Tonks, Lupin, Harry és a barátai, Piton professzor lakosztályának a nappalijában beszélgettek.
Két hét telt el, azóta a karácsonyi este óta, amikor a professzor
dühében összepakolta a holmijait, és átköltözött a Piton-kúriába. Abban a
pillanatban, amikor átlépte a kúria kandallóját, le is zárta azt –
senki, még Socius sem tudott utána menni. Harryre hárult a feladat, hogy
figyelje az apját – a vele történtek okán, úgy érezték muszáj
odafigyelni rá.
Harryt egyre jobban megviselték a professzor gondolatai, aki mára a
lehető legmélyebbre süllyedt a saját sötétségébe – hol az önsajnálatban
dagonyázott, hol az önutálat kerítette hatalmába –, máskor meg, teljes
lelkével hibáztatta az egykori barátait, amiért hagyták, hogy ez
megtörténhessen vele.
Sirius időközben magához tért, sőt mára már képes volt ellátni önmagát.
Akár vissza is költözhetett volna a Grimmauld térre, de erre nem volt
hajlandó – mardosta a bűntudat. Mindenáron jóvá akarta tenni – mert
szerinte, a világ legnagyobb bűnét követte el, akkor, amikor gondolkodás
nélkül elfogadta, hogy Piton egyik napról a másikra halálfalóvá vált,
elhagyva a szerelmét, és a barátait.
Hiába mondta neki mindenki – Tonksék, és Harryék is, hogy vissza kellene
költöznie a saját házába –, nem volt rá hajlandó. Nem akart addig
elmenni, amíg nem tisztázhatja a múltat Pitonnal. Napjában többször is
megkísérelte a kúriába való átjutást – sikertelenül.
Lupin nem egyszer megpróbált beszélni a fejével, hiszen az érzéseik
egyformák voltak – a vérfarkas is ugyanazokkal a gondolatokkal küzdött
–, de Sirius hajthatatlan maradt. Makacs volt, legalább annyira, mint a
professzor. Így a kis csoport, észrevétlenül, egy csendes állóháború
kellős közepén találta magát.
A gondok és nehézségek ellenére, Harrynek némi haszna is volt abból, hogy felügyelnie kellett az apját.
Mivel a tanórákon kívül minden idejét a professzorra fordította,
sikerült néhány olyan tulajdonságot is felfedeznie benne, amit akár
emberinek is nevezhetett. Például az átköltözése utáni pár napban,
Perselus határozottan ellenállt, amikor megérezte, hogy valaki
csatlakozott hozzá – Harry azt is kivette a gondolataiból, hogy
felismerte, tudta, hogy ő volt vele a cellában is. De azt is érezte,
hogy a professzornak sejtelme sincsen, hogy ő, Harry Potter az, aki
időnként mellette van.
Aztán pár nap határozott ellenállás után, a professzor fokozatosan
elfogadta a furcsa társaságot. Az első ilyen apró áttörés akkor reggel
érte, amikor a gondolatbeli találkozás nem azzal kezdődött, hogy az apja
mentálisan elküldte a pokolba.
Helyette inkább lusta semmirekellőnek nevezte, aki arra sem képes, hogy időben felébredjen.
Harry ezt – jó reggelt köszöntésnek –, értékelte.
A helyzet napról napra javult, bár a bájitalmester szörnyű, önmagát
emésztő gondolataitól sokszor szabályosan rosszul volt – mégis, a
közösen eltöltött órák, majd napok alatt kialakult közöttük valamiféle
kapcsolat.
– Sirius! Addig nem tudom hazahívni a professzort, amíg te itt vagy! – mondta konok daccal Harry, a keresztapjának.
– Márpedig én innen el nem mozdulok, amíg ezt az egész históriát meg
nem beszéltem azzal a fafejű főzetkavaróval – mondta, olyan
testtartással, hogy mindenki azt leste mikor kezd el toporzékolni.
– Sirius Black! – lépett elé Tonks. – Viselkedhetnél már végre felnőtt
varázsló módjára is. Nem tudjuk rendbe hozni a dolgokat, ha lezárt falak
választanak el minket a professzortól.
Ekkor lépett be a lakosztályba Dumbledore professzor.
– Jó reggelt nektek – nézett végig rajtuk a csillogó lencséi mögül. –
Megtudhatnám, miért veritek fel az egész kastélyt, a kiabálásotokkal?
– Albus! Ezek nem engedik, hogy itt várjam meg, amíg Piton végre
méltóztatik hazatérni – mutatott felháborodottan a többiekre Sirius. –
Pedig tudják jól, hogy ha megbeszélhetném vele a történteket, attól ő is
rendbe jönne.
– Sirius, bár nem teljesen tudom, hogy miért akarod megvárni, nem
tartom valószínűnek, hogy te lennél a professzor legfőbb gondja a jelen
helyzetben.
Sirius megmerevedett, elképzelhetetlennek tartotta, hogy nem értik a
problémáját, hiszen ha Piton megértené végre, hogy nem szándékosan
hagyta cserben, csak éppen eluralkodtak rajta az indulatai – amiről ugye
nem tehet –, akkor biztosan megnyugodna végre.
Egy hirtelen ötlettől vezérelve csendben rábólintott az igazgató
szavaira. Döntött – hazamegy –, de az első adandó alkalommal, amikor
Piton itthon lesz, visszajön. Muszáj beszélnie vele!
Miután Sirius pillanatok alatt elhagyta a pincelakosztályt, a többiek is
úgy döntöttek, ideje szedelőzködniük. Bár eredetileg azzal a céllal
töltötték az idejüket a professzor nappalijában, hogy a sebesülteket
felügyeljék – ezen tevékenységük, négy nappal ezelőtt okafogyottá vált
–mégis, idejük nagy részét mindannyian itt töltötték. Valamilyen
formában mindegyikük kötődött Perselushoz, ki régről, ki a közelmúlt
eseményei miatt, így lassan természetesnek vették, hogy itt vannak.
Most nehéz szívvel készülődtek elhagyni a bázisukká alakult helyiséget –
de menniük kellet, hiszen tudták, hogy a professzor ugyanúgy nem tűrné
az ő jelenlétüket, ahogyan Siriusét sem.
Harry, amikor a rendtagok is elvonultak az apja lakosztályából, Sociust
szólította. A manó azóta, hogy a gazdája önkéntes száműzetésbe vonult,
átköltözött a kastély manóihoz, ezzel büntette magát, amiért
kellemetlenséget okozott a professzornak. Bár Harry hívására mindig
előkerült, a többieket látványosan elkerülte.
– Hívatott, Harry Potter? – kérdezte a manó, amint megjelent.
– Socius, Sirius és a Rend tagok elhagyták a lakosztályt – válaszolta
Harry a manónak. – Hamarosan közlöm ezt Piton professzorral is, addigra
költözz vissza, hogy a rendelkezésére állhass.
– Socius nem biztos, abban, hogy Perselus gazda még akarja őt… – sóhajtotta bánatosan a manó.
Harry meglepetten nézett végig az apró lényen, a manó megdöbbentő
változáson ment végig az elmúlt napokban – az amúgy sem élénk bőre fakó
szürkévé vált, csontjaira rászáradt a bőr, a fülei lógtak, és a máskor
oly élénken csillogó hatalmas szemeiből, szinte elszállt az élet.
– Socius! Mi történt? Talán a többi manó bántott téged?
– Harry Potter, nagyon figyelmes varázsló, de Sociust nem bántotta
senki. Sociusnak csak nincsen kedve élni Perselus gazda nélkül.
– Most azonnal visszaköltözöl a lakosztályba, és az lesz az első
dolgod, hogy eszel. Ne ellenkezz – szólt rá, amikor az a fejét rázva
mondani akart valamit. – Ha a gazdád meglátja, hogy ezt tetted magaddal,
nagyon dühös lesz rád! – pirított rá a manóra.
– Socius engedelmeskedik Harry Potternek – válaszolta a manó, miközben
csettintett egyet a vékony ujjaival. A mozdulat eredményeként egy apró
batyu jelent meg a lábai mellett.
Miután megbizonyosodott róla, hogy a manó elfoglalta a lakosztályban a
régi helyét, Harry is elhagyta a nappalit. Miközben a torony felé
baktatott, megpróbált kitalálni valami rendszert, amivel a továbbiakban
is folyamatosan tarthatja a kapcsolatot az apjával – a pincelakosztály
elhagyásával ugyanis, megszűnt a biztonságos hely, ahol bármikor a
professzorra fókuszálhatott. Jobb ötlete nem lévén, egyelőre a
hálóteremet választotta – ott, ha alvást színlelt, akkor háborítatlanul
figyelhette az apja gondolatait.
Egy ideje már tisztában volt azzal, hogy a bájitalmester végtelenül
bizalmatlan. De álmában sem gondolta volna, hogy órákig kell majd
győzködnie, mire végre elhiszi neki, hogy a lakosztályát elhagyta
Sirius, és vele együtt a Rend tagjai is. Piton, mindenféle cselszövést
sejtett a győzködés mögött. Végül annyiban maradtak, hogy majd valamikor
ellenőrzi az állításokat.
Harry kimerült az egész napos feszültségtől, az apja makacssága pedig minden tartalékát lenullázta, észrevétlenül aludt el.
Reggel a kastély olyan volt, mint a megbolydult méhkas. A folyosók
hemzsegnek az értetlen, és riadt diákoktól – mindenki a Nagyterem felé
igyekezett, hátha ott többet tudhat meg, mint a Reggeli Próféta által
közölt sorok.
Az éjjel támadás történt. A Wattonban élő varázsló családok majd’
mindegyikét lemészárolták. Kegyetlen kínok között kellett meghalniuk,
mindezt olyan látványosan, hogy még véletlenül se maradjon titokban az
eset. A Roxfort diákságának nagy része előfizetett a Reggeli Prófétára,
így már korán reggel eluralkodott a kastélyban a rémület. Az iskola négy
tanulója is, abból a kicsi, jó részt varázslók lakta városkából
származott, őket már a gyengélkedőn ápolják – az ijedség, és a
bizonytalanság okozta sokktól kiborultak.
Az igazgató, és jó néhány Rend tag már hajnalban útra keltek – talán még tehetnek valamit szerencsétlen áldozatokért.
Harry egy ismeretlen teremben állt, végeláthatatlan polcok között. A
félhomályos derengésben, csak nehezen vette ki a környezetét. De azt
tisztán látta, hogy ezerszámra sorakoznak a polcokon, az ugyanolyan
gömbök, mint amilyennel már találkozott álmában. Hirtelen, a sorok mögül
kilépett a Sötét Nagyúr. Leemelt egy gömböt, majd felé nyújtotta.
– Ó, ti mennyire balgák vagytok! Elég egy kis zűrzavar egy
porfészekben, és máris rohan oda mindenki – én meg ellenállás nélkül
besétálhattam ide. Látod ezt? – mutatta a fakó, hosszú ujjú tenyerén
egyensúlyozott gömböt. – Ebben van a jövőnk! Ez a jóslat rólam, és rólad
szól, és most együtt fogjuk meghallgatni! – Lassan, szinte kecses
mozdulattal fordította ki a gömb alól a kezét – az azonnal zuhanni
kezdett.
Harry lassított felvételként nézte végig, amint a gömb lezuhan, majd
becsapódva milliónyi szilánkkal szétrobban. Amint összetört kiemelkedett
belőle az ismeretlenül is ismerős arc, és beszélni kezdett.
Közeledik az Egyetlen,
aki diadalmaskodhat a
Sötét Nagyúr fölött…
azoknak születik, akik
háromszor dacoltak vele,
s a hetedik hónap halála szüli őt …
A Sötét Nagyúr
egyenrangúként jelöli meg,
de benne olyan erő lakik, amit
a Sötét Nagyúr nem ismer.
És egyikük meghal
a másik keze által,
mert nem élhet az egyik,
míg él a másik …
Az Egyetlent,
aki diadalmaskodhat
a Sötét Nagyúr fölött,
a hetedik hónap halála szüli …
Harry a saját ordítására ébredt. Patakokban folyt róla a víz, és
szabályosan reszketett. Csak egy álom – csak egy álom, sulykolta magába.
De hiába, valahogy érezte, hogy ez nem csak egy egyszerű álom volt.
Beszélnie kell valakivel, ezt képtelen magában tartani – átnézett a
szomszédos ágyra, de Ron még az igazak álmát aludta. Nem is baj,
valahogy most inkább volt szüksége felnőtt társasságra. Remegő kézzel
kapkodta magára a ruháit, hogy mehessen, bár nem tudta, hogy hová, vagy
kihez.
Már kint a folyosón járt, amikor feltűnt neki, hogy a korai időpont ellenére, sok diák tart izgatottan a Nagyterem felé.
Amikor belépett az ajtón, meglepő látvány tárult a szemei elé, a diákok,
csoportokba verődve halkan, ijedten beszélgettek, voltak páran, akik
sírtak is. Nem messze tőle, Luna, és Neville beszélgettek, a fiú,
vigasztaló mozdulatokkal simogatta a lány hátát.
– Mi történt? – kérdezte Neville-től, bár sejtette.
Nem volt benne biztos, hogy akarja hallani a választ.
– Halálfalók támadták meg az éjjel a Wattonban élőket – válaszolta halkan Luna.
Harrynek egy pillanatra elakadt a lélegzete. Nem tudott mit mondani,
egyre csak az álom járt a fejében – tehát igaz, az a féreg igazat
mondott, és az a kis zűrzavar családok lemészárlását jelentette. Szó
nélkül fordult ki a Nagyteremből, és zaklatottan járta a kastély
folyosóit.
Rosszul volt, gyötörte a hányinger, remegett mindene, olykor majd
összecsuklott, de ment, képtelen volt megállni – mintha attól félt
volna, hogy ha lelassít, akkor utoléri újra az álom. Megpróbálta
megfejteni, de hamar ráébredt, hogy tudja mit jelent, már akkor tudta,
amikor felébredt.
Egy vaskos, kedvesen ismerős tölgyfa ajtónál állt – nem tudta meddig
bolyongott a folyosókon, mint ahogyan azt sem, hogy mióta áll az ajtó
előtt. Kopogásra emelte a kezét, aztán le is engedte. Pitont akarta –
most rá volt a leginkább szüksége –, de nem volt bátorsága bezörgetni.
Könnyűszerrel töltött vele órákat – gondolatban –, de akkor a professzor
nem tudta, hogy ő Harry, így szemtől szemben még nem találkoztak azóta,
hogy az apja megtudta az igazságot.
– Mit ácsorog itt, Potter? – A hirtelen felrántott ajtóból érkező hangtól, Harry hátra tántorodott.
– Én nem… én csak… – nem bírta tovább a feszültséget
Eleredtek a könnyei, megfordult, hogy elrohanjon.
Perselus éppen a dolgait pakolta a ládájába, két hét alatt már
másodszor. Az ismeretlen, aki a nap jórészét vele töltötte, nemrégen
mondta el neki, hogy a lakosztálya végre üres – kicsit ugyan szekírozta,
hogy bizonyítsa be neki, mert ő meg van róla győződve, hogy az a szőrös
bolhafészek csak csapdába akarta csalni, de azonnal nekilátott a
csomagolásnak. Szeretett a kúriában lenni, de hiányzott neki Socius,
megszokta, hogy a manója mindig vele van.
Két hét alatt volt ideje végiggondolni mindent, megjárta a
poklok-poklát, átélt minden elfeledett emléket, minden fájdalmat, minden
örömöt. Bár már nem hibáztatott senkit, tudta, hogy egy-két emberrel
lesz majd némi szóváltása. De leginkább Potteren – képtelen volt
másképpen szólítani a kölyköt –, és Albuson gondolkodott. A fiú töltötte
ki a napjának nagy részét, tisztában volt a körülményeivel, a
múltjával, és a bizonytalan jövőjével is, azzal is tisztában volt, hogy
ezeket a bizonytalanságokat mostantól neki kell majd rendeznie. Bár,
egyelőre fogalma sem volt, hogy hogyan.
Az igazgatóra is sokat gondolt, igaz a felé irányuló érzései, inkább
gyilkos indulatok voltak, mintsem bármi más. Pár nappal ezelőtt
kapcsolta össze magában a dolgokat, miszerint az Harry Potter, akit az
igazgató egy hülye jóslat miatt arra szán, hogy majdan öngyilkos harcba
keveredjen Voldemorttal – ugyanaz a Harry Potter, akiről kiderült, hogy a
saját vére. Még nem tudja hogyan, de ezt mindenféleképpen meg fogja
akadályozni!
Már mindent becsomagolt, csak az, a még mindig kibontatlanul árválkodó
karácsonyi ajándék volt még elől. Amikor a kúriában kipakolt, ezt is
elővette, kirakta a kandalló előtti asztalkára – nem nyúlt hozzá, de
gyakran siklott rá a pillantása. A régi emlékei szerint soha nem kapott
ajándékot az édesanyján kívül senkitől, az újak szerint sok ajándékot
kapott. De bármelyik emlékét nézi, az elmúlt tizenöt évben egyszer sem
ajándékozta meg senki. Valahol a lelke mélyén reménykedett, hogy a
csomag a kölyöktől van, mert akkor el tudna indulni vele valamerre –
mert az biztos, hogy ő nem fogja megtenni az első lépést. Hogyan is
tehetné? Azzal mégsem állhat elé, hogy én vagyok az apád, ugyan életed
első tizenöt évére elfelejtettelek, de most itt vagyok, tessék nekem
szót fogadni – ezzel biztosan nem menne semmire, más ötlete viszont nem
volt. Elképzelhetetlennek tartja, hogy a kölyök bármiről is tudna,
honnan is tudhatna. Így hát, az ajándék bontatlanul visszakerül a
ládába.
Amint kilépett a kandallón, már tudta, hogy a pincelakosztály üres, a
bolhazsák, és a többi fontoskodó még nyomot sem hagyott maga után – vagy
a manó tüntette el azokat. Mindegy, legalább már nyugta van.
– Perselus gazdám! – a manó lassan óvakodott beljebb.
– Socius, hogy nézel te ki? – csattant Piton hangja élesen.
Megdöbbent a manó zilált kinézetétől.
– Socius sajnálja Perselus gazda, máris elmegy rendbe szedni magát.
– Nem mész sehová! Magyarázd el nekem, hogy a mindig vidám, pocakos
manómat hová rejtetted el? – Piton megpróbálta kissé visszafogni a
hangját, hogy az aggodalmat rejtő kiabálás ne riassza meg az apró manót.
– Perselus gazda, Socius tudja, hogy rosszat csinált, amikor idehozta
Sirius Blacket, amikor Perselus gazda elment, elment Socius is, mert nem
volt joga többé itt lenni, büntetésből nem vett magához ételt, és
éjjel-nappal dolgozott a kastély manóival – vallotta be töredelmesen.
– Hogy mit csináltál? – Perselus annyira megdöbbent, hogy még ordítozni
is elfelejtett. – Te az én manóm vagy! Mi volt az első parancs, amit
tőlem kaptál?
– Perselus gazda azt parancsolta Sociusnak, hogy soha semmilyen
körülmények között nem büntetheti meg magát, a büntetés joga Perselus
gazdáé – mondta lehajtott fejjel a manó.
– Ha ennyire jól emlékszel, akkor hogyan volt bátorságod ezt tenni magaddal?
– Socius tudja, hogy ekkora rosszaság után Perselus gazda kidobja majd.
– Na, te azt csak szeretnéd. Nem fogod olyan könnyen megúszni! Most
elmész a helyedre! Nem csinálhatsz semmit, egy egész hétig és minden nap
három alkalommal enned kell! Ha most sem tartod be az utasításaimat,
akkor eladlak – ezzel elfordult a manótól és a ládáját maga előtt
lebegtetve bevonult a hálójába.
Perselus pár óra alatt elrendezett mindent, éppen azon törte a fejét,
hogy mielőtt végeláthatatlan csatározásba kezd az igazgatóval Potter
miatt, beszélnie kellene vele, mert mielőbb szeretne újra munkába állni –
semmi nem terelhetné el annyira a figyelmét, mint az idegesítő kölykök.
Nem teketóriázott sokat, felpattant és már indult is az igazgatói
irodába. Azaz, csak indult volna, mert amikor kinyitotta az ajtót,
meglepő látvány fogadta.
– Mit ácsorog itt Potter? – ordított rá a kölyökre, amit aztán azonnal
meg is bánt, ugyanis az annyira szerencsétlennek látszott abban a
pillanatban.
– Én… Én nem… – a kölyök nem tudta folytatni.
Inkább elfordult és futásnak eredt – volna, ha Perselus nem látja meg a
kibuggyanó könnyeit. Utána nyúlt és berántotta a lakosztályába, szentül
meg volt győződve, hogy mindent tud. Azért jött, hogy jól kikérje
magának, hogy ő, Perselus Piton az apja.
– Potter figyelj rám! – kezdett bele a professzor a magyarázatba.
De a fiúban annyi erő sem maradt, hogy megálljon a saját lábán.
Hangtalanul csuklott össze a nappali közepén. Perselus az utolsó
pillanatban kapta el, felemelte, és a kanapéhoz vitte – hiába volt
sovány, egy tizenöt éves gyereknek már megvan a súlya, a professzor meg
még nem nyerte vissza a teljes erejét.
Elrendezte Harry testét a kanapén, hogy valamennyire kényelmesen
feküdjön, és átment a laborjába, nyugtató főzetért. Mire visszatért
Potter már a támlának dőlve, térdeit átkarolva ücsörgött, félve emelte a
szemeit a professzorra.
– Ezt idd meg – mondta neki Piton, miközben az arcát fürkészte.
A fiú két korttyal eltüntette a bájitalt, és mint akiben átszakadt egy gát, beszélni kezdett.
– A halálfalók az éjjel megtámadták Wattont, lemészárolták az ott élő varázslócsaládokat…
– Állj! Maradj csendben! – kiáltott rá Perselus.
Abban a percben, amikor meghallotta a kölyök hangját szörnyen dühös lett. Azonnal eszébe jutottak Voldemort szavai.
„Még egy apróság Perselus, mától minden gyerek hangja dühítsen, soha ne tudd elviselni a hangot mely gyerekszájat hagy el!”
– Potter! Bizonyos okokból gyanítom, hogy képes vagy az okklumenciára.
Meg tudod tenni, hogy csak azokat a gondolataidat tolod előtérbe, amiket
most közölni akartál velem?
Harry kikerekedett szemekkel nézett rá. Lassan bólintott, majd pár
másodpercre lehajtotta a fejét. Amikor ismét felnézett a professzorra,
valami bizonytalan félelem ült az arcán, de állta Piton tekintetét.
Perselus rezzenéstelen arccal nézte végig az álmot, majd amikor annak
vége szakadt, felpattant, és űzött vadként kezdett a szobában járkálni.
Tehát Potter nem attól készült ki ennyire, mert megtudta az igazat –
töprengett magában –, bár ennél még az is jobb lenne. Megismerte a
jóslatot, azt, amiben megjósolják, hogy neki kell megölnie Voldemortot.
Ez nem jó, nagyon nem.
– Elmegyek, szólok az igazgatónak, addig el ne mozdulj innen! – utasította a kölyköt.
– Kérem – Perselus visszafordult a halk hangra. – Ne neki, inkább
Lupinnak, kérem, ez fontos! – Már megint érezte a benne szétáradó dühöt,
de mivel a kölyök nem szólt többet, nehezen, de sikerült legyűrnie azt.
Volt valami abban a kérlelő hangban, ami arra késztette, hogy ne az
ajtó, hanem a kandalló felé irányítsa a lépteit. Hopp–port szórt bele,
és csak a fejét átdugva elkiáltotta magát:
– Lupin! Gyere át. Azonnal!
A Harry álmában szereplő jóslat, J. K. Rowlig tollából származik.
|
