinket figyelembe sem véve, úgy gondoljuk, hogy igazán összeilletek! Legyetek nagyon boldogok!
Ui.: Ha nem hívtok meg minket az esküvőre, akkor nagyon átkozódni fogunk! Szeptemberben találkozunk!
Tekergők”
Egy újabb – már konkrétabb –, utalás arra, hogy az anyja nem csak az apjával járt. Legalább is volt előtte valakije. Harry egyre jobban összezavarodott. Újabb levélért nyúlt, de valami más akadt a kezébe. Kivette, de a megsárgult papíron csak egy szó látszott.
„Roxfort”
Megfordította – majdnem leesett az ágyról a látványtól. Egy fénykép volt, az anyja volt rajta, üdén és fiatalon. De nem egyedül, ott állt mellette, a vállát átkarolva, a vérdenevér! Piton! Az ő anyjával! Hozzá ért! Átkarolta! Harry percekig csak bámulta a képet, a fejében állandósult a zűrzavar. Kezdett nagyon rossz érzése lenni! Amikor valamennyire összeszedte magát, újabb papírért nyúlt a dobozba. Ismét egy kép, érezte a papíron. A felírat ugyan az. Ez a kép is a Roxfortban készült, talán az egyik karácsonyi bálon, megint csak az anyja és a professzor voltak rajta. Táncoltak. Összesimulva. Lassan. Annyira meghitt volt a kép, hogy egyszeriben megértette. Mint a lassított felvételeken, úgy dőlt el az ágyon. Cikáztak a fejében a gondolatok, újra és újra felidézte a levelek tartalmát, immár a nem létező aláírást is maga előtt látva. A hangulata ingadozott a teljes elutasítás, és az értetlenség között. Piton? A pincelakó? Talán egy troll el tudná viselni a természetét! Na de, az anyja! Hiszen Lily gyönyörű volt, okos, vidám! Piton meg csúnya, gonosz, és undok! Nem, itt valami tévedés van!
Ki kell derítenie, hogy a képek egyáltalán valódiak-e! Mélyebben nyúlt a dobozba. Valami kattant, és a kezének nyomódott. Közelebb húzta magához, hogy bele tudjon nézni – egy apró rejtekajtó nyílt ki benne. Félve nyúlt a kicsi üregbe – félt attól, amit ott találhat. Finom tapintású pergament érintett. Óvatosan emelte ki, de még nem merte széthajtani. Valahogy érezte, hogy ha belenéz, akkor valami megváltozik. Örökre.
Visszafordult az ágyon a hátára – bámulta a plafont, de nem látott semmit, szinte hallotta, ahogyan kattog az agya. Képtelen volt elhinni, hogy az édesanyja akár egy percig is együtt tudott lenni a pincelakóval – pedig a levelek szerint akár több évig tarthatott, de két nyáron biztosan. Felidézte magában Pitont, hátha talál benne valamit, amivel megfoghatta az anyját. Szemügyre vette az emlékeiben, de csak a mogorva arcát, a gúnyos félmosolyt, a lenéző pillantását tudta felidézni. Aztán elárasztották a professzor szavai – ezek a szavak kizárólag bántóak voltak, nem jutott eszébe egyetlen sem, amiben akár szikrája meglett volna a jóindulatnak vagy a segítőkészségnek. Az elmúlt négy évben kizárólag ellenséges viszony állt fent Harry, és a Professzor között, bár ez nem csak rá, hanem a Roxfort teljes diákságára igaz volt, Piton nem szerette a kölyköket, talán tanítani sem szeretett. Még a hideg is kirázta, ha arra gondolt, hogy ő, és az anyja.
Nem tudja meddig próbált valami ésszerű magyarázatot találni a doboz tartalmára, de mire többé-kevésbé el tudta terelni a gondolatait, addigra besötétedett. Kikászálódott az ágyból, és elindult az emeleti fürdőbe, hogy megmosakodjon – a házban csend volt, csak Petunia néni horkolása hallatszott, már jól benne járhatott az éjszakában. Elszuttyogott egy darabig a mosakodással, bár maga is tudta, hogy csak az időt húzza – próbálta elódázni az elkerülhetetlent. De tudta, hogy amint visszamegy a szobába, meg fogja nézni azt a papírt is, ami a rejtekhelyen volt. Már nem volt mivel húzni az időt. Elindult, lassan benyitott, és lehuppant az ágy szélére, ugyanúgy, ahogyan először is tette. De most nem a dobozt vette a kezébe, mert a pergamen már ott hevert az ágyán. Széthajtotta, olvasni kezdte Mire a végére ért, már csak homályosan látott – az eddigi világa teljesen romba dőlt –, szemeit elfutották a könnyek.
„ MÁGIAÜGYI MINISZTÉRIUM 1980/08/02/2325 MÁGUS NYÍLVÁNTARTÁSI OSZTÁLY
SZÜLETÉSI BIZONYÍTVÁNY
GYEMEK NEVE: HARRY PITON GYERMEK NEME: FIÚ SZÜLETÉS IDEJE: 1980. 07. 31. SZÜLETÉS HELYE: GODRIC’S HOLLOW
ANYJA NEVE: LILY EVANS APJA NEVE: PERSELUS TOBIAS PITON
CSATOLMÁNY: A GYERMEK NEVÉT, ÉS AZ APASÁG TÉNYÉT 1980. 08. 03. NAPJÁN MEGVÁLTOZTATTÁK, A VÁLTOZTATÁS JOGERŐS, ÉS VÉGLEGES FELOLDANI, CSAK A VÉRSZERINTI ANYA, VAGY A VÉRSZERINTI APA TUDJA. A VÁLTOZTATÁS UTÁN, A GYERMEK ADATAI A KÖVETKEZŐKRE MÓDOSULTAK.
A GYERMEK NEVE: HARRY JAMES POTTER APJA NEVE: JAMES POTTER
A TÖBBI ADAT VÁLTOZATLAN MARADT.”
Harry zuhant, bele a nagy semmibe. Képtelen volt gondolkodni, érezni, még lélegezni is alig. Nem tudta hol van, és mikor, nem is akart tudni semmit. Nem látott maga előtt mást csak a mérhetetlen feketeséget, és az eddigi viszonylagos biztonságának a teljes hiányát. Egyetlen egy szó égett bele az agyába, és villogott benne vörösen.
„Hazugság!”
oooOOOooo
Vernonék el nem tudták elképzelni mi történt a kölyökkel – persze Dudley sejtette, de erről nem világosította fel a szüleit –, nagyjából két hete nem látták kijönni a szobájából. Nem mintha érdekelné őket, ha esetleg éhen hal vagy valami, de ha ez megtörténne, akkor el kellene számolniuk az okokkal annak az idióta igazgatónak, és ezt nagyon nem szeretnék. Ezért egy családi kupaktanács alkalmával úgy döntöttek, hogy írnak egy levelet, annak a degeneráltnak, hogy a kölyök rosszul van, jöjjön érte. Attól kezdve, hogy a levelet postára adták, állandóan rettegtek – vajon mivel magyarázzák meg a szomszédoknak a furcsa látogatójukat.
Alig telt el a levél feladása óta két nap, amikor hajnalban – Vernon szerint embertelenül korán – valaki dörömbölt az ajtón. Petunia ment ki, sápadt arccal nyitotta ki Dumbledore professzornak a bejáratot.
– Jó reggelt Petunia! Sajnálom a korai időpontot, de amint megkaptam a levelüket, ide siettem – majd invitálás nélkül az emeletre indult. – Elmondanátok mi történt Harryvel? – fordult vissza a lépcső tetejéről. – Nem tudjuk – sápadt el még jobban Petunia. – Biztos valami varázs kór – jelent meg a háló ajtajában Vernon feje –, nem miattunk van! Mi rendesen a gondját viseltük! – Jó reggelt! – köszönt oda neki jóvális mosollyal Dumbledore. – Nem gondoltam rá, hogy ti okoztatok volna neki valamit, megmutatnátok melyik az ő szobája?!
Petunia a folyosó utolsó ajtaja felé bökött. A professzor, kopogás nélkül nyomta le a kilincset. Amint belépett, meghökkent a látványon, a szoba teljesen személytelen volt, mondhatni kopár, a rozoga ágyon, és a leszakadt ajtajú szekrényen kívül, nem volt benne más – vagyis de, ott volt még Hedvig kalitkája, és az utazó láda, de ezen kívül tényleg semmi. A rozoga ágyban ott feküdt Harry, olyan halovány és sovány volt, hogy a professzor egy pillanatra megijedt – jaj, csak el ne tűnjön! Csendben ment közelebb, nem tudta eldönteni, vajon a fiú alszik-e. Óvatosan fölé hajolt, hallotta a halk, rendszertelen lélegzetét, de hiába szólította, a fiú semmire nem reagált. Fölé emelte a kezét, megpróbálta beazonosítani a kórt egyfajta diagnosztizáló bűbájjal, de ő maga lepődött meg a legjobban, amikor a diagnózis azt mutatta, hogy Harrynek nincsen semmi baja. Nem értette a dolgot, és ettől kissé megijedt. Némi gondolkodás után Hedvighez lépett, miután megetette a már alig élő madarat, egy csendben elsuttogott Dulcisses után, már rá merte bízni a levelet – amit akkor írt, amikor a madár evett – és elküldte Poppyhoz. Sürgősen szüksége van a javasasszonyra, ha nem akarja, hogy Harry végleg itt hagyja őket. Tőle nem megszokott idegességgel járkált fel-alá az apró szobában, aggódott – ha Harryvel valami történik, akkor nem lesz, aki keresztülvigye a terveit, márpedig azt nem hagyhatja. Hiába törte a fejét nem tudott rájönni, hogy mi történhetett a fiúval.
Nem kellett sokáig várnia – hamarosan már hallotta az emeleti lépcsőn a léptek zaját. Poppy nem finomkodott az ajtóval, egyszerűen belökte, és kérdezés nélkül fordult Harryhez. Az egész testére kiterjesztette a diagnosztizáló bűbájt, értő szemmel nézte az eredményt.
– Igazgató úr! Harryt azonnal vissza kell vinni Roxfortba, a gyengélkedőre! – Mégis mi baja van? Az én diagnózisom szerint fizikailag rendben van. – Fizikailag igen – talán –, bár a sokáig tartó éhezés a szervezetét eléggé legyengítette. De ez a kisebb baj, Harry katatón állapotban van, ki tudja már mióta, és ha nem kezdhetem meg hamarosan a kezelését, akkor nem tudom garantálni, hogy valaha is felépül. – Katatón? Mégis mit jelent ez? – Dumbledore kissé értetlen volt, hallott már a katatóniáról, de eddig csak mugliknál. – Valami nagyon erős lelki trauma érhette, ez az állapot csak akkor következik be, ha az illető semmilyen formában nem tud valamit feldolgozni, De menjünk már, a katatóniát csak egy lépés választja el a tudathasadásos skizofréniától! Most tényleg minden perc drága! – Poppy, van még esélye rendbe tenni? – Addig van esélyem rá, amíg át nem billen a másik végletbe. Ha azt látja, hogy felkel és elkezd mániákusan mozogni, leállíthatatlanul tombolni, akkor sajnos elkéstünk. Fogja Harryt hoppanáljon vele a gyengélkedőre, én viszem a holmiját.
A Roxfort még üres szerencsére – gondolta Poppy –, semmi szüksége most a gyengélkedőt legyekként ellepő barátokra. Egy pálcaintéssel megtisztította Harryt, és tiszta pizsamát is bűvölt rá. Kiment az irodájába, hogy behozza a bájitalokat, nem volt konkrét kezelési terve, hiszen még soha nem találkozott katatóniában szenvedő varázslóval – csak azért ismerte fel Harry tüneteit, mert a gyengélkedőn töltött unalmas óráiban, Szigfrid Balambér: Ritka betegségek lexikonját, szokta bújni. Úgy gondolta, hogy az Álmatlan Álom, és némi rendszeresen adagolt nyugtatófőzet majd rendbe teszi a fiút. Csak remélni merte, hogy igaza van, de abban biztos volt, hogy ha egy héten belül nem áll be semmilyen változás az állapotában, akkor át kell szállíttatni a Szent Mungóba.
Eközben az igazgatói irodában Dumbledore ugyanolyan idegesen rótta a köröket – a képek a falon, ámulva nézték. Meg kell gyógyulnia! Meg kell gyógyulnia – ismételgette magában, mint egy mantrát, tudta jól, ha Harry meghal, akkor vele halnak az álmai is. Hirtelen ötlettől vezérelve hopp-port szórt a kandallóba – nem lépett át, csak a fejét dugta bele.
– Perselus! Gyere azonnal! Kérlek!
Reménykedett, hogy a bájitaltan tanára esetleg többet tud erről a dologról, mint Poppy, ő ugyanis eléggé tanácstalannak látszott.
| 
