A Zsebkosz-köz hírhedt része volt az Abszol útnak. Itt töltötték az idejüket a varázsvilág kitaszítottjai – itt bonyolították a kétes üzleteiket, ápolgatták még kétesebb kapcsolataikat. A lassan szürkületbe forduló délután megnövelte ennek a szűk, kacskaringós utcának a forgalmát. Az eltűnő árnyékok nyomában beszivárgó félhomály, még piszkosabbnak mutatta az utca képét. Van, ami soha nem változik. A fenyegetés érezhető volt a világban – de itt ebből nem lehetett semmit észrevenni, az idetartozó varázslóknak nem volt mit veszíteniük, így nem is foglalkoztak Voldemort szörnyűségeivel. A suttogva lefolytatott üzleteléseket csak egy pillanatra zavarta meg a halk pukkanás – miután nyugtázták az érkezőket, mindenki visszatért az addigi tevékenységéhez –, a Lestrange házaspár megszokott látvány volt itt. Perselust még a hideg is rázta a helyzettől, nem azzal volt baja, hogy a Zsebkosz-közbe kellett hoppanálniuk – megfordult már itt párszor az elmúlt években. Nem egy bájital van, aminek az alkotóelemeit sehol máshol nem lehet beszerezni, csak itt. Nem, Perselust attól rázta a hideg, hogy Mr. Lestrange-ként Bellatrix, azaz Tonks mögött kellett kullognia, mint egy farkát behúzott kutyának! Nehezen tűrte az alárendelt szerepet – más körülmények között erre nem is vehette volna rá senki és semmi, de most a cél érdekében hajlandó volt elviselni. Úgyis csak addig kell ezt eljátszania, amíg ki nem jutnak a Gringottsból. Addig meg, majd csak kibírja valahogy. Tonks jól játszotta a szerepét, emelt fővel, már-már királynői tartással vonult végig a szenny lepte utcán. Léptei finomak, mégis határozottak voltak – talán még maga Bella sem tudott volna így, végigvonulni az utcán. Olyan dölyfös és megvető pillantásokkal illette a ráköszönőket, hogy azoknak kinyílt a varázspálca a zsebükben. Persze ezt szóvá tenni senki nem merte. Vajon honnan tud ez a csitri így viselkedni – az ő természetétől nagyon távol áll ez a gőgös felsőbbrendűség. Mikor kiértek az Abszol útra, az utca látványa megváltozott. Már tiszta és rendezett környezetben jártak, felsejlett előttük a varázsló bank kimagasló, hófehér épülete is. Nem szóltak egymáshoz, mindkettejüket az előttük álló feladat foglalkoztatta. Perselus, bár úgy látszott, hogy lehajtott fejjel kullog a „neje” nyomában – ennek ellenére éberen pásztázta a környéket, mégiscsak az ő feladata volt megvédeni baj estén a metamorf mágust. A kockázat nagy volt, hiszen nem tudták magukat bebiztosítani – akár még az is előfordulhat, hogy éppen Bellatrixékkal futnak össze az utcán, vagy a bankban. Ez ellen nem tehetett semmit, csak remélhette a legjobbakat. Az elmúlt évben az utca forgataga megváltozott. Míg hajdanán színes talárokba öltözött varázslók, boszorkányok, családok, gyermekek lepték el az utcát, és vidáman beszélgetve bámulták a kirakatokat, megtöltötték a fagylaltozó teraszát, vagy nagy csomagokat lebegtetve tárgyalták ki egymással az éppen aktuális híreket egy-egy üzlet előtt. Most alig lézeng erre valaki – akinek mégis halaszthatatlan dolga van, az gyorsan elintézte azt, és már ment is. Elérték a Gringotts bejáratát, már csak a lépcsőfokok választották el őket attól, hogy belépjenek a bizonytalanba. Nem tudták előre, hogy sikerrel járnak-e, vagy elbuknak – mindenesetre, habozás nélkül léptek az első fokokra. A bank két jól védett bejárati ajtaján zökkenőmentesen átjutottak. Bent a hatalmas márványteremben a megbeszéltekhez híven, késlekedés nélkül a hosszú pulthoz léptek. Tonks itt is tökéletesen hozta a szerepét, magabiztosan a pult mögött álló koboldhoz fordult – ellentmondást nem tűrő hangon utasította: – Vezessetek a széfemhez! – Mrs. Lestrange! Az ellenőrzés… Kérem, mutassa meg a pálcáját… – nézett rettegő tekintettel Tonksra a kobold. – Nyomorult! – sziszegte fenyegetően, miközben a pálcát a pultra tette. – Mit képzelsz, tán én nem én vagyok? – Sajnálom asszonyom – válaszolt halkan, miközben megvizsgálta a pálcát. – Külön utasításra ellenőrzünk mindenkit, aki az ősi széfekhez megy. – Megint egy újabb felesleges utasítás, ami csak rabolja a drága időmet! Igyekezz már! – Ez rendben – válaszolta, és gyorsan egy másik koboldért csettintett. – Amerus! Kísérd le Mrs. Lestrange-éket a széfjükhöz! Perselus halkan kifújta az eddig benntartott levegőt, Tonks pálcáját álcázta, sőt az álcát ellátta védelemmel is, de nem volt benne egészen biztos, hogy ez elég lesz majd a kobold varázslat ellen. – Na, végre! – indult meg Tonks a kobold felé, aki majd lekíséri őket a széfhez. Ebben is szerencséjük volt – ha a Gringottsban nem így működne a rendszer, akkor esélyük sem lenne, soha nem találnák meg egyedül a Lestrange széfet. Miközben a bank mélyébe induló kocsik felé tartottak Perselus még mindig meghúzta magát a háttérben – de egyre megalázóbbnak tartotta a helyzetet. Miután beültek a kobold mögé, észrevétlenül magukra szórt egy Leperx bűbájt – megelőzve ezzel, hogy a földalatti megbűvölt vízesés lemossa róluk az álcájukat. Hosszú percekig kanyarogtak a szűk sötét folyosókon. A banknak ez a része szöges ellentétben állt a fenti márványteremmel. Amíg az ott fent tisztán elegáns, és hivalkodóan csillogó volt – addig itt lent bűzösen nyirkos, sötét és szűk volt minden, csak a nyers sziklafalakat lehetett látni. Az erősödő dübörgés jelezte, hogy közelednek a tisztító zuhataghoz. Ismét melléjük szegődött a szerencse, vagy inkább a professzor tudása. Perselus erős varázsló – a bűbájával könnyedén kijátszották az ellenőrzést. Már látták a mellettük elsuhanó széfajtókat, de még nem érkeztek meg – a Lestrange széf, az útvesztő legmélyén volt. Harry, miután az apja elhagyta az Odút, megkönnyebbülten felsóhajtott. Végre egy kis szabadság – megkoronázva a barátai társaságával. Csak most érezte igazán, hogy mennyire nyomasztotta a bezártság, amit még fokozott a kúria állandóan ködös, nyomasztó levegője is. Élvezettel fordította az arcát a ragyogó nap felé. – Harry! – kiáltottak fel egyszerre Hermionéék. – Hát mégis elengedett a Vérdenevér! – Sziasztok! Igen kaptam pár óra nyugit – mosolygott Harry. – Merre vannak az ünnepeltek? – Éppen készülnek felvágni a tortát – mutatott Ron az asztal felé, ahol Fred és George éppen azon vitatkoztak, hogy melyikük is az idősebb, mert annak kell felszeletelnie az édességet. Ginny, aki elunta a percek óta tartó civódást, fogta a kést és nem törődve a bátyjai megrökönyödésével szeletelni kezdett. Mozdulatait a vendégek hangos kacagása kísérte. – Ja, látom. – Harry! De örülök drágám, hogy látlak! – karolta át hirtelen Mrs. Weasley. – Jól vagy, minden rendben veled? Jól meg vagy Perselusszal? – még biztosan folytatta volna a kérdés áradatot, de Mr. Weasley diszkréten arrébb rángatta. Ron gyorsan odahúzta Harryt az asztalhoz – nehogy az anyja újra lecsapjon rájuk. Élvezte az ünnepi forgatagot – nem is gondolta volna, hogy a Weasley gyerekek születésnapjára ennyien eljönnek – bár azt csalódottan vette tudomásul, hogy se Tonksékat, se Siriust nem látja sehol. Miután a tortaosztás után kicsit lecsendesedtek az emberek, Harryék odamentek az ünnepeltekhez. – Harry! De jó, hogy… – …itt látunk! – fejezte be Fred a George által kezdett mondatot. – Én is örülök, hogy látlak, Harry! – mondta Ginny is. – Boldog születésnapot nektek! – nyújtott át az ünnepelteknek két csomagot. – Igazán… – …jól tetted… – …hogy ajándékot… – …hoztál nekünk! – vigyorogtak össze az ikrek. – Köszi, mi ez? – mosolygott Ginny. – Tényleg, mit hoztál nekik? – kíváncsiskodott Ron. – Csak pár apróságot – kellemesen melengető érzéssel nézte, amint a barátai arca felragyog az ajándékok láttán. A vendégek között letudott kötelező körök után, felosontak Ron szobájába. Mikor végre becsukódott mögöttük az ajtó, Harryt azonnal faggatni kezdték – eltartott egy darabig, amíg meg tudta győzni őket, hogy jó helyen van a professzornál. Nem szekírozza reggeltől, estig, nem a pincében tartja bezárva, nem használja kísérleti bájitalkóstolásra, nem szokta hetekre magára hagyni, nem használja házimanónak, nem kell neki megállás nélkül tanulnia – sőt, enni is kap rendesen, és a vérét sem szívja. – Új ruháid vannak? – kérdezte Hermione, miközben alaposan végigmérte. – Igen! Egy egész komódnyit kaptam belőlük. Képzeljétek, a régieket éjszaka eltüzelte a birtokon. – Érdekes, elmondta miért? – Nem, vagyis, nem mertem rákérdezni – válaszolta Harry. – Hogy áll a nyomozás? – kérdezte mikor a többiek végre leszálltak a Piton témáról. – Nem kaptad meg a leveleinket? – csapott le rá azonnal újra Ron. – Persze, hogy megkapta őket, hiszen válaszolt is mindegyikre! – torkolta le Hermione. – De, megkaptam – bólintott Hermionénak –, arra gondoltam, hogy történt-e azon kívül még valami. – Ja… Nem, mindent megírtunk. – Jó, akkor erre a nyárra felszabadultatok. Terveket szőni nemigen lehet levelezve – mondta Harry vigyorogva. Harry is alaposan kifaggatta a többieket az elmúlt hetekről – hol feszülten figyelt, hol pedig egymásnak dőlve röhögtek. Igazán jól érezték magukat.
Perselusék miután kiszálltak, az eddig száguldozó kocsiból – kissé félreálltak, hogy a kobold odaférjen tőlük a széf ajtajához. Amikor azt bonyolult varázslatokkal kinyitotta, némán visszament a kocsihoz, hogy ott várja meg őket. A professzor, amint beléptek a széfbe – némító bűbájt szórt körbe, nagy zsiványok a koboldok, nem akarta, hogy az ott kint hallgatózhasson. Majd egy újabb varázslattal lefagyasztott mindent, ami a széfben volt. – Ezt miért csináltad? – nyafogott Tonks. – Utálom a hideget! – Ugye nem most kell leállnom, elmagyaráznom mit, miért teszek? – nagyon is fontos volt az előbbi varázslat. ismerte Bellatrix kedvenc trükkjeit, semmi kedve nem volt a célegyenesben lebukni. – Inkább keresd a kelyhet! Tonks még soha nem látott egy helyre felhalmozva ennyi kincset – egyik ámulatból a másikba esett. A családja nem tartozott az igazán elit társadalmi kategóriába, hallotta már ugyan, hogy vannak, akik mérhetetlenül gazdagok, de nem tudta elképezni, hogy milyen is lehet az. A széf egyik oldalán majdnem plafonig halmozva álltak az üstök, kupák, mindenféle dísztárgyak, tömör aranyból, drágakövekkel kirakva. Egy másikban zsákszámra álltak a galleonok. Az oldalsó fal be volt polcozva, roskadásig megpakolva kincsekkel – itt találta meg Tonks a kelyhet. – Perselus, ott van! – mutatott a polc legtetején álló horcruxra. – Már én is látom – kezének finom mozdulatára, a kehely lágyan ringatózva felemelkedett a helyéről. – Vedd elő az erszényt – utasította a lányt. Miközben a kehely feléjük lebegett, Tonks alá irányította a vastag bőrből készült tasakot. – Biztos, hogy ez a horcrux – ellenáll. Félperces néma küzdelem után, a kelyhet elnyelte a sötét anyag. – Itt végeztünk, siessünk! Felfelé, mintha sokkal rövidebb lett volna az út. Mikor a márványterembe értek, minden csendes és nyugodt volt. Perselus szerint túl csendes. Kifelé menet szemügyre vette a koboldokat – nem látott rajtuk változást, de mégis a zsigereiben érezte a veszélyt. – Abban a pillanatban, amikor kiléptünk a kapun, te azonnal elhoppanálsz! – súgta Tonksnak. – Miért? – Csak tűnj el innen! Éppen kiléptek a kapukon – még látta, hogy a lány eltűnik mellőle, de utána lekötötte a bank előtti látvány. – Nocsak, nocsak! A férjecském megkettőződött! A bank előtt félkörben álltak a halálfalók, az élükön Bellatrixel, és Malfoyal. Legalább tizenöten voltak, kivont pálcákkal – Perselus velük szemben egyedül. – Oh… Minő fogadóbizottság! – muszáj volt húznia az időt, ki kellett találnia valamit. Ha most elhoppanálna, akkor előfordulhatna, hogy valaki belé kapaszkodik, és akkor megtudják, hogy ő van az álca mögött, sőt, a jövetelük szándékára is rájöhetnek. Időt kell hát nyernie. – Mit kerestél a széfemben tolvaj? – ordította Bellatrix miközben egy zöld sugarú átkot küldött felé. Perselus Protegóval hárította a támadást, miközben még ugyanazzal a mozdulattal egy Reductót küldött a halálfalókra. – Csak ennyit tudsz tolvaj? – vigyorgott eszementül Bellatrix. Bár, a halálfalók nagy része kidőlt a hirtelen jött támadástól, mégis még mindig túl sokan voltak. Csak egyetlen másodperc kell neki – csak annyi, és akkor eltűnhet. De nem volt ideje a támadáson gondolkozni, mert felgyorsultak az események. A halálfalók össztűzzel lepték meg, a háta mögül pedig megindult az ellentámadás. Még gyorsan felhúzott egy erősebb pajzsot maguk köré, mielőtt hátra ordított volna. – Mi a fészkes fenét kerestek ti itt? – de a választ már nem hallotta, mert az émelyítő rántás magával ragadta. Pálcáját előre szegezve fordult körbe szétnézett, hová érkeztek – de a támadóit nem látta sehol. – Elment az eszetek? – kérdezte fenyegetően. – Ugye nem gondoltad Perselus, hogy magadra hagylak a halálfalókkal? – kérdezte Tonks vigyorogva. – Megoldottam volna! – Tudjuk, de már ránk fért egy kis izgalom – válaszolta Sirius. – Csakhogy ezzel a kis izgalommal elárultad, hogy mi törtünk be a széfbe! – Na, és? – Na és? Szerinted, mi történik majd, ha Voldemort megtudja, hogy tudunk a horcruxairól? – Upsz… – Upsz? Te tényleg becsavarodtál! Az még hagyján, hogy az egész világot felforgatja majd értünk, de még képes lesz, és újra nekilát horcruxokat gyártani! – Reméljük a legjobbakat – szólalt meg halkan Lupin. – Ne egymást öljétek! Elhoztam a kardot, és mivel Dumbledore jelenleg nincs a Roxfortban, nem volt nehéz dolgom. Tüntessük el azt a valamit! Tonks a nappali alacsony asztalkájára tette az erszényt, de nem nyitotta ki, elhátrált inkább a falig – viszolygott a tudattól, hogy benne van egy darab Voldemortból. Tudta, hogy segítenie kellene, vagy legalább megkérdeznie, hogy segítsen-e, de képtelen volt közelebb menni ahhoz a valamihez. Sirius sem érzett másképpen, áradt a gonoszság a horcruxból, mintha még a szobát is lehűtötte volna vele. Lupin is hátrébb állt meg, de ő eltökélte magát – ha segíteni kell majd Perselusnak, akkor segíteni fog. A professzor, gondolkodás nélkül borította ki a kelyhet az asztalra, a kard már a kezében volt, készen arra, hogy lesújtson vele rá. A kehely megremegett az asztalon, a belsejében lassan kinyílt egy vöröses, erekkel tűzdelt, kígyóéra emlékeztető szem – amint meglátta, meghallotta a szemhez tartozó hangot is. Bár, a kardot csapásra készen tartotta, mozdulni mégsem tudott Te vak, és süket nyomorult! Bár, engem elárultál, most téged árulnak el. Ezek itt mögötted, fedezékben várják, hogy elvégezd a piszkos munkát helyettük! Azt hiszed, hogy a barátaid? Tévedsz! Csak használnak – megvívod helyettük a saját csatáikat, és aztán majd megint eldobnak! Mert ugye azt nem gondolod komolyan, hogy annak idején nem tudtak semmiről, annyira azért nem korlátoltak. Black például van annyira leleményes, hogy máris ellened tudta fordítani a fiadat. Csak napok kérdése, hogy hátat fordítson neked ő is. Ha ez megtörténik, akkor magányosabb leszel, mint valaha. Tegyél vissza az erszénybe, és menjünk. Amint visszavittél a széfbe, megbocsátok neked! Perselus hiába küzdött a lelkét mérgező szavak ellen – elbizonytalanodott. Karját már-már leengedte, amikor megérezte valaki lélegzetét a háta mögött. – Barátom, ne törődj vele – hallotta a halk nyugodt hangot. Barátom… Hogy meg ne szakadjak. Egy nyomorult vérfarkas? Ennyit tudsz felmutatni? Szépen jellemez… Egy ocsmány patkány vagy! Még ennek a korcsnak az állítólagos barátságát sem érdemled meg, és még te álmodozol családról… Szánalmas… Na, menjünk innen! Perselus minden szót igaznak érzett, még a vérfarkashoz sem volt méltó. – Barátom, emlékezz! Minden hozzád intézett szavam igaz volt. Vess már véget ennek a színjátéknak! Gyerünk! Vissza akarok menni a széfbe! Untat már ez az előadás! Perselus karjai lehanyatlottak. – Barátom – hallotta ismét a hangot a háta mögül. – Gondolj a fiadra! Talán az állandóan megerősített szó, talán a fiú említése – megadta a kellő erőt Perselusnak. A kard ismét felemelkedett, majd lesújtott, egyenesen a dühösen forgó és átkozódó szem közepébe. A kehely fémesen pendült, amikor elérte a kard éle – keserű szagú, maró füst távozott belőle, ami szürke homályba vonta a szobát – majd lassuló forgással halkan eldőlt az asztalkán. Csak az oldalán végigfutó repedés emlékeztetett rá, hogy valaha horcrux volt. Perselus kiejtette a kardot a kezéből – bár, csak pár percig tartott, amíg a horcrux felett állt, mégis minden ereje elhagyta –, teljesen kiszipolyozottnak érezte magát. Legszívesebben itt helyben lerogyott volna a földre, hogy kialudja magát. De nem tehette, megfordult hát. Közvetlenül mögötte ott állt Lupin, arcán szokatlanul széles, megkönnyebbült vigyorral. – Bíztál bennem! – mondta hálás hangon. Nem felelt, csak megszorította a vérfarkas kezét. A többiekből is kitört a megkönnyebbül sóhaj. Kíváncsian állták körül az asztalkát – ám megérinteni a kelyhet még egyikük sem akarta. – Biztos, hogy már nincsen benne az a szemét? – kérdezte Tonks. – Biztos – felelt Sirius. – Egy horcruxal ismét kevesebb lett. – Tüntessétek el valahová – mondta Perselus, de a mondandója felénél megmerevedett, és a szokásosnál is sápadtabbá vált. – Mennem kell! – Mi történt? – kérdezték szinte egyszerre. Még hallották a már elhoppanált professzor itt maradt szavait. – Potter… Perselus óráknak érezte azt a pár másodpercet, amíg az Odú konyhájába ért. Azon nem csodálkozott, hogy megérezte a bajt – a Princeknél mindig is nagyon erős volt a vérségi kötelék. Ráadásul a mentális képességeik is kiemelkedőek voltak, nem véletlenül tudott évekig kémkedni. Tisztán látta a Potterre fenyegetően meredő kést, és azt is, hogy a kölyök vérzik. Számára ismeretlen aggodalom szorította a mellkasát – csak odaérjen idejében. Pontosan a fiú mellé érkezett, egy mozdulattal megragadta a karját, és a háta mögé tolta – miközben már kivont pálcával próbálta felmérni a helyzetet. De csak Granger és a Weasleyk döbbent pillantásával találta szemben magát. Harryék az órákig tartó beszélgetés alatt alaposan megéheztek, lementek hát megnézni, hogy a vendégsereg hagyott-e nekik valami harapni valót. A kerti asztalokat végigjárva, szomorúan nyugtázták, hogy be kell vonulniuk a konyhába, szendvics gyártás céljából. Miután kipakoltak az asztalra mindent, amit ehetőnek találtak, nem kevés bénázással nekiláttak a zsemléket félbevágni – Hermione vállalta magára a vajkenegetést, Ron a sonkát szeletelte, míg Harry a sajt vagdalásával küzdött. Már csak egy szendvics választotta el őket a győzelemtől, amikor mellettük valaki elüvöltötte magát. Ijedtükben megugrottak – Harry pedig sikeresen belevágott az ujjaiba. – Jaj, ezt nem akartuk! – hallották Fred hangját valahonnan a konyhából. Harry értette meg először mi történt. – Fred, George! Sikerült megcsinálnotok a krémet? – Igen, a hatás tökéletes, senki nem lát minket! – Fiúk! Harrynek vérzik a keze. Szóljatok már Mrs. Weasleynek! – Anya! – kiáltották egyszerre a fiúk. Harry már éppen szabadkozni akart, amikor hirtelen a semmiből ott termett Piton professzor, aki egy mozdulattal a háta mögé tolta, és feszülten körbenézett a konyhában. Bár, már hónapokkal ezelőtt tökéletesen megtanulta az elméjéből kizárni mások gondolatait – most szinte fellökték az apja fejéből áradó kusza szavak. Aggódik értem! – Mi történt? Megtámadtak? – Ki támadott meg kit? – kérdezte a konyhába belépő Molly. Perselus egyre értetlenebbül fordult Harryhez. – Magyarázatot! Tudom, hogy vérzel! – Igen apa, de csak elvágtam az ujjamat… Talán elsőre fel sem tűnt volna, a mondatba rejtet halk szó Perselusnak, de a konyhára telepedő, lélegzetet is visszafojtó csendben szinte kiabált a fejében. Megfogta a kölyök vállát és szó nélkül elhoppanált vele a Kúriába…
| 
