Nem volt kellemes az ébredés, ugyanis a délelőtti nap szikrázó fénye a szemébe sütött, így kénytelen volt elfordulni, ami azt eredményezte, hogy feljajdult a testébe nyilalló fájdalomtól. Harry elképzelni sem tudta, mitől sajognak a tagjai, hisz nem emlékezett rá, hogy megsérült volna, de akkor vajon mi történt? Nagy nehezen kinyitotta a szemeit, melyeket gondosan eltakart a kezével, ezzel is óvva a túlzott fénytől. Hunyorogva próbálta felmérni a környezetét, de arra már az első pillanatban rádöbbent, hogy nem a gardróbjában fekszik, ahhoz túlságosan tág volt a helyiség, meg egyébként is, oda nem süt be a nap! Ráadásul minden vakítóan fehér volt, ami nem volt jellemző a Privet Drive-on álló házra. A mellette lévő éjjeliszekrényen kitapogatta a szemüvegét, majd az orrára tette. Még a törött lencsén keresztül is meg tudta állapítani, hogy nem otthon van. Azonnal felült, igaz a hirtelen mozdulattól megszédült, s a tagjai is belesajdultak, de nem törődött a fájdalommal, ahhoz már úgy is hozzászokott, hála az unokatestvérének, akinek ő szolgált boxzsák gyanánt. A helyiségben az övén kívül egy másik ágy is állt, igaz üresen, csak egy könnyű, fehér takaró feküdt rajta, épp olyan, mint ami őt takarta. A szoba leginkább egy kórteremhez hasonlított, csak azok a műszerek hiányoztak, melyeket a televízióban látott. Ekkor vette észre, hogy több testrészét is kötés fedi, még a fejére is volt egy tekerve. Ezek szerint tényleg megsérült, de még mindig nem tudta, hogyan. Dudley nem verhette meg annyira, hogy kórházba került volna, ugye? Nem, nagybátyjáék sosem vitték őt orvoshoz, bármennyire is beteg volt. Félrehajtotta a takarót, majd lassan felállt, meztelen talpait égette a hideg kőpadló. Óvatos léptekkel az ablak felé lépdelt, hogy felmérje a környéket, hátha felismeri. Amikor azonban kipillantott az utcára, ott csak egy valószerűtlen tájat pillantott meg zöld lankákkal, melyeket millió virág tűzdelt. Az egész olyan volt, mintha egy meséből pattant volna ki. Mivel az ablakkal nem jutott előrébb, így az ajtó felé vette az irányt. Megállt, hátha hall valami hangot a túloldalról, de semmit se hallott, ezért óvatosan lenyomta a kilincset. Egy széles folyosón találta magát, ahol akkora hangzavar uralkodott, hogy rögvest belefájdult a feje, s képtelenségnek tartotta, hogy ezt az előbb nem hallotta. Előtte csak úgy rohantak az emberek, akik furcsa, köpenyszerű ruhákat hordtak, s azokat is a legkülönbözőbb színekben, még ha az szörnyen is állt nekik. Harry nagyot nyelt, nem értette, hogy került ebbe a furcsa világba. Abban biztos volt, hogy ez nem normális, mintha egy másik dimenzióba csöppent volna, egy álomvilágba, de mivel a teste határozottan lüktetett, biztosan ébren volt. Csak egyben volt biztos: haza kell mennie, mielőtt Vernon bácsi észrevenné, hogy eltűnt. Jobbra egy ajtót látott a folyosó végén, így arra indult, hátha akkor kijut innen. A fal mellé lapulva osont, nehogy feltűnjön valakinek, de még így is kis híján fellökték őt. Már majdnem elérte az átjáró végét, mikor egy nem túl barátságos hang ütötte meg a fülét: – Állj meg, kölyök! Ekkor egy zöld köpenyes férfi nekiment, ő pedig arccal előre a padlóra zuhant.
Perselus Piton az irodájában járkált fel-alá, mivel képtelen volt ülve maradni, annyira ideges volt. Nem tudta elhinni, hogy épp a Potter fiút mentette meg a minap. Egyáltalán hogy került oda az a kölyök? Bár Albus említette neki, hogy ellensége fiát az anyja testvérénél helyezte el, mégis esélytelennek vélte, hogy valaha is találkozzon a gyerekkel, hisz ő és a mugli világ két külön fogalom voltak, főleg mióta az apja meghalt, és ő a saját életét élte. Tanácstalan volt. Minden valószínűség szerint a robbanást a fiú varázsereje okozta, hisz nem véletlenül találta meg épp ott, ahol a katasztrófát előidéző erőt kutatta. De akárhogy is nézi, a gyerek miatt halt meg öt mugli, ettől a ténytől nem tekinthetett el csak úgy, bár tisztában volt vele, hogy a gyerekkori varázslásért nem tehető senki sem felelőssé. Viszont képtelenségnek tűnt, hogy az egészet egy nyolc éves kisfiú mágiája okozta volna, hisz az lehetetlen, hogy ilyen hatalmas ereje legyen. Értesítenie kell Dumbledore-t. Az igazgató lehet az egyetlen, aki magyarázatot tud adni a történtekre. De mit mondana neki? Itt van az osztályon Harry Potter, mert a varázsereje elpusztította az otthonát, melynek következtében többen is az életüket vesztették... Nem, még nem tud eleget a dologról. Mindenképpen beszélnie kell a fiúval. Az a gyerek kész rejtély, és nem csupán a varázsereje. Különösnek vélte a testét elborító sebhelyeket, és a kék-zöld foltokat. Tudta jól, hogy egy ilyen korú gyereknél normálisak az ilyen sérülések, de nem ilyen mértékben. Biztos volt benne, hogy a fiút bántalmazták. De ki lehetett az? A rokonai? Nem, Albus nem bízta volna rájuk a kölyköt, ha ilyen erőszakosak lennének. Viszont más ötlete nem volt, ki tehette ezt Potterrel. A másik megmagyarázhatatlan dolog a fiúval kapcsolatban a külseje volt. Nem nézett ki többnek öt-hat évesnél. Pedig már lassan nyolc volt! Rettentő sovány gyerek volt, gond nélkül meg lehetett volna számolni a bordáit. Ha nem tudta volna, hogy Lily nővérénél élt, azt hinné, hogy éheztették. De tudta, hogy a nő nem tenne ilyet az unokaöccsével. Igaz, csak egyszer találkozott Petunia Evansszel, ami nem mutatott valami jó képet róla, de a húga annyi jót mesélt róla éveken keresztül, hogy képtelen volt róla olyat feltételezni, mint egy gyermek bántalmazása. Már ki tudja, hányadik kört tette meg a kicsi irodában, s közben már a felkelő nap is betöltötte fényével a helyiséget, mikor jeleztek a bűbájai, melyeket az újdonsült betegének szobájára helyezett fel. Nem sokat habozott, feltépte az ajtót, majd kilépett a folyosóra. Pár percig csupán árgus szemekkel pásztázta a tömeget, mikor megpillantott egy kócos kisfiút az átjáró másik végében, aki épp a lengőajtó felé totyogott bizonytalan léptekkel, amely a lépcsőházba vezetett. – Állj meg, kölyök! A gyerek láthatólag összerezzent az utasítástól, ám ekkor egy óvatlan varázsló meglökte őt, s az hasra vágódott a kemény kőpadlón. Perselus kötelességtudóan odasietett hozzá, hisz egyáltalán nem lenne jó, ha ismét megsérülne a fiú, mikor az este alig bírta helyre pofozni a sebesüléseit. – Jól vagy? – nyújtotta felé segítőleg a kezét, s még egy biztató mosolyféleséget is erőltetett az arcára, ám a fiú rémülten, kúszva hátrálni kezdett előle. – Nyugodj meg, nem bántalak! Mivel a gyerek továbbra se nyújtotta felé a kezét, így jelentőségteljesen mellé lépett, és egy határozott mozdulattal felrántotta, majd egy könnyed mozdulattal a hóna alá csapta a meglepődött fiúcskát, s nem törődve a kíváncsi tekintetekkel, visszavitte a szobájába, s letette az ágyra. – Nem lett volna szabad felkelned, még nem gyógyultál meg – dorgálta meg kis betegét. Ekkor Potter felemelte a fejét, s hatalmas zöld szemeivel az övébe nézett, bár nevetségesen festett a törött szemüvegével. – Haza kell mennem – jelentette ki a fiú rezzenéstelenül. – Nem mész sehova, amíg meg nem gyógyulsz. – Nem lenne szabad itt lennem. Vernon bácsi mérges lesz... Fogalma sem volt Perselusnak, hogy a gyerek miről beszél. Biztos a rokonaira gondolt... Nem tudta, mit is válaszolhatna, ezért óvatosan a kölyök felé nyúlt, s leemelte róla a szemüveget, majd előhúzta a varázspálcáját, s egy gyors Reparóval megjavította a törött lencsét, majd visszacsúsztatta azt a kisfiú orrára. Annak zöld szeme hatalmasra kerekedett, s hitetlenkedve meredt a férfira. – Ezt meg hogyan csinálta? – Varázslat – felelte egyszerűen. – De... De varázslók nem léteznek! Erre Perselus felhúzta a szemöldökét. – Akkor szerinted mik voltak a szüleid? – Hogy mi? – kérdezett vissza vékony hangon a gyerek. – A szüleim meghaltak... Mikor kicsi voltam, autóbalesetben... – Autóbalesetben?! – hördült fel a gyógyító. – Hát ezt a baromságot meg kitől hallottad? – A... A nénikém mondta. De maga honnan is tudná, hisz azt se tudja, ki vagyok! – vágott vissza a félelem legkisebb jele nélkül az apróság. – Már hogyne tudnám, Harry Potter! A fiúnak leesett az álla, s látványosan elsápadt. – Maga... De hát honnan? – Ez egy hosszú történet, és szerintem nem most van itt az ideje, hogy ezt megbeszéljük – mondta, majd lenyomta a fiút az ágyra, s leült mellé. – Inkább meséld el nekem, mi történt veled. – Nem értem, mire gondol, uram. Egyáltalán ki maga? – Az én nevem Perselus Piton. Gyógyító vagyok vagy, ahogy te is érted: orvos. Arra vagyok kíváncsi, hogy mi történt tegnap. – Még mindig nem értem, mit szeretne tudni. – Sejtelmed sincs róla, miért kerülték ide? – kérdezte a férfi, s próbált türelmes maradni. – Nem, fogalmam sincs, hogy miért vagyok itt. Perselus egyre jobban össze volt zavarodva, hisz nem fért a fejében, miért nem emlékszik Potter az eseményekre. Talán a kitörő varázsereje a ludas? – Ha jól emlékszem, a Privet Drive volt az a környék, ahova ki kellett mennünk előző nap, mert több ház egy robbanás következtében összeomlott. Téged sebesülten találtalak az egyik épület romjai között, így ide hoztalak. Ez a varázslók kórháza, a Szent Mungo Varázsnyavaja- és Ragálykúráló Ispotály. A fiút láthatóan sokkolták a hallottak, s értetlenül nézett rá. – De nem értem, miért hozott ide, mikor nem messze is van egy kórház, pár utcányira csak... – Az okom egyszerű volt: varázsló vagy, Harry. A kijelentését döbbent csend követte, a gyerek a kezeire meredt, nem mert rá nézni, vállait remegtek. – De én nem vagyok... Varázsló. Honnan veszi ezt? Én csak egy egyszerű fiú vagyok. – Pedig biztosra veszem. Az a robbanás mágikus eredetű volt, amit csak egy boszorkány vagy varázsló okozhatott, de a környéken, ahol laktál, senki sem rendelkezik varázserővel, csak te. Minden jel arra utal, hogy te okoztad a robbanást. Igazából nem akarta így egyszerre a kölyök nyakába zúdítani az információkat, de mindenképp meg kellett értetnie vele, hogy ő igenis varázsló. – Én... Én nem... Nem tudok varázsolni... – motyogta alig hallhatóan. Perselus gyengéden a vállára tette a kezét. – Előfordult már, hogy furcsa, különös dolgok történtek veled, mikor mérges voltál, vagy amikor féltél? – Pár perc csend után a fiú bólintott. – Ezt hívjuk véletlen vagy ösztönös varázslásnak. Ilyen a gyerekeknél gyakran előfordul, akik még nem tanulták meg, hogyan irányítsák az erejüket. – Az is gyakori, hogy egy ilyen... erő felrobbantja a házakat? – kérdezte suttogva Potter. – Nem – mondta egyszerűen a gyógyító. – Akkor nem biztos, hogy én tettem, ugye? – Ott voltam, így biztosan állíthatom, hogy az az erő tőled származott. – A fiú idegesen gyűrögette a takaróját, s mindenfele nézett, csak a mellette ülő férfira nem, s mindeközben halkan motyogott. – Tegnap nem idegesített fel valami? Az ilyesmi nem történik csak úgy magától, valaminek ki kellett váltania. Kérlek, próbáld meg felidézni a történteket. Látszott a gyereken, hogy elgondolkodik, ahogy egy pillanatra Perselusra kapta a pillantását. – A nénikém elküldött a boltba, hogy vegyek pár dolgot. Aztán mikor mentem hazafelé, összetalálkoztam az unokatesómmal, meg a bandájával. Tudja, ők mindig engem piszkálnak, ez most sem volt másképp. Fellöktek, leöntöttek vízzel, majd röhögve továbbmentek. Én persze elejtettem, amit vásároltam, így a tojások összetörtek. A bácsikám nagyon mérges lett, s miután elmondtam, hogy Dudleyék löktek fel, még hazugnak is nevezett, mert az ő fia szerinte ilyet nem csinálna. Ezért aztán Vernon bácsi... Ő... – Megvert? – kérdezte döbbenten a férfi. A fiú csak bólintott. – Semmi komoly, csak egy-két pofont adott. – Ez neked semmi komoly?! – háborodott fel Perselus. Hát hogyan nevelték ezt a gyereket? – Már megszoktam – rántotta meg nemtörődöm stílusban a vállát. – Volt már rosszabb is. Lényeg, hogy büntetésként bezártak a gardróbba, és nem kaptam ebédet. Bezárták? Egy gardróbba? Sőt még enni sem kapott? – Ez... Sokszor előfordult? – Á, dehogy – legyintett halvány mosoly kíséretében Harry. – Csak hetente párszor. – Hetente?! – kiáltott fel a férfi, amitől a betege ugrott egyet ijedtében. – Hát igen... – pirult el zavarában a fiú. Néhány percig csend volt, addig Perselus igyekezett feldolgozni a hallottakat. Ezek szerint tévedett, s tényleg azok a muglik bántották Potter fiát, akiknek vigyázniuk kellett volna rá. Ha ezt Albus megtudja! Aztán eszébe jutott, hogy még nem ismeri a történet végét. – Ezután mi történt? – szakította meg végül a csendet. – Később Dudley, mikor Vernon bácsiék nem voltak a közelben, bekiabált hozzám, és csúnya dolgokat mondott a szüleimről, sok-sok csúnya szóval, amit én nem mondhattam ki, de őneki nem szólnak érte, vagy akkor is én vagyok a hibás, mert azt mondják, tőlem tanulta. Ezután én... nagyon mérges lettem. Arra emlékszem, hogy nem éreztem mást, csak dühöt, meg hogy minden remegni kezdett körülöttem. Perselus döbbenten hallgatta a beszámolót. Meg tudta érteni a fiút, hisz gyerekként ő is sokszor volt mérges az apjára... Sajnálta szegény párát, amiért mindezt el kellett viselnie. Vigasztalóan a fejére tette a kezét, hátha így ki tudja fejezni az együttérzését. – Uram? – nézett fel rá ködös szemekkel. – Akkor most már biztos, hogy miattam történt az a robbanás? – A gyógyító válaszul bólintott feléje. – De ugye senkinek nem esett baja? Ledermedt a fiú pillantásából határozottan kivehető könyörgés láttán. Tudta jól, hogy a kölyök azt szeretné, ha az felelné, hogy mindenki jól van, de nem tudott hazudni. Nem tehette meg, hogy megnyugtató hazugságokkal fedi el a tényeket, hisz előbb-utóbb úgyis megtudná, mi történt, s akkor még rosszabb lenne. – Sajnos többen megsérültek, s voltak olyanok is, akik életüket vesztették a romok alatt. Harry pillanatok alatt falfehér lett, s sovány testét remegés rázta, miközben a tagadóan rázta a fejét. – Nem... Nem igaz... Hazugság... Maga hazudik! – kiáltott fel. Ezt látva Perselus felsóhajtott, majd fél kézzel magához húzta a fiút, míg a másik kezét a talárjába süllyesztette, s egy fiolát húzott ki annak zsebéből. – Nem lesz semmi baj – csitítgatta a gyereket, aki küzdött a kényszerű ölelés ellen. – Ezt idd meg! Nem ment könnyen, mert Potter nem akarta lenyelni a Nyugtató főzetet, így abból jó pár csepp a ruháján kötött ki, de végül csak sikerült beleerőltetnie két kortyot. Mikor aztán kissé nyugodtabb lett, s már csak könnyei folytak végig megállíthatatlanul az arcán, Perselus egy másik bájitalt is leöntött a torkán, amitől aztán pár pillanattal később elernyedt a karjaiban: szemei lecsukódtak, feje pedig a férfi mellkasára hanyatlott. A bájitalmester óvatosan lefektette a párnára, levette róla a kerek szemüveget, majd a fehér paplannal betakarta, s szórakozottan figyelte az alvó gyermeket. Nem irigyelte szegény fiút, elvégre öt ember halála nyomja a lelkét, még ha nem is tehet róla. Nehéz lehet ez egy kisgyereknek. Amit pedig azok a bizonyos rokonok tettek vele... Felháborító! Nem csodálta, hogy Potter így reagált. Ekkor nyílt az ajtó, és a segédje dugta be a fejét. – Perselus, jönnöd kell. Dumbledore keres. Pont jókor! A férfi már ment is kifelé, hogy jól megmondja a magáét az igazgatónak, de még odaszólt Peternek: – Maradj itt vele! Átvágott a folyosón, s bement az irodájába, ahol a kandalló zöld lángjai között ott lebegett a Roxfort igazgatójának feje. – Albus! Minek köszönhetem látogatásod? – Baj van, drága fiam! Harry Potter eltűnt! – Dehogy tűnt el! – nevetett fel a bájitalmester. – Történetesen itt van a Szent Mungóban, ugyanis megsérült. – Mi történt vele, Perselus? – nézett rá kérdőn az idős mágus. – A Privet Drive... – Kitört a varázsereje. Több helyen is megsérült, de már magához tért. – Ki tud róla, hogy nálatok van? – A segédemen kívül senki más, ugyanis idehoztam az osztályomra, hogy szemmel tarthassam. Ha rajtam múlik, nem fognak rájönni, hogy Harry Potter az Ispotályban tartózkodik. – Ez dicséretes, fiam. Ebben az esetben már megyek is, majd pár nap múlva átmegyek, hogy mi a helyzet. Viszlát, Perselus. – Várj még, Al... – szólalt meg a fiatal férfi, de addigra az igazgatónak már hűlt helye volt.
Harryt szörnyű képek kísértették. Mindenhol vér és összeroncsolódott holtestek a Privet Drive-on. A házak rommá váltak, az utcát törmelék borítja. Ő pedig ott áll egy téglakupac tetején, s az emberek, akik megtöltötték az utcát, rá mutogatnak. – Gyilkos! – kiabálják. – Gyilkos! A fiúnak elszorult a torka. Én tettem. Az én hibám... Megöltem őket... Gyilkos vagyok...
Eközben a Roxfort igazgatói irodájában Albus Dumbledore jókedvűen járkált az asztala mögött, miközben továbbra is a történteken járt az agya, majd pedig újra átolvasta a nemrég írt levelét.
Kedves Mr. és Mrs. Dursley!
Ezúton szeretném Önöket tájékoztatni arról, hogy unokaöccsük biztonságban van, de mivel megsebesült az otthonukat elpusztított szerencsétlenségben, így még pár napig további kezelésre van szüksége. Kérem Önöket, hogy a holnapi napon délben legyenek szívesek megjelenni Londonban a Victoria metrómegállónál, hogy megvitassuk a Harryvel kapcsolatos további teendőket. Köszönöm a megértésüket.
Albus Dumbledore
Az ősz mágus elégedetten pillantott fel, majd odalépett az ablaknál várakozó bagolyhoz, a lábára erősítette a levelet, s nézte, ahogy a madár elsuhan a távolba. </font>
Okés, olvasd csak 
