Perselus idegesen járkált, miközben Lupint várták. Néha félszemmel rásandított a kölyökre, aki azóta is, mereven bámult egy pontot valahol a semmiben.

– Perselus, miért… – Lupin még ki sem lépett a kandallóból igazán, azonnal észrevette a kanapén kucorgó Harryt. – Valami baj van?

– Potter megálmodta a jóslatot – felelte a professzor, miközben egy másodpercre sem hagyott fel az ideges mászkálással.

– Mi? Hogyan? Biztos ez? – Lupin teljesen ledöbbent, évek óta kérik az igazgatót, hogy mondja el a fiúnak, hogy milyen feladat vár rá. De ebben a pillanatban úgy érezte, hogy Harrynek ezt soha nem lett volna szabad megtudnia.

– Nem, csak szórakozunk veled hajlani hétkor! – csattant fel Perselus hangja. – Biztos lehetsz benne, láttam az álmot én is. Most pedig elmondhatnátok, miért akarta Potter, hogy te gyere ide, Albus helyett.

– Piton professzor az… – nem folytatta, mert a professzor élesen közbevágott.

– Potter, gondolom Lupin is mindent tud, ha egyszer hajnalok, hajnalán ő jutott eszébe – most először nézett egyenesen a kölyök szemeibe. Az érthetetlen módon azonnal, és ellenkezés nélkül csendben maradt.

– Perselus a helyzet az, hogy Harry azért engem hívott ide, mert egy jó ideje nem bízunk meg az igazgatóban. Vannak bizonyos dolgok, amik óvatosságra intenek minket vele kapcsolatban. – Lupin ránézett a fiúra, mintegy engedélyt kérve tőle, hogy elmeséljen mindent, amit nem is olyan régen tőle tudtak meg. Persze arra nagyon vigyázott, hogy a Perselus-Harry kapcsolatról egy szót se ejtsen, de minden mást elmesélt részletesen, onnan kezdve, hogy a diákok hiába várták a professzorukat a tanterem előtt, egészen addig, hogy a már hazahozott bájitalmester lakosztályában, az igazgató felajánlotta a segítségét.

Piton arcáról akár egy tanulmányt is meg lehetett volna írni. A teljes döbbenettől, az emésztő dühön át, a hitetlenségig, minden érzelem végigvonult rajta. A szokásos, mindent elrejtő maszknak most nyoma sem volt. Hosszú percekig csak állt, hátat fordítva a szobában lévőknek. Amikor végre megszólalt a hangja tompa és halk volt.

– Most menjetek. Lupin szólj mindenkinek, aki ott volt a Dolohov Kúriában, este hatra legyetek itt. Potter, menjen a Nagyterembe, reggelizzen meg, és utána lehet nekiállni tanulni. Nem szeretném, ha bármi elvonná a figyelmét – maga is pontban hatkor jelentkezzék itt nálam.

Csak akkor fordult meg, amikor azok ketten elhagyták a lakosztályát. Megpróbált valami rendet teremteni a kusza, megbolydult gondolatai között, de nem igazán ment neki. Lupin szavaiból tisztán kiderült, hogy Albus lemondott róla – igaza volt hát, amikor az alatt a bizonyos beszélgetés alatt, lemondást vélt felfedezni a szemeiben. Furcsa, így visszagondolva olyan mintha évekkel ezelőtt történt volna mindez.

Pár hét alatt mekkorát fordult a világ.

Nemrégiben még úgy élte az életét, hogy senkinek nem számított, és neki sem számított senki. Két ember volt mindössze jelen a mindennapjaiban, Albus és Voldemort. Ők ketten határozták meg az élete folyását, és bár neki fontosak voltak, hiszen ők adták az élete célját, de ő nekik pusztán csak egy eszköz volt a háború megnyeréséhez – ha úgy tetszik fegyver, fegyver, ami ha tönkremegy, eldobhatják.

Hát, el is dobták.

De amit az egykor volt urai eldobtak, azt egy maroknyi ember – Rend tagok, diákok –, felemelte. Ők páran kiálltak mellette, elmentek érte egészen Voldemortig. Érthetetlen módon minden régi sérelmüket félretéve, csak az számított nekik, hogy kiszabadítsák, és ha ez nem lenne elég, még ápolták is – mindezt Albus döntése ellenében. Ráadásul – megdöbbentő módon –, ebben a maroknyi csapatban tudhatja a kölyköt is.

Azt már úgy, ahogy megemésztette, hogy a valaha volt szerelme megajándékozta egy gyermekkel – lassan azon is túlteszi magát, hogy az emlékeitől, és ezáltal a gyermekétől megfosztva élte az elmúlt tizenöt évet. De azon nem tudott napirendre térni, hogy a kölyök is a segítségére sietett. Ezerszer gondolt vissza az elmúlt évekre, de hiába, egyetlen alakalom nem jutott az eszébe, amikor akárcsak egy pillantással is bátorította volna az óráin. Nem tett ilyet egy diákkal sem. A kölyök elég nagy lókötő ugyan, szeret a dolgok sűrűjében lenni, de pusztán ezért nem menne el a közutálatnak örvendő bájitaltan professzorért. Kell, hogy legyen még valami a dolgok mögött. Persze, nagyjából percenként felvetődött benne, hogy Potter mindent tud, de mindig azonnal el is vetette ezt a gondolatot – főleg a ma hajnal után. Ha tisztában lenne azzal, hogy ő az apja, akkor nem ide menekült volna az álma után, sokkal valószínűbb, hogy akkor már régen megátkozta volna.

Bár azon is érdemes lenne elgondolkoznia, hogy miért is hozzá jött ma hajnalban.

 

Harry éppen akkor ért a Nagyterembe, amikor az igazgató a diákoknak elmondta az éjszakai támadást. Halkan ült le a barátai mellé, akik éppen csak rápillantottak, gyanúsan vörös szemeikkel. Bár nem volt éhes, szedett magának a pirítósból, és csak úgy magában elrágcsálta – némán felkuncogott, Piton talán még el sem fogadta, hogy van egy fia, mégis úgy sorolta a délelőtti tennivalóit, mint egy szigorú apa. A belső kuncogást felváltotta egy halvány mosoly, talán egyszer még lehetnek valóban apa, és fia.

A merengésből Ron hangja rántotta ki.

– Harry, merre voltál? Hallottad mi történt az éjjel? – kérdezte tőle, amikor Dumbledore professzor a végére ért a mondanivalójának.

– Hallottam, de erről majd később. Pitonnál voltam, ha itt végeztetek, beszélnünk kell – válaszolta halkan.

– Én már készen vagyok – mondta Hermione, pedig egy falatot nem evett a tányérjára szedett ételből.

– Éffn is – próbálta Ron teli szájjal kinyögni a szavakat.

Amint kiléptek a Nagyteremből, Harry a Griffendél torony felé indult.

– Ne inkább a szükség szobájába menjünk? – kérdezte Hermione.

–Inkább a birtokra szeretnék menni, ki kellene szellőztetnem a fejemet.

– Jó! Úgyis egész éjjel esett a hó – mondta Ron, mire a barátai meglepetten néztek rá. – Most mi van? Éjjel egy kicsit… Hmm. Megéheztem. Lementem a konyhába, ott mondták a manók, hogy szakad a hó.

Miután gyorsan meleg ruhába bújtak, és kisétáltak a kastélyból, álmélkodva nézték a bírtok megváltozott külsejét. Bár volt egy, két alkalom ezen a télen, amikor már esett a hó, de az eddig még nem maradt meg – ez a mostani viszont vastag takaróval fedte be a tájat. A tó felszíne befagyott, itt-ott megőrizve az apró hullámok fodrait, a Tiltott Rengeteg fái elnehezültek a nagy mennyiségű hótól, némelyikük ágai majd’ földig hajoltak. Messzebbről nézve jól látszottak a kastély tornyit fedő hósapkák, és mindezt beragyogta a reggeli nap fénye, ami visszaverődött a hófehér lepelről.

Lassan, a táj békéjében gyönyörködve indultak el a tó melletti kedvenc fájukhoz – ezen a reggelen ők lehettek az elsők, akik elhagyták az iskolát, mert mindenütt csak a szűz havat látták. Lépéseik alatt ropogott, megsüllyedt a hó, olykor lábszárig merültek benne. Máskor, biztosan eszeveszett csatározásba kezdtek volna, de ma csak némán baktattak egymás mellett.

Harry azon gondolkozott hogyan is mondja el a barátainak az álmát, vajon mit fognak szólni hozzá – bár, azon lehet, hogy jobban kiakadnak, hogy este nekik is jelenésük van Pitonnál.

– Hé, haver! – lökte oldalba Ron. – Visszatérnél közénk?

– Mi? Ja, bocs elbambultam – válaszolta mikor felfogta végre, hogy a többiek várják, hogy mit is akar mondani nekik. – Szóval, talán tudjátok, hogy a varázsvilágban vannak bizonyos jóslatok, amik igaznak bizonyultak.

– Igen erről már sokat olvastam a Jóslatok világa, világok jós…

– Hermione! Hagyd már! Nem Trelawney professzor óráján vagyunk – állította le Ron, mielőtt nagyon belemerült volna.

– Szóval, rólam is szól egy jóslat – mondta Harry.

– Rólad? De milyen jóslat, és honnan tudsz róla? – felváltva, és olykor egymás szavába vágva kérdezgették, majd egyszerre némultak el, amikor észrevették, hogy Harry egyáltalán nem lelkesedik a dologért.

Elmondta nekik az álmát, és a ledermedt reakciójukat figyelembe sem véve, elmesélte az ébredését, és az azt követő eseményeket is, egészen addig, amíg a Nagyteremben csatlakozott hozzájuk.

Pár perc csend után, szokás szerint Hermione volt az, aki előbb megszólalt.

– De Harry, ez hülyeség! Hogy tehetnéd? Szemtől szemben nem veheted fel Voldemorttal a harcot! Nem vagy elég képzett, és elég erős sem!

– Na, ez igazán bátorítóan hangzott Hermione! – mondta Ron felháborodottan. – Harry elmondanád végre a jóslatot részletesebben? Mikor és hol kell szembeszállnod Tudjukkivel?

– Ron, mindent elmondtam, ami a jóslatban van. Se a hely, se az idő, de még a hogyan sem volt benne.

– Hát, ez így nem túl konkrét. Teljesen biztos vagy benne, hogy az álom, nem csak álom volt? – kételkedett Hermione.

– Lupin és Piton tudtak róla, mint ahogyan szerintem Dumbledore is tudja! Mindenki tudott róla, csak nekem nem szólt senki! – kiabálta dühösen Harry.

– Nyugi, haver! Jogosan ordibálsz, de teljesen feleslegesen. Az igazgató biztosan ezt is valami, számára fontos okból titkolta el előled. A professzorék meg gondolom azért, mert az igazgató azt mondta nekik. Majd, ha legközelebb beszélünk Lupinékkal akkor majd rákérdezel.

– Legközelebb? – kérdezte Harry kissé lehiggadva. – A legközelebb, ma este hatkor lesz, mikor is Piton vár a Rend tagokkal együtt.

– Ma? – kérdezte Hermione. – De az előbb azt mondtad, csak neked kell lemenned Piton professzorhoz, és a Rend tagoknak.

– Piton azt mondta, hogy mindenkinek, aki ott volt a Dolohov kúriánál, és ti is ott voltatok.

– Be kell mennem a lakosztályba úgy, hogy Piton is ott van? – kérdezte Ron rémülten.

– Több bátorságot Ron, ha már most parázol, akkor kinek a háta mögé fogok elbújni? – kérdezte Hermione kuncogva.

– Nagyon vicces. Nem parázok, csak vannak bizonyos fenntartásaim – mondta Ron komolyan.

– Nekem is – mondta Hermione csendesen. – Harry, ha jól vettem ki a szavaidból, akkor ma délelőtt neked tanulnod kell.

– Ne már Hermione, csak nem akarod, hogy egy ilyen fontos dolog után tanulásra fecsérelje az idejét? – csodálkozott Ron.

– Fecsérelje? A tanulás nem időfecsérlés!

Ezen elvitatkoztak egy darabig, de végül a fiúk megadták magukat, és felvonultak a könyvtárba tanulni.

Perselus az igazgatói irodába tartott, a hajnali események fényében kicsit elnapolta a kölykökkel kapcsolatos számonkérést. Egyelőre, csak újra tanítani akart, de ezt meg kellett beszélnie Albusszal, hiszen a helyettesítő tanárt neki kell szélnek eresztenie.

Belépett az ajtón, az igazgatót a szokásos helyén, az íróasztala mögött találta.

Dumbledore azonnal félbehagyta a munkáját, amint meglátta a professzort belépni az ajtón.

– Perselus! Visszatértél hát! Nagyon örülök fiam, hogy ismét a kastély falai között látlak – mondta szívélyesen.

– Albus – köszönt az igazgatónak.

– Tehetek érted valamit?

– Csak szeretném visszakapni az osztályomat, nem bírom a tétlenséget.

– Természetesen visszakapod, de nem lesz még korai?

– Korai? Két hete tanítanom kellene. A diákok nyakán vannak a vizsgák, én meg ahelyett, hogy a felkészítésükkel foglalkoznék, naphosszat szaklapokat bogarászok.

– Rendben, fiam, holnap már neked örülhetnek a diákjaid – mondta az igazgató huncut mosollyal. – Mindjárt megbeszélem a helyetteseddel is.

– Helyes. Akkor én megyek is.

– Még egy pillanat, Perselus! Nem akarod esetleg átbeszélni a történteket? Nem tesz jót, ha az ember mindent magába tart.

– Roppant figyelmes vagy, de elboldogulok a gondjaimmal magam, ahogyan eddig is! – mondta csípősen, majd elhagyta az irodát.

Mivel ebédig még volt ideje, lement a laborjába ellenőrizni, hogy a kéretlen vendégei milyen mértékben amortizálták le a készletét.

Nem csalódott bennük. Az általánosan ismert főzetek – úgy, mint Kalapkúra, Álmatlan Álom, Erősítő főzet, és a hasonlók –, szinte egyikéből sem volt már a tároló szekrényekben, sőt olyanok, mint a kombinált láz és fájdalomcsillapító, vagy az energizáló bájitalok is jócskán megcsappantak. Ez utóbbit biztosan Poppynak köszönheti, hiszen Lupinék még csak azt sem tudják, hogy a dugót hogyan húzzák ki a fiolákból, nemhogy annak a tartalma mire való.

Úgy látta, a készletei sürgős pótlásra szorulnak, ezért ahhoz a szekrényhez lépett, amelyik a hozzávalóit rejtette. Miután alaposan körülnézett benne, megkönnyebbülve állapította meg, hogy itt nem garázdálkodott senki.

Rutinos mozdulatokkal pakolta ki a munkaasztalra azokat az alapanyagokat, amik a Kalapkúra, és az Álmatlan Álom főzethez szükségesek. Ezt a két bájitalt főzhette párhuzamosan, egymás mellett, nem okozott problémát, ha a felszálló gőzük elkeveredett a levegőben.

Miközben a hozzávalókat aprította a gondolatai elkalandoztak. Valamiért, újra és újra eszébe jutott az a csomag, amit valaki az éjjeli szekrényére készített, karácsonyi ajándék gyanánt.

A tudta – hiába is hozott fel mindenféle érvet ellene –, automatikusan összekapcsolta a csomagot Potterrel. De bármennyire is jól jönne neki egy ilyen kapaszkodó, biztos volt benne, hogy valaki más áll az ajándékozás mögött.

Gyorsan el is terelte a gondolatait, megpróbált inkább az esti találkozóra összpontosítani, mert azon túl, hogy mindenki verzióját hallani akarta a történtekről – nem akarta kihagyni a legkisebb részletet sem, mert minden apróság fontos lehet –, azt is el kell érnie, hogy ne ma este zúdítsa rá a felgyülemlett dühét Siriusra. Ő volt az ugyanis, aki nem, hogy nem értetlenkedett, amikor ő a világ szerint halálfalónak állt, de még úton-útfélen ócsárolta is. Ezt majd máskor számon kéri tőle, de most fontosabb dolguk lesz, Pottert el kell kezdeni felkészíteni. Megfogadta ugyan, hogy megakadályozza ezt az őrültséget, de erre, sajnos semmi esélye nincsen.

Harry és a barátai lehajtott fejjel kullogtak le a pincelakosztályba, nagyjából olyan képet festettek, mint akik büntetőmunkára mennek vérdenevérhez.

Késlekedés nélkül azonnal kopogtak a nehéz tölgyfaajtón, még mielőtt valamelyikük meggondolhatta volna magát.

Tonks volt az, aki ajtót nyitott nekik. Még be sem léptek a helyiségbe amikor Piton hangja felcsattant.

– Potter, a játszópajtásait minek hozta magával!?

– Játszópatásait, Perselus? – nézett rá értetlenül Charlie. – Ez a három gyerek vonszolta ki téged a kúria börtönéből, miközben még Luciusszal is megküzdöttek!

– Igen? – nézett végig rajtuk a professzor elgondolkozva. – Nem igazán emlékszem a részletekre…

Harryék elhelyezkedtek a kanapén, Tonks és Charlie egy-egy fotelba ült le, Lupin a kandallópárkányra könyökölt, Piton pedig, folytatta a le-fel mászkálást.

– Sokáig kell még várnunk a bolhásra? – kérdezte bosszúsan.

– Sirius nem tud jönni – válaszolt a kérdésére Lupin. – Albus kiküldött néhány megfigyelőt a kisebb varázslók lakta települések környékére, hátha Voldemort megismétli az éjszakai támadást.

– Badarság, csak figyelem elterelésnek szánta, nem fogja ilyesmikre pazarolni az erejét – mondta megint csak bosszúsan. – Most pedig, sorban mindegyikőtök elmond mindent, amit a történtekről tud. Senki ne hagyja ki a legapróbb részletet sem!

– De hiszen már mindent elmondtam reggel – értetlenkedett Lupin.

– Te, de a többiek nem, minden apró részletet tudnunk kell!

Charlie kezdett el beszélni, majd sorban utána mindenki –amikor Harryék kerültek sorra, Piton rájuk szólt.

– Lehetőleg halkan, és érthetően beszéljetek, semmi kedvem az állandó visszakérdezésekkel húzni az időt – tulajdonképpen, a mondandójának csak az volt a lényeges része, hogy a kölykök halkan beszéljenek, akkor ugyanis nem annyira idegesítőek. De ezt persze nem fogja az orrukra kötni.

Miután Hermione, Ron és Harry is átesett a beszámolón, már a vacsoraidőn is túl voltak. Tonks volt az, akinek eszébe jutott, hogy a gyerekeknek esetleg enniük kellene.

– Perselus, hozassál a gyerekeknek enni valamit, késő van már.

Némi egyeztetés után, Socius megjelent egy hatalmas tálca szendviccsel, amiről szépen lassan mindenki elvette a neki járó adagot. Szinte – mert Perselus nem, hogy nem evett, de árgus szemmel nézett minden szőnyegre hullott morzsát. Nem volt hozzászokva, hogy a nappaliját használják étkezőnek.

Miután Ron is lenyelte az utolsó falatot, Perselus folytatta, azzal a nem kis megoldandó problémával, hogy Harryt valakinek fel kell készítenie arra az esetre, ha valami oknál fogva a jóslat mégiscsak beteljesedik.

Elvitatkoztak egy jó darabig azon, hogy ki és hol tudna a legtökéletesebben foglalkozni vele. Végül arra jutottak, hogy Perselus a legerősebb közülük, tőle tanulhat a legtöbbet.

Már csak a helyet ellett megtalálniuk. Annyira belemerültek, hogy észre sem vették, hogy a fiatalok egymásnak dőlve elaludtak a kanapén.

Végül, mikor Charlie javaslatára elfogadták a szükség szobáját a gyakorlás helyszínének, már majdnem hajnali két óra volt.

– Felébresztem a srácokat, ideje a saját ágyukban aludniuk – mondta Tonks.

Amikor már mindenki elhagyta a lakosztályt – a kölykök is feltámolyogtak a toronyba –, Perselus csak nézte a kanapén a fiatalok helyét. Gond nélkül oda tudta képzelni Pottert, amint alszik.

következő: http://kristineholt.ucoz.hu/publ/severitus_ha_kiderul_az_igazsag/18_fejezet/2-1-0-21