Egy pillanat alatt kitört a zűrzavar a bájitaltan teremben. A griffendélesek felpattantak, hogy rohanjanak segíteni Harryn, a mardekárosok is felugráltak, bár ők azért, hogy élvezhessék a látványt.

– Leülni! – ordította el magát Perselus. Hangja korbácsként csattant a fejetlenkedő diákok felett. Abban a pillanatban, mindenki a helyén volt és némán lesték, amint a professzor oda hajol Harryhez megnézni, hogy mi is történt.

Mindeközben a kastély, akárha egy élőlény lenne, egy pillanatra elnémult – mintha megijedt volna –, hogy aztán egyszerre törjön ki belőle a pánik és a sikoly. Legalábbis a négy végzős osztályban…

McGalagony professzor éppen azt magyarázta a diákjainak, hogy miképpen lehet az egyszerű hétköznapi viseletből igazán elegáns öltözéket varázsolni – bár még messze van, de sokuknak csak ez a lehetőségük van, hogy igazi báli ruhát viseljenek majd a végzősök bálján. Éppen az öltözék színének a megválasztásánál tartott a magyarázat közben, amikor a fél osztálya hirtelen kidőlt a padból.

Egy másodpercig arra gondolt, hogy a diákok csak szórakoznak vele, de valahogy azonnal tudta, hogy komoly baj van.

– Senki nem mozdul! – csattant a hangja, még mielőtt bárki felfoghatta volna az osztályból, hogy mi is történt. – Te, és te – mutatott egy-egy lányra az első padokból –, gyertek ide. Te elrohansz a gyengélkedőre és idehozod Madam Pomfreyt, te pedig az igazgatóiba mész, Dumbledore professzorért.

Miközben a lányok kirohantak a teremből, McGalagony végigjárta a padsorokat, egyszerre próbálva megnyugtatni a diákokat, és felmérni, hogy hányan ájultak el és, hogy egyáltalán mi van velük.

Nagyjából ugyanez volt a helyzet Binns professzor mágiatörténet óráján, Vector professzor számmisztikáján, és kint az üvegházban is Bimba professzor óráján. Szinte egyazon pillanatban indult el nyolc lány a végzős osztályokból, négyen a gyengélkedőre rohantak, négyen pedig az igazgatóhoz.

A gyengélkedőn Poppy éppen a bájital készletet írta össze – este kell leadnia Perselusnak a listát a szükséges főzetekről –, amikor kivágódott az ajtó. Mérgesen kapta fel a fejét, itt nem szokás csapkodni az ajtót.

Egy halálra sápadt, lihegő lány rohant felé, de még oda sem ért a bájitalos szekrényhez, amikor egy újabb diák futott be a terembe, majd egy újabb, és még egy.

Poppy hirtelen azt sem tudta melyikükre nézzen, nem értette mi történt, de azt sejtette, hogy komoly baj van. A lányok egyszerre kezdtek el beszélni, de a kapkodó hisztérikus mondatokból szinte semmit nem értett.

– Állj! Egyszerre csak egy mondja, és az is lassan, ha kérhetném! Így semmit nem értek! – érdekes módon az, hogy rájuk kiabált, kissé megnyugtatta a zaklatott diákokat. – Maga! – mutatott rá a hollóhátas Penelopéra.

– Madam Pomfrey! Azonnal velem kell jönnie a számmisztika terembe, a fiúk… Az összes fiú elájult! – még folytatta volna, de a másik három diák amint meghallotta ez, újra hangosan, egymást túl kiabálva megpróbálta elmondani, ugyanezt.

Hirtelen elhallgattak. Poppy is némán, elképedve nézett rájuk. Megzavarodott, tudta – érzete, hogy baj van. De egyelőre fogalma sem volt, hogy mit tehetne, már éppen indulni akart – a sarkában a rémült lányokkal –, amikor újra kivágódott a gyengélkedő ajtaja.

Ezúttal Perselus volt az elkövető, ő sem egyedül jött, de a lányokkal ellentétben, nem rohant mögötte senki.

Harryt lebegtette maga előtt egy megbűvölt hordágyon.

Poppy nem tudta eldönteni, hogy örüljön a professzor jelenlétének, vagy még jobban megijedjen, amiért a Kis Túlélő is elájult. Nem volt ideje eldönteni a belső vitáját, mert Perselus rá dörrent.

– Ne álljon ott Poppy! Jöjjön és vizsgálja meg Pottert, elájult az órámon.

– Majd később Perselus. Most jöjjön velem!

– Mi? Nem látja, hogy a kis védencük kidőlt? Meg kell vizsgálnia! – Perselus sötét fenyegetésként tornyosult a javasasszony fölé. De Poppy, talán most először, nem ijedt meg tőle, sokkal jobban féltette a diákokat.

– Perselus! Az összes végzős fiú, ugyanilyen állapotban van! Le kell őket hoznunk a gyengélkedőre. Addig nem teszek semmit, amíg ez meg nem történik!

– Mi? Nem! Az nem lehet! Nem tehette meg. Még nem… – Perselus azonnal átlátta a dolgok lényegét. A pillanatnyi ijedség, és tehetetlenség érzete után hamar visszatért a racionális énje.

– Poppy menjen Bimbához, és Vektorhoz, együtt a professzorokkal meg tudják oldani a diákok ide szállítását. Én elmegyek Minervához, és Binns professzorhoz, bár kétlem, hogy a kísértet ez esetben segíteni tudna – nem titkolta a mágiatörténet tanár iránt érzett ellenszenvét. – Ti, pedig most azonnal elmentek az igazgatóhoz, és megmondjátok neki, hogy legyen itt fél óra múlva! – minden további nélkül elhagyta a gyengélkedőt. Poppy szó nélkül ment utána, hogy tegye a dolgát.

Dumbledore érezte, hogy valami nem stimmel. Volt egy pillanat, amikor tudta, hogy az előérzete nem csalta meg. Várta hát, hogy valaki berontson az irodába és közölje vele mi történt.

Nem kellet sokat várnia. Némi ajtókapirgálás után négy, igen zaklatott, és bátortalan lány állt az irodájában. Legalább háromszor rájuk szólt, hogy lassan, érthetően, és lehetőleg egy szólamban mondják el neki, hogy mi történt.

Némi, immár érthető magyarázat után, megértette – és azonnal átlátta –, a történteket. Nyomában a lányokkal elindulta a legközelebbi osztályterem felé. Alig értek túl az első kanyaron, amikor újabb négy diák közeledett feléjük. Amint melléjük értek az egyikük, jóval összeszedettebben közölte vele, hogy Piton professzor félóra múlva várja a gyengélkedőn.

Amíg a beteg diákokat várta a gyengélkedőn, az igazgató gyors fejszámolást végzett, ha a négy végzős osztály minden fiú tagja elájult, akkor minimum hetven ágyra van szükségük. Márpedig itt annyi nincsen. Néhány egyszerű pálcamozdulat után, megnyugodva nézett körül, az immár jóval nagyobb, és több férőhelyes gyengélkedőn.

Ekkor vette észre a terem hátsó falánál az ágyat, amelyben már most feküdt valaki, halkan ment oda, nem akarta felébreszteni a fekvőt. Kíváncsian hajolt fölé, tudni akarta melyik diákja került úgy a gyengélkedőre, hogy az neki elkerülte a figyelmét.

Harry! – az nem lehet! Hiszen ő nem is végzős, mikor került ide, mi a baja? Azonnal meg kell tudnia. Nem lehet, hogy sikerült neki. Nem. Az nem létezik. Azonnal beszélnie kell Perselussal.

Korát meghazudtoló lendülettel fordult meg és indult az ajtó felé, de már nem volt szüksége rá, hogy a professzor után induljon. Az ajtón ugyanis, lassan – ha a helyzet nem lenne ennyire siralmas, akkor akár méltóságteljesnek is nevezhetnénk –, belebegett az első megbűvölt hordágy, bent mintha egy kicsit hezitált volna, de a nyomában belépő Poppy határozott intésére, a hátsó fal mellett álló ágy felé vette az irányt.

Sorban egymás után érkeztek a hordágyak, mindegyik lassan lebegett, és stabilan tartotta a terhét.

Poppy és Perselus határozott intésekkel dirigálták a helyükre a diákokat szállító alkalmatosságokat, nem törődve azok házaival.

Miután majd fél órás irányítgatás után minden diák alá került fekhely, Dumbledore professzor halkan, mégis határozottan közölte velük, hogy mindenkit vár az irodájában. Hagyta, hogy a kollégái elinduljanak, így ő hátra maradhatott kissé Perselussal.

– Mi történt, fiam? Ugye jól gondolom, hogy ez összefügg a Voldemort által kért méreggel?

– Igen Albus! Ez minden bizonnyal annak a méregnek a hatása. A diákok egytől egyig kómában vannak. Bár, be kell vallanom, semmi értelmét nem látom ennek az akciónak.

– Perselus, én sajnos igen. Biztosan csak elterelés, a cél bizonyosan Harry volt!

– Harry? Mi köze ennek a Potter kölyökhöz?

– Biztosan azért mérgezett meg ennyi diákot, hogy ne gondoljuk azonnal, hogy Harry volt a célpont.

– Albus! Miről beszélsz? Potternek az égvilágon semmi baja, igaz, hogy elájult, de az csak a kimerültségtől volt, bár azt még nem tudom mitől merült ki ennyire, de meg fogom tudni.

– Elájult? – nézett maga elé elgondolkodva –, így azért másabb a helyzet. Vagyis semmi elképzelésem nincs, az eset okairól. Na, ezzel talán együtt többre megyünk, menjünk mi is az irodámba.

Miután elhalt az egymást túlkiabálni igyekvő, már-már hisztérikus hangzavar az igazgatói irodában, Dumbledore professzor végig nézett a jelenlévőkön.

– Sajnos jelen pillanatban tehetetlen vagyok, amíg nem ismerjük az ellenszert. Igen ellenszert mondtam. Meg vagyok győződve róla, hogy a diákjaimat megmérgezték. Azzal is tisztában vagyok, hogy mivel, és azzal is, hogy ki. – Ismét kitört a hangzavar, bár csak négyen voltak az irodában, akik nem tudták miről beszél az igazgató. – Perselus az ellenméreg elkészítésére még nem képes, biztos vagyok benne, hogy ez hamarosan megváltozik.

– Albus, ki tette ezt és miért? – kérdezte Poppy sápadtan a dühtől.

– Egyértelműen Voldemort tehető felelősé ezért a szörnyűségért – válaszolta az igazgató.

– De mégis hogyan tudta megmérgezni az diákokat? Ide nem juthatott be senki – Minerva szinte kiabált.

– Ráadásul mindezt teljesen egy időben, talán az étel volt megmérgezve – morfondírozott félhangosan Vector professzor.

– Az étel nem lehetett, mert akkor kidőlt volna mindenki.

– Bimba professzornak igaza van – bólintott rá Perselus –, valami más lehet a megoldás.

Órákon keresztül latolgatták a lehetőségeket, sikertelenül. Piton már régen elköszönt, hogy a laborjába mehessen. Elkezdte a kísérleteket az ellenméreggel. Tudta, hogy meg fogja találni azt az egy összetevőt, bár tisztában volt vele, hogy nem lesz könnyű dolga.

Eközben az irodát már elhagyták az igazgató kollégái. Most éppen azt próbálta eldönteni, hogy vajon mi legyen a következő lépés. Vagy elmondja a szülőknek a történteket, ezzel vállalva a pánikot és, hogy az újságok mindenféle badarságot írnak majd az iskola meggyengült védelméről – ezzel együtt a megjelenő szülőket, akik haza akarják vinni majd a gyerekeiket.

Vagy tegyen úgy mintha nem történt volna semmi, akkor csendben dolgozhatnak tovább az ellenmérgen, nem jönnek újságírók, és a gyerekeket sem rángatják ki a tanév közepéről. Mindent összevetve neki jóval kedvezőbb volt a második verzió.

A kérdés csupán az, hogy Voldemortnak mi volt ezzel a célja, mert volt neki az biztos.

Dumbledore döntött. Kivárásra játszik, talán akkor nyerhet ebben a csatában a legtöbbet, ha időt nyer.

Harry magánál volt egy ideje. Érezte maga körül a feszültséget, talán pont ezért nem jelezte a körülötte levőknek, hogy már visszatért az ájulatból. Már régen megtanulta, hogy ha valami történik a kastélyban, arról neki egy szót sem szólnak, amit eddig megtudott azt csakis magának köszönhette, na és persze a barátainak.

Éppen ezért, most is csak figyelt. Hallotta, amint Piton utasításokat oszt Madam Pomfreynek,

majd azt is, hogy csapatostól távoznak.

A beálló csendet kihasználva kinyújtóztatta a tagjait, és testhelyzetet váltott. Nem sok ideje volt a forgolódásra, mert percekkel később ismét nyílt az ajtó. Csendben mozdulatlanul figyelt, nem kellett sokáig várnia, hamarosan érezte, hogy valaki fölé hajol. Szinte ugyanabban a pillanatban meghallotta az igazgató megdöbbent hangját – az ő nevét mondta. Már majdnem megszólalt, amikor a félhangosan morfondírozó igazgató elfordult, és nagy lendülettel az ajtó felé indult. Nem volt ideje megnyugodni, mert azzal egy időben, hogy az igazgató elérte az ajtót, pusmogás töltötte meg a termet, Poppy hangját felismerte, nem sokkal később a mellé csatlakozó Piton hangja is ismerősen ütötte meg a fülét, de nem értette miről szól a diskurzus. Ráadásul a pusmogás mellé társuló suhogást sem tudta beazonosítani. Még végig sem gondolta mindezt, amikor újabb hangok csatlakoztak az eddigiekhez, tisztán felismerte McGalagony professzort, Bimbát, és Binnst, de a negyedik hang tulajdonosáról csak sejtései voltak. A suhogás egyszeriben abba maradt, meghallotta Dumbledore professzor tisztán érthető hangját, de hiába figyelt feszülten semmi magyarázatot nem kapott, egyszerűen megkérte a többieket, hogy menjenek az irodájába.

Harry dühösen fújt a levegőbe. Várt pár percet, hogy meggyőződjön, nincsen más a környéken. Lassan kelt fel, eleinte fel sem fogta, hogy a gyengélkedő megváltozott, csak amikor majdnem felbukott a közvetlenül az ágya mellé állított ágyban, akkor nézett igazán körül. A máskor tágas, nyugodt helyiség, most igen szűknek látszott, egy nagyon zsúfolt tábori kórházra emlékeztetett, akár merre nézett mindenhol ágyak, az ágyakban pedig alvó betegek, többnyire fiúk. Nem. Csak fiúk.

Nem tudta mi történt, elkapta a rémület, gondolkodás nélkül rohant fel a Griffendél toronyba megnézni, hogy a barátai jól vannak-e. Hamar felért, az üresen tátongó folyosókon nem volt nehéz gyorsan futnia.

Legnagyobb rémületére a toronyban nem volt senki, a klubhelyiség teljesen néma volt, felrohant a hálótermükbe, de ott sem talált senkit. Újra végigpörgette a fejében a gyengélkedő képét, legalább a lányoknak itt kellene lenniük, hiszen lent csak fiúkat látott. Lerogyott a Griffendél klub hatalmas kandallója előtt elhelyezett kopottas, bordó kanapéra, és a tenyerébe hajtotta a fejét. Percekig csak azon gonolkodott, hogy mi történhetett a diákokkal, de nem talált ésszerű magyarázatot. Egyszer csak, mint akit megcsíptek, felugrott.

– Én mekkora egy marha vagyok! – mondta ki félhangosan –, biztosan órán vannak!

Megkönnyebbülve ült vissza a kanapéra. Nincsen más dolga, mint megvárni, amíg visszaérnek.

– Hát itt van! – Harry összerezzent a hirtelen jött hangra. – Miért hagyta el a gyengélkedőt az engedélyem nélkül?

– Madam Pomfrey! Sajnálom, én csak meg akartam tudni, hogy a barátaim jól vannak-e.

Mondja meg kérem, hogy mi történt!

–Mr. Potter! Most azonnal visszajön velem a gyengélkedőre! Maga az óra kellős közepén elájult. Nem rohangálhat fel-le a kastélyban, még az hiányzik, hogy valamelyik elhagyatott folyosón veszítse el az eszméletét!

– Kérem, mondja már el mi történt, nem velem, hanem azokkal a diákokkal, akik a gyengélkedőn vannak!

– Sajnálom, Mr. Potter, de nem tudjuk mi történt velük, jelenleg az egész tanári kar órákat tart, de hamarosan megérkeznek a rend tagjai, hogy az igazgató úr vezetésével kivizsgálják az ügyet. Most pedig indulás.

– Jól van, megyek már, de mondja el, hol lettek rosszul a diákok, és hogyan kerültek a gyengélkedőre?

– Sajnálom, de pillanatnyilag nem mondhatok többet, majd talán az igazgató úr tájékoztatni fogja.

Harry kelletlenül indult Poppy után, már megint az a jól ismert érzés fogta el, hogy neki nem mondanak semmi