Dumbledore kutató tekintettel nézte Harryt. Késő este volt, nemrégiben ért véget a Rend gyűlése – miután nagy nehezen megegyeztek, hogy kik mennek megfigyelésre. Amikor visszaért a kastélyba, egyenesen a gyengélkedőre jött, hátha még ébren találja a fiút, és megkérdezheti, hogy mi volt az oka a nagy kiborulásnak. Remélte, hogy nem a jóslatról szerzett tudomást, az katasztrofális lenne – ebben az összes rendtag egyetértett vele. Túlságosan fiatal volt még ahhoz, hogy ekkora felelősséggel kelljen szembenéznie. Na, persze voltak ennél fontosabb okai is a titkolózásának, de erről rajta kívül senki nem tudott – remélhetőleg soha nem is fog tudni. Mivel Harryvel nem tud beszélni, visszavonult az irodájába átgondolni a továbbiakat. Harry hirtelen ébredt, nem tudta pontosan mire, de valami motoszkált benne. Félálomban futtatta végig a gondolatait a közelmúlt eseményein – elfogadta, bár ez nem volt egyszerű, tudta, nem tehet semmit, ami megváltoztatná a dolgokat. Viszont volt valami, ami nem hagyta nyugodni. Újra és újra végiggondolt mindent, de nem jött rá, mi az, ami annyira zavarja, hogy az éjszaka közepén felébred rá. Hiába erőltette az agyát, nem találta a választ. Az éj hátralevő része forgolódással telt, az alvás és az ébrenlét közötti furcsa, de nem kellemetlen állapotban. A szendergésének Poppy érkezése vetett véget, kora reggel. Abban a pillanatban, amikor meglátta a javasasszonyt már tudta, hogy mi volt az, ami éjjel felébresztette. – Jó reggelt, Mr. Potter! Milyen volt az éjszakája? – Madam Pomfrey. Köszönöm, aránylag jól telt, bár nem sikerült végigaludnom. – Ez érthető, túl sok időt töltött már ágyban, szüksége volna már egy kevés mozgásra, ma már fel kell kelnie. Ne ijedjen meg, egyelőre csak pár percig lehet talpon – tette hozzá Poppy amikor az elsápadó arcra nézett. Harry félve kutatta Poppy arcát, azon gondolkodva, hogy vajon meglátná-e rajta, hogyha mindent tudna. Törte a fejét, hogyan kérdezzen rá anélkül, hogy a nő gyanút fogjon. – Nem ijedtem meg. Csak elgondolkodtam, megmondaná, mikor kezdődik az iskola? – Talán ha az iskolával kapcsolatban kérdezi, akkor nem gyanakszik majd. – Lesz még elég időm addig, hogy összeszedjem magam? – Ne aggódjon, Mr. Potter. Minden rendben lesz, az iskola csak hat nap múlva kezdődik, ha rendesen betartja az utasításokat, még egy szabadnapja is lesz előtte a Griffendél toronyban. – Köszönöm, az jó lesz, mert – próbálkozott hátulról Harry – mindenem a bácsikáméknál maradt a Privet Drive-on. – Mint mondtam, ne aggódjon, a ládáját és Hedvig kalitkáját én magam hoztam el, amikor átszállítottuk önt ide. Harry legrosszabb sejtelmei kezdtek beigazolódni. – Akkor a ládám a toronyban van? Köszönöm, és Hedvig? Van, aki gondoskodjon róla? – Hedviget elküldtem az Odúba – ott a barátai ellátják minden szükségessel -, nem akartam az iskola bagolyházába küldeni, már éppen eleget nélkülözte az emberi társaságot. A ládája pedig, nos, bátorkodtam a szobájában szétdobált holmiját belepakolni, de biztosíthatom róla, nem éltem vissza a helyzetemmel. Mindent, amit ott találtam, varázslattal reptettem a ládába. – Nagyon köszönöm. Harry a megkönnyebbüléstől nem tudott ennél többet kinyögni. De nem is volt rá szükség, Poppy elvonult ennivalóért és a reggeli bájitalokért. Most már tényleg csak rajta múlik, hogy a titok titok maradjon. Az nyilvánvaló, hogy az iskolakezdésig nem számíthat a barátaira, igaz attól sem kell félnie, hogy Pitonnal összefut, nem az a gyereklátogatós fajta. Viszont nem ártana ezt a hat napot kihasználnia, abban nem bízott, hogy itt a gyengélkedőn egyedül megtanulhatná az okklumenciát, de talán megpróbálhatna felépíteni valamilyen kezdetleges falat az elméje köré. Az is több mint a semmi – legalább nem érezné a professzorral szemben teljesen csupasznak az agyát. Poppy már hozta is a reggelit. – Madam Pomfrey! Ha még öt napig itt kell lennem, nem hozna nekem valami könyvet? – Természetesen hozhatok valamit, mire gondolt, valami szórakoztatóra? – Hát… Mostanában inkább az okklumencia érdekel, ha lehetne, akkor inkább ezzel a témával foglalkozó könyveket szeretnék. – Lehetni éppen lehet – nézett rá Poppy furcsán –, de most egye meg a reggelijét, mert kell valami a gyomrába, mielőtt megissza a bájitalokat. Megyek, hozok magának olvasnivalót. Harry nekilátott a reggelinek, az előző esti étvágyának nyoma sem volt, éppen csak csipegette az ételt. Nem érezte magát annyira gyengének, mint tegnap este. Ezért sokkal szívesebben töltötte volna ezt a pár napot fent a toronyban, de meghúzta magát és nem ellenkezett. Nem akarta a kelleténél jobban magára irányítani a figyelmet. Perselus feszült figyelemmel olvasta a jegyzeteit. A laborjában elkülönítette az egyik sarkot, bár nem sokban különbözött a helyiség többi részétől, mégis láthatóan más volt a funkciója. Egy puha, kényelmes fotel, mellette egy kicsiny asztal, ennyi volt az egész – a fotelt megbűvölte, hogy egy intéssel alvásra is lehessen használni. Ide telepedett le, amikor nem főzte a bájitalokat, hanem azok elméleti részével foglalkozott, ahogyan most is – ha jobban belegondolt, több időt töltött ebben a sarokban, mint a kúria más részeiben, csak akkor tartózkodott fent, ha a tisztálkodásról volt szó. Az ételeket, amiket fogyasztott ide hozta neki Socius, a manója. Kedvelte ezt a kis lényt, Dumbledore-on kívül ő volt az egyetlen, akit megtűrt maga mellett. Bár, ha nem kedvelte volna, akkor is kénytelen lenne elismerni, hogy szüksége van rá. Sokszor fordult elő, hogy a Nagyúrral való találkozások után órákig nem volt magánál – mostanában egyre többször –, de már az is megesett, hogy a manónak kellett hazahoppanálnia vele. Ilyen esetekben Socius ápolta, ellátta a kellő bájitalokkal, kezelte a sebeit. Más manókkal ellentétben, ő nem a gazdájától elhúzódva, egyedül töltötte a napjait, ha itt vagy a Roxforti lakosztályában volt, akkor a manó mindig ott sertepertélt körülötte. Az évek alatt megtanulta, melyik főzet mire való, mit hogyan kell használni. Perselus pedig teljesen megszokta a jelenlétét, olyan volt neki, mintha mindig is vele lett volna. Pedig fogalma sem volt róla, hogyan tett szert rá, annyiszor törte már a fejét ezen, de nem találta a választ – megkérdezte a manót is, mikor lett a gazdája, de az csak annyit mondott, hogy az előző tulajdonosa megátkozta, hogy soha ne beszélhessen a Perselushoz kerülésének a körülményeiről. Volt több hasonló homályos dolog körülötte, amit nem igazán értett, de mivel sokszor volt része a különböző átkokban – túl sokszor –, hát a nagy részét ráfogta erre. Ezek leginkább a hézagos, nem mindig, vagy nem pontosan egymáshoz illeszkedő emlékei voltak. Az utolsó pár iskolai évére és az azt követőre nem is igazán emlékezett, ha arra az időszakra gondolt, akkor úgy érezte, mintha a szürkületi ködön akarna átnézni, minden homályos volt. De azt tudta, hogy valaha emlékezett. Természetesen megpróbálta visszahozni ezeket az emlékeket, de hiába tett meg mindent, nem járt sikerrel. Valamikor abban az időben jutott hozzá Sociushoz is. Már összegezte a hozzávalókat és azok egyéni, valamint egymásra gyakorolt hatásait. Mégsem tudta megfejteni, hogy a Nagyúr által kitalált főzet mire való. Nem merte kipróbálni magán. Még élénken emlékezett, hogy egyszer már megtette ezt a balgaságot. Soha többé nem akart még csak hasonlót sem átélni. Mivel a hozzávalók arányával és mennyiségével tisztában volt, biztos volt benne, hogy csak idő kérdése, és tudni fogja a választ. A kisváros némán aludta az igazak álmát. Három árny suhant a kerítések alatt, kiábrándító bűbájjal védve. Hiába cirkáltak itt már napok óta, nem találtak semmi gyanúsat. Cherry Hintonban csend volt. Ugyanez volt helyzet Wattonban, Southportban, Wiganban és a többi városban is. A varázsvilág elnémult, nehéz, vészterhes csend telepedett rá, szinte tapintani lehetett a feszültséget. Az emberek féltek. Megszűntek a szomszédolások, a társasági élet, de még azt is ezerszer meggondolták, hogy egyedül tegyék ki a lábukat otthonról. Jó néhány család már napokkal az iskolakezdés előtt elhozta a gyermekét Roxfortba, abban bízva, hogy az iskola falain belül biztonságban lesznek. Ezt látván a többi szülő is úgy döntött, hogy követi a példájukat. A Roxfort történelmében még nem fordult elő, hogy augusztus 27-én már az összes tanuló elfoglalta a helyét a házában. Azok a családok, akiknek nem vagy csak nagyon kicsi gyermekük volt, a minisztériumhoz fordultak segítségért. Az otthonuk védelmének a megerősítését kérték. A napok teltek, anélkül, hogy bármi megváltozott volna. Poppy még utoljára elvégezte a diagnosztizáló bűbájt Harryn – csak a biztonság kedvéért. – Úgy gondolom, rendben van az egészsége, Mr. Potter. Nyugodtan felmehet a házába. – Köszönöm, Madam Pomfrey. – De mielőtt elmegy, muszáj megkérdeznem, hogy mi történt önnel Mr. Dursleyéknél. Harry már várta a kérdést, de mivel nem tudott mit kitalálni, úgy döntött, hogy amnéziás lesz. – Nem tudom megmondani – nézett megjátszott kétségbeeséssel a javasasszonyra –, nem emlékszem semmire azelőttről, hogy itt felébredtem volna, az még rémlik, hogy Vernon bácsiék elmentek vásárolni, de utána semmi. – Értem, valószínűleg részleges amnézia. Majd ha később visszatérnek az emlékei, akkor elmondja a történteket. – Igen, Madam Pomfrey. – Most menjen fel a házába, és pihenjen. Túl sok időt tölt a könyvekkel, nem lenne jó, ha ismét kimerülne. Harry boldogan célozta meg a Griffednél tornyot, szeretett itt lenni. Szerette az ódon kőfalakat, a homályos folyosókat – a sok ezer gyerek koptatta követ a lába alatt –, de a legjobban a hálótermüket szerette, hiába kellett rajta osztoznia másokkal is, azt a helyiséget érezte igazán a magáénak. Ott tényleg otthon volt. Amint felért a toronyba elsuttogta a Dámának a jelszót – Poppy elmondta neki. Teljesen ledöbbent, amint átlépett a festményen, egy szélvészként érkező barna hajzuhatagot kapott a nyakába. – Harry! Jól vagy? De jó téged látni, az igazgató nem engedte, hogy lemenjünk hozzád. Elmondod, mi történt? Hedvig jól van, vigyáztunk rá. Mrs. Weasley küldött neked süteményt, de azt sem vihettük le. Hermione ezt mind egy szuszra hadarta el, anélkül hogy közben egy kicsit is lazított volna az ölelésén. Csak amikor Ron megköszörülte a torkát mögötte, akkor engedte el a fiút. – Ti mit kerestek itt ilyenkor? – kérdezte, de hamar észrevette, hogy nem csak a barátai vannak itt, hanem mindenki, mintha már megkezdődött volna a tanév. Pedig elseje csak holnapután lesz. – Az igazgató nem mondta, mi történt? – kérdezte Hermione, de szokás szerint meg is válaszolta a saját kérését. – A szülők egyszer csak elkezdték az iskolába hozni a gyerekeiket. Mr. Weasley is felpakolt mindenkit, és minden magyarázat nélkül ideküldött minket a kandallón keresztül. Két napig olyan volt Dumbledore professzor irodája, mint egy átjáró ház. Három nappal ezelőtt már minden diák az iskolában volt. –De miért? Voldemort? – Tulajdonképpen nem történt semmi – mondta Ron, amikor végre ő is szóhoz jutott. – De az emberek bepánikoltak, aki tudott az elutazott, a gyerekeket biztonságos helyre vitték, általában az iskolákba. Az aurorok a varázslók otthonait erősítik meg különböző védő, álcázó bűbájokkal. Pedig nem történt semmilyen támadás – igaz, a fenyegetésnek szinte szaga van. – Senki nem tud semmit? – Senki, még az igazgató sem. De mond már el végre, mi történt veled – sürgette a griffendéles lány. – Nagyon aggódtunk érted! Harry elmesélte a barátainak a történteket, persze alaposan cenzúrázva, hozzátéve azt is, ami tulajdonképpen meg sem történt. Elmondta a gondosan felépített – azonban nem létező – történetet az igazgatói megbízatásról, miszerint ki kell nyomoznia, mi történt a valóságban 1978 és 1981 között a Tekergőkkel. Azt nem tette hozzá, hogy igazából az édesanyja és Piton a nyomozás fő célpontja, és azt sem, hogy mi a célja vele. De a barátai nem is kérdezősködtek. Hermione csillogó szemekkel hallgatta, tudva, hogy a nyomozás rengeteg könyvtárban töltött órát jelent, Ron pedig örült, hogy ez az év sem múlik el kaland nélkül. Harry hozzáfűzte azt is, hogy szintén ezen okból, meg kellene tanulnia az okklumenciát is, és megkérte őket, hogy erről ne beszéljenek senkinek – még az igazgatónak se –, mert nem akar kellemetlen helyzetbe kerülni. Utálta, hogy hazudik nekik, de úgy érezte, amíg nem tud mindent konkrétan, és nem fogadja el a dolgokat úgy, ahogyan igazából történtek, addig nem oszthatja meg senkivel. Visszatartotta a félelem is. Fogalma sem volt, mi a teljes igazság, nem volt benne biztos, hogy a valójában megtörtént eseményeket fel tudja-e majd vállalni. Nem merte kitenni magát egy esetleges megszégyenülésnek. Kimentette magát, arra hivatkozva, hogy a gyengélkedőn töltött napok alatt a ruhái szörnyen magukba szívták a gyógynövények nem túl kellemes illatát, ezért felmegy a hálóterembe átöltözni. Fent egy percig csak állt az ajtóban, mint minden évben, most is hagyta, hogy átjárja az öröm, amiért ismét itt lehet. Miután megbizonyosodott róla, hogy egyedül van, gyorsan a ládájához ment, amint felnyitotta a tetejét, azonnal meglátta benne a dobozkát, és mellette az összehajtott pergament. Megkönnyebbülve rogyott az ágya szélére, már csak egy jó rejtekhelyet kellene találnia a doboznak. Piton lobogó talárral sietett az igazgatóhoz. Megoldotta a bájital problémáját, de ettől nem érezte magát jobban, a megoldott probléma más megoldatlan gondokat szült. Sürgősen beszélnie kell Albusszal. A Kőszörnynek elsuttogta a jelszót – soha nem ejtette volna ki a száján hangosan, Albus, és az ő hülye jelszavai. Az igazgató az asztal mögött éppen levelet írt, amikor Perselus belépett, letette a pennát és érdeklődve nézett a bájitaltan professzorra. – Híreket hoztál, fiam? Talán sikerült beazonosítanod a főzetet? – Igen, Albus, sikerült. Bár, ne sikerült volna. – Ne mondd ezt, akármilyen szörnyű méreg is, Voldemort azt is rád bízta, hogy készítsd el az ellenmérget, így nem lehet problémánk, majd főzöl a Rendnek is. – Albus, nem tudom elkészíteni az ellenszert, legalábbis egészében nem! Az utolsó összetevőt nem ismerem, azt a Nagyúr fogja beletenni. – Mondd, Perselus, mire való az a méreg? – kérdezte Dumbledore, növekvő aggodalommal. – Kómát okoz, elég belőle egy nagyon kicsi mennyiség, semmit nem tehetünk az áldozatért, csak az ellenszer képes magához téríteni.
| 
