|
Az
ifjú Marco éppen csak elkezdte kóstolgatni a kamaszkor ízét – az eddig eltelt
évei sem nevezhetőek éppen átlagos gyermekéveknek, de ami ez után következett,
az papírt és tintát kívánt. Nem voltam hát rest, lejegyeztem mindent, mások
örömére, na és okulására…
~~~
Főhősünk
Cambridge Bayben élt, egy aprócska városban Kanada tetején, a Jeges tenger
partján, az utolsóban a sarkvidék előtt – aminek a lakossága alig érte el az
ezerötszáz főt –, és meglehetősen különleges népség élt benne. Az itt lakók a
településüket egyszerűen csak Szikrázó völgynek nevezték – nem véletlenül,
hiszen az egész évben hó fedte település, csak úgy szikrázott a napsütésben.
Bár
városnak nevezték – Európában inkább
tanyavilágnak hívnák, az elszórtan fekvő házai miatt. Marco a nagyapjával élt,
a keleti szélen – aprócska rönkházuk éppen a fagyhatáron állt. Ez az a pont,
ahol már nyáron is csak ritkán olvad fel a hó a talpuk alatt. Legközelebbi
szomszédaik húszpercnyi járásra voltak – a városközpont pedig majd’ negyvenpercnyire,
feltéve, ha hószánnal mentek. Talán egy hónapja,
hogy a fiú beköltözött a zordnak látszó, mégis meleg, otthonos házba. Nem volt
más lehetősége, a napfényes Texasból érkezett a nagyapjához, aki immár az
egyetlen élő rokona volt.
Az
első egy-két hét, amit itt töltött, duzzogással, olykor dühöngéssel telt – sőt, egyszer a világgá menést is
kipróbálta, persze sikertelenül. Thadeus nagypapa türelmesen viselte az unokája
kitöréseit. Nem próbálta fegyelmezni, még csak fel sem rótta neki a
viselkedését, ha pedig elkóborolt, hát csendben hazavitte – várta, hogy mikor
törik meg a jég.
Ennek
a türelemnek meg is lett az eredménye, egy este az öreg éppen a szokásos
teájukat tette a tűzre, amikor Marco kirohant a számára leválasztott
hálórészből, és a tizenhárom éve minden erejével a nagyapja nyakába vetette
magát. Most először mutatta ki, hogy milyen mély fájdalom is lapul a lelkében.
Zokogott. Egyenesen bele az öreg hatalmas szakállába.
– Jól van, fiam – mondta neki halkan az
idősebb Thadeus. Kora ellenére könnyed mozdulattal emelte fel a fiút, majd leült
vele az öreg hintaszékbe. Nem beszélt többet. Hagyta, hogy a zokogás magától
csituljon el. Már jó ideje várta ezt a pillanatot, olyannyira, hogy az utóbbi
napokban már kezdett aggódni. Hiszen Marco elvesztette a szüleit – akár csak ő
az egyetlen fiát. Tudta mit érez a gyerek – de azt is tudta, hogy mekkora
változást hoz az életébe ez a végig zokogott este. Végre felszabadul, ismét
élhet – bár a veszteség fájdalma örökre megmarad, de még fiatal, hamar
meggyógyul a lelke, és ha egy kicsit is örökölt az apja, és a nagyapja természetéből,
akkor a Szikrázó völgy, minden látszat ellenére a lehető legjobb hely lesz a
számára.
A
következő két hét már-már gondtalanul telt Marco számára – igaz éjszakánként
időnként még sírva ébredt, de ezt nem is bánta, nem akarta elfeledni a szüleit.
Rengeteg időt töltött a szabadban – de már nem egyedül, el nem mozdult a
nagyapja mellől. Sok mindent tanult tőle – bár annak idején otthon, Texasban is
közel éltek a természethez, hiszen marhákat tartottak, ez itt mégis más volt. A
nagyapja például soha nem ment be a boltba, vadászott,
ha hús kellett, csereberélt, ha kenyér vagy fűszerek
kellettek – Marco legalábbis így gondolta, mert mindig tele volt a kamra.
Megtanulta
tőle olvasni a fagyott hóban hagyott nyomokat, hogy melyik bogyó, mire való. Megtanult tűzet rakni, és még sok mindent, amire szüksége lehet itt a jeges
földön.
– Marco, ébredj, indulunk! – kelt egy reggel a nagyapja hangjára. Még sötét volt, és ő
egyáltalán nem érezte kipihentnek magát.
– Jövök – mondta, megtanulta már, hogy az öreg
semmit nem mond kétszer. Ha megy, megy – ha nem,
akkor nem fogja megvárni. – Hová megyünk? – kérdezte később, amikor már
felöltözve a forró teájától várta az ébredést.
– Vadászni – felelte tömören az öreg. –
Fogytán a hús, lassan vége a nyárnak. Fel kell tölteni a kamrákat.
– Nagyapa! Én… Én nem akarok ölni – mondta
halkan, miközben félve tekintett az öregre.
– Neked nem is kell, de enni csak akarsz?
– Hát, azt igen.
– No, akkor jössz. Az ételért mindenkinek meg
kell dolgoznia – zárta le a dolgot az idősebb Thadeus.
Augusztus
közepe lévén, már fagyott volt a hótakaró teteje, így nem süppedtek minden
lépésnél térdig a hóba. Marco ámulva nézte a tájat. Bár többször járt erre az
elmúlt hetekben – akkor még túl feldúlt volt ahhoz, hogy lássa is a
környezetét.
Ős
öreg, ritkás fenyvesben cserkeltek, a fák karvastagságú ágait földig nyomta a
rájuk fagyott hó súlya, a szikrázó fehérséget semmi nem törte meg.
– Nézd – mutatott a nagyapja előttük a földre
–, mit látsz?
– Jávorszarvas – kezdte sorolni a hóba fagyott
nyomokat Marco –, sarki nyúl, az pedig… Azt nem
tudom – nézett fel tanácstalanul.
– Az ott hópárduc
– válaszolt. – Ügyes ragadozó és a legjobb álcázó művész – mondta az öreg
tisztelettel. – Olyannyira alkalmazkodtak, hogy én eddig csak kétszer tudtam
pillantást vetni rájuk.
– Nagyapa, hol a puskád? – kérdezte meg azt,
ami már percek óta a legjobban foglalkoztatta. Már jó ideje azon törte a fejét,
hogy vajon mivel is akar vadászni az idősebb Thadeus.
– Mégis csak ölni akarsz? – kérdezte az öreg
felvont szemöldökkel.
– Nem! – kiáltotta. – Csak nem látom sehol…
– Elég, ha én látom – válaszolt vidáman. –
Ott! Látod? – mutatott a távolabbi fák közé.
Marco
hamar meglátta a hófehér tájtól élesen elütő szürkés barna állatokat.
– Kerülj arra – magyarázta neki az öreg, hogy
mit tegyen –, balról menj, háromszáz lépést, ott állj meg, amíg nem szólok.
Egy…
Kettő… Három… Marco számolt, egyre messzebb volt a nagyapjától, és egyre közelebb
a szarvasokhoz. Jól irányította az öreg, ha így halad, akkor éppen a vadak
mellé fog érkezni.
Éppen,
hogy odaért, amikor az állatok megugrottak, majd szélsebesen elfutottak –
riadtan nézett vissza a nagyapjára, nem akarta őket elijeszteni.
Az
öreg öles léptekkel közeledett – itt a végtelen fehérségben még a megszokottnál
is sokkal nagyobbnak látszott.
– Nagyapa! Én nem…
– Szép munka volt! – kiáltott felé vidáman. –
Nézd! – mutatott mögé.
Pár
lépéssel mögötte egy szép agancsos feküdt a földön – oldalán apró sebbel.
– De… Nem is hallottam a lövést –
értetlenkedett Marco.
– A hó elnyeli a hangokat – felelte az öreg
egyszerűen, majd odalépett a zsákmányhoz, és könnyed mozdulattal a vállára
dobta. – Menjünk, hideg van.
Pár
csendes lépés után az idősebb Thadeus ismét megszólalt.
– Holnap bemegyünk a központba. Meg kell venni
a füzeteidet.
– Füzeteimet?
– Elsején kezdődik az iskola.
– Aj… Muszáj? – kérdezte Marco kedvetlenül.
Olyan jó volt így kettesben. Semmi kedve új gyerekeket
megismerni, magyarázni, hogy honnan jött és miért. Semmi kedve elmenni innen.
– A Thadeusok tanult emberek én, az apád… –
egy pillanatra a fájdalom megrendítette a határozottságát. – Tanulni fogsz te
is.
– Szóval ennyi volt? Elküldesz magadtól? –
kérdezte szemrehányóan.
– Elküldeni? – torpant meg az öreg. – Miért
küldenélek el? Iskoláról beszéltem nem száműzetésről.
Marco
a Városigazgatási épület előtt állt – még hallotta a nagyapja hószánjának a
távolodó hangját. Hiába próbálta az elmúlt napokban meggyőzni az öreget, az
rendíthetetlennek bizonyult, ragaszkodott hozzá, hogy iskolába járjon. Még
szerencse, hogy az iskola itt van a központban.
– Szia! – egy fiatal, vidám hang rántotta ki a
bosszús merengésből. – Te vagy az öreg Thadeus unokája? Én William vagyok.
– Szia, igen – válaszolt a fiúnak. – Marco…
– Gyere, mert elkésünk! – húzta maga után a
fiú.
Marco
megdöbbent, a régi életében sem nagyon szerette, ha rángatják, de az újba
egyenesen elképzelhetetlen lett volna. Mégis, szó nélkül követte ezt a barna,
hosszú hajú fiút, fel egyenesen az emeleti osztályterembe.
– Á, William! Gondolhattam volna, hogy az új
tanév sem változtat azon bosszantó szokásodon, hogy késve érkezel! – A tábla
mellett egy alacsony, kövér asszonyság nézte a belépőket.
– Mrs. Scott!
Nem késtem – állt meg a tanárnő előtt William. – Csak megmutattam Marcónak,
hogy hol van a tanterem – vágta ki magát vigyorogva a szorult helyzetéből a
fiú.
– Bár a matek menne ennyire, mint a
magyarázatok – szólt utána a tanárnő. – Mr. Thadeus! – fordult a kövérkés nő Marcóhoz. – Ez itt
a Cambridge Bayi iskola. Igen ez mind. Összesen tíz tanulónk van, úgyhogy jól
gondolja meg, mielőtt csibészkedni kezdene, ugyanis hamar kiderül, hogy mikor,
ki tett rossz fát a tűzre – nézett rá szigorúan. – Üljön le valahová, van hely bőven – mondta a
tanárnő, és a táblához fordult.
William
kézzel, lábbal mutogatott Marcónak, hogy mellé üljön.
– Gyere, gyere! – suttogta neki, miközben a
tanárnő a napi feladatokat írta a táblára. – Nyugi nem olyan szörnyű. Ha
végeztünk megmutatom a völgyet!
Marco
a jóval kellemesebbnek ígérkező délutánra gondolva szenvedte végig az
iskolaidőt.
– Nagyapa! Megjöttünk! – kiáltotta már
messziről a kicsi rönkház felé Marco.
– Megjöttünk? – lépett ki a házból az öreg
Thadeus, mire az unokája odaért.
– Á, William! Hogy van Dave? Rendbe jött a
háta? – kérdezte fürkésző tekintettel.– Jó napot, Thadeus bácsi! Apa már rendbejött,
köszönöm – felelte William, tőle szokatlanul udvariasan.
– Elmehetünk Marcóval?
Megmutatnám neki a völgyet – kérdezte.– Előbb a lecke! – jelentette ki határozottan
az öreg.– Ez volt az első nap, Mrs. Scott még nem adott házi feladatot. Engedj el,
nagyapa! – kérte Marco.– Rendben, de semmi csibészség! Aztán
vacsorára itt legyél! – kiáltott a futásnak eredő fiúk után.
A
lendületből csak akkor vettek vissza, amikor már feltűntek a központ épületei. – Mondd, felvilágosított a nagyapád az itt
élőkről? – kérdezte, miközben lassú sétára váltott.– Azt hiszem, mondta a boltos nevét, a
terminált…– Jó, akkor én elmondom a részleteket – mondta
vidáman, akár egy pletykára éhes öregasszony. – Cambridge Bay lakossága
meglehetősen szokatlan, az apám szerint egyedül álló. Talán kezdjük a legfurcsábbakkal
– itt élők mindösszesen fél százaléka tündér, vagyis csak hét tündér él itt. A
szám nem véletlen, bárhol is élnek a világon, mindenhol csak heten vannak,
jobban mondva pontosan heten. A tündérek, ha nem akarják felfedni a kilétüket,
akkor pont olyanok, mint egy ember. Ha szembejön veled az utcán egy tündér, nem fogod
felismerni. Csak különleges esetekben mutatkozik meg igazi valójuk, akkor, ha
valami nagy baj van, akkor láthatod őket aranyló, szitakötőéhez hasonló
szárnyaikat kibontani. De mivel általában olyan helyeken élnek, ahol más
hasonló, evolúciós fejlődésen átesett lény él, ezért nagyon kevés esély van
arra, hogy valaha is meglásd az igazi arcukat. Hiszen ezek a helyek, általában
kisvárosok, a világ legbiztonságosabb helyei közé tartoznak – mivel valami
oknál fogva úgy alakult, hogy ezekben a városkákban, csak elenyésző számban
élnek emberek –, emberek híján a gondok is csak minimálisak. Az itt élő
tündérek a Terminál működtetésével foglalkoznak, ők üzemeltetik, és a kis
repülők is hozzájuk tartoznak. Szerintem amúgy egyszerűen unalmasak.–
Azt hiszem nem egészen erre gondoltam, amikor azt mondtam, hogy a nagyapám
mesélt az itt élőkről - nézett kissé hitetlenkedve Marco. – Találkozhatok
valaha velük? –
Természetesen, egy helyen élünk, elkerülhetetlen a találkozás.–
Azt mondod, hogy az itt élők nagy része nem is ember, kik vannak még? –
Kivel is folytassam, talán a lidércekkel. Nappal a lidércek is tökéletes másai
az egyszerű embereknek, de éjszaka a vonásaik megváltoznak, és zöldes fényben
derengenek, ártalmatlan növényevők, de az ijesztő külsejük miatt, az emberek a
XIII. században üldözni kezdték őket. Akkoriban vonultak el ezekbe az apró
városkákba, még az is lehet, hogy ők voltak az elsők, akik benépesítették őket.
Legalábbis az apám szerint így lehetett. A lidércek majdnem, hogy átlagos
lények, nem sok különlegességet nyertek a törzsfejlődés során, hacsak azt nem,
hogy megérzik, ha valami hamis, vagy ha valaki hazudik. Talán éppen ezért alakult
úgy, hogy a völgy rendjéért a lidércek felelnek, ők alkotják a rendőrséget, és
ha valami vitás ügy kerekedne – ami elég ritka erre felé –, akkor azt is ők
rendezik el.–
Rendőrség? Ha olyan nyugis ez a kisváros, akkor minek a rendőrség? – kérdezett
vissza Marco, bár legszívesebben azt kérdezte volna Williamtől, hogy mindig
ennyit hantázik-e. –
A város maga tényleg nyugodt, de talán még nem tudod, ez a hely az utolsó az
Északi Sark előtt, a tavasz kezdetén nagyon sokan járnak erre. Kutatók,
tudósok, mindenféle emberek, akik az idő adta enyhülést kihasználva a Sarkkör
felé igyekeznek, velük szokott időnként probléma adódni. Nos, vannak még szép
számmal az alakváltók. Érdekes népség, nagyon szeretik a társaságot. Szívesen
osztják meg az ünnepeiket, másokkal. Szinte gyűjtik a barátokat, legyenek azok
emberek, vagy bármiféle lények – folytatta William. – Természetüktől függően
alakul ki a másik testük, általában hat éves koruk körül. Az itt élő alakváltók
nagy része a környéken fellelhető állatok képére változik, akad, aki
jegesmedvévé, más sarki rókává, és még sorolhatnám, mivé tudnak átváltozni. Az
átváltozásuk teljesen tudatos, akkor teszik, amikor éppen kedvük tartja. De
sokuknak, azt is sikerült elérniük, hogy ne csak egy testet tudjanak felvenni,
hanem bármikor bármivé tudjanak változni. Ehhez persze hosszú évek gyakorlása
szükséges. Cambridge Bayben egészen sokan vannak, legalább nyolc alakváltó
család él itt. Felismerheted őket, mert nagyon szép emberek, általában a magas
testalkatukkal kilógnak a sorból. Mivel kedvelik a társaságot, a boltok, és az
egyetlen motel és vendéglő az övéké. – Marco már nem kérdezett, csak hallgatta
a fiú monológját, minden szavára figyelt, látszott rajta, hogy alig várja a
találkozást ezekkel a számára különös lényekkel. – De nem mindenki ilyen
közvetlen, például az Őrzők mások, mindig titokzatoskodnak, nem igen beszélnek
csak a maguk fajtával. Senki nem tudja, hogy mit is őriznek, de a nevük Őrző,
amióta világ a világ. Az biztos, hogy rendesen el vannak látva mágiával, mert
semmit nem csinálnak a puszta kezükkel, mindent varázslattal tesznek, mifelénk
ők számítanak a különcöknek. Nem, csak azért mert tudnak varázsolni, hiszen
arra nem csak ők képesek, nem csak a kívülállóságuk miatt, de az
öltözködésükkel is kivívták maguknak a különc jelzőt. Minden Cambridge Bay béli
igyekszik átlagos öltözéket viselni, nem akarja senki a kelleténél jobban
magára vonni a figyelmet, bezzeg az Őrzők nem. Olyan göncöket hordanak mintha
egy kosztümös filmből szalajtották volna őket, ruházatuk simán megállná a
helyét a XVII. században. A város északi határán telepedtek le, nemigen
mutatkoznak mások előtt, alapvetően semmi gond nincsen velük, sosem okoznak
problémát. Na, ki van még? – gondolkodott el egy pillanatra William. – Ja, a halhatatlanok.
Ők egy csendes, elmélkedő csoportja a völgynek, kizárólag férfiak. Feltűnés
mentesen élik a mindennapjaikat, szívesen látják el tanácsokkal a hozzájuk
fordulókat. Jelen tudásuk szerint képtelenek meghalni, nem tudják, hogy mi, és
hogyan váltja ki a halhatatlanná válást, de minden esetben a harmincas éveik
közepe táján derül ki valakiről, hogy halhatatlan, mindig egy baleset kapcsán.
A legidősebb halhatatlan itt Cambridge Bayben, Korg, megérzi, ha valahol a
környékükön – ez náluk a teljes Amerika területét jelenti –, valaki
halhatatlanná lesz. Ez átlag százévente fordul elő, olyankor mindig felkerekednek
és megkeresik. Miután megtalálták, hazahozzák, megértetik vele a helyzetet,
megtanítják mindenre, és útjára bocsátják, az újak ritka kivételektől eltekintve,
mindig visszatérnek. Végül, de nem utolsó sorban az emberek, Cambridge Bayben
alig pár család él. Ezen családok már a városka születése óta generációról,
generációra élnek itt. Ismerik a körülöttük élőket, nemzedékről, nemzedékre adják
tovább az ismereteiket. Megtanultak együtt élni a más és más eredetű lényekkel.
Nem okoz nekik problémát ugyanúgy viselkedni egy varázslóval, mint egy
tündérrel, vagy éppen egy másik emberrel. Megtanulták
tiszteletben tartani a szomszédaikat, mint ahogyan azt is megtanulták, hogy eme
bizonyos szomszédoknak, nem tesz jót a nagy nyilvánosság. Nem is osztják meg a
nemzedékek óta ismert tudást senkivel. Féltve őrzik a titkot, hiszen ha
kiderül, akkor örökre vége a Szikrázó völgy békés nyugalmának. – William nagyot szusszanva fejezte be a beszámolóját.
– Marco percekig csak csöndben lépdelt mellette, emésztgetve a hallottakat.
Néha úgy tűnt, mintha kérdezni akarna, de végül nem szólalt meg.
|
