Harryék nézték a Nagyterembe bevonuló elsősöket. Az idén talán először fordult elő, hogy senki nem volt csurom vizes. Nem, mert az egyik nagyméretű, földszinti tantermet alakították át nekik hálóhelyiséggé addig, amíg a Süveg el nem helyezi őket a házaikban. A Roxfort Expressz az idén nem jött – nem volt rá szükség –, mert az indulás időpontjában már minden diák az iskolában tartózkodott. A beosztási ceremónia, mint minden évben, most is hosszúra nyúlt, bár az elsősök száma alig érte el a felét a megszokottnak. Míg lassan elfoglalták a helyeiket a különböző házak asztalainál – Harry azon tűnődött, hogy ezek az apróságok évről-évre kisebbek lesznek, vagy ő lesz nagyobb. Miután elcsendesedett kissé a terem, Dumbledore igazgató úr szólásra emelkedett a tanári asztal mellett. – Üdvözlöm az újonnan érkezett, és a régi diákokat az iskolában! – harsogta a mindent betöltő hangján. – Rendhagyó év elé nézünk, mint bizonyára azt tudjátok már a megérkezésetek sem a megszokott módon történt. Az iskola falai védelmet nyújtanak nektek, de a falakon túl megszűnt a biztonság. Ezért az idei tanévben a Roxmortsi kirándulások elmaradnak! – a felmorduló diákokat egyetlen pillantásával elhallgattatta. – Valamint a téli szünet menete is megváltozik a szülők kifejezett kérésére, nem a diákok látogatnak haza, hanem a szülők keresik fel a gyermekeiket, az iskola falain belül. Ezen kívül… Harry összenézett a barátaival, nem értették a megváltozott helyzetet, mint ahogyan a nagyon szigorú szabályokat sem. Igaz ugyan, hogy tényleg érezhető volt a fenyegetés mindenhol, de tulajdonképpen nem történt semmi, ami indokolná, ezen komoly intézkedéseket. – Ez most azt jelenti, hogy egész évben nem mehetünk le Roxmortsba, hogy betankoljunk a Mézesfalás finomságaiból? – Jaj, Ron! Még most is csak a hasadra tudsz gondolni? – kérdezte Hermione, miközben csalódottan megcsóválta a fejét. Harry nem szállt be az évődésükbe. Túlságosan lekötötte a figyelmét a tanári asztal. Azóta a végzetesnek nevezhető nap óta, ma látta először Pitont. Megpróbálta ugyanazzal a jól ismert utálattal nézni a professzort, amivel négy éven keresztül nap, mint nap nézte, de nem ment neki. Nem mintha megkedvelte volna, egyszerűen a tények ismeretében, már nem tudott, úgy gondolni rá. Figyelmét Ron szavai rángatták vissza. – Harry, ugye azért majd kimegyünk? Nem akarok egész évben bezárva lenni és úgy gondolni a Roxfortra, mint egy börtönre – sóhajtotta Ron. – Meglátjuk – válaszolta Harry kurtán. Abban biztos volt, hogy lesz olyan alkalom a nyomozás során, amikor majd el kell hagynia a kastélyt, abban viszont nem, hogy néhány marék cukorkáért hajlandó lenne kockáztatni. – Ron! – csattant Hermione hangja. – Természetesen nem megyünk sehová engedély nélkül. – Ne vitatkozzunk! – mondta Harry, s ugyanakkor elhangzott a tanári felől az évnyitó kedvenc mondata is. – Kezdődjék hát a lakoma! Az asztalok hirtelen roskadásig teltek minden földi jóval. Az elsősök meglepett kiáltásokkal néztek végig a hosszú, tömött asztalokon, Ron pedig azonnal elfelejtette a mehetnékjét, nem érdekelte más csak a hatalmas sültek, és a tonnányi édesség. A nagyteremben mindenki csendben falatozott, még a szellemeket is lekötötte az étel látványa, olyannyira, hogy elfelejtették az újoncokat ijesztgetni. A lakoma végeztével a prefektusok összeszedték az elsősöket, hogy a házaikba kísérjék őket, és miközben ők elhagyták a Nagytermet, McGalagony professzor a Griffendél asztalához ment, kiosztani az idei órarendeket. – Ne má’! – kiáltott fel Ron. – Nem elég, hogy holnap reggel bájitaltannal kezdünk, de a héten négyszer is a vérdenevérrel kell lennünk! Harry nem tudta, hogy bosszankodjon-e vagy sem, nem érezte még elég felkészültnek magát. Minden éjjel, mielőtt elaludt volna, az okklumencia könyveket bújta, és sikeresen elsajátította már a meditáció több formáját. Elméletben az elméjét is megtanulta lezárni, de az csak elmélet. Azt ugyanis, hogy mindez gyakorlatban is menne-e neki, sajnos nem tudta leellenőrizni. Éppen ezért nem volt benne biztos, hogy a heti négy bájitaltan óra nem okoz-e majd gondot. Piton gyanakvó és gonosz, elég lenne neki egy apró emlékmorzsa, hogy megsejtsen valamit, és ki tudja, akkor mi történhetne.
Az árny csendben surrant tovább a nyirkos, sötét folyosón. Jól ismerte már az utat, nem először járt már erre. Szerencsére a mai alkalom más, olyan hírt hozott, aminek biztosan nem marad el a jutalma, ráadásul a feladatot is teljesítette. Elérte a nehéz, dúsan faragott faajtót, nem nyitott be, megvárta, amíg szólítják – megtanulta, hogy itt semmit nem tehet önszántából, vagy ha mégis, akkor azt busásan megfizettetik vele. Várt, csendben, türelmesen, talán most először félelem nélkül, biztosra vette, hogy ma elmarad a kínzás. Meghallotta odabentről a nevét, ezzel egy időben feltárult a faajtó. Határozott léptekkel, mégis lehajtott fejjel indult el a terem vége felé – akár mennyire bízott a mondandója pozitív hatásában, soha nem mert volna emelt fővel végig menni ezen a helyen. – Eljöttél hát? – csattant keményen, az általa annyira félt hang. – Dicséretes a pontosságod. Ha a híreid is ennyire rendben lesznek, akkor ma igazán jó napom lesz. Beszélj! Minden eddigi reménye, hogy a hozott hírekkel megenyhítheti az ura kedvét szertefoszlott, a pengeélességű hang, és a fürkésző, elméjét átlyuggató pillantás meggyőzte, hogy hiába hozott kedvező híreket, semmi oka nincsen a nyugalomra. Rettegett. – Nagyuram! Fontos dolog jutott a tudomásomra… Voldemort egy mozdulattal elhallgattatta, a hírnököt. Nem volt türelme kivárni, amíg az a félelemtől reszkető hangján, elmakogja neki azt, amit megtudott. Azt hitte, megint Potterről derült ki valami, ráparancsolt a köpenyébe burkolózott, hajlott hátú emberre, hogy nézzen a szemébe. Amaz félve emelte, a Nagyúrra a pillantását. A vörös szempár izzó tűként fúródott a szemeibe, egészen az agya leghátsó feléig jutva – azt hitte menten elájul, érezte, ahogyan átlapozza az emlékeit. Okklumencia tudás híján, úgy kotorászott Voldemort az emlékei között, akárha egy pakli kártyát keverne. Érezte amint rátalál arra az emlékre, amit keresett. „– Híreket hoztál fiam? Talán sikerült beazonosítanod a főzetet? – Igen Albus, sikerült. Bár, ne sikerült volna. – Ne mond ezt, akár milyen szörnyű méreg is, Voldemort azt is rád bízta, hogy készítsd el az ellenmérget, így nem lehet problémánk, majd főzöl a Rendnek is. – Albus, nem tudom elkészíteni az ellenszert, legalábbis egészében nem! Az utolsó összetevőt nem ismerem, azt a Nagyúr fogja beletenni. – Mondd Perselus, mire való az a méreg? – kérdezte Dumbledore, növekvő aggodalommal. – Kómát okoz, elég belőle egy nagyon kicsi mennyiség, semmit nem tehetünk az áldozatért, csak az ellenszer képes magához téríteni.” A Nagyúr dühe szinte belerobbant a hír hozójának az agyába. Elájult. Nem élvezhette a jótékony öntudatlanságot sokáig, kegyetlenül lobbant fel a fájdalom a tudata mélyén a Cruciatus hatására. Voldemort jobb híján, rajta töltötte ki a dühét. Záporoztak rá az átkok, válogatás nélkül. Sectumsempra után újabb Cruciatus, majd a Kés átka, de ezt nem találta elégnek a Nagyúr, intett a pálcájával, és ő teljes erővel a szemközti falnak csapódott. Az ütközéstől betört a koponyája, friss vérrel árasztva el az arcát. Rémülten várta a következő percet, remélte, hogy az már a halál lesz. Semmitől nem félt annyira, mint a fájdalomtól, akkor már inkább haljon meg. De hiába várt, nem történt semmi. – Ide fáradnál végre, vagy szükséged van még egy kis átokra? – Parancsolj velem, Nagyuram! – mondta, miközben maradék erejét összeszedve feltápászkodott, és oda sántikált Voldemort trónusa elé, maga után húzva a véres nyomát, mint csiga a nyálát. – Ha jól értelmeztem, akkor mindez tegnapelőtt éjjel derült ki. Végrehajtottad a megbízatásomat? – Természetesen, Nagyuram. A hatás ma délelőttre várható. – Jó. Most menj, méltó büntetést kell találnom az árulónak. Az árny behúzott nyakkal, kissé bicegve igyekezett a nagy sötét ajtó felé. Az elszenvedett kínzás ellenére, elégedett volt, most végre megkapja a magáét az a felfuvalkodott alak. Amint kiért a hosszú nyirkos folyosóról a szabadba, azonnal hoppanált, egyenesen a Roxfort, vadkanokkal őrzött kapuja mellé. Kissé rendbe szedte a ruházatát, eltüntette a köpenyét a táskája mélyén, és mint aki jól végezte a dolgát, besétált az iskolába.
Harryék fent, a torony hálótermében az igazak álmát aludták. Ugyanezt, lent a pincében kialakított lakosztályában Perselus nem mondhatta el magáról. Rémálomból ébredt már megint, kitudja hányadszor az elmúlt tizenöt évben. Mindig ugyanaz, lucskosan, fetrengve ébred. Nincsenek pontos képek az álomban, mindössze a kegyetlen tudat, hogy ráerőltetnek valamit, amit ő nem akar, érzi a saját ellenkezését, és azt is, hogy szinte megerőszakolják az elméjét. Durván elvesznek belőle valamit, ami az övé, valamit, amihez ragaszkodik, ami az életénél is fontosabb. Miközben megfosztják a neki legfontosabbtól, olyasmivel ruházzák fel, amit nem akar. De hiába az ellenkezés, a vége mindig ugyanaz, legyőzöttként elterül. Miközben lassan magához tér a rémálom rettenetéből, ismét megpróbálja megfejteni annak jelentését, mint oly sok éve mindig – sikertelenül. Nem fekszik már vissza, aludni úgy sem tudna, inkább lezuhanyozik. Már hallja is a fürdőből a víz csobogó hangját – na, igen Socius már épp elégszer tapasztalta meg mellette ezeket az álmokat, abban is biztos volt, hogy mire végez a fürdőben, a kandalló melletti kicsi asztalkán ott fog gőzölögni a méregerős kávéja.
Harry arra ébredt, hogy Ron lökdösi. – Harry, ébredj! Elaludtál! Alig maradt félóránk az első óráig! – Hm? Mi van? Ron! Ne lökdös már! Ébren vagyok! – Ja. Bocs! Készülődj haver, mert a pincelakóval van első óránk! – Jól van megértettem, adj öt percet, találkozunk lent a klub helyégben. – Rendben, de siess! – mondta Ron és kiviharzott a hálóteremből. Nem akart ott maradni, amíg Harry öltözik, már régen tudta, hogy a barátja szégyelli a testét, vagyis nem a testét, hanem az azt elcsúfító hegeket. Még másodikban szerzett róluk tudomást, de hiába kérdezett rá, választ nem kapott. Azóta már sejtette, hogy Dursleyék keze van a dologban, de mivel Harry nem volt hajlandó beszélni ezekről a hegekről ezért ő sem erőltette. Az ötödéves Griffendél-Mardekár párosítású csoport már a bájitaltan terem előtt várta Pitont, aki hamarosan meg is érkezett a megszokott, fekete, ijesztően örvénylő talárjában. A Professzor mindig el tudta érni – már a járásával is –, hogy a diákoknak megálljon a szívük a félelemtől, még a puszta látványától is. Roppantul élvezte, mikor beviharzott az óráira, vagy végig ment a tömött folyosókon és a diákok rémült pillantásokat vetettek rá. Valahol az agya hátsó szegletében tudta, hogy ennek nem kellene így lennie. Tudta, hogy az lenne a normális, ha lennének kedvencei, vagy ha kedvelne, vagy szeretne néhány diákot. Néha elő is fordult, hogy majdnem megkedvelt valakit, ebből a csoportból például a legelső órájukon, majdnem megkedvelte Draco Malfoyt, De az amint megszólalt, azonnal rájött, hogy ugyanolyan, undorító nyamvadék mint a többiek. Beviharzott a terembe, nyomában a kelletlenül mormogó diákokkal. Azonnal a táblához fordult és elkezdte felírni rá a mai bájital receptjét, közben elmondta az utasításait a főzés menetéről. – Egyedül dolgoznak! Nem akarok pusmogást látni, aki meg mer szólalni annak a főzetét azonnal, eltüntetem, és két hét büntetőmunkát kap! Azt akarta, hogy teljes csend legyen a teremben. Amióta észrevette, hogy a Potter kölyök valamit el akar titkolni előle, azóta nem hagyta nyugodni a dolog, de egészen eddig nem volt lehetősége észrevétlenül a közelébe kerülni. A diákjai némán pakolták elő a hozzávalókat a főzethez, már most látta, hogy kik azok, akiknek biztosan nem fog sikerülni – az idióta Monstro például a Hegyi Üröm szirma helyett szárított Káposzta Lepke szárnyat vett elő. Lassan elcsendesedett a terem, csak az üstök alatt pattogó láng, és a halk sóhajok hangja hallatszott. Most, hogy Potter figyelmét lekötötte a bájitalfőzés, könnyedén kitudakolhatja, mit titkol a kölyök, hiszen kellően szétszórt ahhoz, hogy ne tudjon egyszerre kétfelé figyelni. Összpontosított, ráfókuszált a fiú gondolataira – kiváló legilimentorként nem okozott neki problémát –, miközben kívülről csak annyi látszott rajta, hogy figyeli az osztályt. A kölyök elméje olyan volt, mint egy nyitott könyv, tisztán érzékelte a kétségeit, fogalma nem volt arról, hogy melyik összetevőt mikor kell a főzetbe tenni – természetesen most nem volt kíváncsi az efféle bénázásra. Beljebb akart hatolni, a titkot akarta. Pillanatnyilag semmi más nem érdekelte. Tovább tapogatózott hát, mélyebbre és mélyebbre. Eltartott egy darabig, amíg rájött, hogy körbe-körbe jár, mintha egy fal körül sétálna – egy masszív, áthatolhatatlan fal körül. Meglepetten felpillantott, és szembe találta magát Potter ijedt pillantásával.
Harry nézte a táblán a bájital receptjét. Kétsége sem volt afelől, hogy nem tudja majd elkészíteni – amikor Piton kijelentette, hogy tilos beszélniük, akkor már azt is tudta, hogy nem kérhet Hermionétól segítséget. Az összetevőkre emlékezett, de a sorrendre nem – mindegy, legfeljebb trollt kap… Látta, hogy Ron hasonló kínban van, mint ő, de a barátja még a hozzávalókat is másról leste le. A teremben csend volt, még nyikkanni sem mert senki, Harry is némán tette a dolgát, vagyis próbálta tenni. „ Na, majd most kiderítem!” Harry felnézett, vajon ki az a bátor, aki meg merte törni a csendet. Óvatosan nézett körbe nehogy a vérdenevérnek feltűnjön, de nem látta ki szólalt meg. Megvonta a vállát, és tovább dolgozott. „Mindig tudtam, hogy Potternek gőze sincsen a főzeteimről!” Ijedten nézett a professzorra. Már megint őt akarja megszégyeníteni. „Nem értem, nem tudok beljebb jutni, valami akadályozza a behatolást. Okklumenciát alkalmazna? Az nem lehet…” Harry növekvő rémülettel nézte Pitont. Lassan kezdte megérteni. A professzor nem az osztály előtt akarta megszégyeníteni, hiszen nem is beszélt. Helyette az elméjét akarta kifürkészni. Meg akarta tudni a titkát. De nem ettől ijedt meg! Tisztán érezte, hogy nem jutott át az elméjén emelt falakon. Ellenben a tudata kapuját teljes szélességében megnyitotta a denevér elméje előtt, minden gondolatot, szándékot, érzést, tisztán és pontosan érzett, ami a professzor fejében megfordult. Ekkor Piton felnézett, egyenesen a szemeibe. Harry elájult. Ugyanebben a percben a végzősök között kitört a pánik. Minden második utolsó éves tanuló összeesett, ugyanabban a pillanatban, amikor Harry Potter is.
| 
