Tonks gyorsan maga mögé rántotta Harryt – remélve, hogy Voldemort még nem vette észre, és ugyanazzal a lendülettel a kezébe nyomott egy apró dobozt. – Fogd! Zsupszkulcs, a Roxfort melletti hoppanálási pontra visz benneteket! Menjetek innen! – kiabálta, és Harryt odalökte a barátai mellé. A fiú kezében kékes fénnyel felizzott az apró tárgy, másodpercekkel később, már nem voltak ott. Sirius nem túl finom mozdulattal, ledobta a válláról Pitont, egyenesen a manó lábai elé. – Vidd innen! Most! – ordította, miközben visszafordult a rettegett hang irányába. Tonks és Lupin, már kivont pálcával hadakozott Voldemort és Bella ellen. Az oda-vissza repkedő átkok majdnem nappali fénybe vonták a sziklapadot. Jól látták hát, hogy Charlie a kúria felől közeledő Malfoyt próbálja megakadályozni abban, hogy csatlakozzon az urához. Hirtelen egy vörös fénnyel izzó átok tűnt fel, közvetlenül Sirius mellett, egyenesen a földön fekvő Piton felé tartva. Elhárítani nem tudta már, így lemondó sóhajjal az átok elé ugrott – a vörösség telibe kapta a mellkasa jobb oldalát, izzó fájdalmat és a légszomjat okozva. Charlie a szeme sarkából látta a földre hanyatló Siriust – azonnal odaugrott hozzá. – Tűnés innen! – ordította torkaszakadtából a többieknek. Még hallotta maga körül a pukkanásokat, ahogy a társai sietősen elhagyták a fennsíkot. Megragadta Sirius karját, és megpördült a sarkán. A vállába csapódó fájdalom ellenére, nem engedte el Black kezét. – Harry! Menjünk be a kastélyba – mondta Hermione a barátjának, aki azóta, hogy megérkeztek, le nem vette a szemét a hoppanálási pontról. – Menjetek csak, én megvárom a többieket. – Hermione, tudod, hogy addig nem mozdul innen, amíg vissza nem érnek – mondta Ron, aki ugyanazzal a pillantással bámulta ugyanazt a pontot, a mit Harry. – Igazatok van. Én is aggódom, de legalább a másik üveg bájitalt is igyuk meg, nehogy baj legyen – mondta nekik, miközben előkotorta az aprócska üveget. Mire lehajtotta a tartalmát, addigra már nem látta a barátait. Alig három percet töltöttek a hold által bevilágított éjszakában, amikor az ismerős pukkanások felhangzottak körülöttük. Elsőnek a manó érkezett, nehéz terhét azonnal a földre fektette. Rögtön utána, Tonks és Lupin – aggódva néztek körül, hátha meglátják Charliékat. Még fel sem mérhették, hogy kik érkeztek már meg, mikor az utolsó pukkanással megérkezett Ron bátyja, a szorosan tartott Siriusszal. Amint elengedte annak a karját, a fájdalomtól a földre rogyott ő is. – Charlie! Mi van vele? – nézett fel Lupinékra, Ron. – Nyugi öcskös, csak a vállam. Poppy gyorsan rendbe hozza majd! – Mi történt? – kérdezte újra Ron, mindent tudni akart azonnal. – Majd bent mindent megbeszélünk, itt nem biztonságos! – szólt rájuk Lupin. – Socius, te vidd a professzort a lakosztályába, mi elvisszük Siriust a Grimmauld térre. Utána valamelyikünk visszajön megbeszélni a továbbiakat. – Socius viszi Perselus gazdát, de viszi Sirius Blacket is. Socius el tudja látni a két varázslót, meg tudja őket gyógyítani! Nem kell Sirius Blacknek a Grimmauld téri házban egyedül szenvednie – mondta a manó ellenvetést nem tűrve, megragadta az említettek karjait, és eltűnt. – Na, akkor irány a kastély – adta ki Lupin. – De észre fognak benneteket venni – vetette közbe Hermione. – Nem számít, már elvégeztük, amit akartunk – válaszolta Tonks, és besétált a vadkanokkal övezett kapun. – Charlie, te menj Poppyhoz, nézesd meg a válladat, találj ki neki valamit a sérülésről. – Weasley vagyok, nem lesz gond – mondta, immár felszabadult mosollyal Charlie. A kis csapat halkan, de sietve ment a pince irányába. Albus Dumbledore elhagyta az ablakmélyedést, és leült az irodájának az egyetlen olyan helyére, amit valamennyire szeretett – az íróasztala mögé. Egymásra tornyozott ujjaira támasztotta az állát. Komolyan át kell gondolnia a stratégiáját, ha azt akarja, hogy a harcok végkifejlete, abba az irányba mozduljon, amerre ő azt szeretné. De ahhoz az kellene, hogy a hosszú évtizedek alatt kiérdemelt – vagy inkább kiépített – bizalom, az irányába, sziklaszilárd maradjon. De a dolgok jelen állása szerint, vannak páran, akik már nem bíznak benne vakon, ahogyan azt tenniük kellene. Ráadásul, pont azok, akiknek kulcsszerepet szánt a majdani csata alakulásában. Harryt és Perselust, ha nem is könnyen, de meg tudja majd győzni, hogy amit tett – vagyis nem tett –, azt a társadalmukért tette. Nem lesz előtte akadály, hiszen itt a kastélyban, akár naponta is elmondhatja nekik. Így előbb-utóbb visszaáll a megrendült bizalmuk – jóval nagyobb problémát okoznak viszont, a Rend azon tagjai, akik megkérdőjelezték a megbízhatóságát. Őket már nehezebben tudja majd szemmel tartani. Meglepték a tegnap esti események. Valahol már sejtette, hogy Perselus nem menekült el a gondok elől. Ez a sejtelem, akkor kapta el, amikor két nappal ezelőtt a kastély riasztói jelezték neki, hogy Tapmancs átlépte az iskola határait. Végig figyelemmel kísérte, hogy merre jár – nem nagyon lepődött meg, amikor a kutya átlépte a Griffendél torony, fiú hálójának az ajtaját majd nem sokkal később, el is hagyta azt –, immár Harry társaságában. Eltartott egy darabig, amíg a toronyban újra rájuk talált. Régen feledésbe merült már az a szoba, melyet a Tekergők alakítottak ki maguknak, a lépcső alatt. Bár, eszébe jutott a titkos helyiség, de nem elég gyorsan. Mire odaért, hogy megkérdezze Siriust, vajon mit csinál itt az éjszaka közepén – addigra már nem talált ott senkit. De az eset újra megtörtént, már másnap éjjel. Igaz, ekkor nem csak Siriust, hanem egy egész kis csapatot jelzett neki a riasztó. Kíváncsian figyelte, merre mennek a kastélyban – egyáltalán nem lepődött meg, amikor ismét a Griffendél tornyot célozták meg. Ezúttal késlekedés nélkül indult. Élvezettel nézte a kis kompánia meglepettségét, amikor rájuk nyitott. Aztán rajta volt a sor, hogy meglepődjön – mert amazok közölték vele, hogy a professzort elrabolta Voldemort, és azóta is a fogságában van. Gyorsan rávágta, hogy: természetesen tisztában van mindennel – már elkészült a terv is, de sajnos, most nem áll módjában segíteni. Mielőtt távozott, csak úgy próbaképpen, utasította őket, hogy pihenjenek le. Már az irodájából figyelte a társaságot, de azok, csak nem szedelőzködtek. Ekkor gondolt először arra, hogy vannak, akik nem bíznak a döntéseiben, ráadásul – még csak nem is teszik meg, amit mond. Ezen az éjszakán jó darabig hiába várta, hogy történjen valami. Már jóval elmúlt éjfél, amikor úgy döntött, hogy visszavonul – hiszen az előző két este is, csak órákkal később érkeztek látogatók a kastélyba – így, van ideje piheni kicsit. Az irodája hátsó felében volt az a falikárpittal alaposan elrejtett ajtó, mely a lakosztályába nyílt. A kastély többi hasonló helyiségével ellentétben, a mindenkori igazgató lakosztálya, csupán három helyiségből állt – egy apró előtérből, hálószobából, és a hálóból nyíló fürdőből. Nappalija nem volt, mert az igazgató minden ébren töltött percét, az irodájában töltötte – már ha, éppen nem volt valahol úton. Vendégszobája pedig, biztonsági okokból nem lehetett. Ez a lakosztály, Dumbledore ideje alatt, igencsak átalakult. A falak a szivárvány minden színét magukra öltötték, a bútorok is meglehetősen érdekes formavilágot képviseltek. A helyiség összességében, hűen tükrözte az igazgató hóbortos külsejét. Ide vonult vissza Albus, de nem sok időt tölthetett el a hatalmas baldachinos ágyon heverve, mert nem sokkal később, meghallotta a kaput őrző vadkanok figyelmeztetését. Három Rend tag lépett a kastély területére. Alig egy perc múlva, már az irodája ablakából nézte végig amint Tonks, Lupin, és Charlie bemasíroznak a kastélyba. Ott, az ablaknál állva már tudta, hogy sürgősen tennie kell valamit, mielőtt a dolgok kicsúsznak a kezeiből. Már az asztalánál ülve, végiggondolva mindent, döntött – utánajár ennek az éjszakai dolognak. Socius átmenetileg a nappali kanapéjára fektette Siriust. Perselust a lehető leggyengédebben, belebegtette a hálószobájába. Miután halvány fényt bűvölt a szobába, óvatos mozdulatokkal lefejtette a mocskos, elrongyolódott ruhafoszlányokat a gazdája testéről. Egy gyors, tisztító bűbáj után, kényelmes pizsamát varázsolt a professzorra. – Perselus gazdám, legyen kicsit türelmes, Socius mindjárt visszajön – mondta a professzornak, annak ellenére, hogy az nem volt magánál. Kint, a nappali kanapéján fekvő Sirius sem volt a tudatánál. A manó gyorsan rendbe rakta néhány varázslattal a még sosem használt vendégszobát – ide lebegtette be Siriust. Miután manóvarázzsal ellenőrizte az állapotát, megtisztította a sebét, és felébresztette – pont annyi ideig tartotta ébren, amíg a magához intett Álomtalan Álmot megitatta vele. Miután megbizonyosodott róla, hogy Sirius alszik, visszatért a gazdájához. Manóvarázzsal immár alaposan ellenőrizte a professzor állapotát – a helyzetet siralmasnak titulálta. Perselus bal lábszárában, minden csont eltört, jobb csípője csontig felhasítva. Bordái egytől egyig megrepedtek, az arca szinte a felismerhetetlenségig feldagadt és elszíneződött az ütlegektől. A teste minden centiméterét vágások, sebek és zúzódások tarkították. Socius ámulva nézte a gazdáját – nincs varázsló, aki ezt túlélte volna –, és a lelki sérülései még nem is látszanak. Hangokat hallott a nappali felől – kilépett a hálóból, halkan becsukva maga mögött annak ajtaját. – Socius, mi van velük? – kérdezte Harry. – Rendbe jönnek – válaszolta a manó, a még mindig álcázott fiúnak. – Részletesebben – sürgette Tonks. – Sirius valószínűleg a Szenvedés Átkát hárította el, Perselus gazdámtól. – Szenvedés Átka? – kérdezte Hermione. – Az baj – mondta Lupin –, a Szenvedés Átka egy ősi átok, általában nők használták, azokban az esetekben, amikor férfiak támadtak rájuk, vagy ha a férjük akarta bántalmazni őket. Nincsen ellenszere, nem halálos ugyan, de hetekig tartó, komoly fájdalmakat, légszomjat és rémálmokat okoz. A legjobb, ha addig altatjuk. – Remus Lupin, nagyon okos varázsló. Socius is erre jutott, már meg is itatta Sirius Blackkel az első adag Álomtalan Álmot. – Nagyon ügyes manó vagy! – dicsérte meg Tonks, mire Socius úgy nézett rá a hatalmas szemeivel, mintha valami istennő lenne. – Socius, mi van a professzorral? – kérdezte félve Harry. – Perselus gazda nem jól van – mondta a manó, és felsorolta a professzor előbb felfedezett sérüléseit. – Socius, eléggé értesz a gyógyításhoz, hogy ennyi komoly sérüléssel elboldogulj? – kérdezte aggódva Lupin. – Socius jó gyógyító, de Perselus gazda nagyon beteg. Sociusnak szüksége lesz a javasasszony segítségére is – vallotta be szomorúan a manó. Charlie benyitott a gyengélkedő ajtaján, és egyenesen beleütközött a kifelé tartó Poppyba. – Elnézést, nem akartam… – mondta zavarodottan Charlie. – Jó estét Mr. Weasley! Mi járatban? – Ő… Balestet szenvedtem, nem messze innen. Megtenné, hogy megnézné a vállamat, kérem? – Természetesen, de miért nem a Szent Mungóba ment vele? – A kastély közelebb volt, és magában megbízom – próbált hízelegni Charlie, csakhogy elterelje a javasasszony figyelmét. – Na, mutassa! – mondta Poppy. Charlie nagy nehezen lehámozta magáról az inget, de a pólóval már nem boldogult. Azt, egy pálcaintéssel a javasasszony tüntette el róla, aki amint meglátta a sebet, felszisszent. – Mr. Weasley! Magának hiányzik egy darab a vállából! – mondta, miközben a sebesült vállat vizsgálta egy diagnosztizáló bűbájjal. Charlie jobb vállának a hátsó feléből tényleg hiányzott egy nagy darab, a sebből még mindig ritmusosan távozott a vér. – Rendbe tudja hozni, Mrs. Pomfrey? – kérdezte Charlie megszeppenve. – Természetesen, és miközben én dolgozom magán, mesélje el szépen, hogy mi történt. Sikerült hazahozniuk Perselust? – Charlie megdöbbenve fordult a javasasszony felé. – Mi? Honnan tudja? – Éppen a Tiltott Rengeteg szélén voltam, amikor maguk elindultak. Hallottam minden szót. Ne féljen! Nem szóltam senkinek – pont kifelé tartottam, megnézni nem jönnek-e már, amikor magába botlottam az ajtóban – mondta Poppy a legteljesebb nyugalommal, ezzel is igyekezve megnyugtatni a fiatalembert. – Értem, Perselus már a lakosztályában van, de rengeteg sérülést szenvedett, és Siriust is eltalálta egy átok – válaszolt Charlie. – Ő is Pitonnál van, Socius vigyáz rájuk. – Egy manó? Az nem elég. Na, jöjjön! A vállát rendbe raktam, egy pár napig ne erőltesse. – Menjek, hová? – értetlenkedett Charlie. – Természetesen Perselushoz. Meg kell néznem őket – mondta, és már indult is kifelé. Éppen akkor kopogtak be a lakosztály ajtaján, amikor Socius a javasasszonyt emlegette. Hermione nyitotta ki az ajtót, Poppy láthatóan nem akadt fenn a magától nyíló bejáraton. – Hol vannak? – kérdezte, végignézve a jelenlévőkön. – Perselus a hálóban – mutatott a megfelelő ajtóra Lupin. – Sirius pedig a vendégszobában – ismételte a mozdulatot Tonks. – Mi van velük? – kérdezte Charlie, miközben levetette magát a kanapé üres sarkába. – Nem túl fényes a helyzet – mondta neki Ron. – Mr. Weasley! Mit keres maga itt az éjszaka közepén, és miért van álcázva? – dörrent rá a javasasszony. – Poppy! Ron, Hermione, és Harry velünk jöttek a professzorért. Nélkülük nem tudtuk volna hazahozni őt – mondta higgadtan Lupin. – Hogyan? Képesek voltatok ezeket a gyerekeket, ekkora veszélynek kitenni? – kiabált szinte magánkívül a javasasszony. – Mrs. Pomfrey! Ha akartak volna, sem tudtak volna itthon hagyni minket – kelt a többiek védelmére Harry. – Miket beszél, Mr. Potter! Még, hogy nem tudták volna… – Poppy, erre ráérünk később is – mondta Tonks –, nézd meg kérlek, a professzorékat, hogy tudjuk, Socius diagnózisa helyes volt-e. – Megyek, de ezzel még nem zártam le a dolgot – mondta Poppy, és bevonult a hálóba, Pitonhoz.
Míg a javasasszony a hálóban ténykedett, kifaggatták Charlie-t a sérüléséről, és arról, hogy hogyan került ide Poppy. Az elmesélte a sebesülését, és azt, hogy a gyógyító szemtanúja volt annak, amikor elindultak a Dolohov kúriába. Így szinte mindent tudott. Ekkor lépet ki a javasasszony a hálóból, de anélkül, hogy bármit is mondott volna, be is ment a vendégszobába, Siriushoz. Feszülten várták, hogy végezzen. Amikor kis idő múlva előkerült, az arca borúsnak látszott. Szinte szóról szóra elismételte Socius diagnózisát, hozzátéve, hogy nem lesz könnyű rendbe szedni a betegeket, de ketten a manóval, meg tudják oldani. Elköszönt, és visszament a gyengélkedőre, összeszedni a szükséges krémeket, és főzeteket. Harryéket lassan elhagyta az álcájuk, immár mindenki számára látható volt, hogy mennyire megviselte őket ez az éjszaka. – Ron, azonnal húzzál fel a toronyba lefeküdni! – szólt rá nem túl finoman az öccsére Charlie, mert megijedt, amikor ránézett az arcára. – Ez rátok is vonatkozik – mutatott Lupin, Hermionéra és Harryre. Ekkor ismét kopogtak az ajtón, Harry ment kinyitni, mert azt gondolták, Poppy tért vissza. De, helyette az igazgató volt ott, jóvális mosollyal az arcán – ami azonnal eltűnt, amikor Harryt meglátta az ajtóban. – Harry, neked tudomásom szerint, éppen az igazak álmát kellene aludnod – mondta, miközben körülnézett a nappaliban. – Nektek is – nézett Hermionéra és Ronra. – Azonnal mennek Albus, csak még valamit meg kell beszélnünk – válaszolta a fiatalok helyett Lupin. – Esetleg, beavatnátok engem is? – nézett rájuk érdeklődve az igazgató. – Természetesen, igazgató úr. Hazahoztuk Perselust – mondta nem kis büszkeséggel Tonks. Dumbledore megdöbbent. Még, hogy ez a maroknyi ember, kiegészülve három gyerekkel, elcsaklizta a professzort Voldemort orra elől. Elképesztő! Muszáj visszanyernie a bizalmukat. Igyekezett a lehető legelképedtebb arcát mutatni feléjük. Lassan leereszkedett a kanapéra. – Mondjatok el mindent! Elmesélték az igazgatónak a mentőakciót, imitt-amott eltitkolva a részleteket. Miközben beszéltek, Harry halkan benyitott az apja szobájába. Nem akarta, anélkül elhagyni a pincét, hogy ne látta volna. Megdöbbentette a látvány. A professzor, szinte a felismerhetetlenségig eltorzított arccal feküdt az ágyában. A kúria sötétjében fel sem tűnt neki, hogy ennyire rossz állapotban van. Újra elkapta a félelem – elképzelhetetlennek tartotta, hogy valaha rendbe jöjjön. Akaratlanul is végigsimított a homlokán – ezzel magát is meglepve, majd sietősen elhagyta a szobát, félve a lebukástól. A nappaliban már a továbbiakat beszélték meg, Dumbledore – mindenkit meglepve –, különösen segítőkésznek bizonyult. Abban mindannyian egyetértettek, hogy nem hagyják egy percre sem a sérülteket egyedül. Felosztották egymás között, hogy ki, mikor tartózkodjon a lakosztályban – hogy az ne terhelje, és ne szakítsa el nagyon őket a teendőiktől. Felosztották a felügyeletet napi három részre – éjszakára, délelőttre és délutánra. Éjjel és hétköznap délelőtt, a felnőttek tartották az ügyeletet, viszont a délutánok a fiatalokra hárultak – bár, Harry azonnal közölte, hogy ő minden szabad percét itt fogja tölteni.
| 
