Nagyon hideg van… - gondolta magában a fiatal lány, amint átvágott az ötös és hatos számú üvegház között a Roxfort sötét udvarán. Összébb húzta éjfekete utazóköpenyét, és fejére húzta annak hatalmas, meleg kapucniját. Hirtelen eltűnt bal lába alól a puha fű, és a lány majdnem orra bukott. Áh, rohadt gödör - gondolta, és köpenye rejtekében egyre jobban szorította testéhez az aznapi Reggeli Prófétát. Amikor elérte az oltalmazó, ős-öreg fákat, megnyugodott kissé. Most már senki nem láthatja meg. Itt már nem kell attól félnie, hogy az egyik tanár, vagy egy nyomorult griffendéles meglátja. A másik három háztól nem félt: a mardekárosok falaznának neki, a hollóhátasok és a hugrabugosok pedig nem mernének árulkodni. Nekidőlt egy különösen vastag tölgyfa törzsének, és egy pillanatra behunyta fekete szemeit. Elgondolkodott, hogy saját házából mennyien irigyelnék őt, ha megtudnák, miért szökik ki minden hétfőn. De ő nem örült ennek. A sok csitri még tizenhat évesen is csak a pénzt és a hatalmat keresnék a lehetőségben. Ő azonban semmi ilyet nem akart már több mint egy éve. Régen túl volt a vagyon által kecsegtetett lehetőségek hívogató szaván. A hatalom pedig sosem érdekelte őt. 

Mindössze három dolog vezérelte minden egyes hétfő éjszaka az ijesztő, sötét fák közé. Három dolog; a egyik, hogy annak az embernek a megelégedésére szolgáljon, aki a fák titkos rejtekében várja őt, a második, hogy láthassa a férfit. Ez utóbbi inkább csak saját titkos vágyainak kielégítésére szolgált. A harmadik pedig, amit semmilyen szerelem, vágy nem tudott kiöli a szívéből, az a dicsőség volt. Az az érzés, amit mindig érzett, mikor hasznot hajtott a férfinak. Kinyitotta a szemeit, és lecsúsztatta fekete, dús hajáról a meleg kapucnit. Elindult mélyebben a vastag fák felé. Elmotyogott egy Lumost, egy aprócska lángot gyújtva pálcájának hegyén. Egyre beljebb és beljebb haladt a vastag törzsű, egyre szorosabban álló fák között. Fekete, lapos talpú edzőcipőjének talpa alatt recsegtek a fagyott ágak. A szél nem fújt az erdő mélyén, ehelyett az ágak tépázták a lány haját és köpenyét. Egy vékonyabb ág arcon csapta őt, ezzel sebet ejtve hófehér bőrén. Nem fájt neki, a hideg levegő pedig csak csillapította az égető érzést. Egyre hevesebben dobogott a szíve, amit elérte a kicsiny ösvényt, ami a találkozójuk helyéhez vezetett. Már kívülről tudta az egészet oda-vissza. Lábait egyre gyorsabban kapkodta szoros, sötét farmernadrágjában. Köpenyének szegélye zörgette a fagyott avart. Vörös ajkai megremegtek, mikor megpillantotta a ködös kis tisztást, melyet olykor megvilágított az előbukkanó telihold fénye. A terület még elég messze volt, de a lány már az egészet látta az ösvény végénél. Futásnak eredt, nem törődve vele, hogy hangos mozgásával felriaszthat állatokat. Nem félt. Odaért a tisztásra és körbenézett. Sehol senki, üres az egész. A lány ledobta magát a tisztás szélén álló legvastagabb fa tövébe. Mindig itt szokott ülni. Itt ül és vár. Várja Őt. Őt, akinek az információkat hozza, Őt, akinek a közelségére, elismerésére vágyik. Elővette a talárja alól a Reggeli Prófétát, és rezzenéstelen pillákkal kezdte nézni a címoldalon lévő fényképet. Csak nézte és nézte, nem gondolt semmire közben. Nézte, és várt. 

Eltelt egy fél óra, mikor hirtelen égető érzés kerítette hatalmába egész bal alkarját. Váratlanul érte, felszisszent, ahogy a tavaly óta ott lévő Jegy égni kezdett. Pedig számíthatott volna rá. 

- Bellatrix… látom, újfent eljöttél. 

Bella a nevét hallva összerezzent, megfordult, majd azonnal térdre vetette magát. Óvatosan pillantott fel a vele szemben álló férfira, majd így szólt:

- Ha Ön itt lesz, én örökké eljövök, Nagyuram. 

Az említett gúnyos mosolyszerűséget mímelt kígyószerű arcára, majd megparancsolta a lánynak, álljon fel. Bellatrix felegyenesedett, majd hatalmas, áhítattal teli szemét Voldemortra függesztette. 

- Elhoztam, amit kért, Kegyelmes Uram - azzal kivett egy darab pergament az újságból, és a Sötét Nagyúr felé nyújtotta. Ő el is vette azt. Két dátum állt rajta szép kézírással. Bella hozzátette: - Ezeken a napokon nem fog Dumbledore az iskolában tartózkodni. 

A lánynak fogalma sem volt, miért érdeklik a dátumok a nagyurat, de nem is érdekelte igazán. Nem kért tőle ilyet minden alkalommal a mágus. Volt, hogy csak eljött, és beszélt a lánynak a terveiről, aki minden alkalommal kocsányon lógó szemekkel és fülekkel nyelte Urának minden egyes szavát. 

- Szép munka, Bella - dicsérte őt Voldemort. Bellatrix szemeit elfutották az öröm édes könnyei. Mindennél jobban imádta, ha Ura ezt mondta neki. A következő pillanatban már nem volt semmi más… csak a Nagyúr kígyószerű arca, hűvös ajkai, és Bella véres arca, vörös ajkai. Sokáig, vad csókban forrtak össze. 

Majd Bellatrix összerázkódott. Magához térítette a nyomorult, kikötözött félóriás vergődésének robaja. Ott ült, annak a fának a tövében, ahol iskolás időszakának utolsó három évében minden hétfő éjjel. Fájó szívvel gondolt vissza a harminchat évvel ezelőtti éjszakára, mikor a dátumokat vitte hőn szeretett Urának. Az az éjszaka, ha lehet, még jobban beleégett tudatába örökre, mint a többi. Azon az éjszakán csattant el élete első csókja, amit a Nagyúrral váltott. Első, és utolsó. Most is itt voltak. De ezúttal nem csak ketten. A halálfalók népes seregének egy része ott állt a meggyújtott tűz körül. Egyedül Bella ült. A Nagyúr is állt egy fa takarásában, nem messze a nőtől. Bella minden erejét összeszedte, és visszarángatta magát a jelenbéli tisztásra. Itt ült, negyvenhét évesen, és reménykedett. 

Háború van. Háború van, és mi győzni fogunk. Ő győzni fog… Ketten győzni fogunk.