Perselusnak a hidegrázástól össze-össze koccantak a fogai. Még mindig a cellája sarkában hevert az oldalára dőlve, de mostanra ha akarna, sem tudna megfordulni. Teljesen legyengítette a láz, a szomjúság, és a fájdalom – már alig volt magánál, annak ellenére, hogy az átok hatása még nem múlt el. Az időérzéke cserbenhagyta, de a többi érzékére sem hagyatkozhatott, a cellába se hang, se fény nem szűrődött be, így abban sem lehetett biztos, hogy a látása, és a hallása még működik-e. Teljesen egyedül volt, már nem érdekelték az emlékei, elszállt a dühe is.

Hangos dörrenésre, és a szemeibe maró éles fényre eszmélt. Homályosan látta, hogy két pár láb közeledik felé – de nem volt ereje feljebb nézni. Erős karok ragadták meg, és húzták fel, ülő helyzetbe. Valaki egy bájitalt kényszerített a szájába – felismerte az émelyítően édes ízéről, saját fejlesztés volt, a Kalapkúra, Vérpótló, Fájdalomcsillapító, Erősítő főzet keveréke, amibe még beletett egy bájitalt, aminek a hatása megegyezett a Stimula bűbájéval. Még akkor kísérletezte ki, amikor először fordult elő, hogy Voldemort annyira megkínozta, hogy a manója alig tudta haza juttatni. Alig csorgott le a torkán a főzet, máris érezte, hogy a fájdalom távozik a testéből, magával húzva a fáradtságot is.

– Kelj fel áruló! A Nagyúr látni akar – hallotta Malfoy hangját.

Durván talpra rángatták, és maguk előtt lökdösve, kiléptek vele a cellából. Kint a folyosón a fény még erősebb volt, alig bírta a szemeit nyitva tartani. Hiába kapta a bájitalt, a szervezete túl gyenge volt, hogy tartani tudja a halálfalók által diktált tempót – csak botladozott előttük.

Nem mentek messzire, néhány lépés, és pár lépcsőfok megmászása után, ugyanabban a helyiségen álltak ahol akkor találta magát, amikor a zsupszkulcs idehozta. Valaha kellemes hely lehetett – talán egy nappali –, mára csak egy átkokkal lerombolt, komor terem.

– Perselus! Megjöttél hát. Ma végre el fogod mondani, hogy miért árultál el! Kérdeznem sem kell, mire elmondok és megmutatok neked mindent, magadtól fogod elárulni azt, amit tudni akarok. Kellemes nap lesz a mai – Piton hallotta Voldemort gúnyos, fenyegetéssel teli hangját, de hiába akart ránézni, nem volt képes felemelni a fejét.

– Lucius, megitattad vele a főzetet?

– Természetesen, Nagyúr! – hátrált egy lépést ijedten Malfoy.

– Akkor miért nem látszik rajta? A kedvenc árulóm mindjárt elájul, csináljatok vele valamit!

– Nagyuram, talán vizet kellene neki adni – mondta meghunyászkodva, alig hallhatóan Bella.

– Mire vársz még? Itasd meg!

Perselus érezte amint szétfeszítik a száját, és a friss, hideg víz elárasztotta a testét. Percekig nem érdekelte semmi, csak ivott. Centiről-centire tért vissza az ereje, és tisztult ki a tudata. Amikor elvették a szájától a korsót, már minden sérülése ellenére, aránylag épnek érezte magát.

– Most már képes vagy figyelni rám, Perselus? – kérdezte szinte nyájasan Voldemort.

– Gondolom nincs más választásom – felelte Piton.

– Tényleg nincs. Ma nem foglak kérdezgetni, sőt megátkozni sem! Ma te fogsz meghallgatni engem – mondta Voldemort, olyan hangon, hogy az ijesztőbb volt minden eddiginél. – Mivel nem akarom, hogy valami kárt tegyél magadban, biztonsági okokból kicsit korlátozni fogom a mozgásodat.

Perselus érezte, hogy láthatatlan karok ragadják meg, és falhoz szegezik. Hiába próbált, nem tudott szabadulni. Voldemort fel-le járkált előtte olyan testtartással, mint egy győztes hadvezér.

– A helyzet az, méregkeverőm, hogy én tettelek azzá, aki vagy! De erről majd később, előbb el akarom mondani, hogy a tervem, amivel egyszer és mindenkorra magam mellé állítom a varázsvilágot, működik. Hosszú hónapok álltak a vén bolond Dumbledore rendelkezésére, hogy tegyen ellene valamit, de az ostobának nem sikerült! Hányszor főzted meg sikertelenül az ellenmérget Perselus? Százszor? Ezerszer? – Piton némi büszkeséget érzett magában, hiszen elkészítette az ellenmérget, bár ezt valószínűleg soha, senki nem fogja megtudni. Socius pedig nem tesz majd semmit, hiszen az évek alatt megtanulta, hogy nélküle nem dönthet, ebben az egyben korlátozta csak a manója szabadságát.

– Tehát igazam van – figyelte elmélyülten Perselus arcát Voldemort. – Karácsonykor a kölykök szülei megkapják az ajándékukat. Dönthetnek! Mellém állnak, és akkor a gyerekük magához tér, vagy továbbra is a Minisztérium, és Dumbledore pártját fogják, és ezzel megölik a saját utódaikat. Zseniális vagyok. Harcok nélkül fogom az uralmam alá kényszeríteni az egész világot. Igen, jól hallottad, az egész világot. A Roxforti csak a főpróba volt!

Perselus megdöbbent. A terv a maga ördögi módján tényleg zseniális. Jól ismerte a diákjainak a szüleit, egyikük sem ellenkezett volna Voldemorttal, ha a gyereke élete a kezében van.

– Még hat nap! Ennyi béke jut nekik, karácsonytól az összes varázsló és boszorkány nekem fog dolgozni. Nem tesznek majd ellenem semmit! Végre belengi majd az egész világot a rettegés bűze – őrület fénye csillant a szemeiben, hangját izgalom itatta át. – De ezzel még várok karácsonyig – mondta hirtelen jeges nyugalommal. – Előbb még neked kell megmutatnom valamit. Mondd, Perselus nem érzed úgy néha, hogy hiányzik valami?

Pitonban akaratlanul is felrémlettek az álmai, a megfoghatatlan, egymáshoz nem passzoló emlékfoszlányok.

– Oh… Látom, jól gondolom. Bizony Perselus, nem emlékszel életed minden percére! De ennek vége. Ma visszakapod az emlékeidet! Mindet, minden elrabolt percét az életednek. Bízom benned, amint mindent megértesz majd, zokogva fogod kérni a halált.

Voldemort nem várt feleletre, egy egyszerűen hangzó, mégis különleges bűbájjal feloldotta Piton elzárt emlékeit, és szó nélkül elhagyta a termet. A halálfalói követték.

Perselus döbbenten bámult utánuk, megpróbált ismét kiszabadulni, de a láthatatlan kötelek szorosan tartották. Nem félt, hiszen a múltjában nincsen semmi, ami megtörhetné.

Lassan kezdte érezni.

Eleinte csak időnként felbukkanó benyomások voltak, egy illat, egy hangulat. Furcsa volt neki, olyan sosem érzett boldogságfélét hordoztak.

Majd elkezdődött, nem egyszerre rohanták meg a rég ellopott emlékei – lépésről-lépésre élte újra őket, mintha csak most történnének meg vele.

… a Roxfort tanterméből lép ki, egyenesen beleütközve Evansbe. A lány gyönyörű, olyan az illata, mit a napfénynek.

– Sajnálom – mondja habogva, alig mert ránézni.

– Semmi baj, Perselus – villant rá a lány egy ragyogóan kedves mosolyt…

Pitonnak ezerrel száguldozik a pulzusa, szabadulni akar.

… a Mardekár hálótermében fekszik, a délután lezajlott beszélgetésen töri a fejét. Lily nem utasította el. Sőt! Melegen simult a karjaiba, de feltételeket szabott. Igaz, ez a feltétel nem volt nagy ár, hogy vele lehessen. Csupán a büszkeségéből kellett kicsit feladnia. De megteszi, bármit megtenne érte. Ma végre nem csak Lilynek, de önmagának is bevallotta, hogy szerelmes a lányba, azóta szerelmes, hogy először meglátta, pedig ennek már tíz éve…

Tehetetlenül rángatja a nem létező köteleit. Fáj. Nem tehette ezt vele!

… minden bátorságát összeszedve indul a tó partján álldogálók felé. Potter látja meg elsőként.

– Pipogyusz! Akarsz valamit? – kérdezi, miközben a többiek is mind felé fordulnak.

– Sajnálom – mondja nekik, miközben Lily szavaiból merít erőt a folytatáshoz. – Sajnálom, hogy minden egyes alkalommal visszavágtam. Azt akarom, hogy a magánháborúnknak vége legyen – mondja, miközben hátat fordítva, otthagyja a megdöbbent Tekergőket…

Piton emlékeiből sugárzik a szerelem és a féltés. Fájdalmasan jó emlékek, melyeket beszennyez a tudat, hogy Lily Evans halott. Eszelősen szabadulni akart. Nem akarta tovább élni az emlékeit, rettegett a folytatástól. De nincs megállás.

… kopognak a Fonó sori ócska ház ajtaján. Éppen a nyári szünet még hátralévő napjait számolta – megtette napjában többször is, mintha ettől gyorsabban telne az őt Lilytől elválasztó idő.

– Pipo… Piton! Beszélhetnénk? – Potter, és Lupin álltak az ajtóban.

– Mit akartok? – kérdezte tőlük.

– Átgondoltuk, amit mondtál. Lily a barátunk, mi is azt szeretnénk, ha boldog lenne…

– Hát ez nem ment valami gyorsan – mondta miközben észrevétlenül átnézte a fiúk gondolatait, végeláthatatlan beszélgetéseket, vitákat látott, de hazugságnak, csapdának nyoma sem volt.

– Meg kell értened, nem volt egyszerű beismernünk, hogy nem dönthetünk helyette.

– Rendben. Hogyan tovább?

– Sehogy, a háborúnak vége. Szeretnénk, ha elfogadnád az őszinte barátságunkat.

– Szóval felejtsek el mindent?

– Lilyért!

– Megteszem.

– Köszönjük – mondták, és a már megszokott csibészes mosolyukat Perselusra villantva távoztak.

Miután elmentek leült a kicsiny konyha asztalhoz és újabb levelet írt.

„Lily!

A békülés a Tekergőkkel immár biztosan igazi, a hétvégén eljöttek hozzám.

Nagyon lelkesek voltak, olyanok mintha tényleg örülnének ennek a helyzetnek.

/ titokban azért belenézem a fejükbe – még erősek a régi sérelmeim –, de igazán őszinték voltak / Ezzel azt hiszem minden akadály elhárult a szerelmünk útjából!

Bár most is, mint az előző nyáron, attól rettegek, hogy mire a szünetnek vége lesz, addigra az érzéseid is megkopnak.

Várom soraid, és a nyár végét!”…

Tehetetlenségében a fejét verte a falba, mintha ezzel megállíthatná az emlékek folyamát, de hiába, azok egyre csak követelték a figyelmét.

… a tavasz kellemesen meleg illata, a birtok, mely fényesebb lett a lépteik nyomán, Lily hangos kacaja, az érintése, vagy amint a fülébe súgja elfúló hangon: Szeretlek!...

Mázsás súllyal nehezedik rá a veszteség érzése, ledöntené a lábáról, ha nem lenne falhoz szegezve. Ahogy egyre inkább megtöltik az elméjét az emlékek, úgy válik belül egyre üresebbé, képtelen felfogni, hogy az agyában felvillanó képek igaziak. Azt akarja, hogy az egész, csak illúzió legyen, a kínzás egy formája. Nem tud ezekkel az emlékekkel együtt élni. Észre sem veszi, amikor először felüvölt.

… kérlek, legyél a feleségem! – reménykedve nézi a nőt, aki a mindent jelenti.

– Pers! Hozzád megyek. De csak jövőre.

– Mi? Miért? Hiszen a vizsgáknak vége, a mestervizsgám már a kezemben, mire kellene várnunk?

– Pers, hallgass picit – mondja Lily valami földöntúlian szép mosollyal. – Gyermekünk lesz!

– … Egy izé… gyerek? De, hogy… Mikor? – hebegett Perselus zavarodottan.

– Perselus! Nyugi, szedd össze magad! Nincsen semmi baj. Hiszen megbeszéltük, hogy majd lesznek gyerekeink, kicsit előbb jött, de ez nem baj.

– De ha így van, miért nem jössz hozzám?

– Nem mondtam, hogy nem megyek hozzád, csak azt mondtam, hogy később! Nem akarok nagy hassal, menyasszonyi ruhába bújni, majd akkor ha, a pici megszületik. Jó lesz így Pers?...

Nem!

Tiltakozni akar, nem lehet a Voldemort ennyire kegyetlen! Nem akarhatja, hogy azt higgye, Potter az ő gyereke. Savként marta a lelkét a kétség. Merlin, add, hogy csak illúzió legyen ez az egész! De nem volt ideje átgondolni, újabb emlékek kúsztak elő, az eddigi elzártságból.

… elfordul a hajnali fényeket visszatükröző ablaktól. Féltő pillantása végigsimogatja a még alvó Lilyt. A lány még álmában is, az immár hatalmasra nőtt hasát simogatja. Csak pár nap van hátra, és a gyermek a világra jön. Az ő gyermeke. Hónapok kellettek, hogy ezt ki tudja mondani, de mára elfogadta, és legalább annyira várja a picit, mint Lily…

Az őszinte féltés érzése megkettőzte a kínjait, hiszen érezte, reszketett a szeretett nőért, miközben a tudata, folyamatosan emlékeztette, hogy Lily Evans halott. Már nem akart szabadulni. Semmit nem akart. Nem akart tovább emlékezni. Élni sem.

Észrevétlenül érkezett az elméjébe egy másik tudat. De megszabadítani az sem tudta, döbbenten figyelte vele együtt a megállíthatatlanul előtörő emlékeit.

… hazafelé siet, nem meri estére Lilyt egyedül hagyni, hiszen mindenórás, bármelyik percben megindulhat a szülés. Éppen meglátja a házukat, amikor mindenfelől pukkanásokat hall, halálfalók veszik körül – szó nélkül megragadják, és el hoppanálnak vele. Rémülten néz körül. Nem Voldemorttól fél – hiszen mit tehet vele, legfeljebb megöli –, azt nézi, vajon Lilyt is elkapták-e. Megkönnyebbül, amikor nem látja sehol.

– Perselus! Ajánlatom van neked – mondja a mágus.

– Nincs semmid, amit felajánlhatnál – válaszolta keményen Voldemortnak, már régen a Rendnek főzte a bájitalait, annak a Rendnek, aki ez ellen a gonosz varázsló ellen harcolt.

– Ebben tévedsz, a varázsvilág hamarosan az én hatalmam fogja élvezni. Bármit megadhatok neked, amire vágysz!

– Azok a dolgok, amire én vágyok, számodra ismeretlenek. Engedj el, vagy ölj meg. Soha nem leszek a halálfalód! – mondta Piton.

– Meglátjuk – Voldemort válogatás nélkül kezdte átkozni a bájitalmestert. Napokon keresztül kínozta. Minden egyes este megkérdezte, hogy meggondolta-e magát. De nem járt sikerrel.

– Perselus, Perselus – csóválta meg egy nap, Voldemort a fejét, amikor újra elutasította Piton az ajánlatát. – Pedig a családod már úgy tudja, hogy elhagytad őket értem! Időközben a fiad is megszületett, bár mire elérte életének a harmadik napját, már meg is szűnt a fiadnak lenni. Potter nevét viseli. Az anyja annyira csalódott benned, hogy holnap hozzámegy ahhoz az idiótához!

Piton nekiugrott Voldemortnak, puszta kézzel akarta megfojtani, de egy jól irányzott átok falhoz vágta.

– Tudom, mit érzel! Ezek a mocskos sárvérűek ilyenek. Nem ismerik a hűség fogalmát. De majd én megnyugtatom a háborgó lelkedet. A halálfalóm leszel, és teljes életet élhetsz, fájdalom, és árulás nélkül – varázsolni kezdett, elzárta Piton életének az elmúlt három évét, vastag falak mögé temetve, előhívhatatlanul.

– Socius! – kiáltott – Mától Perselus Piton a gazdád, szolgálod, amíg csak él. De soha egyszer sem említheted neki se a múltját, se azt, ami ma itt történt, különben azon nyomban meghalsz! – az apró kékesszürke manó rettegve bólintott – Még egy apróság Perselus, mától minden gyerek hangja dühítsen, soha ne tudd elviselni a hangot mely gyerekszájat hagy el! – mondta ki rá az újabb átkot Voldemort ördögi mosollyal…

Piton üvöltött a kíntól. Üvöltött még akkor is, amikor leszedték a falról és a cellájába vonszolták. A nemrégiben mellétársult ismeretlen vele üvöltött, fájdalma visszhangot vert a professzor elméjében.

– Albus – lépett előre Sirius, Lupinnal az oldalán, maguk mögé tolva Harryéket. – Neked tudnod kellene, hogy miért vagyunk itt!

– Megvallom, bizonytalan vagyok ez ügyben – válaszolta Dumbledore. – Esetleg elmondanátok?

– Igazgató úr, mint tudja Piton professzor nem tartózkodik a kastélyban, mi már azt is tudjuk, hogy miért nem – Tonks jobbnak látta, ha átveszi a szót Siriuséktól. – Tudjuk, hogy azzal ellentétben, amit Harrynek mondott, a professzor nem kiküldetésen van! Voldemort elrabolta, és már három napja tartja fogságban!

Dumbledore arcán egy pillanatra átfutott a megdöbbenés. De hamar összeszedte magát.

– Szóval rájöttetek, már dolgozom a professzor kiszabadításán, de ehhez még idő kell. Menjetek, pihenjetek le, ez nem a ti gondotok.

– Mégis, mit akarsz tenni Albus? – kérdezte számon kérően Sirius.

– Pillanatnyilag semmit, sürgősebb elintéznivalóm van vidéken, de amint…

– Sürgősebb? – lépett előre a többiek mögül Harry, magából kikelve. Lupin a vállára tette a kezeit, hogy visszatartsa. – Mi lehet most sürgősebb? Hiszen meg fogja ölni!

– Harry, ez nem olyan egyszerű, egy élet nem lehet fontosabb, mint mindenki biztonsága…

– Hagyd ezt Albus, megértettük! – vágott közbe Sirius – Megnyugtatjuk a kölyköket, aztán megyünk is.

– Jó. Akkor én mennék is – mondta csatát nyert arccal az igazgató, majd rövid köszönés után elhagyta a tornyot.

– Megnyugtatjuk a kölyköket? – kérdezte Hemione Siriustól. – Mégis mit jelentsen ez? Elhiszitek, amit az igazgató mondott, nem teszünk semmit?

– Nyugi Hermione – mondta Tonks, miközben végignézett mindenkin. – Vagyunk páran, akik már jó ideje figyeljük Albust, bár bizonyítani nem tudunk semmit, azt tudjuk, hogy valami nem stimmel vele. Ez az előbbi is csak ezt bizonyítja. Természetesen kiszabadítjuk Pitont. Ugye? – nézett Siriusra és Lupinra.

– Persze – bólintottak a kérdésre egyszerre. – Már csak azt kell kitalálnunk, hogyan csináljuk.

A fiatalok megkönnyebbülten sóhajtottak.

Már virradt, amikorra teljesen kivitelezhetőnek találták a tervet. Csak azt kellett kitalálniuk, hogy hogyan hozzák Pitont olyan állapotba, hogy az velük tudjon jönni, mert ha a professzor magatehetetlen, akkor nem tudják kihozni. Ennyien nem. A megoldással a manó szolgált. Kihalászott a szürke ruhája redőiből egy bájitalos fiolát, ami szerinte pont arra való, hogy ilyen esetekben magához térítse a professzort.

Már csak az időpontban kellett megegyezniük.

De ennek megvitatására nem került sor, mert Harry hirtelen a semmibe réved, majd eltorzult arccal ordítani kezdett. Értelmetlen szavakat kiabált, láthatatlan rémek ellen hadakozva, egyszer csak elterült és némán rázni kezdte a zokogás.

– Harry! Harry! Mi történt?– guggolt mellé Hermione és Ron, miközben a felnőttek értetlenül nézték a megrázó jelenetet.

– Elárulnátok, hogy mi ez az egész? – kérdezte Sirius.

– Hát, most már mindegy, szóval az a helyzet Harryvel, hogy egy ideje bárki gondolataiba képes belelátni – kezdte mondani Ron azt, amit tudtak Harry új képességeiről. – De valamiért Pitont sokkal erősebben fogja, mint bárki mást, és sajnos ez jobban meg is viseli.

– Hallja mások gondolatait? – kérdezett közbe hitetlenkedve Lupin.

– Igen már jó pár hónapja így van – folytatta Hermione.

– Azt mondod Pitont jobban érzi?

– Igen! Azt is azonnal tudta, hogy a professzort elrabolta Voldemort!

– Ez csak a vérség miatt lehet – mondta Sirius, Lupinra nézve.

– Talán! De mitől ennyire erős, hiszen nem kötik őket össze érzelmek, egyikük sem tud a másikról.

Hermione és Ron csak kapkodták a fejüket – vérség, érzelmek –, mit jelenthet ez?

– Megmagyaráznátok?

– Hát, ezt talán előbb Harryvel kellene megbeszélnünk – mondta elgondolkozva Lupin.

– Már nem kell… – tápászkodott fel lassan Harry a földről, bár szörnyű volt mindaz, amit az apja fején keresztül átélt, mégis erőt merített belőle. A professzor nem hagyta el az anyját, hiszen szerette, feleségül akarta venni. Sőt, bár akkor még meg sem született, őt magát is szerette. Voldemort bűne az, hogy neki magányosan, család nélkül kellett felnőnie! Szeretett volna most az apjával maradni, megvigasztalni, erőt adni neki, de nem lehetett. Most itt kell lennie, magyarázatot adnia, hogy utána hazahozhassák a professzort. – Tudok mindent, talán olyasmit is, amit még ti sem – nézett Sirius szemeibe Harry.

– Na, álljatok csak meg egy kicsit! – emelte fel a kezeit Ron. – Ugye nem arra célozgattok, hogy Piton az apja Harrynek!

– De Ron, az igazi apám nem James Potter, hanem Perselus Piton – nézett a barátjára Harry, várva, hogy az mikor kezd hevesen ellenkezni. De hiába várt, némi feszült csend után Ron vigyorogni kezdett.

– Haver! Soha többé nem kell bájitaltanon rettegned a vérdenevértől! Ő… bocs – tette hozzá apró mosollyal.

– Harry! Elmondanád mióta is tudod ezt, miért nem mondtad el nekünk? – kérdezte sértetten Hermione.

Harry elmesélt mindent, az apró fadoboztól egészen addig, amíg megérezte, hogy az apját elkapta Voldemort. Megkönnyebbült. Végre elmondhatta a titkot. Legalább már ez nem nyomja a lelkét. Volt anélkül is éppen elég aggódni valója.

Elmondta nekik azt is amint az imént látott – mindazt, amit Voldemort elvett az apjától, az emlékeit, az érzéseit. Miközben mesélt, figyelte Sirius arcát, keresztapja első döbbenetét lassan felváltotta a düh.