A roxforti birtok egy újabb verőfényes, de már a hajnali dérrel köszöntő napra ébredt. December elején tartunk, ez a félév komoly változásokat hozott a kastély életében. Már a szeptemberi kezdet sem volt a szokásos – vagyis, az augusztusi. Azután alig két héttel az évnyitó után, a végzős fiúk egytől egyig kidőltek az órájuk kellős közepén – kómába estek. Mára persze tudja mindenki, hogy mitől, sőt azt is, hogy hogyan. Habár a mindenki nem pontos kifejezés, mindenki a kastélyban – így helyes, ugyanis Dumbledore elérte, hogy senki ne tudjon erről a sajnálatos, és ijesztő eseményről a kastély falain kívül.

Rögtön másnap ellepték a Rend tagjai az iskolát, napokig tartó nyomozásba kezdtek, hogy megtudják, ki és hogyan mérgezte meg a diákokat. Sajnos nem jártak sikerrel. Legalábbis azt azóta sem tudja senki, hogy ki volt az, az elvetemült, aki megmérgezte őket. A hogyanra fény derült, igaz hetekkel később, és nem a nyomozásra kirendelt Rend tagok találták meg a megoldást.

A megdöbbentően egyszerű módszert Piton professzor fedezte fel, saját bevallása szerint véletlenül.

Házvezető tanárként, Perselusnak időről-időre éjszakai ügyeletet kell tartania a kastély folyosóin. Ezen éjszakák alatt előfordul, hogy bemegy az iskola konyhájába, hogy a manók által készített ízletes, és nagyon erős kávéból fogyasszon. Azon a bizonyos éjjelen is így volt – vagyis inkább hajnalban, már oszlott kint az éj, nem sok hiányzott a napfelkeltéig. Ahogyan belépett a konyhába, megdöbbent a változáson, a máskor tágas, manóktól nyüzsgő konyha, most zsúfoltnak tűnt, telepakolva hosszú asztalokkal, padokkal. Perselust erősen emlékeztetve az egy emelettel feljebb levő Nagyteremre – magához intett egy manót.

Megtudta tőle, hogy az étkezések előtt a konyha mindig ezt az arcát mutatja, mert így a legegyszerűbb egy időben a diákok, és persze a tanári kar elé juttatni az ételt. A manóvarázs képes arra, hogy a lenti asztalokon elhelyezett étkek, egy intésre megjelenjenek a fenti Nagyterem asztalain.

Perselus egy csapásra megértette. Azt mindenki tudja, hogy a diákok a Nagyteremben, már elsős koruktól kezdve mindig ugyanott ülnek – ez nem volt kötelező, csak így alakult. A merénylőnek nem volt más dolga, mint kifigyelni, hogy a végzős fiúk hol ülnek, és lejönni ide, elhelyezni az ételeikben a mérget. Sietnie nem kellett, most is még legalább három óra van a reggeliig, de már sorban kerülnek az asztalra a különböző fogások. Megpróbálta a varázsló varázslenyomatát beazonosítani, de a konyhában olyan sok lenyomat volt, hogy képtelenség lenne mindet kibogozni. De ezen nem is csodálkozott, hiszen napközben – vagy éjjel –, bárki megéhezett, vagy meg szomjazott, elég volt lejönnie a konyhába, és a manók ellátták mindennel, amit éppen megkívánt.

Mindezt a reggelinél megosztotta az igazgatóval, és a kollégáival is.

Újból megindult a találgatás, hogy vajon ki lehetett az elkövető.

Az ősz lassan és feszülten telt, a diákok, és a kastély egyéb lakói kedvetlenül lézengtek a folyosókon, vagy éppen a házaikban. Kezdett eluralkodni mindenkin a bezártság érzése, rányomta a mindennapjaikra a bélyegét, a ki nem mondott – de szigorúan betartatott –, kijárási tilalom.

Harryék kiléptek az iskola ajtaján, jobb híján, a birtokon elterülő tó partját célozták meg. Ha minden a megszokott módon üzemelne a Roxfortban, akkor most éppen a Mézesfalás polcairól szedegetnék a mindenféle édességeket.

De semmi nem volt a megszokott, így maradt nekik a birtok.

– Harry, a könyvtárban semmit nem találtam azokról az évekről, sem a tekergőkről. Kivéve persze azt a három iskolai évkönyvet, de azokban nincsen semmi, ami érdekes lenne.

– Köszi Hermione, sajnos más oldalról sem tudtunk Ronnal kiokoskodni semmit.

– Harry, hogyan haladsz az okklumencia tanulással? – kérdezte Hermione.

– Hát, haladok, bár nem igazán tudom, hogy mivel…

– Ezt hogy érted? – nézett rá kérdőn Ron.

– Igazából nem tudom, arról még szeptemberben meggyőződtem, hogy a gyakorlás közben felépített fal, megfelelően el tudja takarni a gondolataimat a kíváncsiskodók elől. Még Piton elől is – itt kissé büszkén kihúzta magát –, de fura módon, amennyire lezártja a tudatomat az okklumencia, annyira meg is nyitja.

– Legilimentálsz? – nézett rá a két barátja egyformán megdöbbent arccal.

– Nem tudom. A könyvek szerint a legilimencia csak akkor működik, ha az alkalmazója szándékosan akarja kifürkészni mások gondolatait, vagy az emlékeit.

– Ez így van Harry. Te nem ezt tapasztaltad?

– Hát nem egészen.

– Harry! Ne izélj már! Mondd meg mit tanultál meg! – Ron majdnem kiabált. Nagyon akarta tudni, hogy mi az, amit a barátja elsajátított.

– Az a helyzet, hogy látom az emberek gondolatait, olykor az emlékeiket is, de ez nem csak akkor működik, amikor erre koncentrálok, azaz igazából nem is kell rá koncentrálnom.

– Harry, magyarázd el, mert nem értem! – kérte Hermione.

– Nem tudom elmagyarázni, mert én sem igazán értem, a lényeg az, hogy akárkivel szóba állok, nem csak a kimondott szavai jutnak el hozzám, hanem a gondolatai is. Mindig. Nem kell akarnom, jön magától. – azt nem mondta el nekik, hogy egyes esetekben, vagyis egy konkrét esetben, az sem kell, hogy beszélgessen az illetővel. Pitonnál elég, ha felidézi a professzor látványát, máris tudja, hogy az mire gondol, legyen akármilyen messze is.

Egy pillanatig csak nézték egymást, fel sem tudták mérni igazán azt, amit a barátjuktól hallottak.

– Hú, haver! Ez nagyon király! Soha többé nem kell tanulnod, elég ha kérdezel valamit az órán, és már tudod is az összes feleletet! – Ron nagyon lelkesnek látszott.

– Harry! Akkor minden, amit az elmúlt hónapokban gondoltam az olyan mintha ki is mondtam volna? – kérdezte Hermione kissé sápadtan.

– Hidd el igyekeztem nem figyelni a gondolataitokra, senkiére nem akartam figyelni! Ami mégis eljutott hozzám, mármint amit összefüggéseiben is láttam, az nem tartozik rám, igyekszem őket elfelejteni. Nyugodj meg, soha nem osztanám meg őket senkivel, még veled sem. – Harry legalább annyira zavarban volt, mint Hermione, pontosan tudta mitől sápadt el a lány, és azt kívánta soha ne kelljen vele erről beszélnie!

– Magasságos Merlin! Mindent? Azt is, amikre én… – Ron arca vörösebb volt a hajánál, ha csak arra gondolt, amik esténként a hálóban eszébe jutottak, legszívesebben világgá rohant volna.

– Igen, Ron, de én soha nem…

– Bízom benned, haver!

Néhány kényelmetlennek tűnő perc után Hermione volt az, aki elsőként visszaszerezte a nyugalmát.

– Azt hiszem, felmegyek a könyvtárba, megpróbálok kideríteni valamit erről a fajta legilimenciáról, már ha az egyáltalán. Harry, belenéznék azokba a könyvekbe is, amiből tanultál, hátha ott van a válasz.

– Mi is együnk veled – mondta Ron.

– Menjetek, én felmegyek a toronyba a könyvekért, majd a könyvtárban találkozunk – mondta Harry, már a kastély felé tartva.

Dumbledore professzor az irodájában elmélkedett, éppen a közelgő téli szünet okozott neki megoldandó problémát. Meglehetősen komoly problémát. Mert akkoriban, amikor a tanév elkezdődött, a diákok védelme érdekében úgy döntöttek, hogy a téli szünet alatt nem mennek haza, inkább a családtagjaik látogatnak el hozzájuk a Roxfortba. Ez viszont a dolgok jelen állása szerint, nem lett volna üdvözítő. De hiába kereste a megoldást, egyelőre, egyetlen értelmes ötlete sem akadt. Pedig valamit tennie kell, mert a szünet két hét múlva kezdőik.

A másik megoldandó probléma legalább ennyire sürgős, bár talán könnyebb volt.

Perselust kell meggyőznie arról, hogy Voldemort hívásának a hiánya nem feltétlenül jelent valami nagyon rosszat. Azzal, hogy meggyőzze a professzort, nem is volt különösebb gondja. Sokkal inkább az okozott neki problémát, hogy erről önmagát is meg tudja győzni. Egyáltalán nem volt meggyőződve arról, hogy az elmaradt hívások nem jelentenek komoly gondot. Erősen ingadozott a „ne is hívja, mert az a vég”, és a „hívja már, mert hiányzik a kém az oldaláról” között.

De valahol mélyen tudta, hogy ha hívná Voldemort Perselust, akkor annak végzetes következményei lennének. Ennek ellenére úgy gondolta, jobban teszi, ha meggyőzi a bájitalmestert arról, hogy nincsen semmi komoly gond. Tudta nagyon jól, hogy Perselus nem az a fajta, aki elmenekülne a gondok elől, de ebben az esetben nem lehetett biztos benne, Voldemort túlságosan komoly fenyegetést jelent. Annak viszont még nem jött el az ideje, hogy Perselus kiszállhasson ebből a harcból. El kell tehát érnie, hogy ne vegye túlságosan komolyan ezt a lehetőséget.

Hermione a könyvtár keleti részlegének, az ablak alá állított asztalánál, éppen egy megsárgult pergamenekből álló, összefűzött jegyzetköteg fölé hajolt. Szerette az iskola könyvtárát, már egészen kicsi gyermekként összebarátkozott a betűkkel. Amíg a szomszédban élő kisgyerekeknek mindig volt játszótársuk, akikkel kimehettek a játszótérre, vagy a közeli mezőre, addig vele nem barátkozott senki. Ha ki is ment, akkor biztosan piszkálta a többi gyerek, vagy a kellemetlenül kiálló fogai miatt, vagy a mindig kusza szénaboglyára emlékeztető haja miatt. Hamar megtanulta, hogy ha kint akar játszani, akkor inkább a szüleivel menjen, a közeli parkba.

De nem szerette őket erre kérni – nem azért mert nem vitték szívesen bárhová –, már kicsinek is elég értelmes volt ahhoz, hogy átlássa, mennyire sokat dolgoznak, nem akarta még ő is terhelni őket.

Talán ezért alakult úgy, hogy öt évesen már önállóan olvasott. Mire elkezdte a mugli iskolát, addigra elboldogult az egyszerűbb számolásokkal és az írással is.

Az iskolában aztán hamar kiderült, hogy a gyerekek ott sem viszonyulnak hozzá másképpen, mint a játszótéren. Ezért még inkább a könyvekbe temetkezett.

Gyorsan kialakult benne – az a máig is tartó elmélet, miszerint, minden egyes elolvasott könyv, egy új élet, amit végigélhet, minden egyes könyv olyan élmény, amitől soha senki nem foszthatja meg.

Amikor megkapta a levelét, amelyben közölték vele, hogy boszorkány, és szeptembertől a Roxfortba kell járnia, nem dédelgetett álmokat. Nem remélte, hogy az új iskolában majd lesznek barátai, de azt erősen remélte, hogy a boszorkányoknak is van könyvtáruk. Vette a bátorságot, és a levelét hozó bagollyal küldött egy levelet az igazgatónak, amiben megkérte, hogy postázzanak neki egy könyvet arról az iskoláról, ahová majd járnia kell.

Nem kellet sokat várnia, mert másnap reggel, amikor felébredt már az ágya végén hevert egy nagyon vaskos könyv, A Roxfort történelme címmel. Azonnal rávetette magát, és mire az szülei kikísérték a Roxfort Expresszhez már szinte betéve tudta a könyv sorait.

Az iskolának tényleg volt könyvtára, nagyobb, izgalmasabb, mint amiről valaha is álmodott, de az igazi ajándék, amit az iskolától kapott, az a barátság volt. Igen, sokszor még ma sem hiszi el – pedig immár öt éve tart –, de vannak barátai. Harry és Ron, akik minden kétséget kizáróan, igazi barátok, történjen jó, vagy rossz mellette vannak. De nem csak őket mondhatja a barátainak, Ginnyre is számíthat, akár gondokról, akár csak egy kis csajos dumálásról legyen szó, és itt van Neville, vagy Luna is. A régi életében meg volt róla győződve, hogy soha senki nem lesz a barátja, erre itt van, felsorolni is alig tudja őket.

Éppen itt tartott az elmélkedésben, amikor egy kócos fekete üstök megzavarta.

– Min mosolyogsz Hermione? – kérdezte Harry, miközben egy nagy halom könyvet pakolt le az asztalra.

– Semmin, csak elméláztam.

– Aha… Ron hol van? Nem jött veled?

– De igen, csak visszaküldtem a toronyba a bájitaltan könyvéért, mert holnapra le kell adnia, egy hatvan centis tekercset a kampósférgek használati módjairól, mert elrontotta a pénteki főzetet. Gondolom, amíg mi itt átnézzük a könyveket, addig ő nyugodtan megírhatja a dolgozatot.

– Értem – kuncogott halkan Harry, el tudta képzelni, milyen képet vágott a barátja, amikor kiadta neki az utasítást Hermione. – Találtál már valamit?

– Ezt a nagyon régi pergamen jegyzetet találtam, ebben pontosan le van írva, hogy kell működnie az okklumenciának, és a legilimenciának. De még nem volt időm rendesen átnézni.

– Na, akkor essünk neki – válaszolt Harry, de még mielőtt belemélyedhettek volna a pergamenekbe, megérkezett Ron.

– Persze, ti itt szórakoztok, amíg nekem dolgozatot kell írnom a vérdenevérnek.

– Ron te is szórakozhatnál, ha odafigyeltél vona Piton professzor óráján – mondta halálos komolysággal Hermione.

Ron nem válaszolt, csak sértődötten kinyitotta a bájitaltan könyvet a felhasználható alapanyagok címszónál, kitekerte a pergament, és komolyan elkezdte bámulni a falat.

Hermione Harryvel együtt belemerült a jegyzetekbe.

Órákon keresztül keresték a választ, amikor a jegyzetet alaposan átnézték, sorra vették a Harry által hozott könyveket is. A keresést nem szakította félbe semmi. Kivéve Ron Hermionéhoz intézett kérdései. Úgy átlag öt percenként.

Már vacsoraidő volt, amikor úgy döntöttek, hogy egyelőre feladják. Semmit, de még csak utalásokat sem találtak arra, hogy mi lehet az, amit Harry elsajátított az okklumencia helyett.

A Tiltott Rengeteg ilyenkor mutatja a legszebb arcát. Legalábbis Piton professzornak így, tél elején tetszett a legjobban. A magasra törő fák, már levetették a lombkoronájukat, így a napfény akadály nélkül szánkázhatott le a sudár törzseken – megmutatva mit is rejt valójában az erdő alja. Ebben az időszakban nem kellett megerőltetnie magát, hogy meglássa azokat a számára kincset érő növényeket, amelyeket kiváló alapanyaként a bájitalaiba főzhet.

Dea nem csak növényeket gyűjteni jött.

Alig pár perce hagyta el az igazgató irodáját. Nem volt egy kellemes élmény a mai társalgás. Nem a megbeszélés témájával volt baja. Azt ő is nagyon jól tudja, hogy az utóbbi időben – pontosabban az elmúlt hét hétben –, nem hívta a Nagyúr. Azt is nagyon jól tudta, hogy ennek valami komoly oka van. Az utóbbi tizenöt évben, nem volt példa ilyen hosszú kihagyásra. A zsigereiben érezte, hogy ennek csak egyetlen oka lehet – lebukott. Hetek óta azon törte a fejét, hogy mit csinált rosszul, De semmit nem tudott felidézni, amit másképpen tett volna, mint eddig bármikor. Ennek ellenére meg volt róla győződve, hogy a Nagyúr mindent tud.

Félt. Nem egy embert látott meghalni, csak azért mert Voldemort úgy gondolta elárulták.

Egyiknek sem volt se szép, se gyors halála. Magától a haláltól nem félt, éppen elég szörnyűséget tett ahhoz, hogy megérdemelje. Sőt. Talán a halálban meg is nyugodhat végre, akkor megszűnnek a kínzó rémálmok, a nappal is kísértő lelkiismeret furdalás. Talán a halála után nem kell a behunyt szemei mögött is az egykori áldozatainak elgyötört, rettegő tekintetébe néznie. Talán. Nem volt benne biztos, hogy valaha is eloldozást kaphat a bűnei alól. De a gondolat, hogy a halála után majd nem kísértik a rémült szemek, és a hozzájuk tartozó, már-már tébolyult sikolyok – pontosan emlékezett minden szempár, minden hang gazdájára –, megnyugvással töltötték el. Ha kínzás, és szenvedés az ára, akkor áll elébe. Így talán levezekelhet valamennyit a bűneiből.

Csak most jutott el a tudatáig, hogy az imént Voldemortként gondolt az Nagyúrra. Úgy tűnik a hetekig tartó bizonytalansága lassan felőrölte az éveken keresztül rákényszerített, félelem táplálta tiszteletet. Furcsán megkönnyebbültnek érezte magát, mintha letehetett volna valamit, amit nagyon nehéz volt.

Nemrégen az igazgatói irodában Dumbledore megpróbálta meggyőzni, hogy minden rendben van. Talán hajlott volna rá, hogy higgyen neki, de volt valami a szemeiben. Valami bizonytalanság.

Tizenegy éves kora óta ismerte Albust, de soha még a leghalványabb jelét sem látta rajta a bizonytalanságnak. Akkor sem, amikor – alig egy hónappal az után, hogy a baljára égették a Sötét Jegyet, megjelent a Piton-kúriában. Abban a kúriában amit Voldemorttól kapott, a halálfalóvá avatása napján.

Most, hogy így belegondolt, talán nem is bizonytalanságot látott Albus szemeiben, hanem lemondást. Ennyire siralmasnak látná a helyzetet? Ah… Mindegy is. Majd lesz valahogyan, az biztos, hogy elmenekülni nem fog.

Dumbledore kilépett a Grimmauld téri ház nappalijának a kandallójából. Ma nem volt gyűlés, Siriushoz jött, négyszemközt akart vele beszélni.

Nem kellett keresnie, már a kandalló előtt várta a varázsló.

– Albus! Minek köszönhetem e nem várt látogatást? – kérdezte Black vidáman.

– Á, Sirius! Örülök, hogy jókedvedben talállak!

– Mond már! Feladatod van a számomra?

– Így is mondhatjuk. De nem ülnénk le? Tudod a megfáradt csontjaim…

– Albus! Hagyd ezt, nem ismerek nálad energikusabb varázslót. De persze a rozoga foteljeim rendelkezésedre állnak.

– Megtisztelsz, ha esetleg némi forró teát is kaphatnék… – nézett ki a csillogó félhold lencséi mögül vidáman Dumbledore.

– Máris. Sipor! Hozz teát az igazgató úrnak! – kiáltotta el magát Black. – Amíg elkészül a teánk, elmondhatnád a jöveteled okát.

– Igaz. A keresztfiad miatt jöttem.

– Harry? Történt vele valami?

– Vele mindig történik valami, bár most nincsen semmi konkrét. Arra vagyok kíváncsi milyen a kapcsolatotok.

– A kapcsolatunk? Nem értelek.

– Pedig érthetnél. Te vagy a fiú keresztapja. Kell, hogy legyen valamilyen kapcsolatotok.

– Hát… tulajdonképpen nincs. Ha elfelejtetted volna éveket töltöttem az Azkabanban! Hosszú éveket! – Sirius majdnem ordítva vágta ezt az igazgatónak. – Nem volt időm keresztapát játszani Harryvel.

– Még nincs késő. Már nem vagy bebörtönözve.

– Na, nem! Nem, most, hogy végre szabad vagyok, élni szeretnék, és legfőképpen bosszút állni. Ebbe nem fér bele a gyerekpesztrálás!

– Sirius! Tartozol ennyivel Jamesék emlékének!

– Tartozom? – üvöltve ugrott el a fotelból. – Nem tartozom semmivel! A valaha volt tartozásom minden centjét, kőkeményen behajtották rajtam a Dementorok! Tizenhárom éven keresztül nap, mint nap! – ordította magából kikelve.

– Nyugodj meg Sirius! Igazat adok neked! De érts meg annak a fiúnak segítségre van szüksége! Kell mellé valaki, aki kihúzza időnként a bajból.

– Ah… értem! Tulajdonképpen nem a fiúnak kellek, hanem neked. Mi van Pitonnal, már nem felel meg a titokzatos segítő szerepére?

– … Perselusnak pillanatnyilag nehézségei vannak.

– Ezt értsem úgy, hogy lebukott?

– Nem tudjuk, de Voldemort egy ideje nem hívta.

– Hm… Szóval be akarod biztosítani magad, ha Piton kidől a sorból, akkor kéznél legyen a következő bábod, aki megmenti Harry életét olykor.

– Ne beszélj velem ilyen hangon. – Dumbledore megdöbbent, Sirius sosem volt a jólneveltség mintaképe, de régen nem merte volna megengedni magának ezt a hangnemet.

– Ne? Úgy érzem, az a bizonyos tizenhárom év feljogosít arra, hogy mindenkivel úgy beszéljek, ahogyan akarok, ha ez nem tetszik…

– Bár nem tetszik, de gondolom, ennyi kijár neked az ártatlanul börtönben töltött évekért. De ne lépd át a határt! – mondta, miközben fenyegetés csillant a szemében.

– Mégis mire jó ez az egész? Miért nem hagyod, hogy a fiú elkövesse a maga baklövéseit úgy, mint minden más kölyök? – nézett az igazgatóra, aztán meglátott valamit a szemeiben. – Na, ne! Azért vigyázol rá, hogy véletlenül se haljon meg, amíg el nem jön a nap, amikor végeznie kell a nagyúrral?! – reménykedve kereste az elutasítást Albus arcán. De nem találta.

– Sirius, tudod, hogy a fiúnak ez a végzete!

– Akkor mond el neki, tudnia kellene róla! Fel kellene készülnie!

– Harry már így is megvívott néhány csatát. Készen lesz mire itt az idő!

– Nem! Ha nem mondod el neki! Így csak a halál várja!

– Átgondolom majd amit most mondtál, de pillanatnyilag fontosabb, hogy hajlandó vagy-e odafigyelni, ha Perselussal történik valami?

– Van más lehetőségem? – próbált nagyon mérgesen nézni. – Természetesen figyelek rá, de azt ki kell jelentenem, hogy nem értek egyet a módszereiddel!

– Erre nem is kérhetlek! Számítok rád Sirius! – ezzel minden további nélkül felállt, és eltűnt a kandallóban. Sirius döbbenten bámult utána.

Az árny beosont a nagy, pillanatnyilag néma, és üres terembe. Nem volt itt sok dolga, mindössze az asztalra kellett tennie egy apró bájitalos üvegcsét.

Elhelyezte az asztal közepén, úgy, hogy azonnal szemet szúrjon majd reggel annak, akinek szánták.

Miután a dolgát elvégezte, ugyanolyan halkan, mint ahogyan jött, elhagyta a bájitaltantermet.