Rudolf fázósan megrázkódott, bár napközben már kellemesen meleg volt – most, hogy a nap már nyugovóra tért, alaposan lehűlt a levegő. Ismét az órájára pillantott, majd körbekémlelte az utcát. A színház előtti tömeg lassan megfogyatkozott – húsz perc múlva kezdődik az előadás, a közönség nagy része most foglalja el a helyét odabent. Végre meglátta a közelgő Hermionét. A látvány, akárcsak tegnap este, lenyűgözte. Eredetileg muszájból fogadta el a vacsorameghívást – tartozott ennyivel a Granger házaspárnak, mert amikor a szigorlatára készült, sokszor fordult hozzájuk elméletbeli támogatásért. De amikor tegnap meglátta a lépcsőn lefelé tartó lányt, meglepődött – halk szavú, de nagyon vonzó fiatal nővel találta magát szembe. A vacsora folyamán az is kiderült, hogy nem az a levakarhatatlan, jó partira vadászó fajta, akikkel eddig összehozta a sors. Ez azonnal felébresztette benne a vadászösztönt. Nem akart ő igazán semmi komolyat – egyszerűen csak meg akarta szerezni magának, ennek érdekében áldozni is hajlandó volt rá. Pár szál virág, egy végigunatkozott előadás nem tűnt túl nagy árnak egy ilyen kis kalandért. – Örülök, hogy eljöttél! – lépett oda a lányhoz, miközben kissé meghajtotta a fejét, és alaposan végigmustrálta, a látvány ismét elnyerte a tetszését. – Aham… – nézett rá Hermione meglehetősen bambán. Rudolf meglepődött, bár tegnap talán nem is hallotta megszólalni, de ennyire egyszerű kifejezésre nem igazán számított. Ráadásul a lány rágózott – meglehetősen feltűnően. – Na, mi va’, nem megyünk be? – Rudolf a kérdésre kelletlenül a karját nyújtotta, de a lány tudomást sem véve róla elindult a bejárat felé. Meglehetősen durva léptekkel és egyáltalán nem nőies testtartással. Ekkor gondolta először azt, hogy talán mégsem neki való ez a vadászat. A nézőtéren való viselkedését jobb nem is emlegetni, de ha mindenképpen jellemeznie kellene, akkor talán egy népes indiai család vasárnap délutáni civódásához lehetne hasonlítani. Képes volt előadás közben a tetszését füttyögéssel kinyilvánítani! Egy színházban! Rudolf az első perctől kezdve azon törte a fejét, hogy vajon milyen indokkal tudna kellemetlenségek nélkül lelépni. Szerencséje volt – az első szünet vége felé megcsörrent a telefonja, sürgősen be kellett mennie a kórházba. Szabadkozva, de megkönnyebbülve kimentette magát – úriember lévén még megkérdezte, hogy hívjon-e a lánynak egy taxit. – Nem kell, tetszik a buli, még maradok. Ez volt az utolsó mondat, amit életében hallani akart Hermionétól. Már értette, hogy miért csak most tudta meg, hogy Grangeréknek van egy lányuk – ilyen gyerekkel senki nem akarna dicsekedni.
Amint Rudolf kilépett a színház kapuján, a lány is elhagyta az épületet. Tempós léptekkel indult a Granger ház felé, de amikor odaért nem abba, hanem a szemközti házba lépett be. Mire felért a tetőtérre, már nem Hermione, hanem Perselus Piton lépett be a kicsiny padlásszobába. Önelégült képpel ült le a karosszékbe. A ficsúr elintézve – gondolta.
Hermione, miután hazaért, azonnal a szobájába ment, ma este nem volt kedve a szülei társaságához. Legszívesebben világgá ment volna. Talán a közelgő évforduló, talán a zsongó tavasz tette, mindenesetre nagyon zaklatott és feszült volt. Lehuppant az ágya szélére – közel állt ahhoz, hogy elsírja magát. Jó darabig csak ült, és nézett maga elé, keze szinte önkéntelenül nyúlt az éjjeliszekrényen heverő virág felé. Megszámlálhatatlanul sokszor dajkálta már a rózsát az utóbbi időben, mindig azt várva, hogy az majd egyszer visszaöleli – számára ez a virág maradt csak Perselusból. Percekkel, vagy órákkal később, végigdőlt az ágyon. Észrevétlenül lepte meg az álom… …Jól ismert és fájóan hiányzó kéz érintette a hátát, majd megállás nélkül felsiklott egészen az álla alá. Enyhén, de kényszerítette, hogy nézzen fel. Félve, hogy csak képzelődik, felpillantott – ott állt előtte ő. Teljes valójában, éppen úgy, ahogyan azon a reggelen utoljára látta. Elgyengült, térdei megrogytak a ránehezedő örömtől, de nem esett el. A szerelme ott volt és megtartotta, gyengéd ölelésbe zárva. Hűvösen lágy ajkak érintették finoman az arcát, szemeit, majd végül a száját. Becéző finomságú, kérlelő csókok várták, hogy viszonozza az érintéseket. A kezeivel érintett bársonyos bőr, az elméjébe furakodó jellegzetes illat, a lassan kapkodóvá gyorsuló lélegzet és a látvány mind-mind azt erősítette benne, hogy nem álmodik, Perselus visszatért! Boldog legyőzöttként csókolt vissza, mohón követelve többet és többet. Vad, fájdalomig fokozódó vággyal fosztotta meg a férfit a ruháitól, majd önmagát is meglepve kissé távolabb lépett. A tulajdonos büszkeségével nézte, gyönyörködve benne – de hamar betelt a látvánnyal, most jóval inkább kívánta a becéző érintéseket. Felé nyújtotta a kezét, megérintve az erős mellkast – de a látvány szertefoszlott… – Ne...
– Ne! Hermione a saját kiáltására ébredt. Rengetegszer álmodott a professzorral, de azok az álmok soha nem voltak ennyire valósak, és főleg soha nem voltak ennyire közeliek. Dühösen csapott bele a párnájába. – A fenébe, Perselus! Kelletlenül indult az emeleti fürdő felé, muszáj letusolnia, mert így biztosan nem tud visszaaludni. A házban csend és sötét volt – csak a szülei halk, egyenletes lélegzete hallatszott ki a szobájukból. A fürdőszobai erős fénytől hunyorogva húzta össze a szemeit – halkan becsukta maga mögött az ajtót, hogy a zubogó víz hangjára ne ébredjen fel senki. Az álom emlékétől elgyengülten támasztotta a hátát a zuhany hűs csempéjének, alhasa fájón lüktetett a vágytól. Megeresztette a langyos vizet, ami szinte sisteregve szaladt végig a felhevült bőrén. Csukott szemmel, hosszú percekig folyatta magára a vizet – várva, hogy némileg megnyugodjon. Amikor már kevésbé érezte zaklatottnak magát, kicsavarta a hajából a hideg vízcseppeket, és kilépett a mosdó elé. Megszokott mozdulattal vette ki a faliszekrényből a fogkeféjét. Fogmosás közben úgy döntött, hogy ha már itt van, akkor teljesen elkészül – visszaaludni már úgysem tudna, majd olvasgat reggelig. A fogkefe után a kedvenc parfümét is elővette. Amint befújta magát, valami megcsillant a tükörben, hátranézett, de nem látott semmit. Biztosan csak egy vízcsepp – gondolta, majd újabb fújásra emelte az apró üveget. Az iménti csillanás megismétlődött. Alaposabban megnézte a csempével burkolt falat – de most sem látott semmit. De nem lett volna Hermione Granger, ha annyiban hagyta volna a dolgot. Nemes egyszerűséggel befújta a falat a parfümmel – szinte azonnal felcsillant az apró, szikrázóan tiszta, vízszerű csepp a falon. Tágra nyílt szemekkel bámulta azt a pontot a falon, ahol az imént a csillogást látta – lassan felemelte a kezét, úgy érintette meg a csempét, akár ha Perselust érintette volna. Nem volt hát véletlen az álom, a professzora visszatért… Zakatoltak a fejében a gondolatok – hová rohanjon, hol keresse? Ezzel együtt jutott eszébe a hajnali virág a lépcsőn… Legszívesebben kirohant volna a konténerhez, hogy kikotorja belőle a rózsát, amit olyan durván összetört. Kényszerítenie kellett magát, hogy lehiggadjon – száguldott az ereiben a vér, kiáltani szeretett volna: Perselus!
A professzor a padláson minderről semmit sem tudott – éppen a másnap hajnali meglepetést készítette elő, és azon morfondírozott, hogy vajon Hermione álma kellően tüzesre sikeredett-e. Közben önmagához cseppet sem méltóan már hatodszorra csomagolta át azt a dobozt, amit a lépcsőn szándékozott hagyni.
Hermione megrészegülten az örömtől a nappali felé tartott. Szándékosan nem kapcsolta fel a lámpákat. Ha Perselus a házban járt, akkor biztosan most is szemmel tartja azt valahonnan. Ismerte azt a főzetet, aminek a nyomát megtalálta a csempén – együtt dolgozták ki, vagyis ő csak segédkezett az alapanyagok előkészítésében. Odalépett a nappali ablakához, és óvatosan, hogy kintről ne lehessen észrevenni, körbekémlelte a sötét, mozdulatlan utcát. Elsőre nem látott semmit, ami nem odaillő lenne. Miközben az éjszakát kémlelte – a kezdeti vad öröme lecsillapodott, felváltotta valami kettősség. Bizonytalan és dühös lett, dühös – mert mi az, hogy Perselus ilyen sunyi módom próbál a közelébe férkőzni! Bizonytalan, mert nem tudta összeegyeztetni a kétévnyi távolléttel a hirtelen, de eltitkolt felbukkanását. Miközben próbálta megválaszolni a miérteket, feltűnt neki valami odakint. Számtalan éjszakát virrasztott már át a szobája ablakában, mióta hazatért a Roxfortból – úgy ismerte az utcájuk éjszakai arcát, mint a tenyerét. Valami megváltozott, nem feltűnően, talán észre sem venné, ha nem pont az ilyen változásokat keresné. Mrs. Olds házának az apró tetőablakában halvány fény táncolt, pedig az öreg hölgy már évek óta képtelen volt felmenni az emeleti lépcsőkön – ezért csak egyetlen oka lehet az ott pislákoló fénynek…
Megbabonázva nézte az ablakot – reménykedett, hátha felbukkan a professzora. Észrevétlen lepte meg a hajnal – éppen egy időben a ház lépcsőjén felbukkanó kicsiny dobozzal. Míg a szomszéd házát nézte, végigvette a lehetséges okokat, és azt is, hogy mi lehet Perselus célja ezzel a bujkálással. A számára legkedvezőbb verzió mellett döntött, figyelmen kívül hagyva a múltat – már azt is tudta, hogy mit fog tenni: semmit. Úgy tesz, mintha nem tudna semmiről, ha Perselus játszik, akkor ő nyugodtan belemehet a játékba – majd úgy tesz, mintha nem vette volna észre a felbukkanását. Kíváncsian várta, mit tartogatnak neki az elkövetkező napok.
Perselus fáradt volt – az elmúlt három napban szinte semmit nem aludt. Elővett az inge zsebéből egy apró fiolát, majd egy hajtásra megitta a tartalmát. Nem volt kibékülve ezekkel a mugli öltözetekkel, de tagadhatatlan tény, hogy a zsebek bizony hasznosak is tudnak lenni. Feszült figyelemmel bámult ki az ablakon, közeledett az idő, amikor Hermione munkába szokott indulni. Kíváncsi lesz a reakciójára – ma bonbont küldött neki, teljesen hétköznapit, még mindig utalás nélkül. Hermione kilépett a házuk ajtaján – könnyű anyagból készült lenge ruhában és a vállára terített kardigánban. Perselus, mint minden reggel, most is elgyengülve nézte a lányt, legszívesebben lerohant volna, hogy a karjaiba kapja, de nem tette – félt a visszautasítástól. A lány megszokott mozdulatokkal csukta be maga mögött az ajtót és indult el a munkahelye felé – a professzor először azt hitte, hogy észre sem vette a lépcsőn hagyott dobozt, mert elment mellette. De az utolsó lépcsőfokról visszafordult, mintha csak akkor tudatosult volna benne, hogy valami van ott, aminek nem kellene ott lennie. Bosszús mozdulattal hajolt le érte, majd anélkül, hogy alaposabban megnézte volna, egyszerűen behajította a konténerbe – majd folytatta az útját a munkahelye felé. Szinte dühös lendülettel haladt.
Hermione fájó szívvel dobta a szemetes konténerbe a becsomagolt dobozt – legszívesebben azonnal letépte volna róla a papírt, hogy megtudja, mit is rejt. A kora hajnali elhatározása, miszerint hagyja Perselust játszani, erősen meginogni látszott. Bár a lábai a munkahelye felé vitték, lélekben a padlás felé tartott. Kiélezett érzékkel figyelte a környezetét, hátha egy pillanatra meglátja valahol a professzorát felbukkanni. Lassan, de biztosan kénytelen volt beismerni, hogy nem fogja ezt napokig – akár hetekig bírni. Képtelen elviselni a tudatot, hogy Perselus itt van a közelében, és ő nem szólhat hozzá. A munkája, amit eddig zokszó nélkül végzett nap mint nap, hirtelen sivárnak és méltatlannak tűnt számára, évek óta először visszavágyott a Roxfortba. Pillanatok alatt döntött – nem az öltöző felé, hanem az édesanyja rendelőjébe indult. Letépett egyet a receptjeiből, majd ráfirkantott pár sort. Anélkül, hogy elbizonytalanodott volna, megpördült a sarkán.
Pillantásával végigsimogatta a látványt – az éppen kizöldülő Tiltott Rengeteget, a hatalmas kaput őrző vadkanokat és a kapun túl felsejlő kastélyt. Régen vágyott remény homályosította el a szemeit, ahogy a Roxfort felé indult. A kora reggeli órán a birtok csendes volt – biztos léptekkel indult a célja felé. Emlékezve az igazgató hóbortos szokásaira, előreküldte a patrónusát, lévén nem szándékozott órákat várni a kőszörny előtt, míg felbukkan valaki, aki ismeri a jelszót. A kastély ódon folyosói, a jól ismert illata, a festmények a falon mind kellemes emlékeket ébresztettek benne. Szerette a Roxfortot, csak most érezte igazán, hogy mennyire hiányzott eddig neki. Gyors, közeledő léptekre figyelt fel. – Miss Granger! – Még el sem haltak a szavak, máris szoros, szerető ölelésben találta magát. – Igazgató úr! – Mondja, hogy nincsen semmi baj! Olyan régóta hiányoljuk már… – Dumbledore átható pillantással mérte végig. – Köszönöm – felelt hálásan. – Tulajdonképpen a segítségére volna szükségem, beszélhetnénk valahol? – Merlinre! Milyen udvariatlan vagyok, kérem, jöjjön. – Maga után húzva a lányt az igazgató megindult az irodája felé. – Kérem, foglaljon helyet! – mutatott az egyik öblös fotelre a kandallója előtt. – Megkínálhatom egy csésze teával? Esetleg egy kis citromporral? – Köszönöm, egy teát elfogadok – válaszolt Hermione, miközben elhelyezkedett. Még alig kortyolt a teájába, mikor Albus megszólalt. – Miben tudok segíteni? – Először is, talán elmondhatná, mi is történt valójában Perselussal akkor… – Az igazgatónak nem volt ideje közbevágni, mert Hermione azonnal folytatta. – Tudnia kell, hogy csak azért vagyok itt, mert újra felbukkant. A házunk körül ólálkodik, ajándékokat küldözget. Tudnom kell az igazat ahhoz, hogy dönthessek a továbbiakról! – Ezek szerint máris lebukott… – Lebukott? Máris? Szóval ön tudta, hogy mire készül! Miért nem szólt? – kérdezte szemrehányóan. – Miss Granger! Azon az éjjelen, amikor a Perselus eltűnt, nem önszántából tette. Voldemort fogatta el a csatlósaival – Egy mozdulattal elhallgatatta a közbevágni akaró lányt. – Ön is veszélyben volt! Ezért találtuk ki azt a mesét, remélve, hogy úgy reagál, ahogyan végül is reagált, így legalább önt biztonságban tudhattuk! Perselus másfél év után tudott megszökni, és azonnal a keresésére akart indulni. Egyedül én vagyok az oka, hogy ezt nem tette meg. Úgy gondoltam, hogy amíg Voldemort él, ön sem lehet biztonságban. Több órán keresztül beszéltünk erről, aminek az lett az eredménye, hogy nem a szerelme, hanem az ellensége után ment. Mostanra a sötét mágus halott, Perselust pedig felmentették a kémkedés vádja alól. Húsz napja indult az ön keresésére, és azt kell, hogy mondjam, örül a szívem, hogy sikerült megtalálnia! Hermione képtelen volt válaszolni – csak nézett maga elé, közben ismeretlen rettegés szorította a torkát. Voldemort, fogság, kínzások… Meg is halhatott volna! Hirtelen és megállíthatatlanul tört ki belőle a zokogás.
Albus nem szólalt meg, nem próbálta megvigasztalni a lányt – jól tudta, hogy kell neki egy kis idő, amíg feldolgozza a történteket, és a féltés könnyeit felváltja majd a megkönnyebbülés. Legalább egy óra telt így el – közben az igazgató azon törte a fejét, hogy vajon milyen szándékkal érkezett Hermione, és bár nem lehetett benne biztos, mégis a legjobbakat remélte. – Jobb már? – kérdezte, amikor a lány végre felemelte a fejét és ránézett. Miután bólintott, folytatta. – Azt hiszem, ideje lenne megbeszélnünk a jövetele okát. – Nem egészen azzal a céllal jöttem, amit most mondani fogok, de az imént hallottak kissé megváltoztatták a helyzetet. Szeretném, ha visszahívná Perselust! – Csak nem azt karja mondani ezzel, hogy elzárkózik előle? – kérdezte döbbenten Dumbledore, nem egészen erre számított. – Bár megfordult a fejemben, mégsem… Képtelen lennék rá, szeretem őt! Eredetileg arra gondoltam, hogy segíthetne nekem, kissé, hm… megtréfálni. De ennek már nem látom értelmét, már tudom, miért csak a távolból figyelt engem. Ismerem őt, képes lenne még hetekig azon rágódni, hogy összetartozunk-e! Nekem viszont már nincs annyi erőm, hogy ezt kivárjam! – Mit szándékozik tenni, ha visszahívtam? – Csak szeretném meglepni, ugye segít nekem? Albus elmosolyodott – először, mióta Miss Granger felbukkant a kastélyban.
Perselus elbóbiskolt az ablak elé állított karosszékben… Hirtelen riadt fel, mégpedig a lábára ereszkedő főnixmadár trillázó hangjára. Eltartott pár percig, mire kellőképpen magához tért ahhoz, hogy értelmezni is tudja a padlásteret betöltő dallamot. Albus üzent neki: – Haladéktalanul térjen vissza a kastélyba, mert történt valami! Utálta ezt! Az még hagyján, hogy az igazgató még mindig azt hiszi, hogy úgy rángathatja, mint egy marionett bábut, de ez a titkolózás egyszer biztosan az őrületbe fogja kergetni! Botor módon megpróbálta a főnixet kifaggatni, de az vidám trillázással egyszerűen szertefoszlott, nem hagyva maga után csak egy tollpihét. Kelletlenül feltápászkodott a karosszékből, majd meglehetősen morózus hangulatban elhoppanált a Roxfort kapuja mellé.
Az utazás ezen formája semmit nem javított a kedélyállapotán – az émelygést talán még a titkolózásnál is jobban utálta. Talárja szinte repült utána, ahogyan lendületesen átszelte a birtokot. – Perselus! – köszöntötte gyanúsan vidám hangulatban az igazgató, amikor belépett az irodájába. – Hagyjuk az udvariassági köröket, nincsen sok időm. – torkolta le az igazgatót, még mielőtt belelovalta volna magát az örömködésbe. – Miért volt ennyire sürgős, hogy visszatérjek? – A helyzet az, hogy nemrégiben járt itt valaki, nem nevezném meg, mindenesetre egy igen fontos személyről van szó! A közeljövőben döntést kell hoznod, méghozzá olyat, ami kihatással lesz a további életed minden percére. – Albus! Nem játszanál végre nyílt lapokkal? Kezdem unni az állandó titkolózást. – mondta Piton dühösen, majd határozott léptekkel az ajtó felé indult. – Majd akkor szólj, ha hajlandó vagy nyíltan beszélni… – Hamarosan, fiam. Hamarosan. Annyit még hadd kérjek tőled, hogy kereken egy óra múlva legyél a birtokon, a tó melletti öreg fűz mellett! Ígérem, akkor elmondok mindent, titkolózás nélkül. – Rendben. De ez az utolsó lehetőséged! Nem veszek részt többet a kisded játékaidban. – Köszönöm, fiam. Alighogy Perselus kiviharzott az irodájából, Albus magához rendelte a kastély egyik házimanóját, majd miután konkrét utasításokat adott neki – elküldte a Főnixet Miss Grangerért. Úgy gondolta, hogy az, amit ő kitalált, sokkal hatásosabb lesz bárminél, ami a lány fejében megfordulhat.
A professzor jobb híján a lakosztályába ment arra az egy órára, amit Albus kért tőle. Bosszúsan ült le a kandalló melletti fotelba. Nem szeretett itt lenni, azóta nem, hogy Hermione nélkül teltek a napjai. Minden rá emlékeztette – annak ellenére, hogy a lány annak idején, amikor beköltözött, a várttal ellentétben nem hordta tele a lakosztályát mindenféle nőies kacattal. Minden olyan maradt, mint előtte volt, csak a hálóban megjelenő plusz komód és a könyveinek a meggyarapodott száma jelezte, hogy nincsen már egyedül. Ennek ellenére is letagadhatatlanul nyomot hagyott a helyiségben, még az illatát is érezte, pedig lassan két éve, hogy nem járt itt. Elemi erővel tört rá a hiányérzet – talán most tudatosult benne csak igazán, hogy mennyire hiányzik neki Hermione. Még soha ennyire nem vágyott rá, hogy magához ölelhesse. Elárasztották az emlékek: a közös reggelik, a hatalmas séták a parkban, a napfényben megcsillanó tincsei, a nevetés, ami még mindig visszacseng benne, az éjszakába nyúló vitáik, a közös bájitalfőzések. Vissza akarta kapni! Bármi áron!
Hermione egyre döbbentebben hallgatta az igazgatót. Még az is megfordult a fejében, hogy az öreg megbolondult. Képtelenség az, amit eltervezett – az még hagyján, hogy Perselus az első pillanatban, amikor felfogná, hogy mi zajlik körülötte, kereket oldana, és ez alkalommal önszántából tűnne el évekre. De ő maga sem volt tökéletesen biztos abban, hogy akarná-e ezt a dolgot – az elmúlt két év tükrében legalábbis nem! Ennek ellenére, amint Dumbledore magára hagyta az irodájában, megkezdte az előkészületeket – most majd legalább kiderül, hogy Perselus valóban szereti-e őt…
Egy órával később…
A birtokot belengte a tavasz vérforralóan mámorító illata – friss és zöld volt minden, a tó melletti cserjés most bontogatta a virágait, akárha sietne, nehogy lemaradjon a közelgő fontos eseményről. A szikrázóan kék eget apró bárányfelhők díszítették – a nap éppen delelőn járt, kellemes meleggel kényeztetve a birtokot. Albus várt, bízott magában – ismervén a két kedvenc professzorát, tisztában volt vele, hogy önmaguktól soha nem tennék meg azt, amire itt most készül. Gondolatban már összedörzsölte a kezeit – végre lesz oka, hogy alaposan belakmározzon a kedvenc csemegéjéből! Körbenézett a birtokon, egyelőre nem látszott változás – a manók munkája majd akkor válik láthatóvá, ha már minden érintett itt lesz.
Perselus kilépett a kastély kapuján, majd határozott léptekkel elindult az igazgató felé. Elképzelése sem volt arról, hogy mit akarhat, amit sehol máshol nem oszthat meg vele, csak idekint. Már messziről látta, hogy az irodában tapasztalt megfoghatatlan jókedve azóta sem múlt el, és csak remélni merte, hogy ez a vidámkodás nem áll összefüggésben vele. – Na, gyorsan avass be, aztán hadd menjek a dolgomra – csapott le Dumbledore-ra köszönés nélkül. – Neked is szép napot, Perselus! – felelt anélkül, hogy figyelembe vette volna az iménti udvariatlanságot. – Csak egy percet várj még, fiam. Máris megérkezik az a bizonyos személy, akinek a kedvéért most itt vagyunk. Na, de már közeledik is! Perselus azonnal a kapu felé fordult, éppen arra, amerre az igazgató is nézett. A látvány egy pillanatra beléfojtotta a levegőt – elszorult a torka. Titokban sokszor elképzelte ezt a jelenetet, de soha még csak szóba sem hozta, hogy is tehette volna, nem akarta a hangosan kimondott elutasítást meghallgatni. Értetlenül fordult vissza az igazgatóhoz, de amit a háta mögött látott, az még inkább megdöbbentette. Főleg, hogy határozottan emlékszik, hogy az előbb még nem volt ott semmi!
Az öreg fűz árnyékában egy hófehér rózsákból font lugas ragyogott, előtte egy apró emelvény, rajta a kizárólag ilyen eseményeken megjelenő, hatalmas ezüst könyvvel. A birtok felbolydult, mindenfelől varázslények figyelték az eseményeket – kentaurok álltak tisztes távolban, egyszarvú pár leste a közeledőt, miközben apró, óvatos léptekkel jöttek közelebb. Ezerszínű pillangók pihentek a lugas virágain, és még az óriás polip is kiemelkedett a tó mélyéről. Perselus lassan, attól félve, hogy a látvány esetleg szertefoszlik, visszafordult a közeledőhöz. Hermione már csak alig pár lépésnyire volt. Hagyományos, vélák által készített szertartási öltözéket viselt. Az ezüstös anyag szinte egybeforrt a bőrével, kiemelve minden szépséget rajta. A professzor még soha nem látta ennyire gyönyörűnek. – Most még eltűnhetsz! – lépett elé a lány, kissé bizonytalan mosollyal az arcán. – Meg is tenném szívesen – válaszolta neki –, de csak ha velem tartasz te is. – Bárhová… Hermione két év után végre ott állt, ahová tartozott, a szerelme mellett, szorosan hozzásimulva. A csók lassú, puhatolózó volt, akár ha az első lett volna.
– Drágáim, bár öreg szemeimnek üdítő e látvány, most mégis arra kérlek benneteket, figyeljetek rám! Albus szavai valahonnan távolról érték el őket – kelletlenül engedtek a kérésnek, de az ölelésből nem akaródzott kibontakozni nekik. – Nagyszerű, sétáljatok el velem ahhoz az egyszerű kis építményhez! Miután odaléptek a rózsalugashoz, Albus elfoglalta a helyét az emelvény mögött. – Az élet minden időben megköveteli a magáét – mondta erőteljes, tisztán zengő hangon –, éljünk jó vagy rossz időket, a szerelem mindig megtalálja az utat a szívünkhöz. Ez ugyanolyan biztos, mint az, hogy mindig lesz tavasz, s a folyó újra folyni fog, amikor felenged a fagy. A ti szívetekben is ott él, együtt dobbanva vele. Bár nehéz időkön vagytok túl, mindez nem tudta lerombolni bennetek ezt a tiszta, semmihez sem fogható érzést. Örül a lelkem, hogy ma, ezen a csodás tavaszi napon itt állhattok előttem, együtt, egymásnak szánva a további életetek minden percét. – Albus hangja itt egy pillanatra mintha elcsuklott volna, de hezitálás nélkül folytatta a beszédét. – Az alatt a nem kevés év alatt, mióta a Roxfort igazgatója vagyok, nem ez lesz az első szertartás, amit van szerencsém levezetni. Pontosan ti vagytok a… – Ennél a mondatnál Dumbledore kénytelen volt lenézni, mert valaki a térde tájékán erőteljesen rángatta az ünnepi talárját. – Igazgató úr, el kellene kezdeni a szertartást – súgta neki az egyik kastélybeli házimanó. – Igaz is… Na, akkor talán kezdhetnénk! Felkészültetek? – intézte a kérdést az előtte álló párhoz. A kérdezettek megszorították egymás kezét, majd kissé bizonytalanul bólintottak. – Perselus Piton! Kész vagy a melletted álló Hermione Grangert magad mellé emelni? Életed társává fogadni? Ápolni, ha beteg, támasza lennél, ha gyenge? Megadnád neki, amit kíván? – Igen! – Hermione Granger! Kész vagy a melletted álló Perselus Pitont magad mellé emelni? Életed társává fogadni? Ápolni, ha beteg, támasza lennél, ha gyenge? Megadnád neki, amit kíván? De a válsz nem hangzott el, mert azok éppen abban a pillanatban hoppanáltak el a birtokról, amikor ő ismét rákérdezett volna. – Na, nem baj! Így legalább több marad nekem abból a fantasztikus, csokisan csokis tortából – mondta magának, és vidáman elindult a Nagyterem felé…
Hermione ismerős helyen találta magát. A kicsi faház semmit sem változott. Szíve csordultig volt a boldogsággal, amit az előző óra okozott neki. Perselus a várttal ellentétben nem menekült el – minden ellenkezés és kérdezés nélkül csinálta végig vele a szertartást, tudva, hogy ezzel egy életre összeköti kettejüket. – Miért? – kérdezte tőle a professzor. – Mert nem volt türelmem kivárni… – Kivárni? Mit? – Azt, hogy végre lemásszál a padlásról és elém állj! – Tudtad? – Termé… Nem volt ideje befejezni a mondatot, forró csók zárta el a szavai útját – majd nem sokkal később a vadítóan gyönyörű öltözéke a földön kötött ki.
Vége
| 
Így is kellett volna beküldened!
