| – Talán mégsem nekem kellett volna mindezt
elmondanom – nézett William a másikra bizonytalanul. – Talán jobb lett volna,
ha a nagyapádtól hallod… – Mivel eddig egy szót sem szólt erről,
gondolom rá hiába is vártam volna – válaszolt Marco. – Mondd, te… Szóval te
ember vagy? – Én? Hát azt hittem a beszámolómból rájössz –
duzzogott kissé a kérdezett. – Én
alakváltó családból származom, én vagyok a Wolf család harmadik fia! – húzta ki
magát büszkén. – Gyere, bemegyünk, iszunk egy teát! – mutatott az utca
elágazásánál levő vendéglőre. – Wolf? – kérdezte Marco, miután leültek a jó
meleg helyiségben. – Akkor farkassá változol? – Ugyan dehogy! – válaszolt, de hirtelen
elhallgatott, amikor egy csinos asszony lépett az asztalukhoz.
– Sziasztok, fiúk! Mit kértek?
– Szia, anya! – köszönt vissza William. –
Anya, ő itt Marco. Thadeus bácsi unokája, az iskolában találkoztunk,
megmutattam neki a várost.
– Szia, Marco, Sarah vagyok. Ennek a
csibésznek az anyukája, nem mellesleg a felszolgáló – nyújtotta a kezét a
fiatal nő. Marco alig bírta levenni a szemét a barátságos arcról. – Teát
hozzak? – kérdezte immár Williamhez fordulva. – Igen, alaposan kifagytunk – válaszolt a fiú.
– A kérdésedre visszatérve – mondta immár Marcónak –, nem változunk farkassá,
csak azért mert az a nevünk. A Wolf név még az őseinkről maradt ránk, abból az
időből, amikor az indiánokat rezervátumokba zárták – egy pillanatra felizzott a
fiú szemében a harag. – Az ükapám volt az, aki a könnyebb beilleszkedés
érdekében lecserélte az indián nevét a polgári Wolfra. – Akkor hát a nevetek nem befolyásolja az
átváltozást? – Bár az befolyásolná – válaszolt William
helyett a teájukkal éppen visszaérkező Sarah. – Sajnos a kezdeti átváltozást
mindig a kisgyerek alaptermészete határozza meg, ugye William? – nézett nevetve
a fiára. Marco
értetlenül nézte a vidám szemkontaktust – nem sokat értett az egészből, azt
legalábbis még nem tudta kivenni az újdonsült barátja szavaiból, hogy ő mivé
tud változni. Bár jelen pillanatban még azt sem tudta eldönteni, hogy ezt
egészet elhiggye-e. Furcsa volt, hihetetlen. De a legfurcsább az egészben az
volt, hogy amikor kicsi volt, az apukája nagyon hasonló meséket mondott neki
esténként.
– Hé, Bella! – William kiáltása rántotta
vissza az elmélkedésből. A megszólított felé fordult. A vendéglő pultjánál egy
fiatal, velük egykorú lány állt, fázósan, nyakig begombolkozva. Lelkesen
visszaköszönt, majd odalépett hozzájuk.
– Szia, Bella! – előzte meg őket William
anyukája. – Te is forró teát kérsz?
– Igen, köszönöm – válaszolt a lány, majd
leült az asztalhoz.
– Szia, Marco, ugye? Én is ott voltam az iskolában, Bella
Robinson vagyok. – Miközben beszélt levette a
sapkáját, kesztyűjét, és kissé lejjebb húzta a zippzárát. Csak ekkor látszott,
hogy a lány mennyire kirí ebből a környezetből a szőke hajával és a kék
szemeivel.
– Sajnálom, nem vettelek észre – próbált
elnézést kérni Marco. – Tudod, Mrs. Scott túl
nagy…
A
fiatalok hatalmas nevetésben törtek ki, míg Sarah csak megcsóválta a fejét –
szépen megtalálta a zsák a foltját, ez a kislegény sem különb az ő fiánál.
– Lassan azt hiszem, indulnom kell, nem
szeretnék ujjat húzni a nagyapámmal.
– Na, azt mi sem szeretnénk – vágta rá Bella.
– Ismered a nagyapámat?
– Itt mindenki ismeri Thadeus bácsit, ő a
tanács feje.
– A minek, a mije? – kérdezett vissza értetlenül Marco, ma már annyi
újdonságot hallott, hogy már azt sem tudta mi a fontos és mi nem az.
– A városi vezetőké, mi csak tanácsnak, vagy
titokban, de tényleg szigorúan titokban, vénségeknek nevezzük őket. Mivel a
nagyapád a legidősebb Szikrázó völgyi, ezért ő a tanács feje, azaz a főnök,
nélküle itt nem születhet döntés.
– Értem… Azt hiszem. De tényleg mennem kell,
köszi, mindent. Holnap a suliban?
– Persze, reggel az iskola előtt találkozunk! – Rendben, sziasztok! – köszönt el tőlük. –
Viszlát, Sarah!
– Viszlát, Marco!
Tökéletes
csend volt körülötte, csak a léptei nyomán megroppanó hó hangja kísérte az
útját, vissza a rönkházba.
Az
út hosszú volt gyalog a központtól a nagyapja házáig – de nem bánta, bőven
adott neki ez a délután gondolkozni valót. Már az komoly feladat volt számára,
hogy eldöntse, igaz-e egyáltalán mindaz, amit William elmondott neki. Hiszen
bár összefüggőnek tűnik a történet, bizonyítékát nem látta. A legnagyobb
kétkedést az keltette benne, hogy nem a nagyapjától hallotta az itt élők
ilyenfajta jellemzését. Neki igazán tudnia kellene róla, ha ilyen furcsa lények
élnének a városban.
Saját
magát is meglepte az, hogy a tündéreken, lidérceken és a többi lényen nem
lepődött meg, elméletben fenntartások nélkül el tudta képzelni a létezésüket.
Már
messziről látta, hogy a nagyapja a ház előtt várja – volt a testtartásában
valami, ami arra késztette, hogy megszaporázza a lépteit.
– Éppen időben – köszöntötte az öreg a
hazaérkező unokáját. – Étel az asztalon, mosakodj, egyél. El kell mennem, mire
megjövök aludj.
Mielőtt
Marco válaszolhatott volna, a nagyapja kilépett a házból.
Hosszú
napja volt, az álom még azelőtt elragadta, hogy a feje elérte volna a párnát.
Furcsa, kusza álmai voltak – hol a szülei, hol a városkában élő, de még sosem
látott lények bukkantak fel bennük. Olykor ámuldozott, máskor félt – de nem
ébredt fel, nyugtalanul ugyan, de végig aludta az éjszakát.
Philiph
Thadeus a verandáról nézte a tiszta, csillagos eget. Aggódott. A kisunokája
mostanra megszokott itt nála. Úgy, ahogy össze is csiszolódtak. Tegnapig azt
hitte, hogy nem kell még egyszer átélnie azt, amit annak idején a fiával.
Greg
érzékeny gyerek volt, de koránt sem annyira toleráns, mint azt az itt élők
elvárták volna. Hiába nőtt bele az itteni világba, hiába ismerte a lakóit
totyogó gyermek kora óta – soha nem tudta elfogadni, hogy a világ több, mint
emberek és állatok sokasága. Nem tudta elfogadni az adományt sem, amit a
génjeiben őrzött – elutasította a mágia minden formáját, és amint elég nagy
lett hozzá elhagyta a várost. Abban a tudatban hagyta el a Szikrázó völgyet,
hogy bármikor visszatérhet, de a városka számára már soha nem lesz a régi.
Nagyon
fájdalmas időszak volt az neki – nehéz volt elfogadni, hogy az egyszülött
gyermeke elhagyta. Nem csak az apját, de az apja örökségét is maga mögött
hagyva. Hiszen azzal, hogy elment elvesztette a jogot és a képességet, hogy
egyszer az apja örökbe lépjen.
Nagyapaként
most hasonló helyzet előtt állt – ő maga akart mesélni az unokájának Szikrázó
völgyről, annak lakóiról, és egyéb csodáiról. De az a kis minden lében kanál
William megelőzte.
Igaz,
bőven lett volna ideje a nyáron mesélni Marcónak – de nem tette. Meg kellett
várnia, míg a fiú lelkileg ismét elég erős lett. Korábban mindaz amit el
kellett volna mondania neki, teljesen, és lehet, hogy végleg összetörte
volna. De nem csak ez volt az oka a
késlekedésének – félt, fél, hogy a fiú is úgy reagál majd, akár évekkel ezelőtt
az apja. Akkor őt is elveszíti. Örökre.
Reggel
Marcót már az asztalon várta a forró tea és a pirítós. A
nagyapja nem volt a házban, helyette egy szálkás betűkkel teleírt papírlap
várta.
Marco!
Reggelizz,
majd menj el iskolába.
Ha
végeztél siess haza, mert dolgunk van!
Nagyszerű
– gondolta a fiú, eddig azt tervezte, hogy Williamékkel tölti a délutánt,
hiszen ezernyi kérdés kavarog benne. De a nagyapja keresztülhúzta a
számításait.
Mivel
ma nem az idősebb Thadeus vitte el a központba, jóval tovább tartott az út – a
vége felé igen csak kapkodnia kellett a lábait, hogy ne késen el. Már messziről
látta, hogy az újdonsült barátai türelmetlenül toporognak a Városigazgatási
épület ajtajában.
– Siess, mert megint elkésünk! – kiabált neki
William.
A
tanácsteremben lévők döbbenten hallgatták a tiszteletes nem túl visszafogott
szavait.
– Ideje lenne végre állást foglalnotok! –
kiáltotta indulatosan az asztal körül ülőknek. Alig a tanácstagok fele volt
jelen ezen a rendkívüli megbeszélésen. Legalábbis a lelkész szerint rendkívüli
– ő maga hívta meg a jelenlévőket, még pedig azzal a nem titkolt szándékkal, hogy
a tanács legidősebb tagjait, élükön Philip Thadeusszal vége felmentsék a
tisztségük alól. Túl öregek, és túl begyöpösödöttek már ahhoz, hogy reálisan
tudjanak dönteni a felmerülő kérdésekben. Mindezek tetejében, addig, amíg ők a tanács fejei, még véletlenül sem juthat
hozzá mindahhoz, amire most égető szüksége van.
Persze
a meghívottak között egyetlen olyan tag sem volt, akit nyugdíjazni
szándékozott – még arra is ügyelt, hogy a kellő többség meg legyen az érvényes
döntéshez. Most, hogy Thadeus az ideje nagy részében azzal foglalkozik, hogy az
unokája semmiben ne szenvedjen hiányt – jóval kevesebb ülésen vesz részt, mint
azelőtt. Ez már kellő ok arra, hogy alátámassza az érvelését.
– Na, de Angelus – állt fel Eliot Wolf –, nem
értelek! Amióta csak a tanács létezik, soha egyetlen tag nem lett felmentve, a
tisztségek kvázi öröklődnek, hiszen csak kihalni lehet belőlük!
Több
felől helyeslő „úgy van” kiáltások hallatszottak – megerősítve a felszólaló
szavait.
– Hát éppen erről beszélek, ez egy elavult és
működésképtelen rendszer! – csapott az asztalra Angelus Duiwelse. – Ha rajtuk
múlik, akkor a mi kis városunk továbbra is, ilyen sivár és ismeretlen lesz! Azt
a két hónapot is minden évben úgy kell kikönyörögni tőlük, pedig az az egyetlen
komoly bevételünk, a kutatók érkezése nélkül akár éhen is halhatnánk!
– Ne túlozzál! – szólt rá Theodor Robinson. –
Évszázadokkal ezelőtt önfenntartásra rendezkedtünk be, az ismeretlenség pedig
maga a védelem a város lakói számára. Azt kell, hogy mondjam – folytatta,
miután összenézett a többiekkel –, hogy nem értem mire akarsz kilyukadni. Több
száz éve jól működik az egykor kitalált életmódunk, a külvilág semmit nem sejt
az itt élőkről, gyakorlatilag tökéletes biztonságban vagyunk. Miért akarsz
változást? Belegondoltál egyáltalán, hogy mi történne, ha odakint megtudnák,
hogy milyen változatos az itteni életforma?
A
tanácsteremben csak úgy izzott az indulat – egy pillanatig némán nézték
egymást, majd a tiszteletes kifakadt.
– Nem értitek! – emelkedett fel ismét ültéből
Angelus. – Ez így már nem jó! Változás kell, és a vén Thadeusszal kell kezdeni,
neki mennie kell! – ordította vöröslő fejjel.
– Sajnáljuk, Angelus, de ezzel az eszement
elképzeléssel nem értünk egyet – jelentette ki Eliot. – Ne számíts ránk, ha az
a terved, hogy a köztiszteletben álló öregjeinket száműzni akarod a tanácsból!
Szóba se hozd többet, mert te leszel az, aki egyszer csak kívül találod magad
az ajtón! – jelentette ki határozottan.
– Nektek jómadarak az… – Mrs. Scott nem fejezte be a fennhangon kezdett mondatot,
mert a tanácsteremből kihallatszó ordítás beléfojtotta a szót.
A
három kamasz, akihez a szavait intézte, döbbenten álltak a terem ajtaja előtt.
– Ki ez az Angelus és mit akar a nagyapától? –
kérdezte Marco szinte súgva.
– Gyertek – intette magához őket a tanárnő. –
Majd az órák után megbeszéljük.
Még hallották, ahogyan a hátuk mögött
becsapódik a tanácsterem ajtaja, majd a felhangzó lendületes léptek zaja lassan
lehalt mögöttük
Egyetemes
történelem volt az első óra – igaz annak az első tíz percéről lemaradtak a
hallgatózás miatt. Marco bár kinyitotta a füzetét és a toll is a kezében volt,
mégsem írt le egy szót sem abból, amit Mrs.
Scott mondott. Valami baljós félelem feszítette a mellkasát – legszívesebben
most azonnal elrohant volna a nagyapjához. Gondolatai újra és újra visszatértek
a folyosón hallottakhoz. Meg kell tudnia, hogy ki az az Angelus Duiwelse, és
miért akar a nagyapjának rosszat. Azt már tudta a tegnapi beszélgetésből, hogy
az idősebb Thadeus a város elől járója, a tanács feje. Az előbbi incidens miatt
pedig már el is hitte William szavait. De vajon miért van az a kellemetlen
érzése, hogy ez a békés kisváros nem is olyan békés?
Angelus
Duiwelse dühösen tépte fel a házának ajtaját. Belépett a fogadó helyiségként és
nappaliként is funkcionáló helyiségbe – majd tehetetlen dühében ordított egyet.
A
tiszteletes igazából nem volt pap – az évek alatt úgy alakult, hogy a
tanácstagi tisztsége lévén ő vezette le a Szikrázó völgyben az esküvőket és a
temetéseket. A tiszteletes jelző egyszerűen csak ráragadt.
Lerángatta
magáról a vastag kabátot és átment a ház azon részébe, ahová rajta kívül senki
sem tehette be a lábát. Ez az alaposan elszeparált rész cseppet sem hasonlított
az elegánsan, már-már fényűzően berendezett nappalihoz. Amíg az tiszta volt és
kellemes, addig Angelus privát tere kopott, koszos és siralmasan szegényes
volt, és az ablakok hiánya miatt dohos, nedves. Alig lépett be az ajtón – dühe
szinte azonnal átváltott félelemmé.
Rettegve
nézte a poros padló fölött megjelenő fekete füst gomolygását. Tudta mi
következik.
– Angelus! Oly régen hívtál már! – kavargott
egyre fenyegetőbben a füst. – Teljesítetted a feladatodat?
A
tiszteletes térdre zuhant, a helyiségben összesűrűsödött a levegő, olyannyira,
hogy égetni kezdte a tüdejét – reszkető kézzel nyúlt az orrához, csak hogy
elmaszatolja az eleredő vérét.
– Uram… – szólalt meg halk, reszketeg hangon.
– Megvan a könyv? – csattant élesen a füstből
érkező hang.
– Szükségem van még egy kis időre…
– A világ minden ideje a tiéd! De ne feledd, a
szerződésünk három nap múlva lejár!
– Három nap – kezdett bele gyorsan, tudta,
hogy nem sokáig bírja a másik jelenlétét, hamarosan elveszíti az eszméletét –,
nem biztos, hogy elég lesz. Még nem sikerült megtudnom hol rejtőzik a verem.
– Három napod van, utána visszaveszek mindent,
amit adtam, ráadásként a lelkedet is magammal viszem!
– Uram, kérlek… – befejezni már nem tudta,
mert a tudata ájulatba menekült a félelem elől.
Angelus
órákkal később a kopott padlón tért magához – a rettegett fekete füst már nem
volt sehol. Most mit tegyen? Az elmúlt tíz évben nem sikerült megtudnia, hol
van az a jégbarlang, amit a Szikrázó völgyben élők egyszerűen csak veremként
emlegetnek. Hogyan lelhetne hát rá három nap alatt? Bár az összes itt élő
tudja, hogy a veremben tartják a különböző népek a tárgyi,
és írásos emlékeiket – de csak a legidősebb
tanácstag tudja a verem pontos helyét. Ezért is akarta ma reggel rávenni a
tanács egy részét arra, hogy váltsák le a véneket – élükön Philip Thadeussal.
Ha
a szépen felépített terve sikerült volna, akkor az a nyomorult öregember a
leváltása után kénytelen lett volna megosztani a tanáccsal a verem pontos
helyét. Akkor nem lenne semmi gondja – csak elhozná a Tündérek könyvét. Azzal
teljesítené a szerződés rá eső részét és végre szabad lehetne.
Három
nap – ez alatt meg kell találnia a könyvet, különben az ördögé a lelke és vele
együtt minden, amit eddig elért.
Feltápászkodott a poros padlóról és eltökélten elindult. Kimegy a Jeges
földre és addig keresi a vermet, amíg meg nem találja.
Marco
éppen elköszönt Williamékől a városigazgatási épület előtt – amikor meglátott
egy alakot sietős léptekkel a város széle felé menni. Bár még sosem látta
ezelőtt, mégis biztos volt benne, hogy a feketébe öltözött férfi nem lehet más,
mint a tiszteletes, aki reggel még arra buzdította a tanácsot, hogy váltsák le
a nagyapját. Két perccel ezelőtt még eltökélt szándéka volt, hogy haza megy –
ahogyan azt az idősebb Thadeus meghagyta neki, most mégis a férfi után indult.
| 
