| Smaragd | Dátum: Vasárnap, 2012-10-21, 18:14 | Üzenet # 1 |
 Inspektor
Csoport: Adminisztrátorok
Üzenetek: 458
Állapot: Offline
| Cím: Érzelmek vihara
Kulcs: Poppy Pomfrey
Figyelmeztetések: AU, Dráma, Szereplő(k) halála, Gyilkosság
Szereplők: Poppy Pomfrey, Perselus Piton, Albus Dumbledore, Voldemort, James és Lily Potter, Harry Potter
Kategória: Severitus
Leírás: Perselus Piton egy viharos éjszakán betántorog a gyengélkedőbe…
Mese egy mogorva emberről és egy kisfiúról.
***
A gyengélkedő – nézett szét Poppy Pomfrey a birodalmában. Itt ő volt az úr, aki ide bekerült kénytelen volt mindenben maradéktalanul alávetni magát neki. Egyszerre volt a béke szigete, és a legnagyobb akaratok csatáinak helye. Itt csak egy tábornok létezik, lehetsz te akár a Roxfort igazgatója, itt csak egy beteg vagy, akinek engedelmeskednie kell.
Poppy csak egy varázslót ismert, aki még neki is ellentmondott, a bájitalmestert, aki maga is konyított a szakmájához, sőt bizonyos területen még túl is szárnyalta őt, az egyszerű gyógyítót. Kimondhatatlanul büszke volt Perselus Pitonra, kinek fejlődését kicsi kora óta figyelemmel kísérte. Ő volt számára a fiú, aki neki nem adatott meg. Még emlékezett az első alkalmára a gyengélkedőn – a találkozásra a tágra meredt, fekete szemű megszeppent kisfiúval –, aki ijedten szorongatta sebes karját.
– Hát veled meg mi történt? – kérdezte kedvesen.
– Elestem – érkezett a tömör felelet.
– Gyere, ellátom a sebed. – A fiú gyanakvóan indult meg utána, fél szemével az ajtót lesve. – Ne félj, nem fog nagyon fájni, és utána sokkal jobb lesz, meglátod – vigasztalta.
Lemeztelenítette a karját és gondosan lekente fertőtlenítő főzettel. A fiú egy pillanatra felszisszent, majd érdeklődve figyelte a további ténykedését.
– Most jön a sebforrasztó krém – nyúlt a kék tégely felé. – Ez összehúzza a sebszéleket, és pár perc múlva már nyoma sem lesz.
Úgy történt, ahogy mondta, a krém megtette a hatását.
– Nagyon ügyes voltál – dicsérte meg. – Tessék, ezért vehetsz egy cukorkát – nyújtotta felé a színes édességgel teli tálat.
– Nem kérek, köszönöm. – Még sosem látott olyan diákot, aki visszautasította volna a felajánlott édességet. – De…
– Mit szeretnél? – kérdezett rá kíváncsian.
– Kérhetnék egy kicsit abból a krémből? – érkezett a bátortalan kérdés. – Szeretném közelebbről is megnézni.
– De csak egy kicsit. Tessék, drágám – nyújtotta felé a kis tégelynyi kenőcsöt. – Ne feledd, ha megsérülsz, hozzám gyere.
A fiú bólintott, majd kiviharzott a gyengélkedő ajtaján.
Egy villám szakította ketté az eget hangos dörrenéssel, és becsapódott egy ablaktábla. Poppy felocsúdott az emlékezésből és sietve az ablaknál termett. A vihar teljes erőből próbált betörni a nyitott ablakon, az esőcseppek a kövezeten koppantak elárasztva a padlót. A vízben üvegszilánkok hevertek, bizonyítva a természet pusztító erejét.
Könnyű papucsa átázott, ahogy a víztócsába lépve megközelítette a szél által csapkodott ablakot – erre a zajra jött ki a hálószobájából.
Gondosan becsukta a külső ablaktáblákat és a kitörött ablakkeretet, majd egy Reparóval helyreállította azt. Ellenőrizte a többi ablakot is, és még egyszer körbetekintett az üres gyengélkedőn. Nyári szünet volt, nem tartózkodtak diákok a kastélyban. Ilyenkor kihalt volt a helyiség, melynek falai sok tragédiát megéltek már.
Büszke volt rá, hogy mióta ő vezeti a gyengélkedőt, annak falai között nem történt haláleset, és ez nem csak az ő tudásának volt köszönhető, hanem egy mogorva, fekete tanerőnek is.
A kisfiú felnőtt, és professzor lett abban az iskolában, ami őt felkészítette az életre. A legfiatalabb professzor, akit a Roxfort falai valaha láttak. Tudásával újabb, és újabb kenőcsöket és bájitalokat talált fel, és mindezt egy apró kis tégelynek köszönhetően, ami elindította őt ezen az úton.
Poppy megrázta a fejét. Érzett valamit a levegőben, gyötörte a bajsejtelem, és ez nem csak a kint tomboló vihar számlájára volt írható. Perselus ma éjszaka ismét elhagyta a Roxfortot, és ő aggódott érte. A bájitalmester rendszeresen távozott az iskolából, és gyakran tért vissza különböző sebesülésekkel. A kérdéseire soha nem kapott egyenes választ, és őt már a legszörnyűbb balsejtelem kezdte gyötörni. – Albus pedig… Ő, Perselust támogatta az ügyben, bármi legyen is az…
Újabb dörrenés, újabb fényes villám szakította ketté a komor szürke egyet, vizes papucsában fázott, ezért ráküldött egy szárítóbűbájt. Még egy pillantással ellenőrizte a gyengélkedőt, majd megfordult – ideje visszavonulni.
Újabb dörrenés. Ijedten rezzent össze, mert ezúttal a hang nem kintről, hanem bentről, a háta mögül érkezett. Megpördült, és egy sikoltás hagyta el az ajkait.
A folyosó fényétől megvilágítva, egy fekete alakot vett ki az ajtóban állva. Mit állva, inkább fél kézzel kapaszkodva, míg a másikkal egy nedves csomagot szorított magához.
– Perselus! – kiáltott fel, és azonnal a tántorgó alak hóna alá nyúlva támogatta a legközelebbi ágyig.
– Hívd, Albust… – hagyták el a szavak a bájitalmester kicserepesedett száját.
– Nem, előbb megnézlek.
– Ez fontos, kérlek… – nézett a szemeibe Perselus, ő pedig nem ellenkezett tovább. Itt valami történt, valami, amihez ő kevés. Perselus száját ritkán hagyta el a „kérlek” szó.
A kandallóhoz lépett és hopp-port szórt bele.
– Albus! Azonnal gyere a gyengélkedőbe – hívta az asztalánál ülő igazgatót. Dumbledore szó nélkül állt fel és semmit sem kérdezve követte a lángokba a javasasszony eltűnő alakját.
– Mi történt, fiam? – termett a bájitalmester előtt.
– Meghaltak… Mind meghaltak! – A suttogva kezdődő szavak fájdalmas kiáltásban végződtek. – Ők is… Én… Nem tudtam rajtuk segíteni! Túl későn érkeztem.
Albus vállai megroggyantak a hír hallatán, látszott, hogy le van sújtva, de nincs most ideje a fájdalmával foglalkozni, neki most a bájitalmesterbe kellet lelket vernie.
– Kik…? Kik haltak meg? – kérdezte Poppy.
– Meghaltak… Meghaltak… – kántálta előre-hátra ringatózva a bájitalmester, a karjában tartott batyut továbbra is magához szorítva.
– Poppy, adj neki nyugtatót – kérte Dumbledore.
– Rendben – mondta megrendülten a javasasszony. Valami szörnyűség történhetett, mióta ismerte Perselust, még soha nem látta ennyire megtörtnek. A bájitalmester számára egyenlő volt a kitartás és hajthatatlanság szobrával. Az arcvonásai soha nem árulták el az érzelmeit és mindig kínosan ügyelt is arra, hogy aki ismeri, se tudjon olvasni a reakcióiból.
A bájitalos szekrényhez lépett és elővette a lila fiolába rejtett folyadékot. A legerősebb nyugtatót melyet valaha is látott. Perselus készítette, és ő sosem gondolta volna, hogy pont az alkotóján fogja kipróbálni. Egy pohár vizet varázsolt elő és kidugaszolt fiola tartalmát beleöntötte, összekeverte és visszatért a kettőshöz.
– Perselus – szólt a sokkos bájitalmesterhez. – Idd ezt meg! – nyújtotta felé a poharat, de az észre sem vette, csak a vizes batyut szorongatta. – Ez így nem fog menni, fogd le! – utasította az igazgatót és a csomagot kiragadva Perselus kezeiből, letette azt az ágyra. – Idd meg! – diktálta a kiszáradt ajkak közé a bájitalt. Mikor a pohár tartalma kiürült, már adta is a következő feladatot. – Vedd le a ruháit, meg kell győződnöm róla, hogy nincs-e sérülése.
Albus tette, amire kérték. A kérdéseivel várnia kell, míg Perselus meg nem nyugszik. Amint lekerült a fekete talár, előbukkant a véres, valaha fehér ing.
– Sejtettem – csóválta meg a fejét Poppy. – Mondd, Albus, mit műveltek ti ketten?
– Poppy… – próbált az igazgató titkolózni, de a javasasszony egy mozdulattal megszabadította a bájitalmestert az ingétől. Feltárultak a régi hegek, friss sebekkel tarkítva, és Perselus lemeztelenített karján ott tekergett a rettenetes bélyeg – Voldemort kígyós-koponyás jegye.
– Albus… – suttogta megdöbbenten. – Nem, ez nem lehet… – futották el a szemét a könnyek. Rémesebbnél-rémesebb képek öntötték el az agyát, és már nem látta az ismerős heget, amit ő kezelt le a gyermek Perseluson. Ő, aki mindennél jobban tisztelte az életet, és gyógyító lévén azon volt, hogy megóvja, most csak halált látott. Halált és pusztítást.
Perselus, amit gonosz kacajjal nézi a megkínzott gyerekeket…
Perselus, amit maga is sötét varázslatot űz…
Perselus, amit diadalmas arccal öl…
Perselus…
– Figyelj rám! – rázta meg erősen a vállait az igazgató. – Ő nem olyan… Higgy nekem! – Látta az iszonyatot a javasasszony szemében, és jól tudta, hogy mire gondol a másik. Ő is ezeket gondolta anno, mikor Perselus felkereste őt. Sokáig tartott, míg hitt neki, de nem bánta meg az akkor megadott bizalmat, a másik sokszorosan is rászolgált erre.
Poppy bólintott, és kényszeríttette magát, hogy levegye a tekintetét a jegyről, a sok éves gyógyítói tapasztalata felülkerekedett és gépiesen végezte a dolgát.
Mikor ellátta sebeket felnézett.
– Megérdemlem, hogy megtudjam az igazat – mondta csendesen. – Mondd Albus, mit tettél ezzel a fiúval? Mire kényszeríted, ami miatt rejtélyes utakra távozik a Roxfortból?
Az igazgató nagyot sóhajtott majd felnézett a bájitalmestere arcáról.
– Perselus kém, nekem kémkedik. – Poppy a szája elé kapta a kezeit és nem tudta megállni, hogy fel ne sikoltson.
– Merlinre! Tudatában vagy te annak, hogy mekkora veszélynek teszed ki ezzel? – förmedt rá az igazgatóra.
– Szükségünk van rá, tudnunk kell, hogy mit tervez Voldemort, hogy meg tudjuk tenni a megelőző lépéseket. Perselus tudta, hogy mire vállalkozik, ki kellett szabadulnia abból a körből, és én csak így tudom őt a jövőben megvédeni, akár önmagától is – jelentette ki Albus határozottan.
A néma csendet egy nyöszörgés szakította félbe. Poppy egyből a bájitalmester fölé hajolt, de nem ő adta ki a hangot.
Újabb nyöszörgés hangzott fel.
– Albus? – nézett az igazgatóra, aki szintén a hang forrását kereste.
– Pszt… – intette csendre.
A legnagyobb csendben figyeltek, várva, hogy a hang ismét hallható legyen.
– Nmmm…
– A ruhák! – ugrott a javasasszony a bájitalmestertől levett kupac felé. Ledobálta az ágyról a vizes göncöket, és immár tisztán és hangosan felhangzott a sírás.
– Merlinre! – kiáltottak fel egyszerre, mikor a vizes batyut kibontva, abból egy fekete hajú, egy év körüli fiúcska bukkant fel a homlokán véres sebbel.
A kisfiú meghökkenten nézett rájuk, majd sírva fakadt, megállíthatatlanul bömbölt, és csak akkor hallgatott el egy pillanatra, mikor a javasasszony felkapta és magához ölelte.
– Fogd meg! – nyomta az igazgató kezébe. – Ellátom a sebét. – Óvatosan letörölgette a vért és megdöbbenve nézett fel. – Ez a sérülés fura, nem tudom miért, de ez nem a szokványos seb.
Az igazgató is megnézte közelebbről.
– Mert ez egy átok nyoma – jelentette ki, hosszas tanulmányozás után.
– De ki bántana egy gyereket, egy csecsemőt? – kérdezte megdöbbenve Poppy. Albus nem válaszolt a feltett kérdésre és a javasasszony, amit átgondolta mit is kérdezett a szája elé kapta a kezét. – Ő volt az… – suttogta. – Az ő szüleit ölték meg.
– Ezt feltételezem én is – értett egyet az igazgató.
Feszülten nézték a gyereket és próbálták kitalálni, hogy kik lehettek a szülei.
– Harry! – kiáltott fel Perselus, és felült az ágyban. – Hol van a fiam?
– Itt – sétált a tekintete elé Albus, karján a bömbölő gyerekkel. – A fiad? – kérdezett rá döbbenten.
– Harry… – suttogta Perselus megkönnyebbülten. – Kérem! – nyújtotta érte a kezeit, és Albus nem tehetett mást engedelmeskedett.
Amint a fiú a bájitalmester kezeibe került, varázsütésre elhallgatott. A bájitalmester tekintetét elfutotta a könny, és szeretetteljesen végigsimított a gügyögő gyerek fején.
– Fiam…
– A fiad? – visszhangozta Poppy is döbbenten, még mindig hihetetlen volt számára, hogy ez igaz lehet. – Ki az anyja?
A kérdésre Perselus tekintete elfelhősödött, de Harry jelenléte segített neki abban, hogy ne hagyja, hogy az érzelmei fölé kerekedjenek.
– Lily… – suttogta, miközben a gyermek zöld szemeibe fúrta a tekintetét.
– Mi történt, Perselus? Mondj el mindent – kérte az igazgató.
– Inkább megmutatom – felelte a bájitalmester kiszakítva a tekintetét a fiúéból. Az igazgatóra nézett. – Ne kelljen újra átélnem – kérte.
– Rendben, hozom a merengőmet – mondta Albus és elhagyta a gyengélkedőt.
Poppy, hogy valamivel lefoglalja magát az ágyat kezdte igazgatni, de mikor a takarót feljebb akarta húzni a betegén, Perselus elkapta a kezét.
– Van itt bezoár-esszenciád? – kérdezte.
– Nincs.
– Nem baj – mosolyodott el Perselus, először, mióta Poppy ismerte –, így is jó…
– Minek az neked? – kérdezte gyanakodva a javasasszony.
– Nem fontos – legyintett Perselus. – Ha velem valami történne, szeretném, ha te vigyáznál Harryre. Neveld fel, úgy mintha a saját fiad lenne.
– Perselus…
– Esküdj, hogy megteszed! – nézett a javasasszonyra elszántan a bájitalmester.
– Jó persze, de…
– Esküdj!
– Esküszöm.
– Köszönöm – dőlt hátra megkönnyebbülten Perselus, miközben az alvó Harry hátát simogatta.
– Add ide, lefektetem – mutatott a szomszédos ágyra Poppy.
– Nem, hagy legyen velem – kérte Perselus, Poppy pedig bólintott. Volt a számára valami gyanús a bájitalmesterben, de nem tudott rájönni, hogy mi lehet az. Homlokráncolva gondolkodott, aztán, mint derült égből a villámcsapás megvilágosodott: Perselus most úgy viselkedik, mint bárki más! Nincs álca és mellébeszélés, csak ő van. Szeretett volna rákérdezni a gyanújára, de Albus visszatért a merengővel.
– Hol a pálcám? – nézett szét Perselus az ágya környékén.
– Itt – nyomta a kezébe Poppy.
Perselus egy pillanatra végigsimított a varázspálcán, majd a homlokához emelte, szép lassan húzni kezdte, s az ezüstös emlékfonal követte. Mikor már az egész emlékszál kint volt, a pálcája végéről a merengő kavargó ezüstös fényébe vetette. A tál felszíne fodrozódni kezdett, mintha egy követ dobtak volna a vízbe. Az ezüstös folyadék elszíneződött, ahogy a belekerült emlék sötétre festette, majd újra simává és fényessé vált a felszíne.
– Én… Itt megvárlak titeket – jelentette ki, és visszahanyatlott az ágyra.
Poppy és Albus összenéztek, majd a merengő fölé hajoltak.
***
Szürke füstfellegként kavargó emlékek vették körbe őket, majd a kép tisztulni kezdett és ők egy romos ház előtt találták magukat, mely felett a Sötét Jegy lebegett – Voldemort támadását igazolandó.
A fehér léckerítésben tátongó bedőlt kapu nyikorogva nyílt ki, ahogy egy fekete talárba bújtatott, fehér kéz belökte azt. Lassan indultak meg az ösvényen Perselus nyomában, minden egyes lépésnél rettegve, hogy vajon milyen látvány fogja őket fogadni. Elérték a hajdan volt, otthonos kis házikó ajtaját, Perselus habozott egy kicsit majd lenyomta a kilincset. Az ajtó némán nyílt ki, mintegy ellensúlyozva a bent lévő pusztítást. Mindenütt törmelékek hevertek, a konyhaajtó a semmibe vezetett, a vidám, barátságos helyiség megsemmisült. A romos lépcső tövében, pedig egy összetört test hevert.
James Potter, ismerte fel Poppy, ahogy Perselus alakját követve odaértek. Figyelte, ahogy a bájitalmester fölé hajol és meggyőződik arról, hogy már nincs benne élet.
A férfi sötét felismeréssel a szemében tekintett a romos lépcsőre, majd megindult rajta. Talárja alja söpörte a fokokat, ahogy felkavarta a lerakódott törmelék porát. A léptek fönt megszakadtak, majd egy enyhén remegő kéz nyomta le a szobába vezető ajtó kilincsét.
Az ajtó baljós csendben kitárult, teret adva a tekintetnek, mely elhomályosulva vette tudomásul a pusztítást. Mintha a valaha volt gyerekszoba lett volna a robbanás közepe, itt látszott a legjobban a pusztítás. A tető és a padló nagy része berobbanva, a szoba berendezése megsemmisülve, kivéve a sarokban álló hatalmas nagy szekrényt.
– Lily! – kiáltás csendült, és a férfi a romok alól puszta kézzel ásta elő a vörös hajkorona tulajdonosát.
Poppy sírva fakadt, mikor meglátta a földön térdelő Perselust, amint Lily testét ringatva gyászolja a szeretett nő elvesztését. Fájdalmas kiáltásai akadálytalanul szálltak fel egészen a csillagokig.
Miután a férfi kitombolta magát, gyengéden visszafektette Lily testét a padlóra.
– Visszajövök hozzád, és együtt leszünk – ígérte neki, és halálos elszántsággal a tekintetében elhagyta a romos házat.
Az utcára kiérve körülnézett majd hoppanált.
Poppy és Albus megrendülten nézett utána, a legszívesebben követték volna, de nekik az emlékek fonalán kellett haladniuk. Szürke ködgomoly vette őket körbe, majd mikor kitisztult a kép, egy kivilágított, kacskaringós stukkókkal díszített, palotának is beillő épület előtt találták magukat.
Bentről zene szűrődött ki a szépen megvilágított, és karbantartott parkba – még éppen látták Perselus alakját, amint határozottan belép a kúria kétszárnyú kapuján. Sietve követték.
Bent elegáns ruhába öltözött boszorkányok és fekete talárban feszítő varázslók mulattak. Perselus átvágott a tömegen. Utat nyitottak neki, egyikük-másikuk meghajolva köszöntötte, míg némelyiknek ő bólintott oda.
– Ez hát egy halálfaló fogadás – dörmögte Albus a nem létező bajsza alatt, Poppy pedig megilletődve nézett körbe. Számára ez egy elegáns parti volt, és nem gyilkosok találkozója. – El ne veszítsük szem elől Perselust – húzta maga után az igazgató a javasasszonyt.
A bájitalmester a bálteremből a hátsó szobák felé tartott. A privát termet két varázsló őrizte, megpillantva uruk egyik fő embertét sietve tárták ki előtte az ajtót.
Ez a terem merőben más volt, mint a kinti – nézett körül Poppy. A pompa itt is megvolt, de jóval kisebb volt, és nem is volt annyira megvilágítva. A középen elterülő ovális asztal körül boszorkányok és varázslók ültek – Voldemort belső köre.
– Á Perselus, jó, hogy te is el tudtál szabadulni a vén szarkeverő figyelő tekintete elől! – lépett a bájitalmester elé egy hosszú, szőke hajú férfi, Lucius Malfoy, a kúria ura.
– Ki nem hagytam volna az ünneplést – érkezett a kimért felelet.
– Foglalj helyet, hű alattvalóm – intett Voldemort is az asztalfőn. – Remélem, hogy megfelelő indokot szolgáltattál Dumbledore-nak a távozásod illetően.
– Igen, Nagyuram – hajolt meg Perselus. – Dumbledore nem sejt semmit, megbízik bennem, és már régóta nem kételkedik a szavamban.
– Helyes, helyes! Bár, több ilyen nagyszerű bizalmasom lehetne, mint te.
Ezekre a mondatokra az asztalnál ülök némelyike gyűlölködő pillantást vetett a bájitalmesterre, egyértelműen irigyelték a pozícióját.
– Köszönöm, Nagyuram – hajolt meg Perselus. – Jó ezt hallani, hogy elégedett vagy a szolgálataimmal.
Miután Perselus helyet foglalt, Poppy mögé állt, mintha így akarná védelmezni, Dumbledore meg körbejárt és igyekezett megjegyezni az asztalnál ülőket. Szinte kivétel nélkül ismerte mindegyiket, a bájitalmester elbeszéléseiből tudta, hogy kifélék, mifélék, még is más volt ezt a saját két szemével látni, még ha csak egy emlékben is.
– Halljam, hogy mi történt az után, hogy kinyilvánítottam a győzelmem a Potter házban? Aztán ideje, hogy megjelenjek a győzelmemre rendezett partin.
A halálfalók meglepetten néztek össze.
– Nagyuram…
– Az úgy volt, hogy…
– Ostoba bagázs! – pattant fel Voldemort az asztaltól. – Azt ne mondjátok nekem, hogy senki nem maradt ott, hogy később be tudjon számolni a történtekről! Nagini! – sziszegett a kígyójának dühösem, mire a halálfalók rettegve néztek össze.
– Nagyuram – emelkedett szólásra Perselus. – Én a győzelmed helyszínéről jövök. A muglik megrettenve szaladgálnak, és valami gázrobbanásról hadoválnak, de a varázslók tudják, hogy ismét diadalt arattál. Félelemmel és reszketve tekintenek a Sötét Jegyre.
– Tudtam, hogy rád számíthatok – foglalt helyet Voldemort elégedetten. – Mindenki kifelé, megbeszélnivalóm van Perselusszal.
A boszorkányok és varázslók sietve elhagyták a szobát, csak a két varázsló maradt az asztalnál.
– Tudom, hogy mit kértél tőlem annakidején Perselus, de az a sárvérű szuka ellenállt, az utolsó pillanatig a kölykét védte. A karjaiban tartotta, mikor megátkoztam, és még arra is volt ereje, hogy belökje a kölyköt egy volt-nincs szekrénybe.
Poppy látta a bájitalmester asztal alatt összeszorított ökleit, és Merlinhez fohászkodott, hogy Perselus le nem leplezze magát a Sötét Nagyúr előtt.
– Azt mondod Nagyuram, hogy a fiú holtteste nincs a szobában?
– Bárhol is van, nem számít, az Adava Kedavrát senki nem éli túl. A sárvérű is meghalt, pedig csak a kölyköt fogta, amikor azt megátkoztam.
– Igazad van, uram.
– Nekem mindig az van – állt fel Voldemort elégedetten. – Gyere, ünnepeljük meg a győzelmem, és a legközelebbi rajtaütéskor te választhatsz elsőként játszótársat magadnak, szebbet és csinosabbat, mint az a szuka volt.
– Nagylelkűségedet köszönöm, Nagyuram – hajolt meg Perselus.
Voldemort távozott a szobából, de Perselus hátramaradt. Ökölbeszorított ujjait kiegyenesítette, és Poppy jól láthatta a bemélyedt körmök által okozott vérző félholdakat a tenyerén.
Perselusnak egy arcizma sem rándult, mikor eltüntette a bizonyítékot, majd a talárja zsebében kutatott, és elégedett mosollyal nyugtázta az apró méregzöld fiola meglétét.A fény felé tartotta, és Poppy megrettenve ismerte fel benne a Smaragdkígyó* mérgét. Még sosem látta, de olvasott róla. A Roxfortban keringett is egy mendemonda arról, hogy Mardekár Malazár rendelkezett a méreggel, és azt a mindenkori házvezető megörökli tőle, de ő idáig nem hitt ebben.
– Albus! Albus! – sikoltotta, mikor az elégedetten mosolygó bájitalmester elhaladt mellette. – Méreg van nála!
Az igazgató érdeklődve ment közelebb, ő eddig a kandalló fölé írt védelmi varázslatokra próbált rájönni, hátha azon át be lehetne törni a kúriába.
– Méreg van nála, és használni is fogja!
– Poppy, nyugodj meg. Perselus biztonságban van a gyengélkedőn, ezek csak az emlékei.
– Igazad van, csak annyira valóságos…
– Ez egy emlék, drágám, még szép, hogy valóságos. Perselus bájitalmester, van gyakorlata a mérgekkel – nyugtatta meg Albus a javasasszonyt. – Gyere, menjünk utána.
Követték a fekete taláros alakot a bálterembe, ahol házimanók hada szolgált fel az elegáns ruhába bújtatott vendégeknek. A bálterem közepén egy hatalmas szökőkút terpeszkedett, melyből mézbor folyt, és a manók azt szervírozták szakadatlanul. Lucius Malfoy büszkesége volt ez a kút, melyet sosem mulasztott el használni, legendásan fényűző estélyei alkalmával.
Perselus a szökőkúthoz sétált, és az aranyszínű patak alá tartotta a poharát. Míg várta, hogy a ragyogóan fényes, ólomkristály megteljen a pezsgő folyadékkal, észrevétlenül kihalászta a zsebéből a kicsi zöld fiolát. Kipattintotta a viasszal lezárt fedelét, és a tartalmát a kútba öntötte. A folyadék egy pillanatra elszínezte a kút aranyló tartalmát, de ezt a közelebb állók nem vették észre, és mire Poppy jobban meg akarta nézni, addigra már felvette a bor színét.
„Alkalmazásakor színtelen, szagtalan folyadék, mely felveszi az alkalmazási közeg tulajdonságait. Lehetetlen észrevenni, ellenszere nincsen. Aki elfogyasztja, azt szinte a biztos halál várja, mely időszak bekövetkezte a bevett mennyiség függvénye.” – Idézte fel magában Poppy a méregről olvasottakat.
Közben Perselus elsétált a kúttól a poharával a kezében, és meghúzódott a háttérben. Pohara időközben kiürült, de ő csak az italokat szorgalmasan hordó manókat figyelte, még nem történt semmi, és kezdte csalódottan tudomásul venni, hogy az általa oly nagy becsben tartott kis fiola tartalma nem váltotta be a hozzáfűzött reményeket. Aztán Voldemort szólásra emelkedett. A szokásos beszédeinek egyike fog következni – gondolta Perselus.
– Híveim! – tárta szét látványosan a karjait. – Azért gyűltünk össze, hogy megünnepeljük a diadalom. Kevesen tudják, hogy anno született egy jóslat, mely arról szólt, hogy lesz valaki, aki megakadályozhatja a győzelmemet, de ma legyőztem az utolsó akadályt is, ami a hatalom és köztem állt. Igyunk a fényes jövőre! – szavait követve a manók hada, pillanatokon belül gondoskodott arról, hogy mindenki kezében ott gyöngyözzön az aranyló folyadék. – Fenékig!
Perselus elgondolkodva forgatta a poharat. – Azt nem teheti meg, hogy nem iszik az ura egészségére. Végül is… Már nincs miért élnie. – Kezét, benne a pezsgőspohárral határozottan Voldemort köszöntésére emelte. – Lord Voldemortra! – majd kiürítette a mérgezett nedűvel teli elegáns, kristálypoharat.
Az elmék felszíne fodrozódni kezdett, és a döbbenettől megdermedt javasasszony előtt képek sora pörgött megállíthatatlanul. Ő csak villanásokat fogott fel belőle, de azokat is borzalmas volt végignéznie.
A manók továbbra is szakadatlanul hordták a mézbort. Kis idő elteltével a vendégek megérezték a méreg hatását. Először a nők lettek rosszul és a gyengébb testalkatú varázslók. Sokan szédelegtek, és a friss levegőre távoztak egy kis megkönnyebbülésért. Aztán egy csattanás hallatszott, ahogy egy kézből kiesett pohár a márványpadlóra ért, majd nem sokkal később követte azt a tulajdonosa is.
Perselus is odasietett, mint mindenki más. Poppy látta a halott boszorkány semmibe révedő szemeit, akiben Bellatrix Lestrange-t ismerte fel.
– Soha többet nem fogsz ártatlanokat gyilkolni – hallotta Perselus elsuttogott szavait, ahogy elfordult tőle.
Aztán egy szürreális rémálom látszott megelevenedni. Mindenütt haldokló és halott boszorkányok, varázslók tömkelege. Az elegáns vendégsereg fejvesztve igyekezett menekülni, de a halál könyörtelenül mindenkit utolért. Perselus meg… mint valami könyörtelen bosszúálló isten, határozottan vágott át a földre hanyatló halálfalók sorfalán keresztül egyenesen Voldemort felé tartva.
A valaha oly rettegett és dicső Nagyúr, vékony és hosszú ujjival, mint valami pók, igyekezett megkapaszkodni a trónusa karfájában.
– Perselus… – suttogta erejét megfeszítve, ahogy meglátta a felé közeledő bájitalmestert. – Méreg… Valaki megmérgezett!
– Én voltam! Én tettem ezt! – mutatott körbe a bájitalmester. – Igyunk a dicsőségedre, Nagyuram! – bókolt gúnyosan, majd odébb rúgta a varázspálcát a reszkető kéz elől, és kárörvendően nézett a haldoklóra. – Hiába minden, most meg fogsz halni – hangja szenvtelenül csengett.
– Perselus… adj az ellenszerből… ígérem, megkapod érte a jutalmadat...
– Nincs ellenszer, ez a leghalálosabb méreg, mit valaha készítettek. Milyen ironikus, hogy pont Mardekár Malazár mérge az, mely végez a magát az ő utódjának valló varázslóval, és a híveivel – mosolyodott el gúnyosan Perselus.
– Mi… miért? – préselte ki magából a szavakat Voldemort.
– Csak egy sárvérű szuka miatt… Az egyetlen nő miatt, akit szerettem, és a fiam miatt, akit meggyilkoltál ma éjjel. Ők voltak a te veszted, és én boldogan követem őket a halálba. – Az utolsó mondatot már csak a megtört fényű, üveges szemeknek mondta. Lord Voldemort, az évszázad Sötét varázslója dicstelenül hevert a lábai előtt, kicsavarodott végtagokkal, halálában is szánalmasan az életbe kapaszkodva. Görcsös, ízekre tagolt ujjpercei, melyek leginkább karmokra hasonlítottak, kétségbeesetten markolták a levegőt, de az élet kicsúszott halott ujjai közül.
Perselus elégedetten szemlélte meg a halott varázslót.
– Megérte – suttogta maga elé –, ezért az egyért, megérte megölni mindet… – majd kezét a gyomrára szorítva letántorgott a pódiumról. Az utolsó lépcsőfokon megbicsaklott a lába, és térdreesett. Remegő kézzel nyúlt a talárjába és vette elő az apró kis kavicsot, az utolsót, ami még nála volt. Lenyelte, majd fogait összeszorítva felállt: – Jövök, Lily…
– Megitta… Perselus megitta a mérget! – zokogott Poppy. – Azonnal meg kell vizsgálnom, hogy lehet innen kijutni?
– Nem lehet, ha megszakítjuk az emlék fonalát, talán sohasem tudjuk meg, hogy mi történt – rázta Albus szomorúan a fejét.
– De segítenem kell neki! Talán már késő is.
– Én is mennék, de nem lehet. Egy komplex és összetett emlékben vagyunk, agykárosodás nélkül semmiképpen nem tudjuk elhagyni a merengőt. Talán, ha lenne segítségünk kívülről… – töprengett Albus. – De sehogy sem tudnánk innen bentről senkit sem értesíteni. Meg kell várnunk, míg a megosztott emlékek leperegnek.
Poppy remegő szájjal bólintott. Számára az egész emléknézés egy rémálommá módosult.
Felszállt a szürke ködgomoly, és ők ismét Godrick’s Hollowban találták magukat. Perselus kiábrándító bűbáj alatt az utolsó erőtartalékait felemésztve igyekezett a lerombolt házba.
A muglik kordonnal zárták körbe az épületet, és a bámészkodókat igyekeztek távol tartani.
– Még negyed óra, míg a gázművektől megérkezik a szakértő csapat – sóhajtotta az egyik.
– Remélem hamar végzünk, de ahogy elnézem még a tűzoltók sem mernek bemenni az épületbe.
– Nem csoda, hisz utórobbanástól tartanak. A helyükben én sem mennék be.
Társa csak bólogatott ezekre a szavakra.
– Én azért remélem, hogy senki nem tartózkodott otthon, és nincsenek sebesültek a törmelékek alatt. – Hallotta Poppy a két beszélgető mugli mondatait, és fedezte fel a tömegben észrevétlenül tevékenykedő minisztériumi varázslók alakját, amint bámészkodóról, bámészkodóra járva törölték azok emlékeit, és újakat ültettek a helyükbe. A házba feleslegesnek is tartották belépni, hisz, ami felett ott lebegett a Sötét Jegy ott élőnek már hírmondója sem akadt. De Perselust ez nem érdekelte, Poppy még éppen látta eltűnni a talárjának a szegélyét az ajtóban. – Albusszal némán követték.
Perselus feltántorgott a roskatag lépcsőn, félő volt, hogy megszédül és a melybe zuhan, de fogait összeszorítva iszonyú akaraterővel lépkedett a célja felé. Tudták hová tart. Lilyhez.
Megrendülten követték a bájitalmestert. Felérve még látták, amit lehanyatlik a szeretett nő mellé és átöleli őt.
– Visszajöttem hozzád, Lily – suttogta. – Most már örökre együtt leszünk.
Poppy némán zokogva rágta a szája szélét. A legszívesebben odament volna a bájitalmesterhez, és jól megrázta volna a vállainál fogva, ha kell, ne adja Merlin, akár fel is pofozta volna a férfit, csak hogy térjen végre észre.
Perselus lehunyta a szemét és várta a megváltó halált. A halát, ami elviszi a fájdalmat, és csak a béke és megnyugvás marad utána. Várt… és várt… – majd türelmetlenül kinyitotta a szemét.
Mi ez a zaj?
Tekintete megakadt a teljesen épp volt-nincs szekrényen, és befészkelte magát a tudatába egy halvány gyanú. Elvetette magában a képtelen ötletet, de az továbbra sem hagyta nyugodni. Lilyt eleresztve a szekrényhez botorkált, majd kinyitotta azt…
***
Perselus, amint a javasasszony és Dumbledore belemerültek az emlékeibe, a kitámasztott térdeire döntötte Harryt, és mélyen belenézett a zöld szemekbe. Az előbb látott benne valamit, de vajon jól látta?
Egy gyerekszobát látott maga előtt, alulról és balról nézte a szobát, kezei fa rácsokat markoltak, és sikoltást hallott lentről.
Ez Harry szobája, és az ő emlékei – értette meg egy pillanat alatt.
– Ne! – hallotta a sikoltást, majd dübörgő léptek közeledtek felé. – Nem engedem, hogy bántsd a fiam! – Egy vörös hajú nő futott be a szobába és ő boldogan ismerte fel benne az anyját. Apró kis kezeit felé nyújtotta és örömében sikongatva kérte, hogy vegye fel.
Lily az ajtó felé fordult, a varázslat fénye megvilágította a kilincset, ahogy lezárta azt.
– Gyere, most bújócskázni fogunk! – kapta fel, és egy nagy fekete dobozhoz sietett vele.
A szobaajtó hatalmas dörrenéssel robbant be, majd egy ijesztő, sötét alak rontott be rajta.
– Félre az útból! – kiáltott, és ő félelmében sírni kezdett.
– Nem! Harryt nem! – érezte a karok szorítását, a biztonságos meleget.
– Állj félre, boszorkány! Neked nem kell meghalnod.
– Ne őt! Engem…
– Ki vagyok én, hogy ne engedelmeskedjek egy ilyen kérésnek? Adava Kedavra! – hangzott fel a kiáltás, és valami nekicsapódott a homlokának. Meleg cseppek hullottak a fejére, a biztonságos ölelés megszűnt. Fényesség vakította el, félelmében csak üvölteni tudott. Csapódást hallott, majd eleresztették.
– Bújj el Harry, anya majd megkeres. Szeretlek, kisfiam – zárult rá a szekrény ajtaja, és ő egyedül maradt a néma csendben és sötétben…
…Mikor legközelebb kinyílt az ajtó, a fény bántotta a szemét, sírni kezdett, mert fázott és éhes volt. Egy ismerős alak nyújtotta felé a kezeit. Ő is feketében volt, de ő nem volt félelmetes. Ő az a bácsi, aki meg szokta látogatni és játszik vele!
– A… A… – gügyögte.
– Itt van apa, gyere fiam… – karok nyúltak felé és emelték ki a volt-nincs szekrényből, majd bebugyolálták. Ismét sötétben volt, de már melegben is, és ő megnyugodva aludt el.
***
Poppy, amint kiszabadult a merengőből sietett a betegéhez: Merlin segíts! – fohászkodott magában. – Add, hogy Perselus még életben legyen!
Tekintete az üres ágyra siklott, és megdöbbenéstől csak tátogni tudott:
– Eltűnt… Nincs itt – fogadták szavai az utána siető Albust.
– És a kis Harry sincs itt – állapította meg az igazgató végignézve a gyengélkedő üres ágyain.
– Tényleg, a kis Harry… – eszmélt fel Poppy, akinek a gondolatai annyira csak Perselus körül forogtak, hogy ez már fel sem tűnt neki. – Hol lehetnek? – csúszott ki a száján a kétségbeesett kérdés.
– Talán, Perselus lakosztályában – találgatott Albus. Rajta is látszott, hogy nem maradt nyom nélkül a merengőben tett látogatás. Keskeny ajkait összeszorította, és az aggódását nem is leplezve indult meg az alagsorba.
A bájitalmester lakosztályának ajtaja előtt megálltak, majd az igazgató előkapta a talárja ujjából a varázspálcáját. Éppen a lehetséges védelmi varázslatokat futtatta le magában, mikor Poppy türelmetlenül megkerülte, és lenyomta a kilincset.
A zár halkan kattant, majd az ajtó némán kitárult előttük, bepillantást engedve a lakosztály néma sötétségébe. Poppynak akaratlanul is a romos kis ház jutott eszébe, és az ott látott, még frissen benne élő borzalmas emlékek. Fejét megrázva igyekezett megszabadulni a képektől, majd Albusra nézett.
– Majd én megyek elől – mondta az igazgató, és belépett az ajtón. Fényt varázsolt, majd megvárta míg Poppy is követi. – Én megnézem a laborját.
– Jó, én meg a hálószobáját és a dolgozószobát.
Poppy először a hálóba nézett be. Üres bevetett ágyat és sötét kandallót talált. Nem is időzött ott sokáig, már fordult is a dolgozószoba felé.
Benyitott az üres szobába, Perselus itt sem volt. A remény fellángolt benne:
Hátha… Hátha Perselus a laborjában van, és éppen valami ellenszeren dolgozik – mikor megakadt a tekintete egy megcímzett borítékon, melyen az ő neve állt.
Remegő kézzel vette el az asztalról, majd bontotta ki, hogy el tudja olvasni.
Kedves Poppy!
Míg ti Albusszal a merengőben az emlékeimet néztétek, döntöttem.
Ránéztem Harryre és tudtam, hogy ezt kell tennem. Nem hagyhatom őt magára, az anyját már elvesztette, de az apját nem fogja!
Köszönöm, amit értünk tettél volna, kívánok neked minden jót, és talán nem is olyan sokára újra találkozunk, mikor a fiam, a szüleihez hasonlóan, Roxfortos diák lesz.
P. P.
Poppy a könnyeit törölgetve tette le a pergament. Perselus él, és ha a sors is úgy akarja, még látni fogja. Megmutatta Albusnak a levelet, majd visszament a gyengélkedőre és szétnézett a birodalmában.
Ez itt az ő felségterülete, ahol a szava kicsiknek és nagyoknak törvény, és csak egy varázsló mert neki ellentmondani az eddigi pályafutása alatt. Egy, akire a legbüszkébb! – gondolta, és mosolyogva csukta be maga után a lakosztályába vezető ajtót.
***
A kelő nap vidám fénnyel árasztotta el a gyengélkedőt, és a hajnali óra ellenére kint dalra fakadt a természet, ezzel ünnepelve az éjszakai vihar elvonultát. A varázsvilág új napra ébredt.
Albus Dumbledore elfordult az ablaktól és a daloló Fawkesra nézett. A főnix búcsúzott tőle.
– Menj – mondta neki. – Vigyáz rájuk helyettem is! – Még egyszer utoljára végigsimított a madáron, majd kitárta az ablakot.
Fawkes szárnyra kapott, hogy csatlakozzon új, választott gazdájához.
***
Messze a távolban egy magányos alak nézett le a Roxfortra, tekintetével elbúcsúzva a számára oly kedves helytől, melyet sokáig az otthonának mondhatott, de most el kell hagynia, hogy felejteni tudjon. Megfordult, hogy begyalogoljon a Tiltott Rengetegbe, mikor szárnysuhogás csapta meg a fülét. Fawkes szállt le a vállára, majd fejét a nyakának dörzsölte.
Perselus végigsimított a főnixen, kinek az életét köszönhette, aztán megigazította a karjaiban alvó Harryt, majd folytatta az útját. Alakja fokozatosan olvadt be a rengeteg sötétségébe, így tűnve el a kíváncsi tekintetek elől.
Vége
* Saját ötlet
|
| |
| |
