A csípős hajnali szél a birtokon talált mindenkit, aki mozgásképes volt a kastélyban. Sötét öltözékük hűen tükrözte a hangulatukat.

Temetésre készültek – az áldozatok családjaihoz.

Már csak az igazgatóra vártak, némán, fájdalmas tekintettel figyelték a lassan kelő napot – a magállíthatatlanul ismétlődő örök körforgás, élesen emelte ki az emberi élet rövidségét.

Dumbledore hófehér, a tisztelet és megbecsülés jeleit hordozó öltözékben lépett ki a kastélyból – rövid megbeszélés után, a birtok melletti hoppanálási ponthoz indultak.

Sorra látogatták az odaveszett gyermekek, tanárok családjait, megosztva velük a fájdalmukat, felajánlva a későbbi segítségüket.

Kora délután volt mire visszaértek a Roxfortba.

A búcsúzások fájdalma, életre szóló nyomot hagyott a lelkükön.

Dumbledore a Nagyterembe invitált mindenkit – felkészült.

Miután elfoglalták a helyüket, és elcsendesedtek, az igazgató szólásra emelkedett.

– Magyarázattal tartozom, hiszen az itt jelenlévők, egy kivételével, mind azt gondolták rólam, hogy betegen ápolnak egy szanatóriumban – itt megállt picit, nem akart minden részletet elmondani, de ez esetben kénytelen volt. – Valóban eltöltöttem pár napot egy igen kényelmes intézményben, de hála Mrs. Pomfrey előrelátásának, és annak, hogy Mrs. Figg gondosan felügyelt rám, hamar fény derült az állapotom valódi okára.

Mint mostanra biztosan mindenki értesült róla, a tavalyi diákok elleni merényletet Friccs, a kastély gondnoka követte el. Jómagam is az ő mesterkedésének lettem az áldozata – ezen szavai hatására a Nagyteremben ülök felhördültek, de Albus egy kézmozdulattal elhallgatott mindenkit. – Hosszú időn keresztül mérgezett egy növényi kivonattal, melynek hatására az elmém elhomályosodott, ha a nagyra becsült kollégáim nem veszik észre a változást rajtam, akkor heteken belül az életemet is elvesztettem volna! De szerencsére, nagyszerű és gondos emberekkel vagyok körülvéve, így ma itt állhatok, és egészséges emberként ránthatom le a leplet a történtekről. Nos, miután felfedezték az állapotom okát, ami egyébként Piton professzornak köszönhető, mint ahogyan a rohamos gyógyulásom is, elhagytam a szanatóriumot és az új Piton kúriában húztam meg magam. Bár, szándékomban állt visszatérni a Roxfortba, de bizonyos megfontolások alapján úgy határoztunk, hogy nem fedjük fel a gyógyulásomat. Ennek egyetlen oka volt, mégpedig az, hogy ha úgy alakulnának a dolgok, ahogy végül is alakultak, akkor időben és felkészülten siethessek a harcolók segítségére. Ennek érdekében a háttérben Perselusszal előkészítettünk mindent, ennek ellenére büszkén kimondhatom, hogy mire azzal a maroknyi emberrel és a néhány medimágussal megérkeztem a csata kimenetele eldőlt! Nem maradt más hátra, mint hogy büszkén köszönetet mondjak nektek, és meghajoljak a hősies tetteitek előtt! – itt ismét elhallgatott. Bár ünneplésre okot adó szavakat mondott, mégsem jutott senkinek eszébe ujjongani vagy tapsolni, a veszteség fájdalma még túl erős volt, néma bólintások érkeztek mindössze válaszul.

– Igazgató úr! – állt fel Charlie. – Valamit még mindig nem értek! Hogy lehet, hogy Harry túlélte az átkot? Már maga a tény, hogy ő is horcrux, azt bizonyítja, hogy meg kellett volna halnia! Ó… Sajnálom, nem úgy gondoltam!

– Erre had válaszoljak én! – emelkedett fel komor arckifejezéssel Perselus. – Harry valóban horcrux volt! De egy hosszú és alapos kutatást követően az igazgató úrral sikerült kidolgoznunk egy bűbájt, amivel a lélekszilánkot mondhatni átprogramoztuk. Biztosítva ezzel, hogy Harry egy esetleges támadás során ne eshessen neki áldozatul. Az csak egy nem várt mellékhatás lett, hogy az átprogramozott horcrux Voldemort átka ellen fordult, ezzel megsemmisítve önmagát, és a sötét mágust is!

– Tehát a horcruxról pattant vissza az Avada Kedavra? – kérdezte meglepve Remus, aki végre Tonks kezeit szorongatva, jóval több kedvvel vett részt a megbeszélésen.

– Mondhatjuk így is!

A terem elcsendesedett.

– Ha nincsen több kérdés – vette vissza a szót Albus –, akkor javaslom, kezdjük meg a munkát! De még mielőtt elindulnánk, kérnék valamit. Úgy érzem, azok – akik életüket vesztették, többet érdemelnek egy halk megemlékezésnél! Arra a helyre, ahol a csata nagy része lezajlott, és ahol a legtöbb társunkat elvesztettük, szeretném, ha közösen emelnénk egy emlékművet, biztosítva ezzel, hogy soha senki ne felejthesse el, mekkora árat kell fizetnünk a háborúért!

A teremből kilépve, Albus és Perselus nyomában mindenki a birtokra ment, meglepve látták, hogy kint már tucatjával álltak a kentaurok és a házimanók is.

– Köszöntelek benneteket – lépett előre az egyik félember, kissé meghajtva a fejét. – Tisztelettel elfogadtuk a megemlékezésre való meghívásodat, igazgató!

– Örömmel vesszük a jelenléteteket! – viszonozta Albus is a köszöntést. – Szeretnék mindenkit megkérni, aki a jelenlétével adózik most a hőseink emlékének, hogy az értük készülő szoborhoz adja hozzá azt, amit méltónak vél!

Dumbledore nem kívánt többet hozzáfűzni – megemelt pálcával mutatott arra a helyre, ahol a legtöbb vér szennyezte a földet. Mozdulatai nyomán, hófehér márvány talapzat nőtt ki a földből, majd sorban egymás után nevek vésődtek az oldalába, aranyló szikrázással. Mikor ez elkészült leengedte a karját és némán hátralépett.

Perselus, ismételte a mozdulatait, a ragyogó fehérséggel éles ellentétben álló fekete vonalak kezdtek körvonalazódni a talapzaton – melynek végeredményeként egy Voldemortra erősen emlékeztető, de mégis csak egy halom rongynak látszó valami jelent meg.

Sirius és Lupin léptek elő – némán forgatták a pálcáikat, aminek a hatására egy professzor és egy civil varázsló kezdet kirajzolódni majd testet ölteni. Még be sem fejezték, amikor Minerva és Aberthfort előre léptek, az ő varázslatuk nyomán egy-egy gyermeket formáló alak jött létre. A kentaurok sem vártak tovább, a házimanókkal együtt adták hozzá a nűhöz a fájdalmukat.

Mire mindenki végzett az emlékmű hatalmassá nőtt, minden egyes elesett élőlény megtalálta rajta a helyét, vakító fehérségével messzire vitte a gyászt – és egyben a belé ültetett reményt is, hogy soha többé nem ismétlődik meg az a nap!

Hosszú percekig álltak mellette némán, elköszönve az elhunytaktól – elmélyítve, szívükbe zárva a fájdalmat.

Lassan kezdtek mozgolódni, hiszen nagy munka várt még rájuk – amikor ragyogó fényesség jelent meg az újonnan született emlékmű felett.

– Igazán méltó alkotás – hallották mindenfelől –, de nem lett volna szabad megfeledkeznetek azon hőseitekről sem, akiknek végül a szabadságunkat köszönhetjük!

A fényesség vakítóvá vált, majd elhalványult. Nyomán a szobor teljességet nyert, magába fogadva az egy mást támogató Harry és Perselus alakját, és a kígyó fejét diadalmasan magasba emelő Neville-ét is.

Lassan munkára indult mindenki.

Még a kentauros s besegítettek – lépteik nyomán a birtok újra zöldellni kezdett, a fekete csonkká éget fák ismét erőre kaptak.

Albus megállt egy pillanatra, elgondolkozva nézett a kastély felé tartó testvérére.

– Aberthfort! – kiáltott utána. – Váj, kérlek!

Az idős mágus, Minervával az oldalán megállt.

– Köszönettel tartozom – kezdte Albus, de egy pillanatra elakadt a szava, majd őszinte öröm suhant át az arcán, amikor alaposan szemrevételezte az előtte állók összefűzött kezeit. – Tudom, hogy régóta sokkal jobban érzed magad a varázsvilágon kívül, ennek ellenére megkérdezem. Nem volna kedved velünk maradni? Lehetnél professzor az iskolában, elvégre ki taníthatná jobban a mugli ismeretet nálad, aki több évtizedet tudhat abból a világból a magáénak?

– Örülök, hogy jó egészségnek örvendesz, Albus! Az ajánlatodat köszönettel elfogadom – felelte Aberthfort egyszerűen, majd közösen indultak a kastély felé.

Lassan mindenki elfoglalta a helyét az ezeréves épület körül, egyszerre lendítették magasba a pálcáikat, minden erejüket beleadva a bűbájba. Mozdulataik eredményeként a kastély megremegni látszott, majd lassan, de biztosan a lehullott építőkövek, a csorbult bástyák, a kitört ablakok – de még a mélybe zuhant vízköpők is emelkedni kezdtek. Elhagyták a földet, hogy visszataláljanak az eredeti helyükre.

Kőről-kőre kapta vissza a kastély az eredeti állapotát – az erőfeszítéseiknek köszönhetően, mire a nap nyugovóra tért, a Roxfort, úgy pompázott, mintha csak sose történt volna meg a csata, aminek az emlékét már csak a fájó szívek, és a hófehér márványszobor őrizték.

Már az ezüst hold kísérte a lépteiket, mikor beléptek a bejárati csarnokba.

Olyan látványban lehetett részük, amiről elsőre azt gondolták, hogy csak a kimerültség miatt képzelik.

Áttetszően fényes alakok vártak rájuk. Négy varázsló szelleme – akik holtukban is erőt sugárzóan álltak, rájuk várva.

– Perselus Piton! – szólalt meg a festményekről mindenkinek ismerős Mardekár Malazár szelleme. – Az összes felmenőd nevében bátran jelentem ki, hogy büszke vagyok rád!

Perselus elhűlten hallgatta a szellem szavait. Soha senki, még az édesanyja sem mondta azt neki, hogy büszke lenne rá, ő maga sem érette, hogy olyasmit tett volna, ami okot adott volna erre.

– Hálával és köszönettel tartozunk neked, és mindenkinek, akit itt harcolt! Adni ezért nem tudunk semmit, csak az ígéretet, hogy továbbra is vigyázzuk a Roxfortot és egy apróságot, amit elhelyeztünk a nagyterem melletti falon.

Még mielőtt bárki megszólalhatott volna, a négy szellemalak, újra egybeforrt és fényes fehérséggel eltűnt a kőpadlóban ismét összeolvadva a kastéllyal.

Perselus a lakosztályában Filius hívta.

– Igen, gazdám!

– Hogy van Socius?

– Lassan ébredezik, de nem tudom, hogy ez jót tesz-e neki.

– Nem is neked kell tudnod – Perselus nehezen viselte ennek a manónak a stílusát, de most nem volt kedve ezzel foglalkozni. Harryt megnézte, az állapota kielégítő volt, el kellett rendeznie Socius sorsát.

Halkan lépett be a hálójába. Az apró manó, azóta nem mozdult, hogy ő az ágyára fektette.

Előhúzta a talárja redőiből az a főzetet, amit magával hozott. Bármennyire gyenge is a manó beszélnie kell vele, mert ha nem teszi meg idejében, akkor soha nem lesz már alkalma rá. Bűbájjal juttatta Socius gyomrába a bájitalt, majd várt.

Hosszú percek teltek el – már éppen aggódni kezdett, amikor a manó kinyitotta a hatalmas szemeit.

– Perselus gazda eljött elbúcsúzni – suttogta a manó halvány mégis boldog mosollyal az arcán.

– Nem éppen – felet a professzor dühösen. – Nem engedlek el! Azt parancsolom, hogy gyógyulj meg! Nem ellenkezhetsz a parancsaimmal!

– Perselus gazda – nézett rá szomorúan a manó. – Socius nem tud manóvarázs nélkül szolgálni!

– Talán ahhoz is manóvarázs kell, hogy pennát és pergament használj? Írni csak tudsz?

– Socius tud írni, Perselus gazda!

– Helyes! Már régen szükségem van valakire, aki lejegyzi a receptjeimet, miközben dolgozom. Egy hetet kapsz a gyógyulásra, utána munkába kell állnod! – majd anélkül, hogy visszanézett volna, halvány mosollyal az arcán, kilépett a hálójából.

A manó könnyes szemekkel rebegett köszönetet.

Mire a naptár szerint a téli szünet véget ért, az iskolában helyre állt a rend. A diákok újra hangos zsivajjal töltötték meg a kastélyt.

Az élet, mintha mi sem történt volna, ment tovább.

 

Epilógus

A Roxfort bejárati csarnokát hirtelen rohanó lábak zaja verte fel.

A két oldalról egymás felé közelítő léptek zaja egy ponton összeért, majd elhallgatott.

– Lily! Anya ezerszer elmondta, hogy ne rohangálj a lépcsőn, mert kitöröd a nyakadat!

– Aham… Gyere! Találtam valamit! – kiáltotta a kislány, nem törődve a figyelmeztetéssel, húzni kezdte maga után a testvérét. A kisfiú szinte megszólalásig hasonlított rá – talán csak annyi különbség volt közöttük, hogy neki, a másikkal ellentétben, a hollófekete haja nem ért a derekáig.

– Hová viszel?

– Nem megyünk messze, nézd! – mutatott a Nagyterem bejárata melletti falra.

– Mit nézzek egy unalmas falon? – éretlenkedett.

– Jaj, ne legyél már ilyen! Nézd azt a képet! – felelte a kislány türelmetlenül.

Eltartott egy darabig, amíg rájött, hogy mit mutogat neki Lily.

A falon a sok festmény között az egyik egészen más volt, mint a többi.

Nem egy varázslót, vagy egy kellemes pillanatot ábrázolt – nem is mozogtak a keretben a szereplők.

Komor, nyomasztó hangulatú csata jelenet volt rajta. Vöröses árnyalatú, füsttel homályosítva a roxforti birtokot, a háttérben a lángoló kastéllyal – a festményen három alak volt a középpontban. Egy fiatal varázsló, akinek a mellkasa közepéből zöldes fénycsóva tört elő. Egy láthatóan sötét, gonosz arcú mágus, akinek az arckifejezése döbbenetet mutatott, és egy fekete taláros, ijesztően ismerős férfi, aki a földön feküdt.

– Ezt eddig, hogy nem vettem észre? – kérdezte a kisfiú.

– Én is csak az este láttam meg, amikor a toronyba indultam vacsora után. De te meg amúgy is a másik irányba szoktál menni.

– Igaz!

– Vajon ez a kép azt a csatát ábrázolja?

– Nem tudok másik csatáról – felelte a fiú.

– Kérdezzük meg, nagyapát! – majd választ sem várva lerohant a lépcsőn.

A testvére késlekedés nélkül követte.

Perselus türelmetlen kopogásra lépett ki a fürdőből.

Az állandóan viselt szigorú maszk azonnal lehullott az arcáról, amikor meglátta az érkezőket.

– Nagyapa! – köszöntötték egyszerre az ikrek.

– Nektek is jó reggelt! – szólt rájuk szigorú hangon a bájitalmester.

– Szia! Képzeld… – a gyerekek egymás szavába vágva meséltek a frissen felfedezett festményről. Perselus láthatatlan mosollyal hallgatta a kapkodó szavakat – tudta, hogy hamar megtalálják majd a képet, hiszen ismerték a történetet, az utóbbi hetekben nem egyszer kellett már elmesélnie nekik. De arra nem gondolt, hogy ez már a harmadik roxforti reggelükön megtörténik majd.

– Nagyapa! Valamit nem értek – nézett rá hatalmas zöld szemekkel a fiú unokája. Ő volt az elsőszülött, pontosan hét perccel előzte meg a húgát – akivel ugyan nagyon hasonlítottak egymásra, mégis inkább az apja vonásait örökölte. Nem úgy, mint Lily, aki bár, viselte a Pitonokra oly jellemző hollófekete hajszínt, és a szeme is sötét volt, mint az éj, de a vonásai inkább az édesanyja lágy arcát idézték.

– Halljam – felelt a megszokott, stílusában.

– Azon a képen apa meghal!

– Úgy láttad? – kérdezte érdeklődve. – Na, gyertek – ültette le őket a sokat megélt kanapéra. Megvárta, míg az ikrek elhelyezkedtek, majd ő is leült melléjük.

– Mondd el, mit láttál azon a képen – nézett az idősebb gyerekre, aki az ő nevét viselte.

– Hát azt, ahogy egy átok pont telibe kapta apát!

– Több tiszteletet! – dörrent rá.

– Bocsánat.

– De én is láttam, apának meg kellett volna halnia – szólt bele a cserfes kislány is.

– Az a festmény, bár a csata végét ábrázolja, mégsem pontos – váltott át a professzor arra a hangra amit, az unokáin kívül még senki sem hallott. – Ha úgy lett volna megfestve, ahogyan a dolgok valójában történtek, akkor én nem lehetnék rajta, és az átokfény éppen elhagyná apátok testét.

A két gyerek áhítattal hallgatta a nagyapjuk szavait. Alig két hete meséltek nekik először a nagy csatáról, egészen addig úgy éltek, mint minden más varázslócsalád gyereke. Hétköznapian, egyszerűen. Életük első, röpke tizenegy éve, egy London melletti kisvárosban zajlott nyugodt, rendezett környezetben – az édesanyjukkal töltötték a legtöbb időt, de minden este, amikor az apjuk megjött a munkából, felforgathatták a kicsiny világukat. Mindent megkaptak, amire egy gyereknek szüksége van – odafigyelést, törődést, szeretetet.

Nyaranta a család kibővült a nagyapjukkal.

A bájitalmester, bár annak idején megfogadta, hogy elhagyja a Roxfortot, ezt mégsem tette meg. A tanítási időszakban továbbra is a kastélybeli lakosztály volt az otthona, de amikor Harry megnősült – kéretlenül megjelent náluk az első nyáron. Aztán ez évről évre megismétlődött, míg végül szokássá lett, mindenki legnagyobb megelégedésére. Ilyenkor a gyerekek szinte le sem szálltak róla – akaratlanul is visszaadva a professzornak mindazt, amit egykor Voldemort miatt elveszített. Öntudatlanul is elhalmozta őket igaz, csak a maga módján – nem tudtak tőle olyat kérdezni, amire ne kaptak volna választ, magukkal vitte őket az iskolába, megmutatott nekik mindent, amire kíváncsiak voltak. Még alig tanultak meg beszélni, de már több növényt ismertek, mint az alsós diákok. Hamarabb ismerkedtek meg a mágiával, mint bárki a világon.

De ezen a nyáron a gondtalanságukat elfelhőzte a múlt.

Baglyok meghozták a roxforti leveleiket, az öröm, hogy végre ők is az iskola tagja lehetnek nem tartott sokáig, még aznap este megismerték a család múltját.

A nagyapjuk és az apjuk elmeséltek nekik mindent a tizenöt évvel azelőtt történt csatáról és annak előzményeiről – majd amikor látták, hogy megértettek mindent, elmondták a következményeket is.

Ekkor szembesültek először azzal, hogy mekkora népszerűségnek örvend a Piton név, hogy miért nem jártak eddig soha Londonban, hogy a nyári vakációkat miért töltötték kizárólag eldugott falvakban.

Hitték is, nem is, azt, hogy ez akár gondot is okozhat majd nekik – de már az elő nap, a beosztási ceremónián szembesülniük kellett az eddig nem ismert hírnévvel.

Sorban álltak, mint mindenki más – óvatosan, hogy csak ők tudhassák, odaintettek a tanári asztalnál ülő nagyapjuknak, és várták, hogy szólítsák őket.

– Lily Piton! – Hangzott fel elsőként a fiatalabb testvér neve, a termet betöltötte a hirtelen felzúduló moraj, a diákok felugráltak, mindenki látni akarta az egykori hős gyerekét.

A végére akkora lett a hangzavar, hogy az igazgatónak kellett rendet tennie.

A máskor talpraesett, vidám kislány megszeppenve ült le a beosztáshoz kikészített székre.

A fejére tett süveg, egy darabig hallgatott, majd szinte némán szólt a kislányhoz:

– Szeretnél magad választani, mint egykor az apád?

Lily annyira meglepődött, hogy csak megrázta a fejét, jelezve, hogy nem. Reakciójára a süveg mindenki számára érthetően felkiáltott.

– Griffendél!

Felugrott a székről majd a számára kijelölt ház asztalához sietett.

McGalagony professzor ismét megszólalt.

– Perselus Piton!

A terem még az előbbieknél is jobban felbolydult. Senki nem számított rá, hogy két Piton utód is előkerül, döbbenten mutogattak, hol a fiúra, hol a professzorra. A házvezetők együttes ereje kellett a diákok megfékezéséhez!

A felbolydulás érthető volt – a varázslócsaládok legendaként emlegették a Piton családot, ennek ellenére szinte soha senki nem találkozott velük. Bár, Piton professzor itt az iskolában tanított, tőle senki nem tudhatott meg semmit. Ezért is okozott ekkora meglepetést egyszerre két Piton gyerek felbukkanása.

A kis Perselus emelt fővel foglalta el a széket – a süveg, gondolkodás nélkül kiáltotta el magát még az előtt, hogy elérte volna a fiú fejét:

– Mardekár!

A megnevezett ház asztalánál kitört az ujjongás.

A tanári asztalnál a bájitalmester elégedetten felvonta a szemöldökét.

Büszkén nézett végig az unokáin, nem lesz könnyű dolguk, nekik nem a házak közötti ellenségeskedéssel, hanem a szüleik népszerűségével kell megküzdeniük. Hosszú út áll előttük, amin minden lépésükkel azt kell majd sugallniuk, hogy ők is vannak olyan értékes emberek, mint a felmenőik voltak.

A merengéséből Lily hangja riasztotta fel.

– Nagyapa! Elmondod akkor, hogy mi történt igazából?

– Persze…

VÉGE