Az Odúban nagy volt a felbolydulás – közeledett a Weasleyk születésnapi ünnepsége, ennek örömére Arthur megígérte Ginnynek, és az ikreknek, hogy elvisz őket az Abszol útra. Anyagi megfontolásból az ő születésnapjukat összevonva, egy köztes időpontban tartották. Mivel nem tudtak volna mindenkinek külön-külön ajándékot venni, ezért úgy döntöttek Mollyval, hogy azt a kevéske pénzt, amit az ajándékaikra költöttek volna – Ginny és a fiúk elvásárolhatják. Már hajnalban fel-le rohangáltak a házban, és egymást túlkiabálva sorolták, hogy mit akarnak venni. Percről percre változott az elképzelésük. Végül Molly megunta a csatazajt. – Vagy befejezitek, és felvonultok a szobátokba csendben lenni, vagy fakanálra költöm az ajándékaitokra szánt pénzt! – fenyegette meg őket. A gyerekek úgy eltűntek, mintha nem is léteznének. Molly felsóhajtott – végre egy kis csend, bár biztos volt benne, hogy ez a nyugalom nem tart ki délutánig, amíg Arthur hazaér a munkából. Sok dolga van ma, mert a holnaputáni ünnepségre elő kell készítenie mindent, és ugyancsak igyekeznie kell, ha időben végezni akar. Néhány pálcamozdulattal éppen a keverőtálba dirigálta a piskóta hozzávalóit, amikor meglátta, hogy az alvástól bedagadt szemű Ron, lefelé vánszorog a lépcsőn. – Jó reggelt, anya! – motyogta álmosan a fiú. – Neked is, drágám! – Minek van ilyen jó illata, csak nem csokis palacsinta a reggeli? – Palacsinta? – nézett rá csodálkozva. – Reggelire? Ne is álmodj róla! Ginnyék szülinapi tortájához csináltam meg a krémet – mondta, miközben a fia elé tett egy tányér pirítóst, némi lekvár kíséretében. – Egyél. – Nagyszerű… – válaszolta, miközben úgy nézett a tányérjára, mintha fűrészport kapott volna. – Anya, Hermione ma érkezik, nem intéznéd el, hogy Harry is eljöhessen Fredék bulijára? – Nem is olyan rossz ötlet, szegénykém biztosan szörnyen egyedül érezi magát Perselusnál – elmélkedett hangosan az asszony. – Meglátom, mit tehetek. – Köszi – mondta Ron, sokkal vidámabban.
Perselus először bosszankodott. Biztosan a kölyök hívatta meg magát a Weasleyék szülinapjára – valószínűleg már halálra unja magát itt a kúriában. Félre is dobta Molly levelét. De hiába próbált a feljegyzéseire figyelni, gondolatai újra, és újra visszatértek a meghíváshoz – arrébb tolta a könyvecskét, és ismét a kezébe vette a pergament. Még akár kapóra is jöhet, hogy Potter pár órán keresztül más felügyelete alatt van. Aznap az Odúban lesz elég felnőtt varázsló, hogy vigyázni tudjanak rá – márpedig akkor neki nem kell ott maradnia, és ha nem kell ott lennie, akkor el tudja intézni az egyik horcruxot. Meg aztán, ha jobban belegondol, már öt hete itt van a kölyök, tényleg elég unalmas lehet neki, hiszen mit is csinál egész nap – tanul, edz és olvas, ezen kívül nemigen van elfoglaltsága. A múltkor már kínjában arra vetemedett, hogy kigazolta a gyógynövényes kertjét… Na jó, elengedi arra a fránya bulira – az is lehet, hogy legközelebb, amikor lemegy a faluba bevásárolni, akkor magával viszi. – Socius – szólt a manónak. – Hívd ide Pottert! – Máris, Perselus gazda! – válaszolt a manó, és egy csettintéssel eltűnt. Alig két perccel később Harry belépett a laborba. – Jó napot, uram – köszönt, hiszen ma még nem is látta a professzort. – Magának is, olvassa! – nyújtotta át neki a meghívót. Harry elvette a pergament. Ahogy haladt az olvasással, úgy lett az arckifejezése egyre vidámabb. – Elmehetek, professzor úr? – kérdezte reménykedve. Perselus meglepődött – ennek a kölyöknek úgy kell a társaság, mint szomjazónak a víz, lassan belefullad az egyedüllétbe. Hogy nem vette ezt eddig észre? Hiszen akárhányszor látta, mindig csinált valamit, olykor beszéltek is, az edzéseken pedig beleadott mindent. Olyan látványos fejlődést mutatott, hogy néha még valami büszkeségfélét is érzett, ha eszébe jutott, milyen átlagosan varázsolt eleinte. Most meg úgy néz rá, mintha az élete múlna ezen a meghíváson. – Gondolom nincs akadálya, hogy megjelenjen – válaszolta kimérten. – Igen! – kiáltott Harry. – Hu… Elnézést professzor. – Akkor holnapután délután átviszem az Odúba. Én magam nem fogok ott maradni, majd megbeszélem Mollyval, mikor menjek magáért. Találja ki milyen ajándékot szán az ikreknek és a Weasley lánynak, hogy legyen időm beszerezni azokat – mondta. – De néhány dolgot be kell tartania. – Bármit – bólogatott Harry vidáman. – Nem hagyhatja el az Odú területét, egy percre sem! Senkinek nem mondhat semmit az edzéseinkről és a horcruxokról, azokon kívül, akik már amúgy is tudnak róla – sorolta a szabályokat. – Amikor magáért megyek, ellenkezés nélkül velem tart! – Igen, professzor úr! – válaszolt Harry, igaz bármit megígért volna, csak hogy elmehessen. Szinte szétfeszítette az öröm, nem is gondolta, hogy ezen a nyáron akár egy percre is elhagyhatja a kúriát. – Azt már tudom, mit szeretnék az ikreknek adni. – Akkor mondja, nem érek rá egész nap – nézett rá Perselus. – Tudja az ikrek nagyon ügyesek, rengeteg dolgot feltaláltak már – lendült bele a magyarázatba Harry. – Már régen szeretnének egy álcázó krémet készíteni, de nekik nincsen pénzük megvenni az utolsó összetevőt hozzá, de a professzor úr kertjében bőven van belőle, ha esetleg vihetnék nekik abból… – Milyen krémről van szó, Potter? – kérdezte, mert nem szeretett volna az ikrek legújabb csínytevésében segédkezni. – Hát… Ron elmondása alapján a krém, ha bőrrel vagy szövettel érintkezik, akkor láthatatlanná teszi azt – mondta Harry, amire emlékezett. – Vagyis nem egészen, mert a növény nélkül csak elhalványul, de nem tűnik el egészen. – Mégis, melyik növényről van szó? – A Karmos Sisakvirágról. Perselus már nem csodálkozott, hogy nem tudják maguknak megvenni. Annak a növénynek öt galleon grammja – az egyik legdrágább összetevő a bájital piacon. Olyannyira drága, hogy ő saját maga is értékesíteni szokott a birtokán termő virágokból. Mindezek mellett ezt a növényt nem lehet csak úgy felhasználni – különös alapossággal kell tartósítani, különben egy órával a szedést követően, egyszerűen elporlik. Már éppen nemet mondott volna, amikor valami különöset érzett – nem akarta elrontani a kölyök jókedvét. Ilyen még nem volt, bárhol, bárkit, hajlandó volt elkeseríteni a legkisebb ellenérzés nélkül. – Uram? – nézett rá kérdőn Harry. – Nos, gondolom öt grammnyi elég lesz nekik – nem fogja elmondani a kölyöknek, hogy egy kisebb fajta vagyontól fogja ezzel megszabadítani. – De nem adom ingyen. – Nekem van pénzem, ha esetleg kimehetnénk a Gringottsba… – Nem a pénzére pályázom Potter! – csattant rá felháborodva Perselus. Mégis mit képzel róla ez a kölyök? Még hogy a nyamvadt sarlóira áhítozna. – A növényekért cserébe segítenie kell a laborban az előkészítésükben. – Nagyszerű – felelte vigyorogva Harry, újabb elfoglaltság az unalom ellen. – Akkor ezt megbeszéltük, most még el kell intéznem valamit. Este vacsora után, a birtokon várom. Harry távozása után Perselus még sokáig ült a gondolataiba mélyedve. Ideje volt, hogy újra értelmezze az önmagáról kialakított képet – mert hiába is ragaszkodik a megszokott természetéhez, be kell végre vallania magának, hogy bizony alaposan megváltozott. Bár a látszatot eddig még sikeresen fenntartotta – de igazából a mogorva, magányos, és gúnyos Perselus nem létezik többé. A jól ismert és elfogadott magányt aznap vesztette el, amikor Black ott várt rá a roxforti lakosztályában – igaz ugyan, hogy alaposan leordították egymás fejét, mégis hatott rá az egykori barátja kiabálása. Akkor kezdett repedezni az eddigi, magára kényszerített páncélja. Ezt a lassúnak indult változást felerősítette, a még aznap este lefolytatott beszélgetés Lupinnal – a téma ugyanaz volt, de jóval csendesebb formában. Azóta egyetlen egyszer sem érezte, hogy egyedül lenne ebben a világban. De a végleges és szinte teljes változást, Potter jelenléte okozta. Már az első vacsora alatt olyasmit érzett, ami még soha nem fordult elő vele – legalábbis azóta biztosan nem, amióta elvesztette az emlékeit. Dühös volt, de nem a kölyökre, inkább a kölyökért. Legszívesebben elrohant volna a Privet Drive-ra, hogy kitekerje Petuniáék nyakát. Akkor megfogadta, hogy megad neki mindent, amire csak szüksége lesz. Gondoskodni akart róla, bepótolni mindazt, ami az életéből eddig kimaradt. Azokban az első napokban úgy gondolta, hogy ez a nyár elég hosszú lesz, de legalább Potter, majd úgy tér vissza a Roxfortba, ahogyan a többi gyerek – nyugodt nyaralás után, minden szükségessel ellátva. Most viszont, hogy elmerte végre ismerni önmaga előtt az érzéseit, ez a befejezés már nem nyerte el a tetszését. Megfogalmazódott benne valami, ami már egy ideje motoszkált benne – bár a tudat régóta megvolt, de mindig újra, és újra elhessegette. Most viszont akaratlanul is kibukott belőle. – Potter a fiam – suttogta maga elé. – Az én fiam. Amint kimondta, valami érezhetően megváltozott. Határozottan nyugodtabbnak érezte magát – mintha mázsás súlytól szabadult volna meg. De a hirtelen jött nyugalmat azonnal felváltotta egy eddig számára ismeretlen érzés. Felpattant és feszülten mászkálni kezdett. Vajon most mit kellene tennie – tartsa titokban? Vagy mondja el neki? Ha titokban tartja, akkor mivel fogja megmagyarázni, azt hogy érdeklődik utána, hogy ellátja a szükséges dolgokkal – mégis el kellene mondania. De hogyan, mikor? – és ha elmondja, mit fog hozzá szólni? Vajon elfogadná? Még órákig sorolta magában a kérdéseket. Perselus Piton, életében először bizonytalan volt.
Harry kint bóklászott a birtokon, az apjának már itt kellene lennie – a vacsoránál sem jelent meg. Lehet, hogy meggondolta magát, és mégsem ad a virágokból. Várakozás közben alaposan megnézte azt a bizonyos növényt – a jelentős méretű földdarab a kúria oldalánál lett kialakítva, alapos gondosságról árulkodott a felosztása. Minden növényfajta különös gonddal lett elkerítve a többitől – Harry még emlékezett a bájitaltan órákról, hogy bizonyos növényeket nem szabad egymással keresztezni, mert elveszíthetik a hatásukat. Azt, hogy mely növények ezek, már nem tudta felidézni. Már legalább egy órája várt a professzorra, és közben egyre feszültebb lett. Lehet, hogy az Odúba sem engedi el? – Socius! – szólította hirtelen ötlettől vezérelve a manót. – Igen, Harry gazdám – jelent meg mellette. – Socius, ne szólíts így! Meghallhatja a professzor! – szólt rá, már ki tudja hányadszor. – Nem tudod amúgy, hogy hol van? – Socius sajnálja, Harry Potter – válaszolt szomorúan a manó. – Perselus gazda a laboratóriumban van. – Megtennéd, hogy szólsz neki, hogy a birtokon várom? – kérte. A manó bólintott, majd eltűnt. Harry, valamivel később a kúria bejárata felé tartott – elunva a várakozást –, amikor Perselus felbukkant. – Hová-hová Potter? Talán abban reménykedett, hogy megúszhatja a munkát? – kérdezte, semmi pénzért nem vallotta volna be, hogy szándékosan késett, hátha elkerülheti a kölyökkel – ideje lenne leszoknia a kölyközésről –, való találkozást. Úgy érzete időre van szüksége, hogy helyre tegye magában a dolgokat, és eldönthesse, hogyan tovább. De hiába húzta az időt, Potter kitartó volt, sőt érte küldte a manóját is. Tényleg, vajon Socius tud valamit erről az egészről? – Nem, uram. Csak azt gondoltam mégsem kapok a virágokból – válaszolt Harry. – Ideje megtanulnia, hogy én mindig állom a szavamat! Jöjjön. Oda sétáltak a növényekhez, de ahelyett, hogy azonnal szedtek volna belőlük, Perselus a manót hívta. – Socius! – Igen, Perselus gazda. – Hozd fel a laborból a fedeles ezüst dobozt – kérte a professzor. – Amíg várunk, addig sorolja el nekem milyen növényeket lát az ágyásokban. – Hát az ott belül az Aszfodélosz virág, a gyökerét hasznosítjuk – kezdte Harry kissé bizonytalanul. – Hasonlít a muglik liliomára. Mellette fekete üröm van, ha azt az Aszfodélosszal keverjük, akkor megkapjuk az Élő Halál eszenciát. Ezen a szélen Ebrontó füvet látok, más néven Sisakvirágot, vagy Farkasölőfüvet. Az a másik – mutatott egy különösen sötétlevelű növényre Harry –, Abesszíniai Aszúfüge, azzal Bimba professzor óráján találkoztam még másodikban, és igencsak büdös. Van ott még Boszorkányfű, talán az Ezer bűvös fű és gombában olvastam róla. De látok még Disznópázsitot, ami a Százfűlé főzet egyik alap hozzávalója, és természetesen Karmos Sisakvirágot, de sajnos arról nem sokat tudok – fejezte be a felsorolást Harry. – Á… Meg is jött Socius – hirtelen nem tudott mást mondani, Potternek jóval átfogóbb ismeretei voltak a növényekről, mint azt valaha is gondolta. – Ismeri a technikát, amivel ezeket a növényeket szedni kell? – Nem, uram. – Nos, a főzetekhez használatos növényeknek, amennyiben nem a szárát, vagy a gyökerét akarjuk felhasználni, akkor vagy a hajtáscsúcsát, vagy a virágát szedjük le, minden esetben ezüst késsel kell eltávolítanunk a szükséges részeket – magyarázta a professzor egészen átszellemülten –, óvatosan, nehogy nagyobb részt vágjunk le belőle a szükségesnél. Ezek a növények nagyon érzékenyek, ha nem megfelelően bánunk velünk, akkor elpusztulnak. – Értem, uram – felelte Harry, a professzor megint az általa, csak tanítósnak nevezett hangján beszélt hozzá. Ilyenkor nagyon szívesen figyelt rá, azokat a dolgokat, amiket az imént felsorolt neki, nem az iskolában tanulta meg. Mind ezen a nyáron ragadt rá, azon ritka alkalmakkor, amikor a professzor csatlakozott hozzá pár percre itt a birtokon. – Fogja a kést, és úgy ahogy mondtam, vágjon le tíz darab virágot, a növényről – utasította Pottert. – De professzor úr, azt mondta, hogy öt grammnyit ad az ikreknek – nézett értetlenül. – Ezek a virágok darabonként majd’ fél kilósak. – Nocsak, Potter! Csak nem logikát vélek felfedezni a gondolkodásában? – Lehet, professzor úr – vigyorgott Harry, úgy döntött, hogy ezt a megjegyzést, most nem szidásnak, hanem dicséretnek veszi. – Nos, maga vágjon, addig én elmondom, miért ennyit kell leszednie – mondta, és megvárta a magyarázattal, amíg az első virág a dobozba került. – A Karmos Sisakvirág, ha nem kezelik megfelelően, a leszedés után nem sokkal elpusztul. Ezért kell szedéskor azonnal zárható dobozba tenni – az ezüstön kívül, másmilyen fémmel nem érintkezhet, mert elveszíti a hatóanyagait. A tartósítási eljárás során, a méretének több mint kilencven százalékát elveszíti majd. Végzett? – nézett a felegyenesedett Harryre. – Igen – válaszolta, miközben rázárta a dobozra a fedelét. – Akkor indítson a laborba. Egymás mellett siettek vissza a kúriába – Harry talán még soha nem érezte ennyire közel magához az apját. – Mielőtt bármit is elkezdenénk – vette ki a kezéből Piton a dobozt –, közlöm, hogy ez itt a magán laborom. Nem érhet semmihez, ha csak nem utasítom rá, a szekrényeknek még a közelébe sem mehet. Igen értékes, és ritka hozzávalók vannak bennük. Most pedig álljon ide – mutatott maga mellé a munkaasztalnál. Harry odalépett a mutatott helyre – és várakozva nézett a professzora. – Tisztítsa meg az előbb használt kést egy Suvickusszal, majd ismételje meg ugyanezt a virágfejekkel is. Mielőtt felesleges kérdésekkel húzná az időt – erre azért van szükség, mert a kezeiről szedés közben zsír tapadt rájuk, ha ezt rajta hagynánk, akkor a tartósítás nem lenne sikeres. – Értem uram – válaszolta Harry, miközben elvégezte a kért műveletet. – Rendben, most figyeljen. Perselus néhány pálcamozdulattal elérte, hogy a kés magától emelkedjen a levegőbe, és apró darabokra vagdalja a virágokat. Harry ámulva nézte, igaz, hogy már beszéltek edzés közben a nonverbális varázslatokról, és néhány ártást meg is mutatott neki a professzor, de ennyire aprólékos mozdulatokat varázsolni még nem látott tőle. Amikor virágdarabokat már kellően kicsinek találta, akkor visszalebegtette őket a dobozba. – Mondjon rájuk egy szárító bűbájt! – Adsiccesco! – mondta Harry némi gondolkodás után. Ezt a bűbájt, még az egyik edzésen leste el a professzortól. A felaprított virágok látványosan kiszáradtak, és elszürkültek a hatására. – Jó, ezzel megvolnánk, hozzon ide az asztalomról egy kicsi üvegcsét, egy pergament, és egy pennát – utasította újra az apja. Harry odalépett a kandalló melletti asztalkához, némi kotorászás után megtalálta az üvegcsét, és a pennát is, de üres pergamen nem volt az asztalon. Viszont felfedezett valami mást. Ott volt a könyvecske, amit ő vett még karácsonyra az apjának. A felfedezés nem kis örömmel töltötte el – nem hogy nem dobta ki, de még használta is! Bár egy kicsit levont az öröméből a tudat, hogy neki erről elfelejtett szólni. – Professzor, üres pergamen nincs az asztalon – mondta miközben visszament a munkaasztalhoz. – Igaz – válaszolta Piton, és bűvölt egy lapot Harry elé. – Most lebegtesse a tartósított virágokat az üvegcsébe. – Nem azt mondta, hogy ez csak ezüsttel érintkezhet? – De ezt mondtam, Potter, mint ahogyan azt is mondtam, hogy egyéb fémekkel nem érintkezhet. Maga szerint ez milyen fém? – kérdezte felemelve az üvegcsét. – Az üveg uram, nem fém – válaszolta Harry. – Akkor gondolom, már érti. Írja: Ez itt szárított Karmos Sisakvirág. Nem szabad puszta kézzel érinteni, mert elveszti a hatóanyagait – diktálta a professzor. – Megvan? Akkor menjen lefeküdni, erre majd én vigyázok az indulásig. Perselus, egyszerű papírdobozba rakta az üvegcsét, a pergamennel együtt, majd az egyik szekrény tetejére tette.
Eredetileg úgy tervezte, hogy éjjel befejezi a jegyzeteinek a másolását, de annyira fáradtnak érezte magát, hogy inkább visszavonult a szobájába. Tusolás után még sokáig bámulta az ágyából a sötétséget – hiába érezte, hogy kimerült képtelen volt aludni. Újra és újra lefuttatta magában a délután eseményeit, megpróbált úgy gondolni a kölyökre – ó, a fenébe, mikor szokik már le erről –, mint eddig, egy elvégzendő feladatra, mely lefoglalja az egész nyarát. Nem sikerült. Egész este figyelte a laborban, talán most először nézett rá úgy, hogy nem volt benne előítélet, nem hasonlítgatta senkihez. Vagyis – ez nem teljesen igaz, ugyanis sokszor azt vette észre, hogy a fiú mozdulataiban, visszaköszönnek a sajátjai. Évek óta ismerte már, nem értette, hogy nem vette eddig észre. Csakhogy ez a felfedezés megnehezíti a dolgát – ha Potter természetben is ugyanennyi hasonlóságot mutat vele, akkor soha nem fogja az apának elfogadni. Ő sem tenné. Mert ugyan kinek kell egy olyan apa, aki évekig csak gyötörte? Arról nem is beszélve, hogy rá fog jönni, hogy már tudja egy ideje, hogy rokonságban állnak – akkor pedig el kellene magyarázni, hogy miért nem szólt neki, amikor megtudta… Mit mondhatna? Mégsem állhat elé azzal, hogy azért nem szóltam, mert hónapokon keresztül azt figyeltem hogyan köthetek beléd… Reggel fáradtan és fejfájósan ébredt. Tusolás után megivott egy fájdalomcsillapító főzetet – a feje rendbejött ugyan, de a hangulata egy cseppet sem változott. Meglepve vette tudomásul, hogy lelkiismeret furdalás gyötri. Nem elég, hogy elvettek tizenöt évet tőlük, az utóbbi nyolc hónapot ő maga pocsékolta el. Elgondolkodva öltözködött, már éppen szólni akart Sociusnak, hogy a laborba kéri a kávéját, amikor eszébe jutott, hogy ha tényleg horcruxot akar keresgélni, amíg Potter szülinapozik, akkor talán beszélnie kellene Lupinékkal. Elkerülendő a múltkori kínos pizsamás jelenetet, majd inkább elküldi értük Sociust.
Harry reggelizett. Elég lassan nyammogott a tányérjába szórt gabonapelyhen. Annyira felpörgette magát tegnap, hogy hajnalig nem tudott elaludni – most meg majd’ beleesett a feje a tányérba. Még enni sem volt kedve, inkább átballagott a nappaliba, és levett egy könyvet a polcról. Alig dőlt el vele a kanapén, már aludt is. Perselus megint a kisasztal mellé ültette a vendégeit – alapból nem szándékozott senkit beengedni a kúriába, de most azt sem akarta, hogy Potter hallja a beszélgetésüket. Sociustól tudta, hogy a kölyök elaludt a nappali kanapéján – majd ha itt végzett, megnézi nem-e beteg. – Miért hívtál, történt valami? – kérdezte Lupin, miután elhelyezkedtek. – Elengedtem Pottert az Odúba, holnap – válaszolta enyhe gúnnyal megfűszerezve az Odú szót. – Minket is meghívtak – mosolyodott el Tonks. – Sajnos, az idén ki kell hagynotok e nívós eseményt. – Perselus, már megint rejtvényekben beszélsz, elmondanád miért hívtál? – kérte Lupin a professzort. – Azt hittem elég nyilvánvaló. Gondolkozz, ha Potter az Odúban szórakozik, akkor nincs itt. Azaz nem kell rá vigyáznom. Ebből pedig már automatikusan következik, hogy van lehetőségem elhozni az egyik horcruxot – magyarázta nekik. – Szóval akciózni akarsz, melyikre gondoltál? – Nyilvánvalóan arra az egyre, amelyiknek ismerjük a pontos helyét. – Be akarsz törni a Gringottsba? – nézett rá Tonks, mintha megbolondult volna. – Tonks, te visszafelé fejlődsz! – mordult rá a professzor. – Oda nem lehet betörni, viszont besétálni be lehet. – Perselus, mégis, hogy gondoltad? – hüledezett Lupin is. – Természetesen a lehető legegyszerűbb módon. Besétálunk, mint Bella és Lestrange. – Megőrültél? Azonnal kiszúrnak! – Nem fognak, hiszen csak Bellára fognak figyelni, a nyamvadt férjét a kutya sem nézi majd – felelte Perselus. – Mégis, hogy akarod erre rávenni? – csodálkozott Tonks. – Az az érzésem, hogy sehogy – válaszolta neki merev arccal Lupin. – Nem teheted ezt Perselus, vele nem! – Nem? Vajon ő is nemet fog mondani? – Perselus, gondolkozz már! Fiatal még, nem bízhatsz rá ekkora feladatot! – Szerintem megoldja majd, és én is ott leszek. – Befejeznétek a fejem feletti beszélgetést? Ha esetleg nem látnátok, közlöm, hogy én is itt vagyok! – Tonks… – Mit kell tennem Perselus? – fordult a lány a professzorhoz, tudomást sem véve, Lupinról. – Semmi különöset, pusztán magadra kell öltened Bella külsejét, a lehető leglenézőbben kell viselkedned, és Merlinre kérlek, ne botladozz, mint szoktál! A pálcádat majd én átalakítom. – Azt hiszem ezt meg tudom oldani – válaszolt kissé nyugodtabban Tonks. – Perselus, ő Metamorfmágus – mutatott a lányra Lupin –, de te hogyan leszel Lestrange? – Ugye, ezt most nem komolyan kérdezted? – nézett Remusra, mintha az meghibbant volna. – Persze, tisztában vagyok vele, hogy tele vannak a polcaid Százfűlé főzettel, de honnan szerzel hozzá hajszálat? –magyarázkodott. – Ha esetleg az is átszaladt volna a szita agyadon, akkor emlékeztetlek, hogy évekig éltem kémként. Minden halálfalótól, akivel valaha találkoztam őrzök egy kis szuvenírt. – Szóval Lestrange alakját is fel tudod venni – gondolkodott hangosan Lupin. – Természetesen. Megfelel ez így nektek, vagy van jobb ötlet? – Megfelel – válaszolta Tonks. – Mi lesz az én dolgom? – érdeklődött Rémus. – Meg kell szerezned holnap estére Dumbledore-tól vagy a kardot, vagy a Baziliszkusz fogat, az sem számít, ha el kell neki mondanod, hogy mire kell, de valamelyik legyen a házadban, mire visszaérünk. Ekkor megjelent Socius. – Perselus gazdám, Harry Potter felébredt. – Köszönöm, akkor ti most menjetek. Holnap délután ötkor nálatok vagyok.
| 
