Scripta Szombat
2019-12-14
20:37
Üdv! Mugli | RSS Főoldal | A 200. nap játéka - Az utolsó kívánság - Betűholisták gyűjtőhelye | Regisztráció | Belépés
[ Új üzenetek · Tagok · Fórumszabályzat · Keresés · RSS ]
  • Oldal 1 / 1
  • 1
A fórum moderátora: KristineHolt  
Betűholisták gyűjtőhelye » Írók klubja » A 200. nap játéka » A 200. nap játéka - Az utolsó kívánság (7. nap története - Scale írása)
A 200. nap játéka - Az utolsó kívánság
Mennyire tetszett a történet?
1.Nem tetszett[ 0 ][0.00%]
2.Olvasható volt[ 0 ][0.00%]
3.[ 4 ][44.44%]
4.Tetszett[ 4 ][44.44%]
5.Kiváló[ 1 ][11.11%]
Összes válasz: 9
SmaragdDátum: Vasárnap, 2012-10-21, 16:40 | Üzenet # 1
Inspektor
Csoport: Adminisztrátorok
Üzenetek: 458
Kitüntetések: 11
Hírnév: 6
Állapot: Offline
Cím: Az utolsó kívánság
Kulcs: Albus Dumbledore
Figyelmeztetések: slash-szerűség, gyilkosság, szereplő halála
Szereplők: Albus Dumbledore, Draco Malfoy, Perselus Piton, (Harry Potter)
Kategória: Dráma
Leírás: Albus Dumbledore életének utolsó percei, és egy kívánság, melyet a szerelméhez intéz.
A jelenet, a dialógus, a cselekmény nagy része a könyvből származik, ennek ellenére megpróbáltam Dumbledore gondolatait elfogadható formába önteni, és hozzátenni egy kis saját gyártmányú titkot, amit még Rita Vitrolnak sem sikerült kiszimatolnia.
Figyelem! Az ember ilyen párossal nem sűrűn találkozik a fanfic világában. Normális történetet még én sem olvastam velük. Amennyiben te már igen, kérlek, írd meg nekem. Köszi!
Ajánlott zene: Harry Potter and the Half-Blood Prince soundtrack: The Killing of Dumbledore
http://www.youtube.com/watch?v=gGsHClnOMXg
Kikötések: Minden jog J. K. Rowlingot, és a Warner Bors.-t illeti, anyagi hasznom nincs a történet megírásából. A képek ugyancsak nem az enyémek, csupán felhasználtam szemléltetés céljából.


Az utolsó kívánság


Sötét éjszakának néztünk elébe – túl sötétnek, és szinte éreztem, hogy aznap egy teljesen új kaland nyitja meg előttem kapuit. A Csillagvizsgáló torony fölött, mint egy hatalmas zöld szörny, úgy lebegett a Sötét Jegy, és tisztában voltam vele, hogy az csakis rám várt. Hát elérkezett az, amire szinte egész évben készültem. A legkevésbé sem féltem a haláltól, ám az alatt a rövid idő alatt, amíg rám terül az örök sötétség jótékony leple, egy dolgot mindenképp meg kell akadályoznom: Draco lelke nem sérülhet meg! Hisz ő még csak egy tizenhét éves fiú, aki szülei és Voldemort révén egy hatalmas csapdába került, és az egyetlen, aki jelen pillanatban segíthet rajta, az én magam vagyok.
Harry a láthatatlanná tévő köpeny alatt a sóbálvány átok rabja lett, így kell végignéznie azt, ami történni fog. Nem tehettem mást; tudtam, hogy a fiú akár az életét is adná, csakhogy megmentsen engem. Ám ezt nem hagyhattam, de reménykedetem benne, hogy Harry hamarosan meg fogja érteni, mi miért történt úgy, ahogy.
Az ajtó kicsapódott, és a pálcám azonnal átrepült a mellvéd fölött. Tudtam, hogy ki a lefegyverzőm, és tudtam, hogy mi a dolgom. Meg kell akadályoznom, hogy Draco őrültséget kövessen el, ez mindennél fontosabb – ő még megmenthető. Nyugodtan ránéztem, és így szóltam:
− Jó estét, Draco!
A fiú kilépett az ajtónyílásból, és gyorsan körülnézett. Észrevette a két seprűt, és a társam után kezdett kutatni.
− Ki van még itt?
− Ezt inkább én kérdezhetem – tereltem el a Harryre irányuló kérdést. – Egyedül dolgozol?
Draco gyorsan visszafordult felém, és megnyugodtam, hogy Harry többé nem fogja érdekelni. (Sem őt, sem mást.)
− Nem vagyok egyedül. Vannak társaim. Halálfalók érkeztek az iskolába.
− No lám. – Tudtam, hogy Dracót mindennél jobban el fogja bizonytalanítani, ha úgy beszélek vele, mintha csak egy iskolai feladványt oldana meg. Ha azt akarom, hogy az ifjú Malfoy megmeneküljön attól a szörnyű lelki kíntól, melyet egy gyilkosság elkövetése okoz, ha azt akarom, hogy a lelke ne szakadjon két részre, vagy még többre, mint Tomnak, akkor meg kell őt óvnom. Meg kell adnom neki minden esélyt, hogy átálljon a Rend oldalára. – Elismerésre méltó teljesítmény. Megtaláltad a módját, hogy bejuttasd őket?
− Igen – zihálta Draco. – Itt, a maga orra előtt, és észre se vette!
− Nagyszerű! Csakhogy – már megbocsáss – sehol nem látom őket. Hol vannak?
− Összetalálkoztak a maga őreivel. Odalent harcolnak, de nem lesz hosszú csata. Én előrejöttem, mert… el kell még végeznem valamit.
− Akkor hát láss hozzá, és végezd el, kedves fiam – biztattam mosolyogva, de tudtam, hogy nem fog tenni semmit. Nem azért, mert gyáva lenne, nem. A legkevésbé sem. Hiszen aki képes egész évben azon ügyködni, hogyan mentse meg a családját Voldemort Nagyúr haragjától, az az ember a legkevésbé sem mondható gyávának.
Hallgatás következett, és Draco nem tett mást, csupán meredten nézte az én kedélyesen mosolygó arcomat, és valószínűleg azon töprengett, hogyan tegye meg azt a szörnyűséges bűncselekményt, mellyel megmentheti az édesapját és az édesanyját – és nagy valószínűség szerintem önmagát is.
− Draco, Draco, te nem vagy gyilkos.
− Honnan tudja? – vágta rá dacosan Malfoy.
Azonnal rájött, milyen gyermetegen hangzott a kérdés – a zöldes fényben is tisztán látszott, amint mélyen elpirult.
− Nem is sejti, mire vagyok képes! – fakadt ki. – Fogalma sincs, mit tettem!
− Dehogynem, tudom – feleltem szelíden. Innentől kell megingatnom kissé elszántsága komolyságában; kétségbe kell vonnom a szándékait, és rá kell vezetnem őt arra, hogy valójában egyáltalán nem gyilkos. – Kis híján Katie Bell és Ronald Weasley halálát okoztad. A tanév folyamán egyre elkeseredettebb kísérleteket tettél arra, hogy megölj engem. Már megbocsáss, Draco, de ezek roppant ügyetlen próbálkozások voltak… Őszintén szólva annyira ügyetlenek, hogy kétséget ébresztettek bennem a szándékod komolyságában.
− Komoly volt a szándékom! – erősködött Draco. – Egész évben a feladaton dolgoztam, és ma este…
Az épület mélyéről tompa kiáltás szűrődött fel, és csak remélni mertem, hogy senkinek sem fog komolyabb baja esni, és hogy Ő minél hamarabb át tudja verekedni magát a harcolók seregén.
− Odalent valaki hősiesen állja a sarat – jegyeztem meg csevegő hangon, ami tudtam, még jobban elbizonytalanítja Dracót. – De mesélj csak tovább, fiam. Hogyan juttattad be a halálfalókat az iskolába? Bevallom, lehetetlennek tartottam, hogy ez sikerülne bárkinek is… Hogyan csináltad?
Draco nem válaszolt. Minden idegszálával azt figyelte, mi történhet odalent, s legalább olyan dermedtnek tűnt, mint amilyen Harry lehetett a láthatatlanná tévő köpenye alatt.
− Lehet, hogy egyedül kell befejezned a munkádat, Draco – figyelmeztettem. – Nagyon is elképzelhető, hogy az őreim feltartóztatták a társaidat; bizonyára tudod, hogy a Főnix Rendjének tagjai is itt vannak ma éjszaka. De hát miket is beszélek, hiszen nincs szükséged segítségre… A pálcám nélkül védtelen vagyok.
És igen, most jött el az az idő, amikor muszáj vagyok kijátszani a pálca nélküli, védtelen öregember kártyát.
Draco ismét rám meredt, de megint nem felelt, még csak meg sem mozdult. Itt volt a lehetőség egy újabb döfésre.
− Értem – bólintottam. – Tehát félsz cselekedni, amíg nincsenek itt.
− Nem félek! – csattant fel Draco. – Itt magának van félnivalója.
− Miért? – kérdeztem. – Nem hiszem, hogy megölsz, Draco. Gyilkolni nem olyan könnyű, mint azt az ártatlanok hiszik…
Valóban nem, értettem egyet saját szavaimmal. Én a százötven évem során egyetlen egyszer öltem meg valakit. A húgomat. Nem tudom, hogy az én átkom végzett-e vele, de ha mégsem, akkor is ugyanolyan felelősnek érzem magam, hiszen én tehettem arról, hogy Ariana haláláig fajult a helyzet.
− De, amíg a barátaidra várunk, meséld el, hogyan csempészted be őket ide! Elég sokáig tartott, mire megtaláltad a módját.
Tudtam, hogy sikeresnek mondható a jó út felé való terelésem, ugyanis Draco olyan arcot vágott, mint akinek üvölteni lenne kedve, vagy éppen a hányinger környékezné. Nyelt egyet, azután mélyeket sóhajtott, s közben olyan izzó tekintettel bámult engem, mintha ott helyben legszívesebben felégetne maga körül mindent. Végül a szívemre szegezte a pálcáját, és kényszeredetten megszólalt.
− Meg kellett javítanom hozzá a régi volt-nincs szekrényt. Azt, amiben tavaly Montague elveszett.
− Ááá! Nagyon okos… Felteszem, kettő van belőle.
− A párja a Borgin & Burkesben van – magyarázta Draco, aztán beszámolt róla, hogyan jött rá a két szekrény összefüggésére, hogyan javította meg, és bizarr módon önbizalmat merített belőle, amikor megdicsértem, amiért az orrom előtt hozta össze mindezt. Ám tény, hogy voltak mélypontjai, akkor folyamodott olyan vészesen primitív tervekhez, mint a nyaklánc, és a mérgezett mézbor. Mint kiderült, még társa is akadt, Madam Rosmerta már év eleje óta az Imperius hatása alatt állt.
A fiú hiába volt rá rettentően büszke, hogy mindezt anélkül tudta véghez vinni, hogy én ne tudtam volna arról, hogy ő a tettes, ki kellett hogy ábrándítsam.
− Biztos voltam benne, hogy mindez a te műved.
− Akkor miért nem tett semmit?
− Az túlzás, hogy nem tettem semmit. Utasítottam Piton professzort, hogy figyeljen téged…
− Ő nem a maga parancsára figyelt, hanem mert megígérte anyámnak.
− Hát persze, neked azt mondta, de…
− Piton kettős ügynök, maga vén bolond, nem magának dolgozik, csak úgy tesz!
− Ebben nem értünk egyet, Draco, feltétel nélkül megbízom Piton professzorban.
− Akkor teljesen bolond!
Elmosolyodtam magamban, amikor Draco azt ecsetelte, hogy mennyire nem bízik Perselusban, és hogy szerinte a bájitalmester a dicsőségre áhítozik. Ó, ha csak tudná, ha értené, hogy a férfi szándéka mindössze annyi, hogy megvédje őt, de Draco év eleje óta nem éppen a józan ítélőképességéről híres. Perselus, pedig annyira jól játssza a szerepét, hogy talán nem is lehet annyira hibáztatni az ifjú Malfoyt, ha nem képes átlátni az álarcon.
Perselus volt az én legnagyobb segítségem ebben a háborúban (ami számomra hamarosan véget ér, ám festményként még képes leszek a szálakat egyengetni), és most minden bizalmam belé vetettem. Sejtettem, hogy a bájitalmesteremet meg fogják viselni az elkövetkezendő események, de bíztam abban, hogy Perselus képes lesz kezelni – ő most nem gyilkolni készült, hanem, ahogy a muglik mondanák, eutanáziát fog végrehajtani egy beteg öregemberen.
Életemben akkor először láttam lelkileg teljesen összetörve, meggyötörve, kitárulkozva, amikor kegyelmért könyörgött a lábaim előtt térdelve, és ez pont elég volt ahhoz, hogy beleszeressek. Pedig annyira, de annyira fiatal volt, mégis… Az iránta való szeretetem olyan magasságokba emelkedett, és olyan mélyen gyökerezett, hogy tudtam, soha többé nem fogok tudni szabadulni tőle. És nem is akartam. Végre megláttam az igazi arcát, melyet iskolás korában olyan tökéletes maszk fedett, hogy soha nem tudtam meg valódi érzéseit. Régebben sokat gondoltam arra a napra, amikor Remus majdnem megölte őt a Szellemszálláson.
Miért is nem vettem észre a csalódottságot, a sértettséget a pillantásában szinte azonnal, amint a Tekergőket mindössze pontveszteséggel sújtottam? Talán azért, mert habár minden erőmmel azon voltam, hogy ne tegyem, mégis sokkal jobban preferáltam a tehetséges, ámde griffendéles fiúkat, mint az ugyanolyan tehetséges, de mardekáros Perselust? Megeshet, hogy az is közrejátszott a kivételezésben, hogy Perselus rajongott a fekete mágiáért – akárcsak Tom. Elképzelhető, hogy tényleg ezért álltam a legtöbbször Jamesék oldalára?
Mégis… Amint megláttam a szirten Perselus megtört pillantását, és meghallottam kétségbeesett hangját, nekem könyörögni Lily védelméért, azonnal hatalmasat dobbant a szívem. Még az sem zavart, hogy szerelmes. Hogy másba szerelmes. Nem zavart, mert egészen biztos voltam abban, hogy a Lily iránti érzelmei olyan erősek, hogy talán soha nem fognak megszűnni. Én pedig nem szándékoztam felfedni előtte az érzelmeimet.
Rég elfeledtem már, milyen is szerelmesnek lenni, ennek ellenére régi ismerősként üdvözöltem a hevesebben verő szívem dobbanásait, a görcsös érzést a gyomromban, és felfedeztem egy szokatlan dolgot, melyet Perselus közelében éreztem minden egyes pillanatban: a mérhetetlen nyugalmat, békét. Grindelwald volt életem első, és eddig úgy hittem utolsó szerelme, akiért bármit megtettem volna, de még az ő közelében sem tapasztaltam meg ezt a csodát. Perselus a vele eltöltött minden percben boldogságot jelentett számomra; boldog voltam, ha érezhettem a megnyugtató gyógyfűillatot, boldog voltam, ha láthattam fekete szemeit, amik borzongásra késztettek, akárhányszor csak rám nézett. A tekintete talán a legbeszédesebb egész lényében. Van úgy, hogy a beszélgetésünk közben néha még egy arcizma se rezdül, de a szemei csillogásából mindig tudom mire gondol, mit szeretne…
Perselust körüllengi egyfajta titokzatosság, amit egyesek megfejteni, míg mások messze elkerülni óhajtanak. Jómagam egyik tábort sem erősítem, hiszen én vagyok az egyetlen széles e világon, aki tudja és őrzi a titkát, azt pedig, hogy kerüljem, nem tudnám megtenni. Perselus nem csak a szerelmem, de a legjobb barátom is, és tudom, hogy ő néha úgy gondolja, csupán felhasználom a cél érdekében, de azt is tudom, hogy számára is én vagyok a legjobb barátja. És én megelégszem ennyivel is. Már rég elfogadtam, hogy köztünk soha nem lehet több. Főleg azóta, hogy megtudtam, még ennyi idő után is tiszta szívből szereti Lilyt. Örökké – ahogy ő fogalmazott.
Pillanatnyi kalandozásomból az odalentről felhallatszó durranások és kiáltozások ragadtak ki. Úgy hallottam, a csata már a toronyba vezető lépcsőnél jár.
− Fogytán az időnk, Draco. Beszéljük meg a lehetőségeidet.
− Az én lehetőségeimet!? – fortyant föl a fiú. – Itt állok pálcával a kezemben – meg fogom ölni…
− Ne álltassuk magunkat, kedves fiam. Ha meg akarnál ölni, megtetted volna, miután lefegyvereztél, és nem csevegnénk itt.
Tudtam, hogy Draco soha nem lenne képes megölni engem, csupán kényszerből, zsarolás miatt cselekszik így, és most át kell szépen csalogatnom a mi oldalunkra.
− Nekem nincs választási lehetőségem! – harsogta Draco. Mintha nem is hozzám beszélne, hanem inkább önmagát győzködné a szerinte elkerülhetetlenről. – Meg kell tennem! Különben megöl! Megöli az egész családomat!
− Tudom, hogy nehéz helyzetben vagy – néztem rá komolyan. – Mit gondolsz, miért nem avatkoztam közbe? Tudtam, hogyha Voldemort Nagyúr rájönne, hogy gyanúsítalak, végezne veled. Azonban most nyíltan beszélhetünk. Még tudok neked segíteni, Draco. Állj át a jó oldalra, és olyan oltalmat kapsz, amiről még csak álmodni se mernél. Mi több, még ma éjjel elküldöm a Rend tagjait édesanyádhoz – őt is a védelmünk alá vesszük. Édesapád egyelőre biztonságban van az Azkabanban, de amint eljön az idő, őt is elrejtjük. Te nem vagy gyilkos, Draco, állj át a mi oldalunkra.
Draco meredten nézett engem, szinte hallottam, hogyan kattognak a fogaskerekek az elméje legmélyén.
− De hát eljutottam idáig – szólt nagy nehezen. – Mindenki azt hitte, belehalok, ha megpróbálom, ennek ellenére itt vagyok… Pálcát szegezek magára… a kezemben van az élete.
− Tévedsz, Draco – feleltem nagyon halkan. – A te életed van az én kezemben.
Az ifjú Malfoy egy ideig csak nézett engem. Engem, aki már alig állt a lábán − köszönhetően a kézfejembe zárt átoknak, meg a barlangban elfogyasztott kellemes itókának –, egyre inkább lecsúsztam a mellvédnek támaszkodva. Végül a fiú már éppen leeresztette volna a pálcáját, mikor kicsapódott az ajtó, és berontott néhány halálfaló, de egyikük sem az én „halálfalóm” volt.
Az undor kerülgetett, valahányszor rájuk néztem, és legszívesebben mindegyiküket addig átkoztam volna, ameddig mozdulni tudnak, de abban a pillanatban lehetőségem se kínálkozott erre.
Olvastam néhány olyan mugli történetet, melyben az írók úgy jellemezték önnön döntésüket, a lelkiismeretük hangját, mintha az egyik vállukon egy kisördög ülne, másikon egy angyalka, és ők határozzák meg, hogy védencük melyik irányt választja. A halálfalók most pont ezt tették Dracóval, csak míg az író főhősének lehetősége termett az angyalka hangját is hallani, addig itt ez most nem történt meg. Draco vállán csak ördögök ültek. Azonban úgy tűnt, az angyalka védőbeszéde sikeres lett, mivel hiába is biztatták a halálfalók Dracót, hogy öljön meg, szegény fiú nem érzett magában elég erőt ahhoz, hogy megtegye. Felsóhajtottam magamban annak örömére, hogy ha nem is tudtam teljesen kiszakítani a gyereket a pokolból, a legrosszabbat már elkerülte.
Aztán az ajtó ismét kicsapódott, és megpillantottam Perselust. Ott állt teljes valójában a csigalépcső legtetején, kezében a pálcájával, s fekete szeme sebesen végigsiklott a jelenlévőkön, majd mintha egy másodpercnél tovább elidőzött volna a mellvéd tövébe roskadt alakomon.
− Van egy kis gond, Piton – szólt a ragyás Amycus. – Úgy tűnik, a gyerek nem képes…
Nem hagytam, hogy befejezze a mondatát. Perselusra szegeztem a tekintetem, és egészen halkan, lágyan kiejtettem a nevét.
− Perselus…
És a szerelmem értett ebből az egyetlen szóból. Csak egyetlen egyszer beszéltünk erről a pillanatról, és azóta sok más dolgot is kértem tőle, ő mégis pontosan tudta, hogy ez most teljesen más. Ez most nem egyszerű kérés… Ez az utolsó kívánságom.
Perselus nem szólt egy szót sem, csak megindult előre. Dracót durván félrelökte, a három halálfaló pedig szó nélkül hátralépett, még a vérfarkas is behúzta a nyakát. Rám nézett. Az arca az undor és a gyűlölet keverékét tükrözte, de a szeme… Az, mint mindig, most is mindent elárult. A lehető legmélyebb fájdalmat, megbánást, bocsánatot, és talán kegyelmet tükrözte. Átfutott az agyamon, hogy vajon nem vagyok-e épp olyan gonosz, mint Voldemort, amiért megöletem Perselusszal a legjobb és egyetlen barátját, de nem. Most már Perselus az egyetlen, aki megvédheti Dracót és Harryt. Meg kell tennie, és tudom, hogy meg is fogja. Mindig is bátor ember volt, még nálam is bátrabb, és sok más tulajdonságán túl ezért is szerettem bele.
− Perselus… Kérem…
Perselus végül felemelte a pálcáját, és a szemembe nézve kimondta azt a két szót.
Avada Kedavra!
A zöld fénycsóva sebesen közeledett felém, s még volt egyetlen másodpercem, amit kihasználva egy utolsó pillantást vethettem életem legnagyobb szerelmére, aztán magával rántott a sötétség.





Vége
 
evelynDátum: Szerda, 2012-10-24, 20:34 | Üzenet # 2
Hatodéves
Csoport: Moderátorok
Üzenetek: 493
Kitüntetések: 6
Hírnév: 3
Állapot: Offline
Kedves író! Nagyon tetszett és bár tényleg fura egy páros,mégsem annyira hiszen egyoldalú volt ez a szerelem.Viszont,hogy gondolhatta Dumbledore,hogy Harry képes lesz tovább látni majd annál mint amit ott akkor látott? a két fiú szemszögéből nézve Perselus Piton egy kegyetlen halálfaló akit nem érdekelt egy öreg ember könyörgése és hidegvérrel megölt. Talán meg tudta menteni Dracot attól,hogy gyilkossá váljon,de milyen áron? Tönkre tett közben másik két embert.Állítása szerint Pitonnak ő volt az egyetlen barátja.Talán ebben igaza is van,talán miatta tudott tovább kűzdeni,de miből gondolta azt,hogy majd a barátja legyilkolásával megválthatja a lelkét? Na és Harry? Aki ott volt láthatatlanul és látott hallott mindent? Nem tudott belelátni a fejébe így nem is tudhatja,hogy ez az egész az ő szövevényes tervének a vége,hogy amúgy is a halálán volt már és Piton csak azt tette amit ő akart.Az utolsó kívánság ami megszünteti a szenvedéseit és megmenti egy másik lelkét,de lerombolja annak a két embernek a maradék világát akik a legközelebb álltak hozzá.Azt kell,hogy mondjam,bár az öreg segíteni akart mégis a lehető legönzőbb módon tette, nem törődve azzal,hogy a másik kettő akiket a legjobban szeretett miként fogják ezt megélni.Köszönöm,hogy olvashattam. biggrin



“Barát az, aki akkor is velünk tart, amikor az egész világ ellenünk fordul.”
(Alban Goodier)
 
mzperxDátum: Szerda, 2012-10-24, 20:57 | Üzenet # 3
Írástudó
Csoport: Moderátorok
Üzenetek: 276
Kitüntetések: 7
Hírnév: 5
Állapot: Offline
Kedves szerző, ez is egy érdekes páros, és bátor dolog felvállalni őket ebben a viszonyban, mert magyar ficcekben valóban elég ritka (angolul jó pár normális fic is van és ha jól tudom kihívás is van velük, talán már 3. alkalommal), kicsit sajnáltam is, hogy nem voltál merészebb a kapcsolatukat illetően, még ha viszonzatlan érzelmekről is volt szó, egy két pillanatfelvételnyi jelenetet beleilleszthettél volna, néhány mozzanatot a két férfi között. Remélem a kritikám bátorít arra, hogy ez a kis történet valaminek a bevezetője, vagy inkább utóhangja legyen.
Üdv MZ.
applause
 
AltarisDátum: Kedd, 2012-10-30, 03:15 | Üzenet # 4
Másodéves
Csoport: Felhasználók
Üzenetek: 51
Kitüntetések: 1
Hírnév: 0
Állapot: Offline
Kedves Író!

Előrebocsátanám, hogy kifejezetten nem szeretem a slash dolgokat, de mivel finom célzás történt rá, és mert érdekelt a történet, beleolvastam. Letenni sem bírtam, és átléptem a viszolygásomon is. Abszolút pozitív csalódás, és köszönöm!

Remélem még sok hasonlóan színvonalas történetet olvashatunk tőled!

Kidolgozott, párbeszédek és leírások jó arányban vannak, a hangulatteremtése is megragadó.


Mi csak abban dönthetünk, hogy mi a teendő, ha már itt vagyunk. (John Ronald Reuel Tolkien)

Az igazság azok oldalán áll, akik keresik. (Terry Goodkind)
 
Betűholisták gyűjtőhelye » Írók klubja » A 200. nap játéka » A 200. nap játéka - Az utolsó kívánság (7. nap története - Scale írása)
  • Oldal 1 / 1
  • 1
Keresés:

Designed by:KristineHolt © 2019