Scripta Kedd
2021-07-27
11:05
Üdv! Mugli | RSS Főoldal | Cikkek katalógusa | Regisztráció | Belépés
Főoldal » Cikkek » Severitus » KristineHolt: Második tavasz

KrisztineHolt: Második tavasz
Bevezető


Perselus már minden egyes téglát ismert a falban. 
Nem volt szüksége fényre ahhoz, hogy azonnal megtalálja a nehéz vasajtónak azt a pontját, melyet hónapokig tartó aprólékos munkával sikerült annyira meggyengítenie, hogy most akár egy mozdulattal kifordíthassa a helyéből. De bármennyire is szabadulni akart – még várnia kellett.
Megviselték a parányi cellában töltött hónapok – az, hogy még mindig életben volt, kizárólag az átlagosnál erősebb szervezetének és az elméje megfelelő kontrolljának volt köszönhető. Voldemort és a halálfalók megtettek mindent, hogy megtörjék…

*****

Hermione hazafelé tartott – bár fizikailag és szellemileg is fáradt volt, nem tudta nem észrevenni a hirtelen jött tavasz szépségeit. Árnyas fákkal övezett sétányon vitt keresztül az útja – a virágok szinte egy éjszaka alatt bontottak szirmot. A levegőt megtöltötte az édes illat, mely az évszak sajátja – a kellemesen meleg napfény lágyan simogatta a bőrét.
Nem csak ő élvezte a változást, a park – annak ellenére, hogy lassan közeledett a nap vége – tele volt emberekkel, gyerekekkel sétáló családokkal, padokon beszélgető idősekkel és lassan andalgó szerelmespárokkal. 
A bódítóan zsongó tavasz lassan kiűzte belőle a nap fáradalmait, de ahogy a sétányt követve befordult a park szélénél, az ott látottaktól egy pillanatra megállt a szíve, majd megkétszereződött tempóban lódult meg újra. Egy fiatal pár ölelte egymást önfeledten.
Egy pillanatra azt hitte… 
De mégsem…
A párocska férfitagjáról Perselus jutott eszébe, és ismét fellángolt benne a lassan múló fájdalom. 
Két éve már… 
Két éve, hogy semmit nem tud róla…
… – Jó reggelt! – hallotta meg maga mellett a hangot, ami az életét jelentette.
– Neked is… – Nem tudta folytatni, mert hűvös ajkak zárták el a szavai útját. Gyengéd kéz vándorolt a hátára, majd borzongó forróságot hagyva maga után körbejárta a testének minden hajlatát.
Szerette a reggeleket, jó ideje már, hogy így indultak a napjaik – biztonságot és nyugalmat adva a nap hátralévő részének. De szükségük is volt erre – vészterhes időket éltek, a Roxfort minisztériumi felügyelet alatt állt, minden egyes kimondott szavukat meg kellett fontolniuk. A Rendre hatalmas nyomás nehezedett, hiszen annak ellenére, hogy Voldemort sorra szedte az áldozatait, rajtuk kívül senki nem fogadta el tényként a visszatértét. Mindenki meg volt róla győződve, hogy Harry másodszor is legyőzte a Nagyurat.
– Le kell ma mennem Roxmortsba, így nem tudunk együtt ebédelni, de estére bepótoljuk!
– Rendben. – Majd Hermione elgondolkozva utána szólt az ágyból kilépő férfinek. – Perselus! Ha már úgyis bemész a faluba, elhoznád nekem a megrendelt tankönyveket? 
– Tankönyveket?
– Igen! Ezekből a mostaniakból nem lehet rendesen tanítani! – Hermione nagyon hálás volt Dumbledore-nak, amiért egy éve rábeszélte, hogy maradjon a Roxfortban tanítani a vizsgái után. Hiszen ennek köszönhette, hogy minden reggel a bájitalmester mellett ébredhet. Nem volt egyszerű meglágyítania a mogorva professzor szívét, de megérte a harcokat – mérhetetlen szerelemmel élték az életüket azóta is.
Lassan telt a napja, mint mindig, amikor tudta, hogy csak este láthatja viszont Perselust. Mint valami kamasz lány, úgy számolta az időt, ami elválasztja az estétől, mikor végre ismét a szerelme karjaiban lehet.
Izgatott várakozással rohant a nap végén a pincelakosztályba – hiszen már biztosan ott várja a férfi.
Csalódottan huppant le a kanapéra, amikor tudatosult benne, hogy a lakosztály üres.
Egyre fokozottabb aggodalommal figyelte az idő múlását, és már régen besötétedett, de Perselus még mindig nem tért haza.
Hajnalig bírta – ezalatt felmerült benne minden elképzelhető szörnyűség, ami a professzorával történhetett.
Hirtelen ötlettől vezérelve, félbeszakítva az ideges mászkálását, kirohant a lakosztályból – egyenesen az igazgató irodáját célozva meg…

Hermione elhessegette magától az emlékeket. Éppen elég volt neki, hogy az álmaiban újra és újra át kellett élnie azt az éjjelt – nem volt ereje napközben is a fájdalomhoz. Rengetegszer gondolta végig az igazgató és a kollégái magyarázatát – de nem tudta elfogadni azt. Ismerte Perselust, talán mindenkinél jobban, tudta róla, hogy ha igaz is lenne a magyarázat, miszerint megijedt a kapcsolatuk elmélyülésétől, akkor sem tűnt volna el szó nélkül! Egyszerűen kihajította volna a lakosztályából, és megmondta volna neki, hogy többé nem akarja látni.
Annyira elmerült a gondolataiban, hogy észre sem vette, valaki minden lépését figyeli…


Perselus lassan, tisztes távolból követte a lányt. 
Két hete sikerült megtudnia, hogy hová ment a Roxfortból, miután ő eltűnt. Azóta minden percét azzal töltötte, hogy figyelje őt.
Megtehetné, hogy egyszerűen odalép hozzá, és elmagyarázza neki a történteket – de ettől visszatartotta valami.
Nagyon sok idő telt el azóta, hogy utoljára egymás mellett ébredtek, valószínűleg Hermione már nem is gondol rá. Úgy döntött hát, hogy nem közeledik hozzá – még nem. Előbb találnia kell valamit, valami jelet, hogy még nincsen veszve minden. Ideje van, végre szabad, a szó minden értelmében…

… Lassan jött az éj.
A cellán túli folyosón fokozatosan haltak el a zajok, jelezve, hogy a fogva tartói nyugovóra tértek. De még mindig várnia kellett – csak a hajnal adott elég biztonságot a szökéshez. Már mindent előkészített – az erejét blokkoló bájitalt már hetek óta nem itta meg, de az ügyes színjátékának köszönhetően ezt senki nem vette észre. Fokozatosan nyerte vissza a mágiáját, mostanra teljes mértékben uralta is azt.
A cellája magas pinceablakán keresztül meghallotta az első hajnali madarak énekét – indulnia kell, ez a megfelelő alkalom.
A keze egyetlen mozdulatával kifordította az ajtót a helyéről – ügyelve, hogy véletlenül se csapjon zajt, majd visszafordulva a helyére igazította azt, hogy a lehető legkésőbb vegyék észre a szökését.
Álcázta magát, és megindult a végeláthatatlan folyosókon felfelé. Sietnie kellett, a hajnali biztonság csupán egy órát adott neki – ez alatt nem csak a börtönéből kellett kijutnia, de el kellett érnie a védelmi zónán kívül eső hoppanálási pontot is. Lehetőleg úgy, hogy senki ne vegye észre – mert varázsolni ugyan tud pálca nélkül, de ha megtámadnák, a védekezése igencsak gyenge lenne.
Gyorsan haladt, a folyosókat belengő friss levegő vezette a célja felé – amikor elérte végre azt a helyiséget, melynek az ablakán anélkül kimászhatott, hogy egy riasztó bűbáj fellármázná az egész birtokot, halkan felsóhajtott. Innen már senki nem állíthatja meg.

Jószerével rátörte Albusra az ajtót – azonnal Hermionét keresve.
– Drága fiam! Azt hittem, sosem látlak viszont – ölelte meg az idős mágus őszinte örömmel. – Mesélj, hogyan tudtál megszökni? A Rend háromszor is megtámadta a birtokot, de soha nem sikerült bejutnunk! Ülj le, kérlek, biztosan éhes és szomjas vagy!
– Később! Előbb látnom kell Hermionét! – indult az ajtó felé, nem is értette, miért az igazgatóhoz ment először.
– Perselus – állították meg Dumbledore szavai. – Hermione nincs itt.
Lassan fordult vissza, keresve az igazgató arcán a jeleket, melyek megerősítik abban, hogy az öreg csak tréfál vele.
– Nem értelek, hol máshol lehetne?
– Ülj le, és elmondom… – Albus megvárta, amíg a professzora leül. – Amikor te fogságba estél, azonnal biztosak voltunk benne, hogy Voldemort fogott el. Fennállt a veszély, hogy Hermionét is elkaphatja, csak hogy vele zsarolhasson, hogy ezt megakadályozzuk, mindannyian azt mondtuk neki, hogy elhagytad.
– Mi? – pattant fel Perselus ültéből. Akár mennyire is le volt gyengülve, ebben a pillanatban maga volt a fenyegetés.
– Kérlek, hallgass végig! – állt fel Albus is, csak hogy valamennyire visszavehesse a beszélgetés feletti irányítást. – Értsd meg, erre szükség volt! Te sem tudtad volna elviselni a tudatot, hogy Miss Grangerrel ugyanazt teszik, amit veled!
Perselus visszaroskadt a székbe, értette. Tudta, hogy hiába mondták volna Hermionénak, hogy el kell bújnia – nem tette volna, nélküle nem. Talán tényleg ez volt a legjobb megoldás.
– Mondd a címet, máris indulok!
– Perselus! Másfél éve már, hogy elfogtak, nem tudjuk, hol van Miss Granger! Még aznap hajnalban elhagyta a varázsvilágot, amikor azt mondtuk neki, hogy elhagytad. Ezenkívül meg kell, hogy kérjelek, várj még. Voldemort biztosan gőzerővel kutat már utánad, ha most azzal kezdenéd, hogy keresni kezded Miss Grangert, megint felhívnád rá a figyelmet, újra veszélybe sodorva őt. Az lenne a legjobb, ha meghúznád magad, akár a régi lakosztályodban, addig, amíg elcsitulnak a dolgok! Nem akarlak újra elveszíteni, és mást sem szeretnék veszélybe sodorni.
– Amíg elcsitulnak? Addig nem fog elcsitulni semmi, amíg végre ténylegesen ki nem nyírja valaki azt a rohadékot!
– Igazad van, fiam! De sajnos a Nagy Csata alatt Voldemort rájött, hogy a horcruxai nagy részét elpusztítottuk, és bár a Harryt ért átok nem a fiút, hanem a fejében élő lélekszilánkot pusztította el, Naginit nem sikerült megölnünk!
– Olyat mondj, amit nem tudok!
– Nos, azt talán nem tudod, hogy Voldemort elzárta a kígyót, de hogy hová, azt rajta kívül senki sem tudja…

Ez a beszélgetés napra pontosan fél éve történt.
Fél év alatt alaposan megváltozott a világ – kitartó és alapos kutatással megtalálta a helyet, ahol Naginit elrejtegette Voldemort. A makacs elszántság és a lány utáni vágyakozás űzte a megoldás felé, amivel végre bejuthatott a barlangba, hogy ott elpusztíthassa az utolsó horcruxot.
Sikerült neki – mint ahogyan Albusnak és Potternek, közös erővel, sikerült végérvényesen elpusztítaniuk a gonoszt.
Miután a varázsvilágban végre helyreállt a rend, és a minisztérium is felmentette a kémkedés vádja alól – immár szabad emberként a lány keresésére indult. Biztos volt a sikerben, ha Naginit megtalálta, akkor Hermionét gyerekjáték lesz.
Nem kellett csalódnia, alig három napja hagyta el a varázsvilágot, amikor először megpillantotta a lányt a régi, szülői ház előtt.
Bátortalanul indult felé, de már a második lépésnél leblokkolt – vajon hasonló helyzetben ő maga hogyan reagálna? Pontosan tudta, páros lábbal rúgna ki bárkit, aki két évre nyomtalanul eltűnne az életéből.
A nagy találkozás elmaradt, de attól a perctől fogva Perselus állandóan Hermione nyomában volt, kutatva a jelet, amely megerősíti számára, hogy még nem felejtette el őt.

Így eshetett meg, hogy ezen a zsongó, tavaszi délutánon nemcsak Hermione torpant meg a csókolózó fiatalok láttán, hanem az őt árnyékként követő fekete alak is, akinek pontosan ugyanazok a gondolatok lepték el az elméjét, akár a lánynak.
Látta, amint Hermione arca elfelhősödött, majd tagadhatatlan szomorúsággal elfordult és tovább indult.
Erre várt már két hete, erre az apró mozzanatra. Megkapta a jelet, ami megerősítette a hitében – a szerelme még mindig ugyanúgy érez iránta.
Már kész tervvel várta a reggelt. Tudta, mit fog tenni – semmit nem bízott a véletlenre. Újra meg fogja hódítani Hermionét, bár ez nem teljesen helytálló, mert annak idején nem ő hódított – ő volt az, akit meghódítottak.


Hermione halk sóhajjal csukta be maga után a szülei házának az ajtaját. Odabent csend honolt – ezek szerint ők még nem értek haza.
Nem is baj, felzaklatta a parkban annak a fiatal fiúnak a látványa. Egyszerre tértek vissza a szorosan kordában tartott emlékei – érezte az illatokat, látta maga előtt az apró, rajongásig szeretett mozdulatokat, hallotta a halk, csak egymás társaságában használt szavakat.
Fájt.
Huszonhárom hosszú hónap sem tudta megkoptatni azt a pokoli fájdalmat, ami még mindig azzal fenyegette, hogy megöli. Ráadásul akárhányszor elragadták az emlékei, és óvatlanul belegondolt a történtekbe, a fájdalma azonnal megduplázódott – hiszen már maga a veszteség kínja is rettenetes volt, de a bizonytalanság, ami állandó társa lett az utóbbi két évben, maga volt a pokol. Nem tudta, nem tudhatta, hogy Perselus tényleg elhagyta-e, mert nem szerette igazán – vagy történt vele valami szörnyűség, valami, aminél még az a hazugság is kegyesebb, amit az igazgatótól hallott.
– Hermione! – Merengéséből az apja hangja rángatta ki. Gyorsan letörölte az észrevétlenül kibuggyanó könnyeit, majd megindult a nappali felé.
– Hermione, drágám! – köszöntötte az édesanyja is. – Nézd, ma este vendégünk lesz! – mutatott a mellette zavartan ácsorgó fiatalemberre. Hermionénak valahonnan ismerős volt, de még annyira sem kötötte le a figyelmét, hogy megerőltesse az agyát, kutatva az ismeretség forrását. Kezdetben megdöbbent ezeken a váratlan vacsoravendégeken – mostanra megszokta az időnként felbukkanó szerencsétleneket, akiket az anyja a lehető legváratlanabb időpontokban hazahurcolt. Abban reménykedve, hogy valamelyikükre végre szemet vet.
– Örülök, hogy ismét találkozunk, Hermione! – nyújtotta felé a kezét a vendég, miközben bemutatkozott. A nevére fel sem figyelt, ellenben a kezének érintése azonnal tudatta vele, hogy ez az ember többé biztosan nem lesz itt vendég – a tenyere nyirkos volt és hideg, olyan érzetet keltve a lányban, mintha egy békát fogna.
A vacsora kínosan lassú volt – a vendégük észre sem vette, hogy Hermione végtelenül kényelmetlenül érzi magát, és csak a szülei iránti tiszteletből nem borította még a levesét a férfi ölébe. Az édesanyja látta ugyan, hogy a lánya nem érzi magát igazán jól a vendég társaságában, de még reménykedett, hogy ez majd az idő előrehaladtával változni fog. Igyekezett a társalgást úgy alakítani, hogy a fiatalembernek minél többet kelljen magáról elmondania.
Reménykedett – hátha Hermione némi érdeklődést mutat majd az ifjú orvos iránt, aki éppen most lépett ki a nagybetűs életbe, a háta mögött hagyva az egyetemi éveit, és készen állt a megállapodásra. De hiába tett meg Mrs. Granger mindent. Amikor a férfi a nagyszülei vidéki birtokairól beszélt, a lány egy halkan elsuttogott „elnézést kérek” után felment az emeleti szobájába, és esze ágában sem volt ismét megtisztelni a vendéget a jelenlétével.


Reggel furcsa, ismerős illatra és a mágia enyhén érezhető jelenlétére ébredt.
Óvatosan körbenézett a szobájában – már majdnem két éve, hogy elhagyta a varázslóvilágot, de még élénken éltek benne az alapvető óvatossági szabályok. A szülei háza le volt védve, senki nem léphette át a küszöbüket, akinek rossz szándékai voltak.
Gyorsan elhessegette magától az érzést azzal, hogy biztosan csak álmodott valamit.
Lent az étkezőben a szülei már jóízűen fogyasztották a reggelijüket – ma is, mint már oly sokszor, megköszönte az előző esti vacsorát, és újfent nyomatékosan megkérte az édesanyját, hogy többé ne akarjon rátukmálni egy férfit se.
Miután felöltözött, vetett egy utolsó pillantást a tükörbe, majd kilépett az ajtón.
A hagyományos, dél-angliai sorház lépcsőjét még alig érték el a hajnali vöröses napsugarak. Ennek ellenére Hermione észrevette a legalsó lépcsőfokon heverő valamit.
Azonnal előjött az ébredésekor érzett gyanú – bár nem egészen azt éreztette vele, ami elvárható lenne. Nem a félelem, hanem a várakozás volt a legelső, amit a dolog megpillantásakor érzett.

Lassan tette meg azt a két lépcsőfokot, ami elválasztotta a még ismeretlen valamitől. Önkéntelenül is körbenézett, hátha elcsípheti azt, aki a lépcsőn hagyta a… – igen, a virágot. Egy szál, hosszúszárú, hatalmas virágú, vérvörös rózsa hevert a lépcső alján.
Hermione minden óvatosságot félretéve emelte fel, és szemlélte meg közelről a virágot.
Lelkesen keresett rajta egy apró jelet, melyből arra következtethetne, hogy ezt a csodát az ő professzora hagyta itt.
De nem talált semmit.
Bosszúsan behajította a virágot az utca legközelebbi szemetes konténerébe – majd jóval kedvetlenebbül, mint az utóbbi év bármelyik reggelén, elindult a munkahelye felé.


Amint tegnap Hermione belépett a házukba, Perselus elfoglalta a már jól ismert őrhelyét.
A szemközti ház tetőterébe vackolta be magát – az öreg hölgy, aki a tulajdonos volt, olyan süket volt már, hogy akár szteppelhetett is volna a feje felett, azt sem hallotta volna meg. Úgy járkálhatott a házban, akárha otthon lenne.
A kicsiny tetőtér ablaka pont a Granger házra nézett – innen Perselus szemmel tarthatta a bejárati ajtót, a nappalit, de még Hermione szobáját is –, bár ott a nehéz sötétítők éjjel-nappal be voltak húzva. Ez utóbbit meglehetősen érthetetlennek találta, hiszen Hermione imádta a napot. Ilyenkor kora tavasszal már a pincelakosztály magasan fekvő, keskeny ablakai is mindig sarkig voltak tárva, hogy a hűvös helyiségbe is beszökhessen egy kis napfény.
Kényelmesen elhelyezkedett az ablak mellé húzott kopott karosszékben – felkészülve a hosszú és unalmas éjszakai órákra.
De alig dőlt hátra, amikor a ház előtt feltűntek Hermione szülei – oldalukon egy szemtelenül fiatal ficsúrral.
Vajon mi a jó büdös Merlint kereshet ilyen későn az az alak Grangeréknél? Azt még véletlenül sem ismerte volna el, hogy egy átlagos családnál az este fél nyolc még nincsen embertelenül későn, sőt tökéletes időpont egy vacsorához.
Feszült figyelemmel meredt a szomszéd házra. A vékony, fehér függönyökön keresztül látta, amint Hermione lelépked a lépcsőn az emeletről – látta, amint bemutatják neki a ficsúrt, és bár a szavakat nem hallotta, tisztán érzékelte a kedveséből áradó elutasítást. Akkor határozta el, hogy változtat a már kigondolt taktikáján, amikor Hermione egy beszélgetés kellős közepén egyszerűen felállt, és minden magyarázat nélkül visszavonult a szobájába.
Érezte a lányt körülölelő fájdalmat – azonnal tudta, hogy csak lassan és nagyon aprókat lépve juthat újra közel hozzá.
Megvárta, amíg a vendégül látott ficsúr elhagyja a házat, majd néhány mozdulattal maga elé bűvölt egy szál rózsát, abból a kertből, amit Hermione annyira szeretett egykor Írországban. Végigsimított a selymesen puha szirmokon, majd óvatos mozdulatokkal odabűvölte a Granger ház lépcsőjére. 
Szándékosan nem jelölte meg semmivel a virágot – nem akart utalni a jelenlétére. Még nem.
A lány ma esti reagálása a ficsúrra színtiszta sértettség volt, és ez az érzés kizárólag neki szólt, akkor is, ha Hermione nem tudta, hogy ő itt van.
Majd szépen apránként eloszlatja benne ezt az érzést – ismerte jól, tisztában volt vele, hogy mivel tudja levenni a lábáról. 
Ezen a reggelen megelégszik annyival, ha a házból kilépő Hermione nem átkozza miszlikre azt a rózsát…



Hermione csalódottan indult a munkahelye felé – akárcsak az előző nap, az útja most is a ligeten keresztül vezetett. A hajnali csendben talán még szebb volt – az éjjel ismét látogatást tett a parkban a tavaszi csoda. Az orgonabokrok virágba borultak, a cseresznyefák lágy, selymes szirmaikkal hintették be a lábai alatt a sétányt. Mámorítóan édes és kellemesen friss volt a levegő. 
De ahogy tegnap este elbűvölte a tavaszi zsongás – ma reggel csak keserű csalódottságot érzett. Nem ment ki a fejéből a lépcsőn hagyott virág. Elég volt megérintenie a bársonyos szirmokat, azonnal tudta, hogy egyszer már kapott ilyen különleges rózsát – Perselustól. Hónapokig tartó csatározások után, amikor a férfi végre elismerte – önmaga előtt is –, hogy Hermione igenis fontos neki. Egy reggel arra ébredt, hogy nem a megszokott tanári szobájában van, hanem egy meleg, barátságos, kicsiny faházban az ír fennsíkon.
A kezdeti ijedtségét hamar feloldotta a professzor inkább megmutatott, mint elmondott vallomása, és a kandalló meleg fényével kísért egymásra találásuk.
Még aznap délután elvitte Perselus abba a csodálatos rózsakertbe, ahol ezrével voltak a vérvörös, hatalmas virágú rózsák – ráadásként kapott is egyet tőle, ami a rászórt bűbájnak köszönhetően a mai napig ott pompázik a szobájában. Ez volt az egyetlen dolog, amit magával hozott a Roxfortból.

Elérte a fakó színű téglával burkolt, ódonnak látszó – mégis alig pár éves épületet.
Amikor két éve bekopogott a szüleihez, és elmondta nekik, hogy mi történt, azok azonnal szereztek neki munkát – mondván az majd könnyen eltereli a figyelmét.
A fogászati magánklinika részben az ő tulajdonuk is volt, így már rögtön másnap kezdhetett is. Azóta a hét hat napját az előcsarnok recepciós pultja mögött töltötte – ez az elfoglaltság nem sok szellemi kihívást tartogatott a számára, arra mégis jó volt, hogy valamennyire elterelje a figyelmét. Sokkal inkább foglalkozott a rendelésre érkező betegek problémáival, mint a saját fájdalmas múltjával.
Rutinosan nyitotta ki az öltözőket, hogy mire a doktorok és az asszisztenseik megérkeznek, már készen várja őket minden – magára öltötte a klinika világoskék egyenruháját, majd készített magának egy jó nagy bögre kávét. Elfoglalta a helyét a pult mögött, és bekapcsolta a számítógépét, ami összekötötte őt a különböző rendelőhelyiségekkel – majd gyorsan kiszórt egy melegítő bűbájt a kávéjára, addig, amíg még nem látja senki.
Nemigen szokott varázsolni – időnként az édesanyja megkérte, hogy otthon segítsen neki – hol a függönyöket szedte le és tette vissza neki, hol a helyiségeket portalanította egy-egy tisztító bűbájjal, de ezen kívül nem nagyon használta a pálcáját. Minden, ami a varázsvilághoz kötötte, Perselusra emlékeztette, és ő igyekezett ezeket az emlékeket elkerülni.


Perselus elégedett fél mosollyal nyugtázta a konténerbe hajított virágot, már tudta, mi lesz a következő ajándéka. Ellépett az ablaktól, majd megpördült a sarkán.
A Roxfort vadkanok által őrzött kapuja mellé érkezett – bár nem látszott rajta, de a hoppanálás kellemetlen émelygést hagyott maga után. Sietős léptekkel indult a mardekáros pincefolyosó felé.
Jelenleg nem tanított – megegyezett Albusszal, hogy addig, amíg Hermionét nem tudja ismét az oldalán, addig nem tér vissza a katedrához. Ennek ellenére a lakosztályát megtarthatta – már csak azért is, mert a jelenlegi bájitaltan professzor és a Mardekár ház feje egy született idióta volt. Többször jött hozzá tanácsért és segítségért, mint egykoron a tizenéves diákjai.
Lendületes léptekkel haladt a lakosztálya felé, kissé bántotta, hogy éppen óra van a kastélyban, így nem tudta kiélvezni a szétrebbenő diákok látványát, de jelenleg nem is ez volt a legfontosabb.
Benyitott a magánlaborjába, majd gondolkodás nélkül előkészítette a szükséges alapanyagokat. Nem kellett sietnie, Hermione öt előtt biztosan nem végez, a szülei pedig általában még nála is később érnek haza. A főzet elkészítéséhez mindössze három órára van szüksége. 
Tisztában volt vele, hogy nem teljesen tisztességes, amire készül, de ha mindenféle fortély nélkül akarná visszakapni Hermionét, akkor az talán hónapokig is eltartana – ő pedig képtelen volt olyan sokat várni. Hogy is tehetné – az elmúlt két év minden percében a lány emléke tartotta benne a lelket, a csatározásaik, a beszélgetéseik, a kacagása, a közös ébredéseik, az apró, halk sóhajai és a szemei. Egyre nehezebben viselte a hiányát – nem akart ő rosszat, mindössze azt akarta elérni, hogy amikor majd végre találkoznak, Hermione már annyira vágyjon rá, hogy az háttérbe szorítsa majd az észérveit. Azokkal ráér megküzdeni majd akkor, ha már ismét egymásra találtak.
A főzet lassan gyöngyözni kezdett az üstben, a színe változott: a kezdeti vörösből lassan halvány rózsaszínné, majd ezüstösen áttetszővé vált.
Lefedte egy időre, hogy összeérhessenek benne az alkotóelemek – majd a fürdőszobába lépett, hogy az utolsó pillanatban a főzethez adandó hozzávalót is beszerezze.

Megállt a tükör előtt, és alaposan szemügyre vette magát. 
Bizony az elmúlt két év nyomot hagyott rajta. Az amúgy sem lágy vonásai még karakteresebbek lettek, az orrnyerge felett húzódó hosszanti ránc elmélyült, a tekintete szinte ridegnek látszott és a szája sarkában húzódó szigorúság még hangsúlyosabb lett. A teste minden eddiginél szikárabb volt, de ezt jórészt az okozta, hogy a cellájában eltöltött másfél év alatt elvesztett súlyát azóta sem szerezte vissza – Hermione nélkül még enni sem volt kedve.
Gyors mozdulattal kirántotta pár hajszálát, gondosan ügyelve, hogy azok tövestől jöjjenek ki – majd az így megszerzett utolsó hozzávalóval visszament a laborba.
A hajszálakat egy pálcamozdulattal szinte porrá morzsolta, majd óvatosan beleszórta a főzetbe. Alig érintették a bájital tetejét, az hirtelen fekete lett, majd vörösbe váltott és erősen bugyogni kezdett. Ahogy a forrás csillapodott, a főzet lassan elvesztette a színét – alig pár perccel később víztisztán ragyogott az üst alján az elkészült bájital.
Perselus kimérte három apró fiolába, majd anélkül, hogy bárkivel is találkozott volna, elhagyta a kastélyt, és egyenesen Hermione hálószobájába hoppanált.

Megrendülten rogyott le a lány ágyára. Olyan régen érezte már ennyire elevennek, már szinte el is felejtette a kellemesen édes, tiszta illatát, ami a szoba legapróbb zugát is kitöltötte. Bár előző hajnalban is járt itt, akkor még nem hatott rá ennyire – talán mert alig fél percet töltött a szobában, nem mert tovább maradni, még nem jött el az ideje a lelepleződésnek.
Simogató tekintettel nézett végig a szobán, minden hűen tükrözte a lány már jól ismert egyéniségét. A hegyekbe halmozott könyvek, a kissé elnagyolt rend, a minden fényűzést száműző, egyszerű berendezés, mindez tökéletesen illett hozzá. Talán éppen a szoba egyszerűsége miatt figyelt fel szinte azonnal az ágy melletti éjjeliszekrényen heverő gyönyörű, friss rózsára. 
Azonnal felismerte – eddig valahogy elkerülte a figyelmét, hogy a lakosztályuk hálójából hiányzik ez a virág. Ami persze nem is csoda, hiszen egyetlen egyszer nem lépett be oda, amióta visszatért a Roxfortba – majd, Hermionéval együtt…
Kelletlenül felállt az ágy széléről, legszívesebben addig ült volna ott, amíg a lány haza nem ér – de azzal csak elrontott volna mindent.
Elővette az egyik apró fiolát, és módszeresen apró cseppeket helyezett el a tartalmából a szoba különböző pontjain, nem kifelejtve az ágyon heverő párnát és a takarót sem. De jutott belőle még a rózsára is – sőt, az emeleti fürdőbe is.
Éppen végzett, amikor valaki becsengetett a házba.
Óvatosan elhúzta a súlyos sötétítőt – lent az ajtó előtt egy kék egyenruhás futár állt, a kezeiben egy elképzelhetetlenül nagy virágcsokorral.

– Jó napot! Hermione Granger részére hoztam küldeményt – mondta azonnal a sablonos szövegét a futár, meg sem várva, hogy az ajtó teljesen kinyíljon.
– Magának is! Mr. Granger vagyok, a lányom dolgozik, de átveszem, ha gondolja – felelt az ajtót nyitó férfi.
– Az jó lenne, semmi kedvem ezt a böhöm csokrot ki-be pakolgatni az autóból, kérem, itt írja alá – mutatta a kellő helyet a papíron. – Igazán bőkezű udvarlója akadt a lányának – mondta, majd elköszönt. Az volt a szerencséje, hogy pillantással gyilkolni még a varázslók sem képesek…
Perselus becsukta az ajtót, majd a csokorral együtt áthoppanált az öreg hölgy padlására.
Szemügyre vette a virágokat – a ficsúr alaposan kitett magáért, első ránézésre minimum a havi fizetésének a felét elvitte ez a pár szál gaz. Miután kissé leamortizálta a virágokat, persze csak merő indulatból – észrevett a szálak között egy apró kártyát.


Hermione, Drága!
Igazán élveztem a tegnap estét!
Ön nagyon kellemes társaság,
az édesanyja pedig fantasztikus szakácsnő!
Kérem, legyen nagylelkű, és tartson velem
ma este egy kellemes színházi előadásra.
Hétkor várom a Threat Hall előtt!
Hódolattal: Rudolf

            
Merlinre! A kártyára firkantott szavakból csak úgy csepegett a nyál. Még jó, hogy megszabadította Hermionét ettől a csokortól – így legalább nem kell végigszenvednie a ficsúrral egy egész estét.
Lassan ideje volt indulnia – semmiért ki nem hagyná, hogy hazakísérhesse a munkából a lányt. Legalábbis képletesen.
Szokás szerint hamarabb ért a klinikához, mint ahogyan Hermione végzett volna – az épület oldalában, az utca másik felén húzta meg magát, egy kapualjban. Innen tökéletes rálátása nyílt az üvegfalon keresztül az aulára és az ott álló recepciós pultra.
Már jól ismerte a lány mozdulatait, melyek a munkaidő végét jelzik. Most éppen a gépet kapcsolta ki, és óvatosan, hogy ne lássa senki, levette a melegítő bűbájt a bögréjéről. Ezek után már csak annyi időt töltött az épületben, amíg átöltözött.

Tisztes távolságból követte Hermionét, lesve minden mozdulatát, nehogy valami meglepetés érje, ha a lány esetleg hirtelen megállna valamiért. Miközben a Granger ház felé tartottak, bosszantó gondolat furakodott az elméjébe.
Mi van akkor, ha az az idióta ficsúr, elunva a színház előtti várakozást, megjelenik Hermionénál, számon kérve a távolmaradását? Ezt nem engedheti meg! Már csak azért sem – mert nem állt szándékában azt nézegetni, ahogy a doki a nyálát csorgatja az ő szerelme után! Apró, alig észrevehető mosolyt fojtott el – már tudta is, hogy mivel veheti el a kedvét.


Kategória: KristineHolt: Második tavasz | Hozzáadta:: KristineHolt (2012-06-02)
Megtekintések száma: 790 | Hozzászólások: 3 | Helyezés: 5.0/1
Összes hozzászólás: 2
0
2 KristineHolt   [Bejegyzés]
Szia Mia! (ez de jól hangzik smile )
Köszi - örülök, hogy tetszett!
Kösz a szavakat biggrin

1
1 aena   [Bejegyzés]
nos tetccik biggrin ez aranyos

Név *:
Email *:
Kód *:
Zsupszkulcs
  • Tollforgató
  • Toll-Fész

  • Szavazás
    Mit szólsz egy új kihíváshoz?
    Összes válasz: 43

    Belépés


    Csevegő

    Infó

    Online összesen: 1
    Vendégek: 1
    Felhasználók: 0
  • kovgretike
  • Total users: 308

  • Iránytű
  • Smaragd fic ajánlója
  • PTC oldal
  • Smaragdvilág
  • Scale írópalattája
  • Hotaru Világa

  • Fejezetek, egyebek
    Kritikák: 403
    Fórum: 62/2785
    Képek: 21
    Hírek: 6
    Downloads: 5
    Fejezetek: 83
    Vendégkönyv: 1

    A fejezet kategóriái
    Severitus/ Ha kiderül az igazság... [30]
    Hotaru: Kitörő varázs [3]
    KristineHolt: Második tavasz [2]

    Keresés

    The Best

    Zene nélkül soha

    Megosztás

    Designed by:KristineHolt © 2021