Lassan vége a tavasznak, Harry élete az elmúlt hónapokban alaposan megváltozott. Azon a bizonyos éjszakán, amikor először hallott a végzetes jóslatról, fenekestől fordultak fel az addig nyugodtnak nevezhető napjai. Azóta az események szinte kergették egymást, alig telt el hét, hogy ne jutottak volna a tudomására újabb és újabb dolgok. A legnagyobb változás a heti három alkalommal tartott – különóra címszóval bevezetett edzés volt. Ezeket ritka kivételektől eltekintve, Piton tartotta neki. Mára már belerázódtak, a közösen eltöltött időt hasznosan az edzésekre tudták fordítani, de a kezdeti pár hétben rendszeresek voltak a konfliktusok – főleg, hogy a professzornak még mindig nem sikerült felülkerekednie az átkon, ami szinte képtelenné tette a gyerekhang elviselésére. Harry még élénken emlékezett az első edzésre. - Potter, óra után itt marad! – szólalt meg a professzor a bájitaltan óra végén. Harry kíváncsian várta, mi lesz a mondandója – amint az utolsó diák is elhagyta a tantermet, meg is kapta a válaszát. – Este hatkor ott legyen a második emeleti folyosón. Egyedül! – ennyi, nem mondott neki többet, de ő tudta így is, hogy eljött az első edzés ideje. Már hat előtt ott volt a kérdéses folyosón, jobban izgult mintha vizsgáznia kellett volna, felmérte magában az eddigi tudását, és szánalmasan kevésnek találta. Az apjáról mindenki tudta, hogy az egyik legerősebb varázslócsaládból származik, a Prince család magasan kiemelkedett e téren a többi varázsló közül. Piton, ha ez nem lenne elég, nem csak kiemelkedő varázsló, de tanár is, méghozzá a legszigorúbb – biztos volt benne, hogy nem fog tudni megfelelni az elvárásoknak. – Mit ábrándozik Potter? – csattant fel mögötte Piton hangja. – Tán kérvényt írjak, hogy velem tartson? – Nem professzor úr, jövök. Perselus néhány pálcamozdulattal elérte azt, amit Harryék, csak a megfelelően kimondott szavakkal tudtak – a falban feltárult a szükség szobájának ajtaja. De az nem az a kicsiny kuckó volt, amit már megszokott. Egy hatalmas terembe lépett, mely nélkülözött minden díszítést, csupasz falu, ablaktalan helyiség volt. A meglepettség valószínűleg meglátszott az arcán is. – Mégis mit várt, hogy meleg kandalló előtt, kényelmes puffokon fog tanulni? – kérdezte Piton. – Így legalább tűzbiztos. Üljön le oda középre! Törökülésbe, a kezeit tenyérrel lefelé leteszi maga mellé, a pálcájára ma nem lesz szüksége. Becsukja a szemeit, nem mozdul, nem kérdez – hallgat, tanul, megjegyez. Harry elhelyezkedett úgy, ahogy a professzor mondta – az a várttal ellentétben, egyáltalán nem volt kényelmetlen. Az első pár percben folyton az járt a fejében, hogy csukott szemmel, pálca nélkül mennyire védtelen – de az apja mély, nyugodtan csengő hangja, hamar megnyugtatta. Eleinte nem is a mondandójára figyelt, hanem arra, ahogyan mondja – soha nem hallotta még így beszélni, az órákon mindig ideges volt. Vagy pattogó hangon dirigált, vagy dühösen, mégis halkan szóltak a szavai. De itt nem, lassan kiegyensúlyozottan beszélt, és bár csak hozzá beszélt, hangja mégis betöltötte az egész termet. Harry elmélázott azon, hogy ha a professzornak csak ezt az oldalát ismerné, akkor biztosan nagyon kedvelné, már a kezdetek óta. Amikor napirendre tért a furcsa gondolatai felett, akkor végre elkezdett figyelni a mondandójára is. Messze a varázslat bölcsőjénél kezdte a mesélést – igen a mesélést, nem száraz mágiaelmélettel tömte a fejét, hanem gyermekszobába illő módom mondta el, hogy mit tud ő a mágiáról. – Már a kezdet kezdetén, jóval az ember előtt jelen volt a mágia a földön – mindenben, és mindenhol. Majd az ember megjelenésével, és fejlődésével felerősödött. Nem voltak muglik és varázslók, minden élőlény egyformán meg volt áldva a mágiával. A különböző népek a varázslás más, más területein váltak egyre jobbá és jobbá. Bár az is lehet – ezt nem tudjuk biztosan –, hogy már eleve más típusú varázserővel rendelkeztek. De amit biztosan tudunk, hogy az Afrika területén élő törzsek a jövőbe látás, és a környezetük minden rezdülésének komoly szakértői voltak. Az amerikai kontinensen élők az animágia ismeretével rendelkeztek – lejegyeztek egy animágust, aki minden olyan állat képére át tudott változni, amit akár csak egyszer is látott. Az Európa szívében fejlődött népek a nonverbális varázslatok, és mágikus főzetek szakértői lettek. Mindenki képes volt az alapvető varázslatokra – hosszú évszázadokig ez így is maradt. De aztán az emberiség már nem elégedett meg a saját környezetével, az emberek többet akartak tudni, látni a világból – sokan útra keltek, először csak a szomszéd törzsekhez, majd egyre messzebb. Volt, hogy teljes családok indultak neki az ismeretlennek. A népek keveredni kezdtek, ez a keveredés eleinte fokozta a varázserőt, hiszen a szomszédos, egymás közelében élő törzsek hasonló képességekkel bírtak. De ahogy az emberiség egyre nagyobb teret hódított magának a földön, úgy jutottak a különböző népek egyre közelebb egymásoz – európai varázslók jutottak el Afrikába, észak amerikai mágusok, dél Amerikába. Lassan. századok alatt a varázserő megváltozott, eleinte csak elvétve fordult elő, hogy gyengébb képességű utód született, majd fokozatosan ez vált az általánossá, és a középkor hajnalán világra jöttek az első muglik. Addigra már annyira legyengítette az emberiség a mágiát, hogy az ment ritkaságszámba, ha kiemelkedő képességű varázsló született. Ebben az időszakban élt a négy alapítónk, koruk legerősebb varázslói. Mikorra elérték a tudásuk csúcsát és elhatározták, hogy a varázslatot nem szabad hagyni parlagon heverni, addigra az emberiség több mint fele mugli volt, és a varázslók között is szép számmal akadtak kviblik. Ez jórészt a kihasználatlan, képzetlen mágia miatt volt – a megváltozott világban az öregek már nem tanították a legkisebbeket, a hajdan természetes dolgok, mint az esti tűz körüli mesélés, a nagyszülők törődése megszűnt –, így a gyerekek nem tanulták meg játék, és a mindennapi tevékenységek alatt, hogy hogyan használják a varázserejüket. Ez volt az egyik oka, hogy a négy alapító létrehozta az iskolát. A másik ok a biztonság. Ezekben az időkben kezdődtek ugyanis a boszorkányüldözések, mivel a muglik ekkora már többségben voltak. A két fél – varázslók és varázstalanok, lassan teljesen külön váltak. A varázstalan emberek elfelejtették, hogy valaha az ő őseik is mágusok voltak, és idővel felütötte a fejét a félelem. Félelem az ismeretlentől, ami gyűlöletet szült. Így az alapítók igyekeztek minden varázslócsaládot meggyőzni, hogy a gyermekük a Roxfort falai között nagyobb biztonságban lesz. Ekkor született az a felvetés, hogy az aranyvért meg kell őrizni. Mardekár Malazár ismerte fel, hogy a vér keveredése gyengíti a varázserőt – bár ekkorra, már csak az összeolvadt vérvonal maradt. Ha még több muglival hígulna a vér, akkor pár generáció alatt megszűnne a mágia. Hogy ez ne következhessen be, a varázsvilág különvált a varázstalan társadalomtól – ezzel próbálva biztosítani a fennmaradását. Mint tudjuk sikerrel. De a mágia egykori erejét már nem sikerült visszahozni. Időről időre születnek nagy varázslók, akik messze kiemelkednek a többi közül – van pár család, akik a különválás óta figyelnek, hogy a vérvonal tiszta maradjon, ezért az ő leszármazottaik erősebbek. Most először fordult elő, hogy két, olyan erővel bíró mágus létezzen egyszerre, mint egykor az alapítók, s bár a század elején, a fiatal Dumbledore, és Grindelwald is kiemelkedően erősnek számított, de még ők sem rendelkeztek akkora erővel, mint Voldemort, és te Harry Potter. Ezért születhetett meg a jóslat is. Hatással vagytok a világra, és bár roppant teher, mégis te vagy az, aki elég erőssé tud fejlődni, hogy megszabadítsa a világunkat a gonosztól. De ehhez tanulnod kell, innentől kezdve minden ébren töltött percedben – mi át tudjuk neked adni a tudásunkat, de nem tudjuk helyetted hasznosítani. Gyakorolnod kell, egészen addig, amíg a megszerzett tudás a véreddé nem válik, csak így van esélyed a győzelemre. Harry megbabonázva hallgatta a professzor szavait, ezer kérdése lett volna, de nem mert megszólalni. Egészen más történelem volt ez, mint amit Binns professzor tanított. Más, mégis jóval hihetőbb. Már jó ideje hallgatta csukott szemmel a csendet, mire ki merte nyitni a szemeit – óvatosan, nehogy az apja leharapja érte a fejét. De Piton már nem volt a teremben. Várt egy darabig hátha visszajön, de ez nem történt meg. Persze a következő edzések, már nem ilyen nyugisan teltek, a professzor az alapoknál kezdte. Olyan varázslatokat kellett újra tanulnia, amiket már elsőben elsajátított, bár az igaz, hogy azzal a technikával, ahogyan most tanulta, minden sokkal könnyebb, természetesebb volt. Megfogadta a tanácsot, és minden szabad percében gyakorolt, nem csak a varázslatokat – előbb meg kellett tanulnia irányítani a saját mágiáját. Az apja elmagyarázta neki, hogy ugyan eddig is varázsolt, de azok gyenge kis kitörések voltak – ismernie kell a saját vérében munkálkodó mágiát, meg kell tanulnia vezetni, iránytani, kezelni az intenzitását. Most is, miközben a pincelakosztály felé tartott, ezzel foglalatoskodott. Nagyon egyszerű gyakorlatot végzett, egy apró szikrát gyújtott az ujja végén és azt futtatta végig az ujjain. Egyszerűnek látszott, de már két hónapja gyakorolta, és még mindig nem tökéletes. – Harry, gyere be – mosolygott rá Tonks. Belépve látta, hogy Charlie-n kívül mindenki ott van, és az apja is éppen most jött be a laborajtón keresztül. A levegőben érezhető volt a feszültség, azonnal tudta, hogy valami baj van. – Jó estét. Történt valami? – nézett egyenesen az apjára. Bár már nem társult mellé gondolatban, mégis a gyakorlások alatt lassan kialakult tisztelet, és a tudat, hogy Piton az apja, arra késztették, hogy tőle várja a válaszokat. Még akkor is, ha a professzor, soha egyetlen tettével sem adta jelét annak, hogy valaha is el akarná ismerni, hogy van egy gyereke. – Igen Harry, történt valami – válaszolt Piton helyett a keresztapja. – Megtudtuk, hogy Voldemort odáig süllyedt, hogy horcruxokat készített. – Horcruxokat? Mégis mi az a horcrux? – A keresztapja által várt hatás elmaradt, mert Harrynek fogalma sem volt, hogy mik azok a horcruxok. – Potter, a maga feje olyan, mint a szita, hiába töltjük tele ismeretekkel, azok azonnal kiperegnek belőle! – morogta a háta mögött a professzor. – Talán még emlékszik arra a tavaszi estére, amikor a pajzsbűbájokat gyakoroltuk, akkor meséltem magának a horcruxokról. Harry még élénken emlékezett arra az estére, életében nem merült ki még annyira. Legalább három órán keresztül támadta az apja, miközben neki védekeznie kellett, de nem vághatott vissza – bevetette az összes általa ismert pajzsot, azokat is, amiket nemrégiben tanult, de még így is előfordult párszor, hogy megsebesült. Akkor mutatott felé az apja először és eddig utoljára némi aggodalmat. Arra is emlékezett, hogy közben végig magyarázott, de annyira kellett koncentrálnia, hogy nem tudta, miről volt szó. – Sajnálom professzor… – Ahh… Mit is vártam – hördült fel Perselus. – Nem is fárasztom magam, megtennéd Lupin? – Persze, gyere Harry, ülj le – mondta neki a vérfarkas. – A horcrux olyan tárgyat, ritkábban élőlényt jelent, amely megőrzi a belé helyezett emberi lélekszilánkot – a lélekből kiszakított darabot. Készítőjének a célja a halhatatlanság elérése, mert megőrzi tulajdonosa lelkének egy darabját, így ha a test el is pusztul, az megmarad és tovább él. A horcrux nem engedi a lelket a túlvilágba távozni, mivel annak egy darabját itt a földön tartja addig, amíg magát a horcruxot meg nem semmisítik – magyarázta Lupin. – A horcruxok a fekete mágia eszközei, nem ismertek széles körben. Az elkészítéséhez ölni kell – az emberi életet kioltása szétszakítja a lelket, mert az természet ellen való cselekedet, és az így a leszakadt darabot a gyilkos, egy bizonyos – sajnos általunk nem ismert sötét varázslattal –, egy tárgyba vagy élőlénybe helyezi. Ezt nevezzük horcruxnak. – A lélek szétszakítása igen veszélyes, és kockázatos dolog – vette át a szót Tonks. – Mert az ember lelke túlzottan megsérülhet, vagy akár meg is semmisülhet. Ha valaki nem egy, hanem több horcruxot készít, a többszöri csonkítástól a veszély a sokszorosára fokozódik. A szétszakított lélek helyreállítása elvileg lehetséges, de igen fájdalmas – esetenként halálos –, mert szívből jövő megbánás szükséges hozzá. – Egy horcrux elpusztítása egyáltalán nem egyszerű dolog – folytatta ismét Lupin. – Véglegesnek kell lennie, hogy a horcrux ne legyen képes regenerálni önmagát. Csak nagyon kevés eszköz van erre, és ezek sem biztos, hogy megfelelnek, hiszen csak kósza legendákból ismerjük őket. Harry, ahogy magyaráztak neki, úgy lett egyre rémültebb, még azt sem sikerült megemésztenie, hogy neki kell majd megküzdenie Voldemorttal, de az végképp betett neki, hogy az a horcruxok által halhatatlanná lett. – Az első horcruxot Albus találta meg, egyelőre fent van az igazgatóiban, nem igazán tudunk mit kezdeni vele – folytatta Sirius. – Az első? Ugye nem akarod azt mondani, hogy több is van belőle? – Micsoda éles elme! – mondta gúnyosan Perselus. – Hamar rátapintott a lényegre, Potter! Voldemortnak a legjobb tudomásunk szerint hat horcruxa van. – Hat… – mondta elgondolkozva Lupin. – Addig, amíg ezek mindegyikét el nem pusztítjuk, addig nem kerülhetsz szembe vele. Harry lefagyott, olyan sokként érték az információk, hogy percekig képtelen volt még gondolkodni is. Majd kis idő elteltével felülkerekedett benne a kalandvágyó énje. Peregni kezdtek a gondolatai – Hermione csodákra képes, ha valamit ki kell deríteni, és Ron kitartása is nélkülözhetetlen egy ilyen nyomozásban. Gyorsan ki is mondta a frissen született gondolatait. – Na, Harry ezért lettél te a kiválasztott – mondta Sirius enyhén vigyorogva. – Máris azon töröd a fejed, miképpen lehetne megtalálni a horcruxokat.
Perselus a laborjában készült az estére – ma nem edzést tart Potternek. Néhány olyan alapvető bájital használatát tanítja meg neki, ami elengedhetetlen az olyan varázslók számára, akik harcra kényszerülnek. Ezeket a főzeteket az aurorok például rendszeresen használják. Persze nem az elkészítésüket akarja a kölyök fejébe verni – arra ott van ő maga –, csak a használatukat, hogy melyiket, mikor, mire alkalmazza. Miközben a bájitalokat pakolta a szekrényből az asztalra, folyamatosan az előző este jár a fejében. A kölyök percekre ledermedt, amikor szembesült azzal, hogy Voldemort halhatatlan. Akkor szabályosan fortyogott benne a düh, az egész világnak nekiment volna, ha azzal megszabadítja Pottert a sorsától – de a kölyök hamar magához tért. Sőt, nem csak magához tért, de azonnal terveket kovácsolt, meglepve ezzel mindenkit, még Siriust is, aki feltétel nélkül megbízott benne. Egyre kevésbé tetszett neki a fiú, és a keresztapja között lassan kialakuló bizalom – képtelen volt megérteni, hogy – hogyan bízhat meg Potter abban a bolhazsákban, bár előtte sikerült a múltat tisztáznia, mégis zavarta, hogy ők ketten annyira jóban vannak egymással. Tisztáznia? Mondjuk inkább, hogy rálegyintett. Teljesen kiakadt, amikor az igazgatótól visszatérve a kutyát találta a lakosztályában. – Mit keresel itt bolhás? – kérdezte a lehető legmaróbb gúnnyal a hangjában. – Beszélnünk kell Piton, tudnod kell, hogy mi történt miután eltűntél! – válaszolta Sirius, és pofátlan módon letelepedett a kanapéjára. – Persze, érezd magad otthon – ironizált. – De gyorsan mondd, mert dolgom van! – Ne sürgess, elmondom magamtól is amit szeretnék, akár akarod, akár nem. Azzal kezdeném, hogy sajnálom, de az akkor történtek megzavartak bennünket, még túl fiatalok voltunk ahhoz, hogy átlássunk mindent. – Igen, és sokkal egyszerűbb is volt bólogatnotok, mint a többi birkának, ahelyett, hogy egy kicsit is utánanéztetek volna, mindannak ami állítólag történt – horkantotta. – Te nem ítélhetsz el minket! Sorra kerültek elő a tanúk és az újságcikkek, amik mind azt bizonyították, hogy már régóta halálfaló voltál! – Sirius már ordított. – Na persze, mert előtte soha nem láttunk hamísított újságokat, Imperius alatt valló tanukat! – Annyira meggyőző volt minden – roskadt magába Sirius. – Meggyőző mi!? Így legalább Potter lecsaphatott Lilyre! – Miről beszélsz Piton? – Hagyjuk ezt bolhazsák! Potternek mindig is tetszett Lily – és ahogy én kikerültem a képből, mivel eszetekbe sem jutott bízni bennem –, kapva kapott az alkalmon, hogy lecsaphasson rá! – Te nem vagy normális! Ők barátok voltak, előtted, és utánad is! Soha nem történt köztük semmi! Miután eltűntél, James volt az, aki felkutatott utánad mindent! Ő volt az, aki kételkedett a hírekben! Soha nem gondolt volna még hasonlóra sem, ha Lily nem kéri meg, hogy a gyerek érdekében vegye feleségül! – Sirius már egészen az orra előtt ordítozott. – Na, persze! Gondolom a nevét is csak a gyerek érdekében aggatta rá! – üvöltötte vissza. – Szerinted mit érzett Lily, amikor azzal egy időben, amikor te eltűntél, az a hír röppent fel, hogy a gyereke apja halálfaló? Támadások kereszttűzébe került, számtalanszor behívatták a minisztériumba, ki akarták zárni a Rendből, csak Albus miatt nem tették! Csak ő, és mi álltunk ki mellette! Nem akarta ugyanennek kitenni a gyereket is! Ezért lett a neve Potter! És ezért van a Születési Bizonyítvány elrejtve! Csak az a dokumentum tartalmazza leírva az igazságot! Azt, hogy Harry Potternek te vagy az apja! Azt ugye meg sem kell neked említenem, hogy James mindössze az életét áldozta a fiadért! Ha akkor nem veszi feleségül Lilyt, én nem veszi a nevére a gyereket, akkor még ma is élne! Ekkor lépett ki a kandallóból Tonks – aki azonnal szembetalálta magát két lila fejjel egymásnak feszülő varázslóval, akik éppen a pálcájuk után matattak, miközben sakálokat megszégyenítő hangon ordítoztak egymással. Jobb ötlet híján, egy Aquamenivel hideg vizet zúdított a nyakukba. A két férfi azonnal elhallgatott, és dühösen fordultak az érkező felé, de Tonks ahelyett, hogy megrettent volna, hangos kacagásba kezdett – meglepően kellemes látványt nyújtott számára, a két bőrig ázott varázsló. Perselus tért előbb magához. – Kifelé! Most! Mindketten! Miután elmentek leroskadt a kedvenc foteljébe, és végiggondolta a hallottakat. Nem érezte magát kevésbé elárultnak tőlük – mégis, már nem gondolt olyan konok dühvel a Tekergőkre. Később még lezajlott egy hasonló beszélgetés közte és Lupin között, de az már jóval csendesebb volt, és akkor rengeteget tudott meg Lily akkori érzéseiről is. Többek között azt, hogy a lány sosem adta fel, élete végéig szerette őt. Bár nem járt sikerrel, folyamatosan kutatott az okok után, tudni akarta miért történt mindez. Perselust kopogás rántotta vissza az emlékeiből. – Jöjjön be, Potter! – szólt ki az ajtón. – Jó estét, professzor úr! – köszönt Harry. – Ne álldogáljon ott! Jöjjön ide az asztal mellé! – magával szembe, az asztal másik oldalára dirigálta a kölyköt. Miközben az megkerülte az asztalt, volt ideje szemügyre venni. Az utóbbi hónapok edzései megtették a hatásukat, a fiú szemmel láthatóan megemberesedett, bár szikár maradt, mégis láthatóan jóval izmosabb lett. Perselus egyre többször vélt hasonlóságot felfedezni a kölyök, és a saját egykori önmaga között, mind külsőségekben, mind mentalitásban. – Mit kell csinálnom professzor úr? – Harry azt a hónapok alatt jól begyakorolt halk hangot használta, ami a legkevésbé idegesítette fel az apját. – Magának csak figyelnie, és tanulnia kell, Potter – válaszolta Perselus, bár a kölyök nagyon odafigyelt a hangjára, neki így is komolyan összpontosítania kellett, hogy nyugodt tudjon maradni. – Ma megismeri azokat a főzeteket, melyekből egy csata alatt erőt meríthet, vagy életet menthet, esetleg vehet el. Ezeket a bájitalokat évszázadok óta használják, és nagy becsben tartják a varázslók. Nem kell őket elkészítenie elég, ha a használatukkal tisztában van… Éppen itt tartottak, amikor valaki kopogott az ajtón. – Jöjjön! – kiáltott ki Perselus mérgesen. – Jó estét, Piton professzor! – mondta halkan Hermione, miközben Ronnal az oldalán beóvakodott a laborba. – Sajnálom, hogy megzavartuk a munkát, de azt hiszem megtaláltam! – Nagyszerű Granger! De megosztaná végre velünk is, hogy mit talált meg? – Ja, igen! Szóval megtaláltam a megoldást az átokra – mondta nem kicsit büszkén a griffendéles lány. – Nocsak – húzta fel a szemöldökét kíváncsian a professzor. – El is mondja, vagy esetleg örömtűzre vár? – kérdezte. Ekkorra már Harry is közelebb ment. – Szóval az átkot – ami eredetileg nem is átok, hanem bűbáj –, egy régi, családi varázslatokkal foglalkozó könyvben találtam meg. Az eredeti változat pont az ellentéte annak amit Piton professzorra szórtak. Asszonyok használták, a férjeikre, hogy azok hamarabb el tudják fogadni a családba érkezett újszülöttet. – Az asszonyokkal csak a baj van… – morogta Harry, aki még élénken emlékezett a Siriust ért átokra. – Ezt a bűbájt fordította meg Voldemort – folytatta Hermione, ügyet sem vetve Harry megjegyzésére. – Sajnos csak egyféleképpen lehet megtörni, bár ez inkább szerencse, mert az eredeti bűbájt semmivel sem lehetett. – Granger! Kinyögné végre… Ekkor ismét kopogtak, majd hívás nélkül belépett az ajtón Dumbledore professzor. – Szép estét nektek! De szép számmal összegyűltetek a drága professzorunknál. – Albus! Mi járatban? – kérdezte Perselus türelmetlenül. – Meg kell beszélnünk valamit, fiam. – Nem ér rá egy kicsit? Előbb még befejezném a diákokkal, amit elkezdtem. – Igazán csak pár percet fogok elrabolni az idődből Perselus, ti addig menjetek át kérlek, a lakosztályba. Ígérem nem tart sokáig – nézett Harryékre ellentmondást nem tűrő pillantással. – Perselus – kezdte az igazgató, amint a fiatalok kimentek a laborból. – Mint tudod, lassan itt van a nyári szünet. Van itt valami, amit meg kellene oldanunk! – Á, egy újabb probléma! Nem kímélj Albus, mondjad – válaszolta morózusan a bájitalmester. – Tudom, fiam, hogy sok terhet teszek a válladra, de ez most tényleg fontos. – Albus, ne köntörfalazz, mondd mit találtál ki megint! – Tulajdonképpen nem most jött a gondolat, de lassan időszerűvé válik. Ki kell találnunk, hogy Harry hol töltse a nyarat. – Ezt ugye most nem mondod komolyan, volt majdnem egy egész tanéved, hogy biztonságos helyet keressél neki a Privet Drive helyett, és még csak most kezdesz el ezen gondolkodni? – kérdezte Perselus magából kikelve. – Tulajdonképpen már találtam neki megfelelő helyet, de ezt még meg kell beszélnem az érintettekkel is – mondta az igazgató vidám pillantással. – Akkor mire vársz még, menj és beszéld meg velük! – Éppen azt teszem, Perselus. Éppen azt teszem. – Mi? Hogy mi? – kapkodta a levegőt a professzor. Albus össze akarja zárni egész nyárra Potterrel? Ugyan elég sok időt töltött vele az utóbbi időben, de arra még nem volt felkészülve, hogy egész nyáron, folyamatosan vele legyen! – Harrynek a Piton kúriában lesz a legjobb helye. Ott biztonságban lenne, egy ház sincsen annyira levédve, mint a tiéd – és ott zavartalanul folytathatnátok az edzéseket is. – Ebbe a kölyök soha nem egyezne bele – próbálta az utolsó érvet is bevetni. – Lehet, hogy nem, de ez esetben választhat. Vagy a kúria, vagy a Privet Drive…
| 
