Hermione egész délután a könyvárban tanulmányozta, a Híres Kúriák című könyvet – nem volt nehéz rábukkannia –, szerette az építészettel kapcsolatos műveket, ezzel is találkozott már. Ebben a kötetben igen pontos leírás volt, a Dolohov kúriáról is. A könyv valószínűleg abból az időből származott, amikor az, még nem volt ennyire levédve. Órákon keresztül rajzolt, elemezte a képeket, próbálta felmérni az épületen belüli pontos távolságokat. Mindezt a szokásos alaposságával, mire végzett, addigra úgy ismerte a kúriát, mint a tenyerét, és ha azóta nem történt átalakítás, akkor azt is biztosra vette, hol raboskodik a professzor. Harry és Ron, éppen Piton laborjában munkálkodott Sociusszal. Igen komoly problémát kellett megoldaniuk. Ugyanis, hiába volt tökéletes tervük a professzor kiszabadítására – ha nem hagyhatják el a kastélyt –, akkor nem tehetnek semmit. Így hát, a manó javaslatára levonultak a laborba, hogy az Invisinilum főzetet megerősítsék manóvarázzsal. Socius, szerint így elég erős lesz a bájital ahhoz, hogy kijátsszák vele a kastélyt övező varázslatokat. Eközben a Grimmauld téren is lázas készülődés zajlott. A felnőttek – Harryékkel ellentétben –, sokkal inkább voltak az esti akciótól idegesek, mint izgatottak. Újra, és újra átbeszéltek mindent, Érződött rajtuk a bizonytalanság, Sirius semmiképpen nem akarta magukkal vinni a fiatalokat – de lebeszélni sem akarta őket –, valahol ő is tudta, hogy ha csak négyen mennek, akkor esélyük sincsen. Charlie bepakolta a tágító bűbájjal kezelt hátizsákba, a már előkészített köteleket, kampókat, és mindazt, amire szükségük lehet. A Dolohov kúria, a Moher-sziklák legészakibb csücskén feküdt. Háttal a sziklapadnak. Úgy gondolták, hogy ezt a hátsó felét nem erősítették meg annyira, mint a bejárati részét, ami a szárazföld felé mutat. Ha viszont a tenger felől akarnak bejutni, akkor alaposan fel kell szerelkezniük, mert a sziklapadra hoppanálni nem lehet, meg kell mászniuk azt a majd’ százötven méter magas, függőleges falat. De előtte még a manónak el kell rejtőznie, valahol a védőkörökön kívül, mert azt egyikük sem merte bevállalni, hogy a sérült professzorral lemásszon a falon – Hermione szerint le lehetne lebegtetni, de ezt az ötletet elvetették, mert ha valaki esetleg rátámadna arra, aki tartja a professzort, annak végzetes következményei lennének. Siriusnak már napok óta szúrta valami a szemét – nem szólt, mert semmi köze hozzá –, de ma már annyira feszült volt, hogy nem tudta tartani a száját. – Lupin! Miért nem fogod végre kézen Tonksot, és rohansz fel vele a szobádba? – ripakodott rá a megdöbbent férfire morcosan. – Idegesítő, ahogy izzik körülöttetek a levegő – vágta oda neki, miközben felvonult a szobájába átöltözni. Remus megdöbbenve nézett utána, nem gondolta volna, hogy bárki is észreveszi, hogy mennyire vonzódik Tonkshoz. Sőt, az érzései már jóval túlmutatnak a vonzódáson. Annyira elmerült a gondolataiban, hogy észre sem vette, a lány a konyhaajtóból végighallgatta az egészet. Sirius szónoklata alatt a haja pipacspirosra váltott, és az arcát is ellepte a pír. De nem teketóriázott sokat – ha Lupinra vár, akkor várhat, amíg megvénül –, odalépett a még mindig a nappali közepén ácsorgó férfihez. Szembefordította magával, és megfogta a kezeit. Én is – mondta a teljesen megdöbbent Remusnak. – De ezt, majd megbeszéljük, ha visszatértünk. Menj te is átöltözni, mert hamarosan indulnunk kell. Harry a tekergők szobájában, még egyszer átbeszélt a többiekkel mindent. Hermione elmagyarázta, hogy milyen a kúria felépítése – hol, és hogyan tudnak bejutni – merre kell majd menni, hogy megtalálják a professzort. Addig magyarázta, amíg biztos volt benne, hogy a fiúk megértették, és meg is jegyezték. Ron kipakolta az üresnek látszó, mégis alaposan megtömött zsebeit. Volt benne füstbomba, az ikrek által készített vakító por, és mindenféle dolog, ami az ellenség hátráltatására való. Már csak meg kellett várniuk, hogy besötétedjen. Addig, hogy ne keltsenek feltűnést, visszamentek a hálótermeikbe, mintha készülődnének a lefekvéshez. Harry, amikor az ágyához ért, apró csomagot talált rajta. Miután törökülésben elvackolta magát az ágyán, kibontotta a kis papír tasakot – három kicsi bájitalos üvegcsét talált benne. Kettő egyformát – ezek teljesen üresnek látszottak, az Invisinilum főzet eredetileg halványkékes színű, de a manóvarázstól teljesen átlátszó lett. A harmadik üvegcse, kavargó füstre emlékeztető bájitalt tartalmazott, ezt kellett megitatni az apjával annak, aki elsőként rábukkan, éppen ezért, a manó, mindegyikükhöz eljutatta a csomagot. Harry várt. Óráknak tűnt, mire a hálóteremben a többiek lefeküdtek aludni. Bár, ideje volt még bőven este tizenegyig, Már nem tudott az ágyában várni – a ládájából kivette a kabátját, belegyömöszölte a zsebébe a láthatatlanná tevő köpenyét, és elindult. Halkan ment ki a teremből, vigyázva nehogy felébressze a többieket – de még be sem csukta maga után az ajtót, máris érezte, hogy azt, valaki belülről nyitni akarja. Nem tévedett, Ron volt az, aki ugyanúgy lopakodva jött kifelé. A hálóterem lépcsőjén már együtt mentek le. A klubhelyiségben nem meglepő módon, már ott volt Hermione – aki láthatóan sápadt volt, és lerítt róla a zaklatottság. A fiúk csatlakoztak hozzá a kandalló előtti kanapéra, de senki nem szólt egy szót sem. A feszültség lassan betöltötte a klubhelyiséget – már-már tapintható volt a fiatalokból áradó idegesség. Mindegyikük a saját lelkében próbált találni valamit, amiből erőt, és bátorságot gyűjthet az esti akcióhoz. Harrynek nem volt nehéz megtalálnia az okot, amiért elmenne a világ végére, és szembeszállana akár még az ördöggel is – erőt pedig könnyen merített a tudatból, hogy az apját kell megmenteniük! Ron is hamar rálelt arra, ami erőt adhatott neki, elég volt ránéznie a barátjára. Hónapok óta látta, hogy valami megváltozott, de nem tudta az okát – egészen tegnap estig. Mióta tudta, hogy a vérdenevér Harry apja, többször átgondolta a dolgot, az első döbbenet után furcsa módon, örült neki. Amióta csak ismerte Harryt mindig úgy tekintett rá, mint a legjobb barátjára, aki egyben a tesója is. De nem csak ő, a szülei is családtagként gondoltak rá, Bár Pitont nem szerette – vagyis inkább félt tőle –, bárkit elfogadott volna, aki végre megadja a barátjának azt a támaszt, amire szüksége van. Ezért nem volt kérdés – megy, bárhová, hogy a professzort megmentsék. Hermione félt. Bár, már nem egyszer kényszerült harcolni az eddigi élete során, mégis, félt. Tisztában volt a saját adottságaival. Tudta, hogy mindaz, amit megtanult még nem teszi erős varázslóvá. Hiába a hatalmas – felnőtteket is megszégyenítő tudása –, ettől még a varázsereje, gyenge, középszintű. Ennek ellenére nem hátrál meg, ezek a fiúk, itt mellette a kanapén, a barátai. Az elsők az életében, akik nem bántották, nem űztek gúnyt belőle. Elfogadták olyannak, amilyen és immár öt éve teszik színesebbé, vidámabbá az életét. Velük tart, mert ha róla lenne szó, akkor a barátai is bárhová vele mennének. Észre sem vették, hogy elrepült az idő, arra eszméltek, hogy Socius egy pukkanással megjelent mellettük. – Harry Potter! Indulnunk kell, Socius majd kiviszi Harry Potteréket a hoppanálási pontra, de előtte Harry Potter, és a többiek is igyák meg a főzetet, amit Socius kikészített nekik. Úgy, most már mehetünk. Harry Potter, és a barátai csak érintsék meg Sociust – a fiatalok lehajoltak, és ki-ki megérintette a manót. Amint megfogták, már érezték is az émelyítően kellemetlen húzást. Amikor az érzés alábbhagyott, már kint álltak a Tiltott Rengeteg melletti hoppanálási pontnál. A többiek már ott voltak, furcsa volt őket a megszokott talárjuk nélkül látni. Mindegyikük a muglik által használt farmer, bakancs, pulóver összeállításba öltözött. Tonkson kívül, mindenki eléggé feszengett az öltözékében. – Socius! Hol vannak Harryék? – kérdezte a manótól Lupin, mert sehol nem látta őket. – Harry Potter, és a barátai is itt állnak Socius mellett – húzta ki magát büszkén a manó. Olyan jól sikerült a manóvarázzsal felturbózott főzet, hogy nem csak a kastély védővarázslatai nem érzékelték a tilosban járó diákokat –, de még maguk a varázslók sem látták őket. – Ez nagyszerű, Socius! Később talán megoszthat… – Tonks hirtelen észbe kapott, most nem recepteket cserélgetni jöttek össze. – Indulás! – adta ki a parancsot Sirius. – Mindenki kapaszkodjon egy felnőttbe – nézett arra, amerre Harryéket sejtette. Hermione Tonks karját fogta meg, jó erősen. Ron a testvére Charlie vállába kapaszkodott. Harry pedig, Sirius karját markolta meg – amikor mindhárom varázsló bólintott, hogy megvan mindenki –, akkor egyszerre pördültek meg a sarkukon, az úti cél egyenesen a Moher-sziklák töve volt. Nem hagytak maguk után mást csak a néma, kastélyt övező csendet, és a lelkükből szivárgó félelmet. Amikor kinyitották a szemüket – Socius már nem volt velük, ő nem ide hoppanált, hanem egyenesen oda ment, ahol a kúria védőkörei megszűnnek. Ott kell várakoznia, addig, amíg valamelyikük oda nem ér a professzorral. Hallották a szikla tövében elterülő, homokos fövenyt lustán nyalogató tenger morajlását. Érezték a sós pára illatát, a bőrüket csípő, hideg szelet. A sötétben, ahol csak a hold világította meg a sziklafalat, az megdöbbentően magasnak látszott. De nem rettentek vissza, sokkal félelmetesebb dolgok várták őket a kúriában. Charlie kipakolta a hátizsákjából a köteleket és a kampókat, amik a biztonságos mászást segítették. Néhány néma pálcamozdulattal a sziklára bűvölte, majd rögzítette a köteleket. Miután meggyőződött róla, hogy elég stabilan tartanak, indulásra buzdította a többieket. Sorban odaléptek a kötelekhez. Sirius indult elsőként, de hallotta, hogy mellette a többiek is másznak. A szikla sokkal csúszósabb volt, mint gondolta, kezei minduntalan megcsúsztak, a lábát sem sikerült mindig megvetnie. Sokkal lassabban haladtak, mint ahogyan tervezték. De legalább még egyszer átgondolhatta, hogy mit kell tenniük. Mivel a védőkör pont ott ér véget, ahol megérkeznek a szikla tetejére, így őket azonnal észre fogják venni. Biztosra vette, hogy a kúriában tartózkodók rögtön támadásba lendülnek majd – azt csak titokban remélte, hogy Voldemort nincs itt. Amíg a kúriát védők őket támadják, addig Harryék, háborítatlanul kiszabadíthatják Pitont. Csak arra kell figyelniük a harc közben, hogy körbekerüljék azt – mire a professzorral kijutnak a főbejáraton, addigra ők is ott legyenek –, lehetőleg már a támadóik nélkül. Már csak pár méter választotta el őket a sziklapárkánytól, Mire elérték a szirt tetejét, már mindegyikük kezében ott volt a pálcája, felkészülve várták a támadást. A sziklán természetellenes a hideg, talán magából a kúrából áradt, ez a csontig hatoló fagy. Meglepő módon, csak három ember bontakozott ki a sötétből – bár ez a három is azonnal átkokkal támadta őket. Féregfarkat még a sötétben is fel lehetett ismerni – főleg, hogy nem egyenesen a betolakodók felé, hanem inkább a fák takarásába igyekezett. Bellatrix is azonnal beazonosítható volt, nem csak azért, mert a holdfényben is látszott a lebbenő szoknyája, hanem, mert tébolyultan ordított. A harmadik varázsló kiléte azonban nem derült ki azonnal, de az biztos, hogy nem Voldemort volt. Harry elindul a kúria felé, csak remélni tudta, hogy a védővarázslatokat itt is sikerül kicselezniük. Bár nem látta a barátait, de érezte, hogy mellette futnak ők is, hallotta a mászástól még nehéz lélegzetüket, és a lépteikkel felvert sóder hangját. Alaposan megtanult mindent a kúriáról – csukott szemmel is tudta volna, merre kell mennie. Futás közben megpróbálta bemérni a professzort, jó lenne, ha nem egy magatehetetlen embert kellene innen kivinniük. Fókuszált, bár ez rohanás közben nem volt annyira könnyű, de azért sikerült neki – bár ne sikerült volna. A szégyennel telt, dühében önmaga ellen forduló elme, egy pillanatra letaglózta. Csak egy másodpercre torpant meg, de az elég volt, hogy Ron hátulról nekirohanjon. Hatalmas csattanással terültek el a kúria hátsó teraszának kövén. Szinte egyszerre jajdultak fel – Ron beverte a fejét az egyik terasztetőt tartó kőoszlopba, homlokán végigcsorgott a felszakított bőréből szivárgó vér. Harry pedig teljes súlyával a vállára zuhant, ami azonnal elzsibbad, jelezve, hogy bizony eltört. – Jól vagytok fiúk, mi történt? – kérdezte tőlük Hermione, amikor észrevette, hogy az eddig némán előtte futókkal valami nincs rendben. – Persze – súgta Harry. – Menjünk, sietnünk kell! Nem kapott választ, de amint elindult, hallotta, hogy követik. A kúria beül is ugyanolyan volt, amilyennek Hermione elmondta nekik. Nem hallottak semmit, és bár a nappaliból beszűrődött némi fény, semmi jele nem volt annak, hogy lenne még itt valaki, a kint harcolókon kívül. Ott volt a konyha mellet, a keskeny hátsólépcső, amin lejuthatnak a pincébe. Lent, szörnyen dohos, nyirkos bűz terjengett – mintha maga a ház rohadt volna, talán így is volt –, a gonoszság megrontotta még a levegőt is. Fényt nem bűvölhettek, csak az emlékeikbe bevésett alaprajz alapján indultak előre – egyenesen a pince végébe, ott volt három, olyan ablaktalan helyiség, amibe be lehet börtönözni egy varázslót. Nem kellett sokat menniük, hamar beleütköztek a folyosó végét jelző falba. Egyszerre kezdték az oldalfalakat végigtapogatni, hogy megtalálják azt a három ajtót, amelyek közül az egyik a professzort rejtette. Hermione volt az, aki a lejárathoz legközelebb eső ajtót kinyitotta. Az apró helyiségből kiáradó bomlásszag kétségtelenné tette, hogy aki valaha bent tartózkodott, az ma már csak egy oszló tetem. A lány alig bírta visszatartani a zokogását. – Nyugi, a professzor pár perce még élt, biztosan másvalaki van ott – próbálta Harry megnyugtatni. – Na, ezért nem kár – mondta Ron, miután kilépett a cellából. – Bár kíváncsi lennék, hogy miért börtönözte be a saját halálfalóját… – Ki az? – kérdezte halkan szipogva Hermione – Rookwood. Eközben Harry már nyitotta a következő ajtót. Ebben a cellában nem találtak senkit, így azonnal az utolsó ajtóhoz léptek. Amint feltárult az ajtó, a kiáramló szagokat Harry ismerősként fogadta – jó párszor érezte már ezeket, amikor az apja gondolatait kutatta –, ezt nem felejti, amíg él. Piton a cella hátsó sarkában feküdt, összekucorodva, majdnem meztelen testét alig fedte a rongyászakadt talárja. Reszketett, és folyamatosan halkan motyogott maga elé. Harry odament hozzá – a többiek csendben figyelték őket. – Professzor! Kérem! Hazavisszük, de meg kell ezt innia! – próbálta a szájába juttatni az erősítő főzetet, de Perselus egy hirtelen mozdulattal ellökte magától. Ron lépett oda melléjük, kitapogatta Harry vállát, és visszatolta a fal mellé. Némán térdelt le Pitonhoz, felemelte a fejét, és a szája elé tartotta a bájitalt – a professzor gondolkodás nélkül elfogadta. Pár perc kellett neki, amíg valamennyire összeszedte magát, addig a fiatalok szó nélkül álltak és nézték amint a tanáruk talpra erőlködi magát – enyhén szólva szánalmas volt. Amikor a professzor már képes volt valamennyire járni, odalépett mellé Ron és Harry, segíteni akartak neki, de Piton lerázta őket. Éppen megfordultak volna a szűk helységben, hogy elinduljanak, amikor Harry valami nagyon furcsát látott az apja arcán, ezzel egy időben, a gondolataiban is. – Ne, a kölyköket ne! Harry az ajtó felé fordult. Ott állt Lucius Malfoy, kivont pálcával. – Nocsak, nocsak. Látogatóid vannak Perselus? Hogy ennek a Nagyúr mennyire fog örülni, Jobban tennétek, ha álca nélkül lennétek, mire visszaér. – Malfoy, megbolondultál? – kérdezte halkan, erőtlenül Perselus. – Most komolyan, én vagyok az, akit megkínoztatok, az én emlékeimet loptátok el, hogy aztán hamis, nem létező dolgokat hitessetek el velem. Most mégis te hallucinálsz? – kérdezte még így erőtlenül is metsző hangon Piton. – Az urad szerint már meg kellett volna őrülnöm, ha viszont így van, akkor én hallucinállak téged. – Fogd be a pofádat, áruló! Tudom, hogy itt vannak a Rend tagjai. Azóta követem őket, amióta odakint elkezdődött a csata. Tudom, hogy hárman vannak. Tudom, hogy ketten a terasznál megsérültek. – mondta diadalmas hangon Malfoy, miközben a cellát pásztázta, hátha megpillantja a betolakodókat. A Nagyúr hamarosan visszatér, és szörnyű büntetést mér majd rátok, amiért ide merészeltetek jönni. A helyzet kilátástalan – gondolta Perselus, ezek a kölykök nem képesek elbánni Luciusszal, neki meg annyi ereje sincs, hogy a hangját felemelje, nem hogy pálca nélkül varázsoljon. Már éppen belekezdett volna, hogy valami üres szócsépléssel elterelje Malfoy figyelmét – hogy a megmentői kisurranhassanak mellette –, amikor a sarokban, halványan három alak kö9rvonala kezdett derengeni. – Potter – kiáltott fel a halálfaló, de többre nem volt ideje. Egyszerre három pálcából repült felé a Stupor. Malfoy úgy vágódott neki a folyosó falának, mintha ágyúból lőtték volna ki, – Professzor siessünk, kint már várnak, hogy hazavigyék. – mondta Hermione halkan, miközben már indult is kifelé a cellából. Ron és Harry megragadták Piton karját, és tétovázás nélkül húzni kezdték maguk után. Perselus, bár egyedül nem tudott volna ennyire sietni, vadul ellenkezett. – Professzor kérem, ha esetleg nem hallotta volna, akkor elismételem, Voldemort bármikor megérkezhet, sietnünk kell! – mondta az apjának Harry. A kúriából kifelé az út jóval lassabb volt, mint befelé. Mire az épületből kiértek, Perselus már éppen csak, vánszorgott. Komoly erőfeszítés kellet, hogy a fiúk meg tudják tartani. Alig ötszáz métert kellett megtenniük, hogy elérjék a védőkör szélét, de az egyre inkább elnehezülő bájitalmesterrel, ez szinte lehetetlennek tűnt. – Engedjétek el – Sirius bukkant fel mellettük a sötétben. – Fussatok, majd én viszem! Harryék futva indultak arra, amerre a többieket sejtették. Hallották amint Black a sarkukban lohol, a nehéz terhével. Alighogy elérték azt a helyet ahol Lupinék a manóval vártak rájuk, felhangzott a rettegett hang. – Nem menekülhettek! – csattant nem messze tőlük Voldemort hangja.
Invisinilum a latin, invisinilomo – láthatatlan szóból lett fabrikálva, ha valaki már megtette előttem, akkor az érdem ez övé!
| 
